II. A hóhér családja
II. A hóhér családja
Milyen lehet egy hóhér háza belül?
Milyen lehet egy hóhér szíve belül?
Tudja-e őt szeretni valaki; azon szomorú embert, kinek keze arra van elátkozva, hogy gyilkoljon, bárha szíve a haláltól visszaborzadoz is?
Láthatja-e őt mosolyogni valaki? Látta-e mosolyogni valaki az élő halált? Azon arc, mely annyiszor nézett szembe a haldokló kínvonagló tekintetével, kit talán szánt, talán szeretett, s kit meg kellett ölnie, mert a törvény úgy parancsolá. Nem fagyott-e meg, nem maradt-e örökké mereven, mintha szüntelen véres főket s vértelen arcokat látna maga előtt?
Van-e, ki őt, a bűnök büntetését örömest lássa maga mellett ülni; ki eléje menjen, ha jő, utána nézzen, ha távozik? Van-e, ki azon kezet meg tudja csókolni, mely mindig halált adott, kegyelmet soha, mely mindig átkozva, soha áldva nem volt?
Van-e, ki azon szomorú házat meg tudja vele osztani, mely az emberek lakaitól messze száműzetve, kitagadva a társaságból, világ ijesztésére épült?
Körüle magas kőfal, kapuja szegekkel kiverve, előtte elcsenevészett ákászfák.
Még az élőfa sem szereti közellétét.
Ablakai nem látszanak a kerítéstől. Tetején néha mintha fekete zászló lebbenne meg. Egy-egy fekete holló az, mely a háztetőre szállott. Semmi állat sem szereti őt. A kutyák utánavonítanak, a tulkok bőgve futnak el előle, csak a hollók ismerik meg benne gazdájukat. Ezek az ő madarai.
Késő este volt, a nap rég lenyugodott; kilenc, tíz óra felé lehetett az idő, s mégis szokatlanul világos vala az ég. Mindenünnét visszaverődő visszfény kínzá az ember szemeit; nem látszott felhő, sem csillag az égen, hanem valami tartós, homályos sárgaság fogta be az egészet, mint egy világító köd, mintha az éjszaka rendes, szürke öltönye helyett most sárgát kezdene magára venni. Ha olykor hallatszának hangok, úgy tetszék, mintha azok is végtelen távolból jőnének, tompán, enyészetesen…
A közel látkörön Hétfalu hegyes tornyai voltak kivehetők; fekete csúcsaik éles ellentétül rajzolák magukat a láthatár egére. Puszta, elhagyott volt a vidék. Máskor nyári estéken a hazatérő földmíves nép vidám csoportjait látni, amint napi munkáik végezte után tikkadtan sietnek falvaik felé. Az estharang szava hallik mindenfelől, a mezőkön jókedvű pórleányok édes-bús danái hangzanak, s a hazatérő nyájak aprózott kolomphangja és a gazdáik elé ugató ebek örömcsaholása… Most néma minden, a szántóföldek nagy része ugaron maradt, fölverve soha nem látott tövisek- és gyomoktól; másutt le van kaszálva a felgyomosodott zöld búzavetés. A zárvonalak miatt minden közlekedés megszűnt; az országút kétfelől szélesen begyöpösödött, az emberek kendőt tartanak szájuk elé, s nem mernek lélegzeni, s a harangok nyelvét előre kiszedték – minden falu végén ott áll körülárkolva egy jó darab négyszegű föld, benne imitt-amott jókora sírok előre megásva.
– E kietlen magányban hirtelen vad, ijedős kutyaordítás hangzik végig, melyre a távol falubeli ebek kezdenek felelgetni. A hóhér házának ajtaján két férfi zörgeti a kilincset, s benn a láncos eb ordít az idegen szagra.
– Ki az? – kérdi belülről egy éktelenül idétlen rekedt hang, csitítva a nagy ebet, mely szaglászva dugta ki orrát az ajtó és az eresz között, melyen egyszer-másszor lyukat harapdált.
