Harmincegyedik fejezet (Waloobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az********** maga nem mehet, oda ween azzont kevld. …
Harmincegyedik fejezet (Waloobann igaz amaz ewssi kewzmondaas, hogi az howaa az********** maga nem mehet, oda ween azzont kevld. Az mi pedig chac az gonoz azzoniokra eertetendew; miwelhogi wannac zaamossan hailott korban lewew azzonioc, kic istenfeelew eeletet eelmec ees az emberekwel ioot chelekeznec.)
Zurdoki uram nagy dühvel, haraggal távozott el Kassáról, amihez válogatott okai voltak.
Először is cselszövési feladata lett megzavarva azáltal, hogy Kassát el kellett hagynia. Neki ott azt a pártot, mely Bécshez szított, kellett volna akcióra bírni, hogy Rákóczi György szándéka simán keresztül menjen, ti. a tiszáninneni rész átengedése Ferdinándnak. Ott Zwirina uram kész szövetségese volt, s most attól elszakadt. Azt pedig tudhatta, hogy a kassai polgárok kemény emberek; ha egyszer azok valamire azt mondják, hogy „nem”, hiába mondja császár, szultán és nagyfejedelem, hogy „igen”, mert ha a potentátok egymás között olyan mappát festenek, aminek a határa oda esik, ahová a kassaiaknak nem tetszik, hát a kassai főbíró megnyálazza az ujját, s letörli azt a pergamenről. Aztán egypár esztendei ostromoltatástól sem ijednek azok meg: próbáját adták akárhányszor. S ha a császári generális belőtt hozzájuk, ők meg kilőttek hozzá, s utoljára is ellőtték a lába alól a földet, hogy ő hagyta ott a fogát – hát azokat csak ravaszsággal lehet megtéríteni.
E ravasz praktikának a szálait kuszálta össze a Kalondai Bálint által megmagyarázott levél.
Pedig Zurdoki is egyike volt azoknak, akik a nagyravágyó György fejedelmet arra ösztökélték, hogy menjen elfoglalni Lengyelországot. Őneki volt ígérve a krakkói kormányzóság. Ez fúrta a máját.
A másik oka a haragra a személyes bosszú volt azok ellen, kik által megcsúfolva érzé magát: Homonnai gróf és Kalondai Bálint ellen.
És aztán harmadszor – szerelmes volt mind a kettőnek a feleségébe, s a vén gonosztevő feltette a boncsokos fejében, hogy mind a kettőt megrontja, ahogy csak szerét teheti.
Sáros városába megérkezve, ami ideje csak fennmaradt a politikai fondorkodásból, azt mind e gonosz tervének kifőzésére fordítá. Azt már megtudta a fürmendernétől, aki azt neki az első emlékezetes tánc után mindjárt elmondta, hogy Kalondainé a férjével bártfai házasság útján kelt össze – és hogy az első időkben, amidőn ide került, az orcája ocsmány volt a nagy veres szeplőktől, amik később csodamódra eltűntek az arcáról. Ő azt vallá, hogy télire szoktak eltűnni a szeplők; de bizony elmúlt már azóta a nyár is, s csak nem lett az ő arca többé szeplős.
Ebből Zurdoki az ő furfangos eszével kiokoskodhatá, hogy ha Kalondainé arcára nem a rózsa és liliom színei vannak mesterségesen kendőzve, akkor azok az elrútító szeplők voltak odafestve szándékosan – s ennek valami okának kellett lenni.
Nem restellte a fáradságot, elmenni Bártfára: ott az anyakönyvből kikerestetni a Kalondai Bálint házasságáról tanúbizonyságot tevő jegyzetet. – Ebből megtudta, hogy kinél szolgált a szép Mikhál. – A rút Mikhál!
Ott még akkor is jól emlékeztek a ragyabunkó rút arcára, s elmondák, hogy miféle asszony volt az, aki a leányt ide elszegődtette.
Hanem azt most nehéz volt megtalálni.
A Babura Pirka csakugyan átment Lengyelországba, ahol nem kellett attól félnie, hogy Kaczenreiter Henrik kezébe kerül: aki ha őt élő testtel megkaphatja, arról rögtön kitalálja, hogy a kastélyát ő gyújtotta fel, s hogy az a két összeégett koponya, amit a romok között találtak, nem a Pirka és a Mikhál maradványai voltak, hanem a két pecéré; s erről sok más dolognak a nyitjára ráakad: kivált ha utánajár, hogy a krakkói zsibvásárra honnan kerültek az ő kastélyából azok a pompás ruhák és ékszerek, amiket ő maga vásárolt valaha a szép Mikhál megörvendeztetésére. Ezért a Pirka nagyon óvakodott valaha Magyarországra visszakerülni.
