A vetélytárs és vetélytársnő
A vetélytárs és vetélytársnő
Régen láttuk a farkasvölgyi magános kis házat: talán el is felejtettük már.
Talán még most is jönnek ott össze a régi boldog emberek. Forró, fülledt nyári délutánra felhőontó zivatar támadt. A zápor millió sugára, mint tündérhárfa az ég és föld között felvonva, zengett a villám cikázó kezétől, s a hegyi utakon apró zuhatagokban omlott alá az eső patakja, sárga, iszapos vizével.
A mezőkről a munkások hazamenekültek már, minden madár fészkébe húzódott. Mikor néha lecsap a villám, recsegő dörgés hangzik fel utána, s arra még jobban rákezdi a zápor.
E záporban, viharban egy hölgy lovagol alá a farkasvölgyi úton.
Az eső mind szemközt vágja; lova nagyokat csúszik a sikamlós agyagban; néhol küzdenie is kell a rohanó hegyi árral; a lovagnő arca pirosra van kigyulladva. Ahol gyepes az út, gyorsabb haladásra korbácsolja lovát; a villámlobbanás ellen fel-felkapja kezét, mintha meg tudná magát védeni azzal.
Már látszik a kis ház. Itt felkap a gyepre, s engedi vágtatni a paripát, nem törődve a futókat üldöző villámmal, s amint berobban a ház udvarára, gyorsan leszökik nyergéből, s menekül a házba.
A ház lakója rémült arccal fut ki elé.
– Az ég szerelmére! Te jössz, ilyen időben?
– Az én szerelmemre… nincsen rossz idő! – válaszol a hölgy, s kedvese keblén függ.
Egészen át van ázva; a könnyű nyári öltöny úgy tapad termetéhez, mint egy Vénusz-szoborhoz; elszabadult hajfürtei csapzottan tévelyegnek keblén, vállain. Hanem arca és szemei égnek.
– Nem láttad a keletkező zivatart, mikor elindultál?
– Csak téged láttalak.
– Ah, milyen hidegek kezeid!
– Melegítsd meg!
– Mint át vagy ázva.
– Takarj be köpenyedbe!
– Nem félsz a mennydörgéstől?
– Nagyon félek. Szoríts magadhoz.
S aztán leültek egymás mellé a nyugágyra; egy köpeny takarta be vállaikat, egy csók beszélte el, amit gondolnak.
A nő önfeledt volt szenvedélyében; nem tudott, nem látott a külvilágból semmit, s aztán valahányszor a villám átfénylett az ablakon, a dörgés átharsogta az eget, felriadt, reszketett, futni akart; úgy rettegett tőle, s azután ismét felkereste menedékét a szerelemben, a kedves égő keblén; s mentül jobban villámlott, mennydörgött odakinn, annál jobban kereste a rémületben túlvilági gyönyörét.
S már nem volt az átázott öltöny többé nedves márványtermetén: a belül égő tűz megszárította azt.
A zivatar lassan odább vonult; a távoli moraj nem zavarta már a közeli suttogást.
– Tudod-e most már, hogy mennyire tud egy asszony szeretni? Tudod, mennyire rettegek az égzengéstől, mégis szembejöttem rá, hogy veled lehessek. Tudod, hogy ilyenkor rettegem legjobban Isten büntető haragját, mégis az ő mennydörgése alatt vétkezem szerelmemben hozzád! Hiszed-e már, hogy őrülten szeretlek?
Az ifjú lehajtotta tenyerébe homlokát, s elmélázva felelt:
– Nekem pedig egy sajátszerű gondolatom támadt e pillanatban. Én azt hiszem, te azért jöttél ez órában, ez időben, e viharban hozzám – mert sohasem foglak látni többet.
A hölgy rábámult merően, s félreveté előrecsúszott fürteit.
– Hogy gondolsz ilyet?
– Minden csókod azt mondta nekem: ez búcsúcsók volt, azért forróbb, édesebb, mint valaha.
