A pojáca
A pojáca
Mielőtt azonban Gierig úr előfogata a sok hámmal rendbe jött volna, még egy kis közbejött esetnek kelle befejezni a vidám nap mulatságait.
Az úton egyszerre csak nagy zsivaj kerekedik: a sok lebzselő béresgyerek, akinek mindegy, akármi történik odabenn a házban, elkezd kiabálni bomlottul:
„Hujja hó! Gyün a pojáca! Hoppsza, pojáca!”
S azzal bevonul egy karaván a ház udvarára, mely áll – először is egy kétkerekű talyigából. A talyigán egy csomó limlom, afölött egy kis szegény kiéhezett gyermek; nem tudni, fiú-e vagy leány. A szekér mellett még egy nagyobb gyerek csörgős dobbal a kezében; mind a kettő szennyes trikóba öltözve, s tulipiros rongyokkal meg színehagyott szellős tüllanglais-val felcifrázva; szétszórt hajaik leszorítva vásott szalagokkal. A talyiga két rúdvillája között van maga a pojáca befogva. Ő húzza a kocsit. A harmincas években levő férfi, vándor csepűevő komédiás, a pusztai csárdák mulattatója; csúfsága, bolondozója az utolsó sihedernek is, ki utánakiabálja: „Hoppsza, pojáca!” Ennek a fején van hegyes csörgőssipka, egyéb öltözete tarka foltokból áll, amiken meglátszik, hogy rajta szokta kimosni a zápor, s rajta szokta megszárítani a szél. A pojácának éppen úgy, mint gyermekeinek, vastagon ki van mázolva az arca krétával és durva piros festékkel, szemöldökeik holdformára feketén korommal.
Végül a szekér egyik rúdjához kötve üget egy kis tatár ló. Ez nem húzza a talyigát, csak a gazda. A ló maga is művész, s nagyobb kár volna érte, mint az emberért. Mert ha a gazda megszakad, a ló megél nála nélkül, de ha a lova megszakad, az a gazdájának nagy kár.
Tehát ez a karaván éppen most vonul be az egzekvált ház udvarára egy kis vidám bolondos produkciót csinálni a háznép mulattatására.
Soha jobbkor!
– Menjenek innen, szegény emberek, Isten szent hírével. Itt nincs most komédiázni való hely – küldé őket Böske, mielőtt lecihelődtek volna.
– De csak hagyja őket, hadd jöjjenek! Lássuk, mit tudnak! monda Gierig úr.
Böske aztán azt gondolta, hogy a biztos úr ma nagyon adakozó kedvében lehet, komédiát akar látni, hadd bukfencezzenek hát az ártatlanok a tiszteletére, legalább keresnek „ezen” uraktól egypár krajcárt, az is jó lesz nekik.
Az ember arra a gondolatra is jöhet, hogy ez valami csatányos ötlet: egy, az utolsó fillérig kiegzekvált háznál komédiát játszani. Gierig úrtól kitelhetik ilyen.
De ne legyünk igazságtalanok. A nyolckezű nem maliciózus. Ő megragadja áldozatait, kiszívja nedveiket, nem azért, mintha az egyikre vagy a másikra hagyományszerűleg haragudnék, hanem mert az neki missziója. Egyenlően ragadja meg a fürdő hajadont s az úszó tengeri pókot. Neki mindegy, rák vagy ember. Van egy tömlője, melyet meg kell töltenie; abban minden tintává válik: meleg vér és hideg ázalag.
Gierig úr szivarozva dűlt a folyosó mellvédjére, s onnan nézte a bohóc művészkedéseit.
Az kimerített minden csodamívelést, amivel ponyvaművészek a falusi nép tetszését és krajcárjait el szokták ragadni. Leterítette a piszkos pokrócot, melyen maga és porontyai tótágast álltak, jártak a tenyereiken, derekaikat kificamítva; súlyegyenezte talpain mind a két gyermekét lábaikkal ég felé, fejökkel apjok talpán állva; evett csepűt, okádott tüzet, s húzott ki vég-szalagokat orrán, száján, s csinált mindezekhez torzképeket, ahogy mozgékony arcvonásaitól kitelt, beszélt hozzá a világ minden nyelvén, és erőltette a kacagást saját tréfái fölött.
Gierig úr magas érdekeltséggel nézte az előadást.