Zurdoki uram azonban nem restellte a boszorkány nyomait tovább keresni.
Annak kellett itt boszorkánytársainak lenni. Ezek a varázslók társaságban élnek, s mindig szövetségben maradnak.
Addig nyomozott, keresgélt, míg egyszer rátalált a Szeben melletti kopanicsára. Ott egy éjjel nagy dáridót csapott; együtt táncolt a kopanicsárnéval, s mikor azt mindenféle hízelkedéssel, jó borokkal, ajandékokkal levette a lábáról, akkor kitudta tőle, hogy ő ismerős azzal a némberrel, aki egy éjjel itt termett a föld alól azzal a pulykatojásképű leánnyal, s aztán reggel megint elszelelt vele a levegőn keresztül. A kopanicsárné azt is tudta, hogy hol van most a Babura Pirka.
Azokban az időkben, minthogy üldözték a boszorkányokat, annálfogva nagyon elszaporodtak azok. Sok magányosan élő vénasszony, fiatalabb özvegyek is, és olyanok, akik az uraikkal nem éltek, fejükbe vették azt, hogy ők boszorkányok: valami veszedelmes büszkeséget találtak abban, hogy az emberek őtőlük félnek, hogy őket föld feletti lényeknek tartják, s nem restellték magukat a kínhalál veszedelmének kitenni ezért az oktalan fennhéjazásért. Voltak közöttük olyan kuruzslónők, akik bódító mérges növényekből készült kenőcsöket osztottak ki a többiek között, amikkel ha ezek a testüket bekenték, eszméletüket elveszték, mámoros álmokat láttak, s minthogy képzeletük azzal volt megterhelve, az ördögök társaságában, a boszorkányok szombatján látták magukat, s eközben nyavalyatörős kéjmámort éreztek, mint a mákonyevők vagy légyvesztő galóca nedvét szürcsölők, s azután mikor felébredtek, azt hitték, hogy mindaz való volt, amit álmodtak, s úgy vallották azt magukra, mint megtörtént dolgot. – És aztán az ilyen kuruzslónőhöz, ki bódító szereivel minden érzéküket rabságban tartá, akként ragaszkodtak, mintha kapitányuk volna, s ha sokáig nem látták, hegyen-völgyön átvándoroltak utána, hogy ismét feltalálják.
Így volt tudomása az Ancsának folyvást a Babura Pirka hollétéről, bárha az nem találta is tanácsosnak Magyarországra ismét átjönni azóta.
A könnyen szerzett pénz azóta, ahogy jött, úgy el is ment a Pirkánál. Mikor a sok aranyat meg a drága szép ruhákat megkapta, azt tette, hogy átment Sandomirba; felvette a cifra öltözetet magára. Kiadta magát úri asszonyságnak, mindenféle korhely naplopók társaságában élte világát nagy dínomdánom között, míg a pénzben tartott; aztán eladta az ékszereket; végre a cifra ruhákra került a sor: azokból is kikopott; most aztán megint olyan rongyos boszorkány, mint azelőtt volt, ki a fiatal menyecskék kapuiban ácsorog, hogy azoknak, dugva adott pénzért rossz tanácsokat adjon, jövendőt hazudjon.
Ilyen asszonyra volt szüksége Zurdokinak.
Rábízta Ancsára, hogy keresse fel a Babura Pirkát. Adott neki útravaló pénzt és bizonyságlevelet, hogy ő az udvartartásához való személy, amivel minden útjában kimenthette magát.
Csaknem bizonyosra játszott már.
*
Kassán pedig azalatt nagy változások történtek.
Eljött a főbíróválasztás napja; ahogy ősi szokás szerint a főbírót minden esztendőben újra szokták választani.
Kalondai Bálintnak nagyon felvitte Isten a dolgát. Amióta, mint várnagy, oly kitűnően járt el a hivatalában, mindenki meggyőződött róla, mennyire igazságtalanok voltak a kézsmárki tanárok, amért őt az iskolából kicsapták, de különösen a Zurdoki cselszövényének felfedezése óta annyira megszerették őt a polgártársai, hogy senkiről másról nem lehetett szó őmellette a főbíróságra. – Hisz az apja is abban a hivatalban áldozta föl az ő életét; ő pedig sokkal alkalmatosabb még az apjánál is.
Az is sokat tett pedig, hogy Homonnai gróf ezredeskapitány nagy pártfogásában részesíté, s mindenütt őt ajánlotta, ahol csak megfordult.