– Álomjáró!
– Igaz! Az vagyok. De hát nem a holdasoknak adatott meg a kínzó előny, hogy a jövendőket megsejtsék? Te ma búcsúzni jöttél hozzám!
– Melyik érzéked mondja ezt neked? Szemeddel láttál, füleddel hallottál valamit?
– Láttam is, hallottam is; de érzek valamit, amit nem lát szem, nem hall fül. Én veszendőben vagyok teelőtted.
– Háládatlan!
– Az nem igaz. Ha te boldog órákat adtál nekem, én egész életemmel fizettem érte. Mindenemmé tettelek. S ha elvesztelek, semmim sincsen; semmi vagyok. Te akkor is boldog vagy. Nincs közöttünk helyes alku.
– Tihamér! Valld meg, mi nyugtalanít!
– Te! Arcod, szemed, tekinteted, kezed szorítása, kezed reszketése; a sóhaj, mely kebledből kitör; a könny, mely szemedben vágyakat árul el, az ajk, mely elnémul ajkam alatt, mind azt mondja, hogy valaki áll közöttünk. Midőn engem ölelsz, azt öleled; midőn szemembe nézesz, az ő szemét látod; mikor megcsókolsz, őt csókolod. Egy alak áll közöttünk, akit én szeretnék megölni – ha tudnám.
– Te bohó vagy – szólt a hölgy, és lesütötte szemét.
– Ne mondd azt! Te tudod, hogy én a szívedbe látok. Hasztalan tanulmányoztam volna én éveken át minden gondolatát lelkednek, minden mozzanatát szeszélyednek, és mégse ismernélek?
– Ez jutalmam, amiért itt vagyok? – szólt szomorú szemrehányással a hölgy.
– Óh, Leona, ma nem volt jó hozzám jönnöd. Csak ma ne! Szerelmedben volt valami, ami hasonlít a bosszúálláshoz.
– Nem értelek!
– Óh, nagyon is értesz. És én rettegek miattad. Leona! Olyan hű ebet, mint én, nem találsz a föld kerekén sehol. Egész életemet annak áldoztam fel, hogy egy boldogító bűnnek rabja legyek. E bűn rabja voltál te is, de boldog voltál benne te is. Légy hű hozzá, mert ha az erényedet csalod meg, kibékülhetsz vele; de ha a bűnödet csalod meg, kivel békülsz ki akkor?
– Mindig homályosabbak előttem talányaid.
– Akkor ne fejtsd meg őket. Mondd, hogy nincs igazam; taposs el, gúnyolj ki, csak igazad legyen, az nekem jól fog esni. Nevezz magad előtt bolondnak. Csak azt ne felejtsd el, hogy a te bolondod vagyok!
– Édes szerelmes bolondom!
Egy elkésett mennydörgés kényszeríté a megrettent hölgyet ismét menedékét keresni; egy köpeny fedte vállaikat, egy csók beszélt gondolataikról, de végbúcsúról az nem beszélt többet.
Másnap azután, hogy Elemér meglátogatta Malvinát, Lemming úr úgy beszéd közben tudatá nejével, hogy Harter Elemér már el is utazott Bécsbe; elintézendő ügyeit barátjára, Béltekyre bízta. Bélteky el is jött, és beszélt sok mindenfélét. Lemming úr meghívta Elemért, hogy legalább estére tisztelje meg házát egy kis barátságos szupé elköltésével, de nem fogadta el; még az éjjel akar utazni. Fut Pestről.
De hát miért fut? Ki elől fut?
A szokott angol leckére feljött Ilonka Lemmingnéhez. Lemmingné igen meglepettnek mutatta magát.
– Én azt hittem, hogy ön már több leckét adni nem jön el hozzám.
– Miért tetszett azt hinni?