Végre a bohóc elővezette a kis tatár paripát, s annak művészi tulajdonaival ismerteté meg a magas társaságot. A kis lovacska tudott apportírozni, mint a vadászkutya; ki tudta toporzékolni első lábaival a számtani kérdéseket, miket gazdája feladott neki; letérdelt a parancs szóra, és táncolt galoppot, keringőt a dobszó melódiája mellett. Igen tudományos egy személynek mutatá be magát.
Mikor aztán a bohóc kimeríté művészete egész tárházát, s azt hitte a magas uraságok mosolygó ábrázatából, hogy itt tökéletesen sikerült vendégszereplésével az irányadó körök érdekeltségét felköltenie, elvégre levevé csörgő sipkáját, s megindult a művészet adóját beszedni.
Így indul meg a szegény tengeri pók molluscokra vadászni, míg észrevétlenül a nyolckezű hidra ölelésébe téved.
– Bravo, bajazzo! Bravo! – tapsola neki Gierig úr. – Te ugyan kitűnőleg kezeled és lábalod művészetedet. Méltán helyet foglalhatnál a cirkusz Renz tagjai között. Hát mármost a belépti díjról van szó, ugye? Mi nálad az entrée?
A bohóc viszonozni vélte a tréfát.
– Embere válogatja, uram. Parasztok adnak krajcárt, garast; urak adnak, amilyen urak, ki hatost, ki forintot.
– Ejh, te nem is vagy követelő. „Közönséges emberek ahogy telik, magas uraságok tetszés szerint.” Ilyenformán mégiscsak behoz a művészet naponkint egy forintot egyre-másra?
A bohóc olyan ártatlan volt, hogy ezt az urat vidám, nyájas ábrázatjával háziúrnak nézte, aki csak azért tudakozódik, hogy tájékozhassa magát, milyen mélyen nyúljon a tárcájába az eléje akadt művészetet megjutalmazni.
– Óh, uram, akár kettőt is, ha ilyen derék urakra akadok.
– No de vegyünk csak egyet – szólt Gierig úr –; s tegyük fel, hogy van hatvanöt nap, amikor semmi kereset sincs; marad egy évre háromszáz forint szabad kereset. Ennyit csak kapsz, bohóc, ugye?
A jámbor bolond sietett ráhagyni, hogy igen.
– Hát aztán mennyi adót szoktál ettől a jövedelemtől fizetni, bajazzo?
A bohóc azt hitte, hogy valami válogatott humorisztikus emberrel akadt össze.
– Igen sokat, uram – viszonzá tréfásan. – Minden évben elszaggatok egy lebernyeget, azt a rongyászok felszedik, abból aztán csupa százforintos bankó készül.
Gierig úr maga nevetett legjobban a válasznak.
– Jól válaszoltál bajazzo; hanem az idénre mégiscsak hátralékban vagy. Háromszáz forint bevallott évi jövedelem után a III-ik tabella szerint jár évi adó huszonegy forint. Ez a te tartozásod.
Azzal odafordult Konyec úrhoz.
– Írjon ön ennek az úrnak egy nyugtát huszonegy forint jövedelmi adóról a III-ik táblázat szerint.
Konyec úr komolyan vette az utasítást.
A bohóc pedig szörnyű fanyar torzképet csinált festett ábrázatjával s korom szemöldeivel.
No, még ilyen aprópénzzel csakugyan sehol sem fizették ki Hans Kaczenbuckelt.
Gierig úr diktálta Konyecnek.
Az adóköteles neve Kaczenbuckel János.
A bohóc ekkor kezdett csak környezetére tüzetesebb figyelmet fordítani, s világi eszével összevetegetni, hogy hiszen ő ide átkozott rossz helyre vetődött. Itt egzekució van. S ezek a vendégek itt harácsot szednek. Nem tréfa itt lenni.
Egyet szólt a fél szája szegletéből a két gyereknek, azok hirtelen összekapták a pokrócot, s kezdtek iramodni a talyigával meg a kis lóval a kapu felé, hanem Gierig úr visszahozatta a csendőrökkel.
– Ejnye, ejnye! Te Kaczenbuckel János, hát bizony elszöknél előlem a tárgyalás közepett! Ez már rossz tréfa tőled. Biz itthagynád nékem a nyugtatványodat, pedig milyen régen kereslek vele. Itt van, fogjad, s fizesd ki a huszonegy forintot!