Hogy azonban a másik pártnak is elég tétessék, nehogy a polgárok egymás között ortályoskodjanak, s azáltal visszavonás támadjon a város kebelében, abban állapodának meg, hogy ugyanakkor a polgármesteri tisztségre pedig az eddigi fürmendert, Zwirina Ágoston uramat fogják behelyezni: annak a helyébe pedig új fürmendernek a Zwirina Ignácot, az utóbbinak a fiát, így aztán egészen szent lett a békesség.
Mind a három választás ekként nagy rendben meg is történt; háromkirályok napján elébb megtették a polgármestert, vagy mint akkor nevezték, főrektort, annak helyébe a fürmendert, akire akkor a legnevezetesebb feladat várt. Ugyanis neki kellett száz polgárt a legtekintélyesebbek közül kiszemelni a választási aktushoz. E száz polgár közül ötven magyarnak, huszonöt németnek és huszonöt tótnak kellett lenni, éspedig harmincnégy kálvinistának, harminchárom lutheránusnak, harminchárom pápistának, amit azután így összeállítani: tekintély, nemzetiség és vallás szerint nem lehetett tréfadolog.
Mikor a száz polgár együtt volt, akkor bezártak minden kaput a város bástyafalain, s idegennek nem volt szabad bejönni.
A száz választott polgár összegyűlt a városházánál, és elvégezte, hogy ki legyen a megválasztandó főbíró.
Akkor kijöttek csendben a piacra, ahol egy fekete bakacsinnal bevont, mennyezetes szekér várakozott hat lóval; hasonlatos a halottaskocsikhoz. Arra a múlt évben szolgált és most leköszönt főbírót felültették, s azután a többiek utána gyalog csendesen kísérve megindultak, nemkülönben mintha halottat kísérnének ki a temetőbe.
És csakugyan a temetőbe vitt ki az út, s az az utca vastagon be volt hintve szalmával, hogy a szekér zöreje ne hallassék.
A temető előtt két sorban voltak felállítva a céhek képviselői, kezeikben hosszú póznára feltűzve mesterségeik jelvényei: a mészáros tartá a taglót, a csizmadia a kaptát, a szabó az ollót, a kőműves a vakolót, a rézöntő a mozsarat, az ács a bárdot, az asztalos a gyalut, csak az orgonacsinálóknak volt megengedve védszentjük képét, Szent Cicellét tűzni a zászlóra jelvény helyett.
S ez ideig semmi lármának, zenének nem volt szabad hangzani a városban.
A menet a temetőbe is bevonult; az is be volt terítve szalmával, s ott a kápolna előtt körbe álltak mind.
Itt a leköszönt főbíró felállt a gyászszekéren, mely tizennyolc darab hosszú, simára gyalult keményfa deszkával volt megterhelve, s azt mondá a polgároknak:
– Uraim és bíráim! – Elbocsátjátok-e a ti szolgátokat?
Mire a fürmender a többiek nevében azt felelé neki:
– Hűséges voltál, elbocsátunk békével.
Akkor a leköszönt főbíró, leszállva a szekérről, azt kérdezé:
– Kinek adjam által ezt a tizennyolc szál deszkát?
Mire a fürmender kimondá a megválasztott főbírónak a nevét.
– Nemes, nemzetes és vitézlő Kalondai Bálint becsületes polgárnak.
Erre a hatlovas szekér megfordult, s csendben, mint jött, visszadöcögött a városba; most már a száz polgáron kívül a céhek képviselői is kísérték.
A szekér megállt a Kalondai háza előtt, melynek kapuja és ablakai mind zárva voltak; valamint minden háznak az ablaka és ajtaja zárva tartozott lenni a jelt adó harangszóig.
A fürmender zörgetésére megjelent Kalondai Bálint a háza erkélyén.
– Mit kívánnak tőlem a polgárok?
– Bebocsáttatást szekerünkkel és eszközeinkkel! – felelt rá a fürmender.
– Mi hivatalom legyen mindezekkel?
– Kalondai Bálint, ma tégedet Kassa városa polgárai megválasztottak szabad akaratjukból főbírájukká. Ezen eszközök, amiket velünk hoztunk, a mi gyarapodásunk jelképei: amiket a te őrizetedre bízunk ezután. Mindnyájunk kenyere, békessége a te kezedben lesz letéve egy esztendeig. Ezen a szekéren pedig elhoztuk hozzád a hagyományos tizennyolc szál deszkát. Hatot koporsódnak, ha a városunk és hazánk hű szolgálatában meghalnál időközben, tizenkettőt pedig máglyádnak, ha áruló lennél hazád és szülötte városod ellen! – Bebocsátasz-e bennünket a kapudon?