– Nos, önnek édesanyja mondta nekem, a gazdaasszonyok ülésén jöttünk össze, hogy kegyed kezét másnap megkéri Bélteky. Ez a másnap tegnap volt. Én igen természetesnek találom, hogy egy oly kitűnő gentleman jegyese azontúl pénzért leckéket senkinek sem adhat, s miután kegyed tegnap csakugyan nem jött el, azt hittem, hogy az ügy rendben van. Önjegyet váltott Béltekyvel.
– Nem váltottam, asszonyom.
– Ah! Anyja mint bizonyost mondta nekem.
Ilonka arca égett. A szégyen tiltotta neki, hogy megvallja az igazat úgy, ahogy történt. Hogy mondja el azt egy fiatal leány magáról: „Kérőm nem jött el, otthagyott, lemondott rólam”? Ahelyett azt felelte, aminek tán történni kellett volna:
– Én visszautasítottam őt.
– Üm! Úgy-e?
Malvina ajkába harapott, s öldöklő szemekkel tekinte végig a leányon, sokáig arcán feledve vizsgáló szemét. Nem talált rajta semmit abból, amit keresett.
– Kedves Ilon! Hadd szóljak én önnek egy bizalmas szót. Vegye azt tőlem úgy, mint legjobb barátnőjétől. Bélteky már itt volt, és férjemmel mindenfélét fecsegett, ahogy férfiak szoktak egymás között. Én rájöttem a dolog igazi bibéjére, ami önök egybekelését akadályozza. Ne nehezteljen azért, amit mondok. Ön azt mondja, kiadtam a kérőmön. Én tudom, hogy a kérő bátortalan volt megtenni az első lépést.
– Ne piruljon ezért el, kedvesem; az ön helyzetében minden leány, aki becsületére büszke, azt fogná mondani: én adtam ki rajta. Ez nekünk, gyöngéknek a mi előjogunk. Bélteky pedig igen jó ember, és nagyon szereti önt; de fél a házasságtól, azért, mert ő kezdő ember. Kegyed pedig szegény leány. Attól fél, hogy rangjához illően nem tudja feleségét eltartani.
– Elhiszem, asszonyom; s semmi neheztelésem nincs ellene. Neki igaza van.
– Hallgasson végig. Én beszéltem Lemminggel. Lemming helyeselte azt, amit mondtam neki. Lemmingnek most igen sok ügye van, ami egy ügyvédnek foglalkozást adhat. Ő Béltekyt nevezetes évi fizetéssel fogja ügyvédül alkalmazni. Ad neki kétezer forintot.
Ilonkának eszébe jutott, hogy ennyit kínált neki is.
– Ami pedig kegyedet illeti, kedves gyermekem, azt bízza rám. Én magam gondoskodom kiházasítása felől. Én kegyedet úgy szeretem, mint saját leányomat, és mi gazdag emberek vagyunk. Lemming félmilliót nyert ez évben. Én tízezer forintot szántam kegyed kiházasítására. Meg van ön velem elégedve?
Ilonka kezet csókolt Malvinának.
– Asszonyom, ön nagylelkűsége hódolatra indít. Bélteky úr szerencséjének igen örülök; neki szívemből kívánom, hogy boldog legyen, de felesége nem leszek soha.
– Úgy? – szólt kegyetlen hangnyomattal Malvina. Ez egy szóban annyi gyűlölet, szenvedély volt kifejezve. – No, hát tanuljunk angolul.
És folyt csendesen az angol tanulmány, Malvina részéről ezúttal a lehető legrosszabbul. Úgy látszott, mintha mindent elfelejtett volna. Ilonka nem győzte őt elégszer figyelmeztetni a hibás szórakásra. Észrevehető volt rajta, hogy másutt jár a lelke.
Egyszer aztán, mikor éppen valami igen egyszerű mondat lefordításával sehogy sem boldogult, hirtelen odafordítá arcát Ilonka felé, s azt mondá neki:
– Tudja ön már, hogy Harter Elemér hazaérkezett?
