I. A halálmadár
I. A halálmadár
Halál! Halál!
Jaj annak, aki született! – Jaj annak, aki meg nem halt! –
Az isten keze nehezül…
Halál! – Halál!
Véres napok, fekete éjszakák jőnek. A pusztulás angyala szárnyra kelt…
Halál! Halál!
Ki nyitja meg száját a halálmadárnak, hogy a nyugodalmas ház ormára ülve jövendőt mondjon a benne lakozónak?
Ki kényszeríti rá, hogy éjnek éjszakáján vijjongva a holdvilág sütötte ablaknak repüljön, s szárnyaival verdesse annak tábláit, s ha hétszer elhajtják, hétszer visszarepüljön ismét, s éjjel látó nagy szemeit kimeresztve, fülébe sikoltsa a félig aluvónak, hogy készüljön az örökkévaló álomra?…
Mi kínozza a láncra kötött ebet, hogy mikor minden alszik, oly hangon, minőn soha nem szólt, elkezdjen üvölteni, mintha láthatlan kísértetre ugatna, ki gazdája küszöbén ki- s bejár, a házat kerülgeti s az ablakokon beleskelődik? – Mit lát, mit érez, mi ösztön gyötri öntudatlan állat-lelkét? Reggelre az udvaron mély gödröt miért kapar; ki számára ásta meg azt; ki tanítá meg rá, hogy valakinek sírra lesz szüksége?
Midőn éjjelenként az alvószobában az asztalok, ágyak, bútorok elkezdenek ropogni, pattogni – ki jár ott? Kinek lépte alatt recsegnek a deszkák? Ereznek-e valamit? Irtóznak-e azon fekete bútortól, melynek neve koporsó?
Él-e minden tárgy, mi az embert körülveszi, s míg kívül oly holtnak, oly léttelennek tetszik, lát-e, tud-e többet, mint maga a mindent fürkésző emberi lélek?
Vagy tán van az emberben is egy alvó ösztön, mely, ha lelke kifordult helyéből, akkor fölébred; ha megőrült, ha eszét elveszté, új világ nyílik meg előtte, s míg a múltakat elfelejti, megtudja a jövőket, míg saját életéről nem eszmél, megérzi az idegen halált?
*
Ki Hétfalu egyetlen hosszú utcáján végigmegy, három házat fog ott észrevenni, melyeknek külseje mutatja, hogy bennök senki sem lakik.
Az első kívül van a falun, egy magas, zöld dombon, mely körül nyugodtan legelész a falu tehéncsordája, s csak olykor hőköl vissza egy-egy tulok, ha legelés közben a fűben elfészkelt fehér csontvázat vagy kitört ökörszarvat talál.
A háznak nincsen teteje, a korom, mit falán végigmosott a sokévi esőszakadás, mutatja, hogy egykor leégett az, s most fehér aszú fűszálak lengedeznek omló párkányzatán.
Ablakaiból a vasak ki vannak feszegetve, küszöbén nagyot nőtt a bógács és tövis. Útnak nyoma sincs felé – talán nem is volt?
Különben a mező körülötte tele van mindennemű illatos virággal.
A másik épület a helység közepén uradalmi kastély. Szomorú, elpusztult hely. Ledúlt kőkerítés falazá el egykor az utcától. Most ennek csak egyes palánkjai állanak fenn, miken az elvadult jázminsövény túlnőtt, kihullatva az útra mérges, piros cseresznyéit.
A kapu csak imígy-amúgy van bálványai közé támasztva; látszik, hogy egykor sarkaiból volt kivetve, s azután röstellték újra helyre tenni.
A ház különben egészen ép, csak ablakai vannak mind téglákkal berakva. Be van falazva minden ajtó, deszkával beszegezve a padlás szelelő ablakai, a tornácra felvezető fehér kőlépcsők fel vannak szedve s a falnak támogatva, mint szinte egy vörös márvány kőpad is a tornác alatt.
A ház elejéről itt-ott lehullt a vakolat, s ott a vörös téglarakás kilátszik; másutt nagy halom kő hever előtte; a hátulja, mely a kertre néz, be van meszelve; látszik, hogy ott is egy vagy több ablakot raktak be, s hogy nyomaik se maradjanak, az egész falat bemeszelték; körüle több gyümölcsfa látszik kitördelve, a többit is esztendőnként háromszor eszi le a hernyó, senki rájuk sem néz, úgy vesznek ki egyenként, sárga rozsdával ellepve.
A harmadik ház egy kicsiny viskó a túlsó falu végén, egy nagy, ormótlan magtár háta mögé rejtőzve, udvara tele labodafűvel, közepén görbe, kankalikos kútágas; két kicsiny ablakában megvakult az ónszegélyes üveg, fonott kaskéményéről lekopott a csapóföld, s egész teteje szép zöld, mint a bársony, a buján tenyésző mohától.
E három házban huszonöt év óta nem lakik senki.
E három ház eseményei iszonyú varázscsomóval vannak összekötve.
Azon kisded viskóban, melynek nádpadlatán most a csuvik költi tojásait, élt ezelőtt huszonöt évvel egy eszelős vénasszony.
Magdolnának hítták.
Rég ideje lehetett már, hogy eszével nem bírt; némelyek azt mondták, hogy úgy született, mások, hogy a padlásról leesett fejtetőre, agyveleje akkor rendült meg. Némelyek szerint az volt tébolyodásának oka, hogy egyetlen leánya hóhérhoz ment nőül. Mások emlékeztek időkre, midőn ez asszony igen gazdag, igen tehetős volt, s egyszerre koldussá lett, s azóta féleszű.