– Térjetek be Isten nevével üdvözölve! – monda Bálint, s erre megnyílt a ház kapuja, s bedöcögött rajta a nehéz szekér dörömbölve.
Sára asszony, aki a bezárt ablakon belül hallgatta azt a párbeszédet a mellékszobában, azt mondá a szép Mikhálnak:
– Én nem tudom, de úgy örülök, hogy a fogam is vacog bele, s a hideg is lel.
– Én is éppen úgy vagyok – súgá neki a szép Mikhál.
Bálint pedig lement a választópolgárok elé az udvarra, s átvette a tizennyolc szál deszkát, melyből hat szál illeti a hűségest: koporsónak; tizenkét szál a hűtelent: tűzmáglyának!
Azzal felkísérték a megválasztott bírót a városházához, ott a két legöregebb tanácsos kézen fogva felvezette a tanácsterembe, s a hosszú zöld asztal fejénél a bírói karosszékbe felültette; mire a négy legifjabb tanácsos a szék négy lábát megfogva, felemelé Bálintot a vállára, s úgy vitte ki őt a városház erkélyére, míg a teremben levő száz polgár háromszor kiáltá el a „vivát”-ot.
A harmadik vivát szónál megdördültek a piacon felállított mozsarak, s egyszerre megkondult minden harang a tornyokban, a zenészek megfútták a tárogatókat, az öreg dobot a székesegyház homlokzatán pufogtatá a város dobosa, a párkányzatra felállított polgárőrség nehéz muskétáiból hármas sortüzet durrogatott a népriadal zaja közé; a szalmát egy pillanat alatt felseperték az utcákról, s helyébe frissen vágott, zöld füvet hintettek; úgy indult meg azután a városházától a díszmenet, a céhek zászlóival, a polgárkatonasággal, középen a mennyezet az új főbíróval, sorba járni minden felekezet templomait, annak a tanúságául, hogy minden felekezet vallását, törvény és békekötés szerint tisztelni fogja az új tanácsfő. Ott magyar, német és tót nyelven imádkoztak, s a körmenet végeztével a főbírót lóra ültették, kezébe adták a város pallosát, annak jeléül, hogy harc esetén a várost fegyverrel is meg fogja oltalmazni, s ekként kísérték azután a házáig vissza, folytonos harangzúgás, trombitaharsogás mellett. Most már aztán minden ajtó, ablak ki volt nyitva, teli emberfővel minden nyílás. – A sok trombitás között, aki a főbíró paripája előtt járult, ott volt a jó Simplex is, s fel-feltekintgetett régi jó barátjára a tárogatón keresztül; mintha neki is volna része abból a dicsőségből. De Kalondai Bálint is észrevette a magas paripáról is a régi testi-lelki barátot, s nyájasan inte felé a kivont kardjával, sőt amint a háza kapujába értek, azt is megtette a Bálint, hogy a mutatóujját elébb a felnyitott szájába dugta, azután meg a házára mutatott fel vele, ami a világ minden nyelvén annyit jelent, hogy: „Aztán te is jer fel hozzám ebédre.”
Mert az volt a jó szokás hogy a megválasztott bíró aztán az ünnepélyesség végeztével az egész tanácsot megvendégelte, nem feledkezvén meg annak legkisebb szolgájáról sem, s annálfogva igen jó néven vették tőle, hogy még a város trombitását is asztalához méltatá.
Hátravolt pedig még az asszonyok dolga; akiknek a legnehezebb szerep jut ki minden ilyen ünnepélynél. Mert a férfiak csak könnyen átesnek a maguk hókuszpókuszain; ki milyen oratiót betanult, azt csak elmondja, vagy belesül: hamar átesik rajta; de a szegény asszonynépnek egy héttel előtte nincsen pihenése a sok sütés-főzés miatt; annyi sok vendéget illendően ellátni, hogy senkinek se legyen panasza. Már három nap óta majd alig aludtak valamit.
Jó házirend szerint elébb a közrendű népséget kellett ellátni az udvaron felállított tágas sátrak alatt; azután került a tálalás sora a teremben összegyűlt úri vendégek számára, akik között első hely illeté az ezredeskapitányt és szép feleségét.
A két vendégcsoporton kívül azután még egy harmadik is került elő: a város koldusai.