Ez orgyilkos támadás volt. A döfés egészen védtelenül találta a gyanútlan leány keblét. Ezúttal nem bírta azt elhárítani. Vére elhagyta arcát, egészen elsápadt, s szemeinek riadt tekintete elárulá, hogy szíven van találva.
– Nem tudom – rebegé; maga sem tudta, mire, s halvány arca elárulá, hogy homloka szédül.
Malvina elég kegyetlen volt végigélvezni e lelki halálküzdést. Mint a római messalinák, gyönyörködni kívánt sebzett áldozata halálküzdelmében, s csepegetett méreggel fokozta annak kínjait.
Most már ő egzaminálta ki az angol nyelvből tanítónőjét. Folytatta a leckét.
És közbe-közbe elejtett egy-egy újdonságot ama közbejött tárgyról.
– „Visszajött; nem halt meg.”
– „Szép, gyönyörű férfi lett belőle.”
– „De büszke lett és hideg; senkit sem akar látni hajdani ismerői közül.”
– „Amely nap jött, aznap el is utazott; még az országban sem akar maradni.”
Ezeket Malvina mind apródonkint adogatta elő, az angol mondatok szünetei között, s azután gyönyörködött benne, hogy ejt hibát hibára maga a tanítónő; hogy nem jutnak eszébe a legközönségesebb szavak; a legszokottabb tárgynak a nevéért hogy folyamodik a dictionnaire-hez, s keresi benne az R betűt a G előtt; hogy reszket kezében az írótoll, és mást fog, mint amit írni akar vele; s hogy akarja eltitkolni a lázt, amely már minden erében elterjedt.
Nem engedett el neki egy másodpercet sem.
Mikor vége volt az angolórának, azt mondá Ilonkának.
– Kedvesem, kegyednek valami baja van.
– Nem érzek semmit.
– Látom az arcán. Mutassa üterét, én értek ahhoz.
És megfogta Ilonka kézcsuklóját.
– Ah! Legalább százhúszat ver egy perc alatt.
– Mindig annyit szokott.
– Mindig? Tehát ez önnél rendes állapot?
– Úgy látom, hogy rendes, mert eddig mindig egészséges voltam vele.
– Akkor, kedvesem, kegyednek jó lesz sietni a férjhezmenéssel. Tizennyolc évbe járó leányoknak jó magukra vigyázni, ha az üterük százon felül ver.
Ilonka oly ingerült volt, hogy nem bírt szokott higgadtságához jutni.
– Kérem, asszonyom, ne bántson engem a férjhezmenéssel, az az én saját dolgom.
– Ezt nem jól tudja ön, kedvesem; egy leány férjhezmenetelénél néha csak egy ember van érdekelve, néha mind a kettő, néha három, néha négy.
– Nem értem.
– Lehet, hogy én azt önnek egyszer meg fogom magyarázni, de jobb szeretném, ha nem kívánná. Én értem, amit mondtam.
Ilonka egy percig szótlanul állt, és összevont szemöldökkel nézett fel a magasba, mintha keresné a távolban az ismeretlen magyarázatot. Hasztalan. Oly távol volt tőle, hogy még láthatárán is alul esett.
Az, hogy egy leány férjhez menjen valakihez, mint lehet ügye egy harmadiknak – és egy negyediknek?
Nem talált rá.
– Ha parancsolja, asszonyom, lássunk a vívási tanulmányunkhoz.
– Önnek ma nem lesz biztos keze.
– Honnan gondolja ön?
– Láttam, hogy reszketett, mikor írt.
– Óh, dehogy reszketett a kezem.
– Próbálja ezt a nevet leírni: Elemér.
Ilonka vállat vont, s felvette a tollat: „Miért ne?” S aztán leírta a tanulmánylap szélére e nevet azokkal a finom hosszúkás betűkkel, amiknek minden vonala oly gyöngéden simult a papírra, mint a virághímszál.