Ez asszony sajátszerű befolyást gyakorolt akkoriban a babonahívő népre.
Valami félelmes, ihletszerű lelkesülés látszott lényegén, ha olykor küszöbét átlépte, melyen belül rendesen szenvtelen, hallgatag szokott lenni.
Ha ilyenkor az utcákon végigment, a kutyák összevonítottak az egész faluban, mint szokták, ha a gyepmestert érzik azon menni. A vele szembejövők félve suhantak el oldala mellett, mert nemegyszer jövendölte meg egyiknek vagy másiknak halála óráját, s volt rá eset, hogy beteljesült az.
A hajadonokon megismeré, hogy ki hordja méltán a pártát, ki nem. A gyermekek arcáról megmondá, hogy ki fiai; s gyakran úgy esett, hogy az egészen más volt, mint akinek nevét viselék. Ezért a leányok és gyermekes asszonyok reszkettek előtte.
Megismerte a szekér előtt a lopott lovat, s megmondta gazdájának: „Ezt loptad, most lopd vissza!”.
Máskor a templomajtóba ült, s mankóját végigfektette a küszöbön, s várta, hogy ki meri azt átlépni. Jaj volt annak, ki a tízparancsolat ellen vétett! Egész nyáron lelte a hideg, marhái elhulltak, vetését felverte a gaz, nyilallások vették elő, vagy a korcsmában verték meg.
Gyakran órákig eljajgatott honn a labodabokrok között; ilyenkor hitte a köznép, hogy valahol a jégeső el fogja verni a határt. S néha hetekig elbolygott, ki tudja hol, ki tudja miért, s azalatt iszonyúan elszaporodott a sáska, szöcskő, földi bolha, tábort járó pókok s más istencsudái a határban, mik, mihelyt megjött, mintha magvok szakadt volna, egy nap alatt eltűntek, kipusztultak.
Egyszer azt hitték, hogy haldokol.
Kifeküdt a kút mellé, s szüntelen itta a vizet. Végre úgy elerőtlenedett, hogy nem bírta kezét megmozdítani.
A mellette elmenők látták, hogy szomjazik, hogy hörg és nem tud meghalni. Ha egy ital hideg vizet adtak volna neki, mindjárt megszabadult volna az élet kínjaitól, de senki sem mert hozzá közelíteni, hogy megitassa.
Azon nap éjjel háromszor ütött le a villám a faluban, s oly felhőszakadás támadt, hogy az utcáról a víz a házakba befolyt.
Másnap az asszonynak semmi baja sem volt; kinn járt összetöpörödve, reszketve, mankójára támaszkodva, mint egyébkor.
Midőn az 1831-dik év tavasza elmúlt, mindenfelől rémséges előjelenetek kezdének jóslani azon nagyszerű csapásról, mely az emberiséget meglátogatandó volt; a népet a természet maga is nyugtalanítá; csillagok hullottak, véres eső esett, halálfejes pillangók repkedtek estenként, farkasok jöttek be a faluba megszelídülve, mint az ebek, s agyon hagyták magukat veretni a házak küszöbei előtt.
Mi fog történni? Senki sem tudá.
Sejtett, félt, érzé a gyászban közelgő jövendőt minden, minden. Az állatok siettek egymással kibékülni; csodálatos volt, mint szűnt meg üldözni egyik állat a másikat.
A fák siettek virágozni, siettek mentül hamarább megérlelni gyümölcseiket. Az egész természet nem tudta, mit tegyen, legkevésbé az ember.
Ez időben, midőn egy igaz szó, egy világos gondolat életet ért, egyetlen prófétája a környéknek egy tébolyodott nő volt, ki lelkének őrült, kínos ihlettségében gyakran vaktában oly dolgokat mondott, mikre a jövendő igazság pecsétét nyomta rá, leggyakrabban százértelmű jóslatokat, miket ahány ember, annyifelé magyarázhatott, s mik, bármi történt, a jövendő titkait rejtélyül hordák magukban.
Midőn a nyár jött irtózatos meleg napjaival, a nő őrültsége a dühig látszott fokozódni; egész éjeken át sikoltozva járt-kelt a faluban, a kutyák kibújtak elé a kapuk alatt, s ő melléjük ült, átölelte fejüket, s úgy üvöltöttek együtt irtózatos, undok páréneket. Azután bement a házakba, sírva, nyöszörögve kért egy pohár vizet, megmosta kezeit, szemeit. Egyik helyütt azt mondta: „Miért nem füstölitek ki a szobát, nagy benne a halottszag?” Másutt imádságos könyvet kért, s a haldokló imádságát behajtotta benne. Vagy a másvilágra izent fennjáró, ép, egészséges emberektől. Kérte őket, hogy el ne felejtsék izenetét.
– Készíttess egy keresztet magadnak!
Ez volt legsűrűbben intő szava.
Jaj volt a családnak, melynek ablakán ezt kiáltá be:
– Készíttess két keresztet!
– Három keresztet!
– Magadnak, feleségednek, minden fiadnak, minden leányodnak egyet!
A nép kétségbeesés várakozásában élt; futott volna, ha lehetett volna hova.
S mit tettek ekkor a bölcsek, az írástudók, kik jól tudták előre a közelgő halálveszélyt, mert olvasták tetteit, látták lerajzolt arcát, tudták, hányat lép egy nap, merre jő, kiket bánt leginkább; mit tettek, hogy a népet megnyugtassák aggodalmai közt, s bizalmat öntsenek belé isten irgalmába?
Külön temetőt árkoltattak ki azok számára, kik ez év folytán rakásra fognak halni.