A bohóc csakugyan azt hitte, hogy most már igazán tréfálnak vele. Még országos vásárban sem történt meg az soha, hogy ő huszonegy forintot látott volna egy rakáson. Annyi garas volt néhanapján legfőbb kincse.
– Fizessen ön a páholyáért huszonkettőt, ahonnan az előadásomat nézte, s akkor aztán kvitteljünk! – szólt a bohóc folytatva a tréfát.
– Művész uram! (Most már művésznek nevezte Gierig úr.) Nekem nincs időm tréfálni. Ez komoly dolog. Az ön idei adóhátraléka huszonegy forint, s ön kötelezve van fizetni.
– De nekem egy batkám sincs!
– Akkor ingó zálogot tartozik adni, vagy végrehajtásképes tárgyat kimutatni.
A bohóc nagyot röhögött.
– Ohohó! Hahaha! Végrehajtásképes tárgyat? Tessék választani a két gyerek közül; melyiket akarja uraságod elkobozni?
– Semmi szó sincs a gyerekről. Van teneked egyebed is. Ott van a ló.
A bohóc festett pofája egyszerre kiegyenesült erre a szóra. Arra nem is gondolt, hogy még a ló is kérdésbe jöhessen.
– Hja, uram, az a ló nem olyan ló, mint más ló; az nekem mesterségem eszköze, mint ácsnak a bárdja, csizmadiának a dikicse, szabónak az ollója. Azt tőlem elvenni semmi tartozásban. nem szabad. Az a ló annyi, mintha kezem, lábam volna.
– Lárifári! – hatalmaskodék alá a nyolckezű. – Te magad a két porontyoddal ló nélkül is csinálhatsz komédiát, hányhatod a bukfenceket, rághatod a patkószeget, táncoltathatod az orrod hegyén a szalmaszálat. Vagy fizeted szépen és rögtön, amivel az államnak tartozol, vagy elveszem a lovadat.
Kaczenbuckel János nem akart hinni egy olyan autentikus orgánumnak, mint Gierig úr nyelve; kétségében a lova kantárát tartó csendőrhöz fordult, azt interpellálta saját cseh idiómáján, hogy tréfa-e ez vagy valóság.
A jámbor csendőr aligha olyasmit nem felelhetett neki hasonló cseh nyelven, hogy sohase nevessen ezen az előadáson, mert ez a legmagasabb tragikum őrá nézve. Ha valakit ez az úr megfogott, azon az egész litánia sorozatában nincs senki, aki segíthessen; legalább a magyarázat után a bohóc elfakadt sírva, elhajítá csörgősipkáját, felrohant az ámbitusra Gierig úrhoz, térdre esett előtte, s elkezde rimánkodni.
– Uram, nagyságos uram! Legyen irgalommal! Nincs nekem pénzem, nincs nekem keresetem; annyi sincs, amennyiből kenyeret adhassak a porontyaimnak. Nem eszünk mi hétszámra főtt ételt. Kegyelmezzen meg! Jertek, gyerekek, ti is öleljétek át kezeit, lábait a nagyságos úrnak, a méltóságos, a kegyelmes úrnak!
Konyec úr majd megszakadt nevettében e jelenet fölött. Az igaz, hogy tréfás látvány is volt! Egy bohóc fehérre, pirosra kifestve, aki fennhangon sír, mintha Hinkóból játszana egy jelenetet; aztán a két kicsi pojáca, aki a nagyságos úr kezeibe, lábaiba csimpajkodik, míg a nagyságos úr kézzel-lábbal igyekszik e gáncsos ölelések közül kiszabadulni; ami nagyon nehezen megy, mert a bohócivadék karjai szívósak. Az egyik szitkozódik, a másik könyörög. Igazán cirkuszi élvezet! Konyec úr a legméltányosabban megfizethetné a belépti díjat, mert ő jól mulatott, – de nem kardlappal, ahogy később ura parancsára cselekvé, szétverve a tolakodó semmirekellőket.
Szemtelen komédiások, még ennyire merik vinni a tolakodást.