– Tehát menjünk a terembe.
Malvina, mint rendesen, bezárta a terembe vezető ajtókat, hogy senki se zavarhassa gyakorlataikat.
Már rég idő óta nem vívtak sem rövid ruhában, sem melltakaróval, csupán felsőruháikat tűzték fel gombostűvel térd fölött, s a szokásos sodronyálarcot tették fel vívás alatt.
Ilonka kereste az álarcot.
Hol van az arcvédem?
– Sehol. Ma anélkül fogunk vívni – szólt Malvina, és odanyújtá neki a vítőrt.
Ilonka megdöbbenve kiálta fel.
– Mi ez?
A vítőrnek nem volt gombja, ahelyett a hegye élesre volt köszörülve.
– Ma valamelyikünk megöli a másikat – felelte Malvina, s a nekiszabadult szenvedélytől lihegő kebellel állt oda a leány mellé, jobb vállán keresztül dacosan tekintve le rá, s lábát keresztbe téve előtte – Ma egyikünk meghal!
Ilonka csendesen csóválta a fejét.
– Nem értem ezt a tréfát.
– Nem érti, kisasszony? – szólt gyilkos tekintettel a delnő, s szép fogai egymáshoz verődtek indulatlázában. – No, hát értse meg! Te egy embert szeretsz, akit nem szabad szeretned; akit én szeretek.
Ilonka megdermedt e szóra. A szűzérzet egész szemérmes iszonyata állta el minden idegét. Bámulva nézett a szemközt álló csudaszép fúriára, s nem bírt lelkében azzal a fogalommal, mely annak, amit lát, nevet tudjon adni.
Elfordítá mélyen elpirult arcát e nőtől, s kezét keblére tevé, mintha szívét akarná óvni e szavaktól, miknek értelme még ott nem visszhangzott soha.
– Asszonyom – rebegé fulladozó hangon. – Ezek olyan dolgok, miket önnek, férjes nőnek, elmondani, s nekem, hajadonnak, meghallani nem volna szabad.
– Ne taníts arra engem! – kiálta szenvedélyesen a delnő. – Én ördög leszek, ha akarom; s ha te angyal akarsz lenni, annál inkább ellenséged! De az sem igaz! Nő vagy, mint én. Őrült vagy, mint én. Egyikünk sem jobb, sem rosszabb, mint a másik. Két őrült került össze, az történt! Te nem tudsz lemondani egy férfiról, én sem. Te kész vagy érte elveszteni mindent, én is. Családot, jövendőt, kényelmet, jó hírnevet – mindent. No, hát küzdjünk meg érte! Mert két ilyen őrültnek ez a kis világ szűk!
Ilonkának szívét mély szánalom fogta el e dühöngő szavak alatt; most már szánta ezt a nőt, mint szánnak egy beteget, kit görcsök kínzanak.
Összefogta ölébe leeresztett két kezét, úgy nézett reá, mint egy kárhozottakat megtérítő őrangyal.
– Asszonyom, ön nagyon szenved. Isten őrizzen meg minden nőt hasonló szenvedéstől. Én kívánom önnek, hogy az ég gyógyítsa meg. Elhiszem, hogy ez rettentő fájdalom. Hallgatni fogok arról, amit ön előttem mondott. Elfelejtem. Bocsásson innen.
– Ah, még szán, még gúnyolódik! Az majd a végén válik el, hogy melyikünk lesz a megsiratni való. Én téged megölhetnélek, ha akarnálak, alattomosan: megölhetném jó híredet, kihíresztelhetnélek, mint becstelen szerelmest, kiirthatnálak a világból, amelyben lélegzeni akarsz: de nekem ez a munka nem tetszik. Én szemtül szembe, lábat lábnak vetve, vasat vas ellen feszítve akarlak semmivé tenni. Fogd ezt a fegyvert! S ha van bátorságod őt szeretni, legyen bátorságod érte megvívni!