– Nyisd ki, Mekipiros, ne kiabálj! – válaszol az egyik jövevény, nyugtalanul öklözve befelé az aj tót. – Nem szükség kicsuknod, aki jön; ha nyitva hagynád, sem tévedne be más, mint édes körösztapád az ördög, meg magam, la.
Ez ismerős hangra megszűnt ordítni a komondor, s amint kinyílt az ajtó, vígan kiszökött, s a jövevény nyakába ugrált, nyüzsögve, vinnyogva.
– Vidd a tatárba ezt a piszkos medvefókát, Mekipiros! Még lecsókolja az orrom.
A megszólított sajátságos csudája volt a természetnek. Egy egészen női ruhába öltözött, zömök alak a legdurvább férfiarculattal, gömbölyű vastag fej, kurta, bozontos, fésületlen hajjal, széles, vastag száj, tömpe butyok orr, kiülő homlok, mély, durva ráncokkal, vastag tüskés szemöldök, s a cserepes bőrű arc egyik felén idétlen szöszös barkó.
Ez az emberi állat női ruhát viselt – a jövevényt látva megkapta nagy csontos kezeivel a borjú nagyságú, vihogó ebet örvénél fogva, s hanyatt rántotta azt, s aközben éktelenül vigyorgott, röhögött minden ok nélkül.
Nő-e ez, kit a természet így tett csúffá, vagy nem az, s ő akarja csúffá tenni a természetet?
– Na, lépj be te is, ne nézz ott a semmibe – szólt a jövevény, visszafordulva társához, ki mélán elbámulva állt ott a küszöbben, talpig egy nagy szűrbe bújva, fejében széles karimás kalappal.
A kutya a konyhaajtóig kísérte a betérőket, az utóbb menőnek sarkába szaglálva, mialatt Mekipiros vigyorogva kapaszkodott az örvébe; orra alatt vérrel vagy szederlével rémséges bajusz volt neki mázolva, mit ő szörnyű öntetszéssel iparkodott észrevetetni.
– Itthon a gazda meg az asszony, Mekipiros? – kérdé az elsőbbik jövevény.
– A gazda énekel, a gazdasszony meg táncol – felelé a félember állatian röhögve.
– Mondd meg nekik, hogy megjöttünk; no, eredj, szaladj! – s ezzel hátba ütötte és oldalba rúgta a monstrumot, ki egy ideig vigyorogva nézett rá, mintha azt várná, hogy még egyszer hátba üsse, azután ügyetlenül, vihogva beugrott a konyhaajtón.
A két jövevény azalatt künn maradt az udvaron.
Az egyik talpig zsíros bőrbe öltözött, magas, szőke legény volt, elmosott, gömbölyű vonásokkal, ajkaiban sok megszokott nyugalom, tengerszínű szemeiben hideg egykedvűség volt festve. Az egész arcon feltűnő volt az a hallgatózó, kémkedő természet, mely kívül dőreséget, szórakozottságot iparkodik mutatni, míg minden kiejtett szóra fülel, mint az a kígyó, mely ha megfogatik, holtnak tetteti, megmerevíti magát, s inkább kettétörik, mintsem megmozdulna.
A másik fiatal, sápadt arcú férfi, vonásai végtelen csüggetegség által lehangolva, kis fekete bajuszának szálai mind a szájába folynak, kalapja egészen lehúzva a szemére. Látszik rajta, hogy lelke és teste nem bujdosnak egy úton.
Ott álltak a bakó udvarában. Valami megragadó ellentét volt ez udvar tekintete azon kietlen eszmével, mely egy bakó nevével van összekötve. Szép zöld pázsit teríté be az egész udvart, a falak mellett fügefák, őszibarackrostélyok terültek, a tér hátulján szép szőlőlugas, a pázsitból szív alakúra kivágott virágágyak, tele gazdag ibolyabokrokkal s a legsajátosabb erdei virágok minden nemeivel; odább dinnyefészkek szétfutó indákkal, piros ribiszkebokrok, egy-egy szomorúfűz, amott sárgarózsabokor, ezerszínű, teljes pipacsfejek s a pázsiton futó, piros szemű, fehér házinyulak…
Mily fájdalmas gúny!