Ezek hosszú sorban cammogtak végig az utcán, a maguk rongyaiban; s egyenkint megálltak a három lépcsőre emelt székajtó előtt. Ott a lépcsők legalsóján állva osztott a szép Mikhál mindegyiknek egy páros cipót, s hozzá a török Ali töltött kinekkinek a fazekába annyi sert, amennyit az befogadott.
A koldusok után jöttek a koldusasszonyok; a kálvinisták „adjon Isten áldást, békességet” köszöntéssel üdvözölték a szép Mikhált, a pápisták „dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal, s a szép Mikhál mindegyiknek szívesen viszonzá az üdvözlését, s ha jött olyan koldusnő, akinek kisgyermek volt a karján, annak két páros cipót adott; s bár ő maga protestáns volt, a „dicsértessék”-re szépen áhítatosan válaszolá a „mindörökké ámen”-t. Az eltávozók hálálkodva mondták egymásnak: „Óh, milyen drága szépség! Óh, milyen áldott jó teremtés! Száz esztendeig tartsa meg Isten az életét!”
Egyszer a koldusasszonyok sorában egy ócska veres kendővel bekötött fejű némber sántikált felé, aki fél kezével eltakarta a száját, s két nagy szúró fekete szemével majd felfalta az előtte álló asszonyt.
Mikor ez az alak odaért a szép Mikhál elé, azt súgá neki oda, üdvözlet gyanánt, gúnyosan, megnyújtott, éneklő sipegéssel:
– Dicsértessék… a szépasszony!…
S arra egy percre megmutatta neki ördögi vigyorgásra torzított pofáját.
A szép Mikhál csak összerogyott ájultan.
Ha a hű Ali meg nem kapja, agyonzúzza magát a kövön.
A veres kendős koldusnő eltűnt a zűrzavarban: nem is vette tán észre senki; nem is törődtek vele.
Az asszonyok összeszaladtak arra a hírre, hogy Mikhál elájult, s felvitték őt a házba. Aztán mosolyogva suttogtak egyet-mást felőle. Ifjú menyecske elájulása nem nagy veszedelem: elmúlik magától. Akik tudósabbak, pirongatják ilyenkor a férjet. S az úgy tesz, mintha pironkodnék igazában. Ha elájult a fiatal menyecske, nem kell miatta megijedni: ott az asszonyok, majd lefektetik. – Nem kell erőltetni, hogy az asztalhoz üljön. Azért nagyot fognak inni – és őszintéket – az egészségére s boldog felgyógyulására.
A lakoma vígan folyt le nála nélkül is, kivált amidőn a Sára asszony azzal a megnyugtató hírrel jött elő, hogy semmi baj sincs, csak egy kis pihenés kell az asszonykának. Ittak a hazáért, a városért, sorba az úri vendégekért; az új főbírót annyian felköszönték, hogy alig bírta már a sok áldást; még a két Zwirina is felköszönté egy-egy diák rigmussal, úgyhogy ez tökéletes diadal napja volt rá nézve. Végezetül pedig maga Homonnai gróf emelt rá poharat, így szólva Bálintról:
– Az Isten éltesse azt a férfit, akit én legjobban szeretek, s akivel kész vagyok megosztani minden dicsőségemet.
Bálint pedig erre a maga poharát felemelte, s ezt az áldomást mondá:
– Tartsa meg az Isten azt az én barátomat, aki velem megosztotta az élet minden nyomorúságát, az én jó Simplex bajtársamat!
S az ezredeskapitány koccintott a főbíróval a trombitás egészségére; bár amiatt egynehány finnyás uraság fintorgatta is egy kissé az orrát; de legtöbben nagyra becsülték Bálinttól, hogy legnagyobb dicsősége közepett sem feledkezett meg az alacsony sorsban maradt jó cimboráról.
A késő éj oszlatá el a vidám társaságot: a bástyákon görögtüzek ragyogtak a fényes nap befejezésére.
Bálint sietett Mikháljához. Mindenféle mámor küzdött az agyában. El volt telve e diadalnap dicsőségétől. Ilyenkor az ember lehetetlennek hiszi azt, hogy lelkének másik fele, a hitvestárs talán éppen úgy el lehet telve gyötrelemtől, kétségbeeséstől.
Büszkeségtől ragyogó orcával lépett oda az ágyhoz, melyen a szép Mikhál feküdt.
Az pedig rémülettől kikelt arccal borult a nyakába, s odavonta férje fejét magához, fülébe súgá, ami az iszonyattól sikoltásképp akart kitörni ajkán:
– Fussunk innen! – Itt van a Babura Pirka!
Ekkor aztán a Bálint arcáról is lefagyott minden ragyogás.