Ilonkában feltámadt a harag.
– Asszonyom! Ön már nem őrjöngő előttem többé, hanem nevetséges bolond! Én nem fogok önnel egy férfiért vívni, mint fiatal diákok szoktak imádottaikért.
S azzal odadobta Malvina lábához a vítőrt. Malvina hangosan dobbantott lábával.
– Vedd fel rögtön azt a vítőrt!
– Soha többet az életben, asszonyom!
– Vedd fel, mert leszúrlak irgalom nélkül!
– Azt teheti ön, ha kedve tartja.
– Ettől nem félsz, ugye, mert nem hiszed? De azt el fogod hinni, hogy ha innen távozni akarsz, ezzel a vítőrrel kezemben olyan bélyeget vágok angyalképű arcodra, hogy egész életedben ott viseled.
– Azt a bélyeget is örömestebb fogom viselni arcomon, mint viselném rajta egy bűnös szenvedély öntudatát.
Ez a szó olaj volt a hölgy szenvedély-lángjára.
Vak dühvel szökött a leánynak, a vítőrt feje fölé emelve. Ilonka pedig ott állt előtte nyugodtan, s két összetett keze még mindig ölébe volt leeresztve.
Ez a nyugodt tekintet leverte a támadást.
Malvinának nem volt sem fegyvere, sem szava e tiszta, nyugodt, szűz alakot megtámadhatni. Megállott és reszketett. Keble zihált és egész arca égett.
Ilonka azt vélte, hogy megengesztelheti őt.
– Bocsásson ön engem innen, asszonyom! Nekem nincs jogom önt akár sérteni, akár gyógyítani. Járjon ön miattam, amerre akar, engem nem fog útjában találni soha. Én felfogadom önnek, hogy nem fogok gondolni oly emberre, akire tán ön is gondolhat. Felfogadom, hogy álmomban sem látom meg azt, akiről ön álmai beszélnek. Bírja ön tőlem az egész világot. Bocsásson engem innen, s én úgy elmegyek, hogy soha még híremet sem fogja hallani többet. Elhagyom ezt a várost, elhagyom ezt az országot. Elmegyek más hazába. Idegen nevet veszek fel. Eltagadom, hogy Magyarországon születtem.
– Ah! Mulatságos ártatlanság! – gúnyolódék a delnő. – Ki akar menni e városból, ki ez országból, mert jól tudja, hogy „ő” is elhagyta a várost, kiment az országból. Utána akarsz menni, ugye? Fel akarod őt ott keresni, ahol senki sem ismer? – Becstelen!
Ilonka összerázkódott e szóra.
– Asszonyom! E szó után többet nem beszélhetünk egymással. Bocsásson!
Malvina azonban az ajtó elé állt, s elzárta az útját.
– Óh, te hasztalan fogsz utána menni. Hiába hálózod körül. Hiába csalogatod. Nem te őt, hanem ő fog megcsalni téged. Ne hitesd el magaddal, hogy egy ártatlan, szép pofácskáért valakit nőül vesznek. Ő téged kigúnyol, megvet, kinevet!
Ilonkának elfogyott a türelme.
– Ejh, asszonyom, ne zárja el előttem az ajtót! Ez már otrombaság… – S azzal előrelépett az ajtó felé; a hegyes vítőrt, mit Malvina eléje szegzett, félrehárította puszta kézzel, s azzal megkapva az útját álló hölgy karját, félretaszította azt maga elől, mint egy gyermeket. Hiszen acél volt minden izma, s ha úgy akarta volna, összetörhette volna őt.
És birtokába jutott a kilincsnek, s felnyitotta a kulccsal az ajtót.
Malvina tehetetlen dühében megragadta Ilonka ruháján a vállfodrot.
– Azt letépheti ön, ha akarja. De nem azt akarta letépni.
Malvinával a düh őrülete elfeledteté, hogy nő, elfeledteté, hogy ember.