A szem piros virágokat lát, zöld pázsitos udvart, futó dinnyeindát, ingó pipacsfőket, szomorúfűzfákat, sárga virágokat, kis, fehér nyulakat.
A lélek ezalatt lát véres kínpadot, jéghideg vasakat s lobogó kötelet; lát lehullott, véres főket, szomorú bitófát, sápadt, holt arcokat, fekete hollókat…
Hisz itt a hóhér lakik.
– Bejöhettek! – kiálta belülről egy erős, átható csengésű, női hang, s egyszersmind Mekipiros lódult ki az ajtón, nagy, bozontos fejével előrerohanva. Látszék, mintha belülről hatalmas tenyér adott volna fejének tetemes mozzanatot.
A bőrködmenes erre beterelé maga előtt szomorú társát, s a hóhér háza becsukódott utánuk.
A konyhába léptek. Semmivel sem különbözött az más ember tűzhelyétől; az edények ragyogtak a tisztaságtól, rendben volt minden, a tűz vígan égett a kémény alatt, s mégis – mégis a gondolat szünetlen talált minden tárgyon valamit, mi borzasztó eseményekre emlékezteté.
Az a bárd, mely a tűzhely előtt egy tőkébe van vágva…
Két év előtt a hóhér egy apagyilkost fejezett le… Talán éppen e bárd…
Az a kötél, mely a vederre van kötve… az a görbe vas, mely a tűzben izzóvá vörösült… az a nehéz lánc, mely a kéményből alálóg… Ki tudja, minő átkos, iszonyatos esemény tanúi lehettek valaha…? Talán semmié, talán nagyon is egyszerű céljuk volt eleitől fogva.
De itt a hóhér lakik.
A falon itt-ott sötét foltok vannak… Mik azok? Talán vér? A szem nem bír letévedni rólok, szüntelen visszabotlik rájok, s a lélek nem bír e gondolatra jőni, hogy az állatvér is lehet, a leghitványabb hizlalt állat vére, mit az ember megöl, hogy megegye…
Hisz itt a hóhér lakik.
A tűzhelynél egy nő sütött, főzött; magas, ideges természetű némber, izmos karjainak, domború keblének, piros, sugárzó arcának s égő szemeinek vad, boszorkányi tekintetet adott a lobogó tűz; szép fekete haja nagy kontyba volt csavarva feje hátulján, vastag szemöldei szinte összeértek, s dagadó, piros ajka felett barnult a férfias pehely.
– Üljetek le! – kiálta erős, dörgő hangon az érkezteknek. – Megéheztetek, ugye. Mindjárt. Ott az asztal. – S tovább főzött, és rakta a tüzet, hogy a kéményig lobogott, pokolbeli színt adva piros arcának.
Ez volt a hóhér felesége.
A csüggeteg ifjú öntudatlanul leült az asztal mellé, a másik odament a tűzhely mellé, s elkezde suttogni az asszonnyal, mialatt sűrűen mutogattak az asztal mellett ülőre.
A férfi suttogását nem lehete hallani, de az asszonynak csaknem minden szavát érteni lehete, ki a legnagyobb erőtetéssel sem bírta erős, dörgő hangját annyira lágyítani, hogy suttogássá válj ék.
– Ismerem – mondá –, majd megszoktassuk itt… Senki sem fogja keresni… Elmenni? Nincs mód reá…
Azután egy tál tarhonyás húst tett a jövevények elé. Az egyik szomorúan, nyámmogva evett belőle, a másik mohón látott hozzá, s aközben hol hátra beszélt, hol társát kínálta, hol a kutyának hányt csontokat, s azután oldalba rúgta, ha elkapá.
– Nem beszélhetni az öreggel? – kérdé a nőtől.