– Szemtelen komédiás had – fújt rájok egészen felgerjedve Gierig úr –, majd adok én tinektek Steuernachlasst! Az ilyen csavargó nép itt megszedi, ott megszedi magát pénzzel; vándorszínészek, cigányok, koncertadó virtuózok, s aztán adót sehol sem fizetnek. Más szegény ember túrja a földet, hogy a státusnak eleget tehessen; ezek meg csak korhelykednek, esznek-isznak; s ha veszik észre, hogy jön az adóintő cédula, alló! Szedik a sátorfát, illannak odább. Került már egypár ilyen országcsaló a kezemre, mint te vagy. Azok is megemlegetnek, tudom. Tizenkét esztendeig nem fizettek adót sehol. Hát azt gondoljátok, hogy szabad az országban olyan embereknek is lenni, akik tizenkét esztendeig nem fizetnek adót? De már az ilyen fickókra valóságos szenvedéllyel tudok vadászni; mert ezek még élcet csinálnak abból, hogy megcsalják az államot. Láss hozzá, hogy fizess, teremtsd elő, amivel tartozol, vagy gyalog maradsz!
A bohóc nem könyörgött többé nyolckezűnek, hanem fölvette alázatosan hegyes süvegét, s elindult kéregetni.
Hiszen olyan sokan vannak itt ezen az udvaron. Talán segíthetnek rajta.
Legelső volt, akit megszólított, a kapitány.
– Édes barátom – szólt neki Föhnwald –, itt rossz helyen koldulsz. A háziaknak utolsó fillére is azon másik úrhoz vándorolt; azok neked nem fognak semmit adhatni. Rólam pedig, hidd el, hogyha volna pénzem, nem hagytalak volna annyi ideig a porban henteregve könyörögni. Nekem „már” egy garasom sincsen. És az egész legénységemnél nem találsz egy árva batkát. Ha majd találkozol még magadnál is nyomorultabbakkal, akik éhségtől betegen feküsznek a utolsó vánkosukon, azoktól kérdezd meg, hogy miért nincs a katonáknak pénzük, akik hozzájuk voltak szállásolva. Ne mázold össze könnyeiddel a festéket arcodon, felebarátom! Búcsúzzál el lovadtól, s eredj bukfencet vetni! A többiek is mind azt teszik.
Gierig úrnál most már point d’honneur kérdése volt, tekintélyét fönntartani. Hintaja előjárt: a csendőröknek parancsot adott, hogy a bohóc lovacskáját kössék oda a lógós mellé.
Azt már aztán valódi uraknak való komikum volt, ahogy erre a szóra a bohóc lovacskája nyakába borult, ahogy összecsókolta annak ábrázatját, ahogy annak keservesen hízelgett.
– Kedves lovam! Kedves jó barátom! Egyetlen kenyeres társam, akinek minden falatom felét odaadtam, aki segítettél azt megkeresni. Szegény feleségem neveit; annak a nevét is viseled. Most már te is utána mégy. Meghalsz, ahogy az meghalt. Óh, kedves szeretett kis lovam, ki keres már az én gyermekeimre kenyeret?
Egy percre az a gondolatja támadt a bohócnak, hogy leüti a lovát tartó csendőrt a saját puskájával, aztán felkap a lovára, s nyargal vele a világba; hanem aztán csak letett róla. „Hová futnál, te szegény ember, annyi lovas katona elől a te kis macskalovaddal?”
Bizony hozzákötötték azt Gierig úr előfogatához.
Gierig úr végezte e helyen munkáját, s sietett még ma odább kelni. Folytatnia kell misszióját, s magánmulatságért nem maradhat egy helyen sokáig.
A bohóc még egyszer néma esdekléssel emelé fel hozzá összekulcsolt kezeit, mikor a nagyságos úr a kocsiba felhágott.
– Takarodjék ez az ember előlem! – uraskodék alá a nyolckezű alattvalóihoz.
Konyec úr felkapott a bakra, a két csendőr a parasztszekérre; Gierig úr nyájasan üdvözlé a századost: „A viszontlátásig, kapitány úr!” – Mire Föhnwald olyasmit mormoghatott fogai közül, hogy: „Ne kívánd te azt magadnak!” Azzal a két kocsi elrobogott az udvarról.