– Ugye? Nem törődöl vele, akármi lesz belőled miatta? Eldobod magad érte, s nekiindulsz a világ gúnykacajának. Szeretni akarod őt, ha becstelen fogsz is lenni miatta. Az akarsz neki lenni, ami volt az apjának az anyád!…
…Ilonka e szóra visszafordította a kulcsot a závárba, s egy szökéssel az eldobott vítőrnél termett, felkapta azt, s azt mondá ellenfelének
– Most már én öllek meg „téged”!
A nő elégülten mondá:
– Tehát mégis kényszerítettelek!
No, hát rajta!
Az úgyis hallatlan az Óvilágban, hogy két nő vívjon meg egy férfi miatt. Hadd történjék meg egyszer ez is!
A vítőrök kereszteződtek.
Malvina a szenvedély vak dühével rohant a leányra, nem törődve saját védelmével. S Ilonka ama sértő szó után, mely kényszeríté a vítőrt felvennie, egy arculköpött arkangyal kegyetlen, bosszúálló haragjával fogadá, hogy azon a rossz szíven fogja keresztülverni ezt a vasat, melyben ily méregkeverő gondolat megfogamzott.
„Most már én öllek meg téged!”
Hanem azután, mikor egyszer az acél a kezében volt, elkezdett eszmélni. Az acélcsattogás magához téríté. Gondolkozott. Férfiaknál hadvezéri adománynak nevezik azt, mikor a viadal percei alatt tér meg a szív nyugodt érverése, s míg a szem vigyáz, míg a kéz cselekszik, azalatt a fő gondolkodni tud, s nem engedi a heves vérnek a vezéri szót; nem ijed, nem buzdul, nem borzad, nem dühöng, higgadt lesz, meglátja a távol és közel levőt; fölötte lebeg annak, ami vele történik.
Ily adománya volt Ilonkának; a vívás hevélye neki visszahozta lelke önuralmát. Meggondolta: ha én most ez asszonyt leszúrom, a tett nyilvánosság elé kerül. Törvényszék elé állítanak. Ki fognak vallatni: miért vívtunk, okát kell adnom. Azt mondom-e: egy férfiért; vagy azt mondom: az anyámért? Magamat gyalázom-e meg, vagy anyám erényére engedek mérges leheletet fújni? Hát lelkemen hogy fogom elviselni egy megölt vérét? Ha a törvényszék előtt kimenthetem magamat, hogy mentem ki a belső bíró előtt? Nem, én ezt az asszonyt nem ölhetem meg. De le fogom fegyverezni. – És akkor letérdepeltetem őt lábamhoz, s úgy fog bocsánatot kérni attól, kit oly gonoszul bántott, s ki őt nem bántotta soha. A port fogja csókolni előttem, azt a port, mely a szörnyű megbántásnak tanúja volt. S azután megvetem, és magára hagyom és keble ördögeire.
Tízszer leszúrhatta volna vetélytársnőjét ez idő alatt. Nem törődött az fedetlen oldalai védelmével, untalan csak ostromolt –, de nem tette. Csupán azon törekedett, hogy kiüsse kezéből a fegyvert.
Azonban Malvina erősen marokra fogta azt, s gyanítva ellenfele szándékát, mindig csak egész döféseket intézett feléje, miknél a lefegyverzés lehetetlen.
Egyszer azután, mikor Ilonka egy kötéssel ki akarta facsarni ellenfele kezéből a vítőrt, az kiszabadítva fegyverét a kötésből, úgy döfött azzal Ilonkához, hogy a fleuret hegye mélyen belemerült annak keblébe, éppen a váll alatt.
Amint Malvina visszarántá fegyverét, a nyílt seben körösztül szemébe szökött a leány meleg vére.
Ez érzésre, e látmányra a delnő elsikoltá magát, kiesett kezéből a fegyver, s ő maga ájultan rogyott a megsebesített leány lábaihoz, hanyatt vágta magát, s hosszú, fekete fürtei szétbomolva terültek el a szőnyegen.