– Hagyjátok most abba, az öreget megint az ördögök gyötrik, nem halljátok, hogy énekel? Úgy énekel, mint akármelyik tót diák Luca napján.
És valóban a legtávolabb szobából mély, zúgó hangon zendültek át az ének szavai töredelmes, fájdalmas reszketegséggel:
Uram, bűneink soksága,
Érdemli haragodat.
Méltók vagyunk, hogy ellenünk
Felemeld ostorodat. –
| Undoksága |
Méltók vagyunk, hogy ellenünk
| Szent Istenünk |
Oly bús, oly szívfacsaró volt a bűnbánat, mit e férfias, harangszerűen zúgó hangok kifejeztek! Zsoltári ének egy hóhér házában!
A csüggeteg ifjú zavartan rezzent fel e hangokra. Végigfutott egypárszor homlokán kezével, mintha eszméletet akarna lelkében költeni, összefüggést találni annyi zavart, kietlen esemény között, azután lassanként ismét visszasüllyedt elébbi méla csüggetegségébe.
Kis idő múlva azonban újra hallaték ugyanazon ének, de nem az elébbi harangzúgású férfihangon; mennytiszta gyermeki hang kezde énekelni, bűbájosan, csengve, mint az üvegharmonika hangja:
De tudjuk, hogy ki megvallja
Bűneit, s hozzád megtér,
Azt nem űzöd el előled,
Bűnbocsánatot az nyér.
| És átallja |
Azt nem űzöd el előled,
| Sőt tetőled |
Angyalok nem énekelhetnek szebben a mennyországban, mint minő e szózat zenéje volt! Ki lehet ő? Bűnbocsánatot hirdető angyal egy hóhér házában?
– Hát ezt a leányt még mindig üveg alatt tartja a vén fojtogató?
– Szentet akar belőle nevelni, mintha azzal is engemet akarna bosszantani, tudja, hogy sohasem szívelhettem semmit, ami szent.
– Az öreg, úgy látszik, hogy tökéletesen megbolondult.
– Ördögök vannak vele; a múlt héten három legény szökött meg tőle, mert nem állhatta a kegyességit tovább; ebéd előtt fél óráig olvasott nekik mindig a bibliából, s ha valamelyik nevetni talált, kidobta az ajtón, mint egy kölyökkutyát; képzelheted, milyen szép lehet egy hóhér, ki a másvilágról prédikál, s ököllel hirdeti az isten igéit.
– Talán már Mekipiros is tanult tőle valami imádságot?
– Hahaha! Hívd csak be! Te medvebocs! Mekipiros!
Mekipiros bejött.
– Gyere ide, hadd ütlek pofon. Nesze. Mégis vigyorogsz? Nesze, még egy. Sírsz mindjárt! Csinálj savanyú képet. Úgy. Tedd össze a kezed. Hunyd be a szemedet.
– Mármost kezdd rá.
A monstrum elkezdte mondani az imádságot. Az ember azt várta volna, hogy érthetlenül fogja azt eldarálni. Nem. Érthető, komoly hangon mondta végig, szemei hunyva maradtak, arca emberi alakot kezde elsajátítani, s szemeiből azon igéknél, melyek a bűnök kölcsönös bocsánatát hirdetik, két nehéz könnycsepp gördült elő, s végigfolyott ráncos, durva arcán.
– Hahaha! – kacagott a hóhérnő, s homlokon ütötte tenyérrel az imádkozót. – Hát a „kedves egészségére kívánom” hol maradt?
Mint lecsapó villám visszhangzó dörgése, szólalt meg ez embertelen gúnykacaj közepett a mellékszobából reszkettető hangon a dicséret verse.
A villámos ében ki mennydörög ott fent?
A földnek reszkető ingása kit jelent?…
A földnek reszkető ingása kit jelent?…
Az üstből kifutó forró víz egy percre eloltá a tüzet, minden sötétben maradt, minden megnémult, midőn hirtelen kicsapta a szél a félig betett ajtót, s a döbbenés némulatában hangok hallatszának, minők a halálmadár sikoltása, vagy mintha futó őrült vijjongna, önlelke elől szaladva.