A bohóc kiszaladt utánuk a kapuig, onnan nézett sokáig az elrobogó kocsik után. Az a halvány reménye volt, hogy talán mégis tréfa ez az egész. Csak őt akarják egy kicsit megijeszteni a nagyságos urak, akiknek igen jó mulatság lehet egy ilyen szegény komédiást kétségbeejteni; s majd ha jó messze elmentek, akkor eloldják a lovacskát a kötőfékről, s eleresztik. Visszatalál az a gazdájához egyenest.
Mikor aztán látta, hogy azok bizony egészen elmentek, s a lovacska csak nem jön vissza, akkor visszatámolygott az udvarra.
A katonák mind a lovaikon ültek már, a százados is nyergében volt.
– Uram – kérdé a bohóc –, igazán elvitték a lovamat?
– Igazán!
– Mit fognak vele csinálni?
– Eladják a vásáron.
Ekkor a bohóc szemei elkezdtek vérben forogni.
– Akkor hát minek éljek én tovább és a gyermekeim? Megölöm őket és aztán magamat!
Azzal kirántotta becsukó kését mély zsebéből, s rohant gyermekeinek ádáz dühvel.
A két komédiás poronty vijjongva futott el apja elől, odamenekültek a katonák lovai alá, apjuk utánuk a késsel; a katonák iparkodtak őt visszatartani, egy-kettő leugrott lováról, hogy elfogja; a bohóc kitépte magát kezeik közül, s üldözőbe vette gyermekeit; azok végre befutottak a nyitott konyhába, s az utánuk rohanó bohóc Ilonka kisasszonnyal találkozott szembe.
– Megálljon – szólt hozzá parancsoló hangon Ilonka. – Mit akar?
– Ölni és halni. Magamat s gyermekeimet elölni. Nem parancsol nekem abban senki.
– Térjen magához! – szólt a fiatal leány a dühöngőhöz, s kivette kezéből a kést olyan könnyedén, mintha pákosz gyermek kezéből vette volna ki. – Mit akar ön ézzel a késsel?
A bohóc elkezdett zokogni, és nem volt több szónak ura.
– Jöjjön velem! – szólt Ilonka. – Én adok önnek elvett lova helyett másikat. Azért ne essék kétségbe!
Azzal megfogta a bohóc kezét, s vonta magával az istálló felé.
– „Csilla, ne!” – kiáltott a leány az istállóajtóban.
A hívásra kijött hozzá a kedvenc póni; szép kis zsemlyesárga lovacska volt, hófehér sörénnyel és farkkal. Az ajtóban bókot csinált asszonykája előtt, s odadörzsölé nyakát a leány vállaihoz.
– Nézze ön, ez éppen olyan kis okos paripa, mint az öné volt. Nekem is olyan kedves állatom ez. Szóra hallgat, mindent megtanul. Vigye el ön cserébe az elveszettért; s aztán ne bántsa gyermekeit, ne essék kétségbe. Járjanak Isten hírével!
Ilonka kezébe adta a bohócnak lovacskája kötőfékjét. A bohóc térdre esett előtte.
– Kisasszony! Én nem tudok mit mondani. Hallgat is énrám valaki az égben! Használ is ilyen szegény ördögnek az áldása valamit? Ön engem a pokoltól mentett meg. Oda akartam menni egyenesen. Kétségbe voltam esve, meg voltam ölve. Ön feltámasztott; ön emberré tett. Én szegény ördög vagyok, Kaczenbuckel a nevem. Azt sem örököltem apámtól. Csúfságból hagyták rajtam. Bohóc vagyok. Kukac vagyok. Lábbal tiport féreg vagyok. Nem tudom, hogyan szolgálom meg önnek ezt valaha éltemben. De ha van Isten a mennyországban, ez a nyomorult bohóc mégis megszolgálja önnek ezt valaha! – Kisasszony, hadd csókoljam meg szép kezeit!
Ilonka nem gátolta a bohócot, hogy kezét megcsókolhassa, könnyeivel eláraszthassa, s míg a bohóc eléje futott két gyermekét sietett szenvedélyesen összecsókolgatni, addig Ilonka is megölelte hű lovacskája nyakát, s lopva egy csókot nyomott annak fejére. Talán nem is látta senki.
„Marsch! Marsch!” – hangzott a kapitány vezényszava, s a tizenhat lovas tovarobogott az udvarról.
Ilonka besietett a szobába. A bohóc odábbhaladt.
A pusztai lak udvara csendes lett. A nap alkonyatra járt már.