A megsebesített hajadon pedig állva maradt, s megvetéssel nézett le a lábánál heverő élettelen alakra. Annak arca sárga volt, mint a viasz, és szemei fölött félig csukva a szempillák, keble mozdulatlan és ajka nyitva. Mintha őt érte volna a haláldöfés.
Megijedt a saját keze ontotta vértől, s elájult bele.
Ilonka a mosdószekrényhez sietett, hol minden alkalommal készen volt tartva véletlen esetekre a vívóiskolák segédszere, a szivacs és árnika-festmény. Belemártotta a szivacsot a festménybe, s betömte vele a keblén szúrt seb nyílását.
Csak arca lett kissé halványabb, de járásán nem látszott meg semmi ingadozás.
Még arra is gondja volt, hogy a két vítőr hegyeit, lábával rájuk lépve, letördelje, s zsebében elrejtse.
Azután kinyitotta a cselédséghez vezető ajtót, s kiment a szobaleányt behívni.
– Jöjjön be kegyed! A vívásleckén úrnője kezében a vítőr elpattant, a csonkjával megsebesítette vállamat, s arra ijedtében elájult; menjen, segítsen rajta!
A cselédnek azonban nemesebb szíve volt, mint az úrhölgynek; amint meglátta Ilonka ruháját vérrel összefecskendezve, lelkendezve kiálta fel:
– Jézus Mária! Bánom is én, ha elájult, majd felébred. De a kisasszony keresztül van szúrva. Szaladok bérkocsiért.
Ilonka nem tudta őt visszatartani; a cseléd akkorra visszaérkezett a bérkocsival, mire Ilonka lement a lépcsőkön, s azután felült mellé a kocsiba. Ott feküdhetett asszonya ájultan, ameddig magától fel nem ocsúdott; ő Ilonkát ápolta hazáig.
Hiszen úgy szerette őt mindenki!
Otthon Ilonka elmondott anyjának mindent.
Mindent…
Nem lehetett semmit eltitkolnia többé.
Világosiné átkozta az egész világot, az egész emberiséget, megsebesített leánya ágyánál. Szemrehányásokat szórt magára és a gondviselésre, ki még csak azt sem hagyta fenn, hogy valaki bosszút álljon ezen istentelenségért.
A férj tébolyodott, az anya beteg, a testvér még gyermek és siketnéma. Nincs, aki igazságot adjon ezen a világon egy ily kegyetlenül letört virágszálért!
Hanem a letört virágszál csak mégsem hervadt el.
A fiatal, egészséges vér győzött a haláldöfés felett; a vészes seb begyógyult. A természet nagy orvos.
Két hét múlva már Ilonka felkelhetett az ágyból; a sebláz elmúlt.
Még talán szebb volt, mint azelőtt. Sápadtabb, de nőiesebb volt arca. Járása nem volt oly kevély, de szendébb, hajlékonyabb, mint eddig. Ha kérdezték tőle, fáj-e még, azt mondta: már nem; és igazat mondott, mert valahányszor a behegedt szúrás fájdalmát érezte, titkos boldogságot érzett mellette, mint aki azzal egy nagy adósságot fizet le – másnak.
– Elmegyünk innen, leányom! – biztatá őt anyja.
Elmegyünk e városbul, ebbül az országbul, ez alul az ég alul, ahol ezek az emberek laknak. Eltemetkezünk idegen emberek közé, ahol senki sem ismer bennünket. Nem viszünk innen magunkkal semmit; még a saruinkra ragadt port sem.
És úgy tettek.
Még Böskét is itt hagyták. A jó leány, ki utánuk vitte a gőzösre holmijaikat, csak nézett utánuk a partrul, míg a füstöt láthatta, akkor megfordult, s azt mondá:
– Mármost én is megyek, s felkeresem a názárénusokat!