– Halál! – Véres halál! – Irtózatos halál!
Az utolsó hangok már a messze távolban vesztek el. A láncos eb rémülten vonított utána.
S midőn a meggyújtott kéngyertya némi világot derített a sötétben, három alak látszott térdre nyomva az ijedelemtől. A két hóhérlegény és a monstrum. A dacos, kevély nő megvetően fordult az egyik legényhez, s büszkén nézett le rá.
– Hát még te is?!
– Nem hallád – rebegé ez – a halálmadárt?…
– Mit félsz tőle? Hisz anyám az, a félbolond.
Éjente a padláson hálnak a hóhérlegények. Maga a bakó az udvarra nyíló szobában. Mekipiros pedig kinn az akolban a láncos kutya mellett.
Minden elcsendesült. Künn elállt a szél, falevél sem mozdult, az alvó sóhajtását meg lehete hallani.
Ilyenkor a legkisebb hang oly csodálatos félelemmel tölti el az álmatlanul virrasztót. Majd mintha az ágy alatt elrejtett ember fészkelődnék – vagy mintha a kilincset fordítná valaki – vagy az ajtót zörrenti meg a szél, mintha valaki rázná kívülről – kopognak, suttognak az ember körül – éjjeli bogarak valahol papirosra akadnak, s úgy megzörögnek vele, mintha írna valaki a sötétben; – künn az utcán az emberek futnak, halkan dörmögve egymás közt. A tornyok sorba háromnegyedet ütnek; nem tudni, hányra. Az idő irtózatos hosszú, az éjszaka mélységes fekete.
Szénából vetett ágyon, durva takaró alatt egymás mellett alszik a két hóhérlegény. – Alszanak-e igazán? – Lehet-e ilyen helyen alunni? Szemeik hunyva vannak. Nem, az egyik nem alszik. Amint észreveszi, hogy társa nem mozdul, lassan félre hajtja magáról a takarót, s négykézláb a padlás belsejére lopózik, ott lehasal, a gerendák közti hasadékon lenéz. Azután felkel, lábhegyen a kémény mellé suhan, a deszkafalon háromszor kopogtat, azután lemászik a hágcsón a padlásról, a hágcsót a nyílásról elveszi, s füttyent a kutyának, az előjön; hallani, amint láncos örvét megrázza nyakán, s morogva, nyüzsögve a padlásajtó előtt lefekszik.
A másik legény pedig félig nyitott szemekkel amannak minden mozdulatát ügyelve kísérte. Ha feléje fordult, úgy tett, mintha alunnék, de mihelyt elvette róla tekintetét, felnyitá szemeit, és utánanézett.
Amint az utósó nesz elhallgatott, felszökött emez is álmatlan fekhelyéről, s a padlás belsején felkereste azon nyílást, hol társa lenézett. Könnyű volt rátalálnia, alulról lámpavilág tört keresztül a gerendázat hasadékán, mely a bakó szobájából jött.
Óvatosan hajlott oda, és lenézett a keskeny nyíláson.
Szigorún bútorozott szobát látott maga előtt. A fal mellett fekete szekrény állt, hármas lakattal bezárva, a szoba közepén keményfa asztal, két ágy egymás végiben, egy nagy és egy kicsiny, s két kartalan, háromlábú szék, az ablakban nehány elviselt könyv, az ágy felett nehéz, rezes puska. A halavány fényű lámpa az asztalra volt téve. Mellette egy gyermek olvasott a bibliából. A gyermek lábainál egy férfi feküdt, arccal a földre borulva.
Egy roppant termetű férfi, egy óriás, amint nagy, bozontos, szürke hajjal fedett fejét egy gyermek lábaihoz fekteti, kinek szépségén megáll a szem, fogva marad a lélek.
Egy kedves kis szőke fejű angyal – tizenkét-tizenhárom éves – haja csaknem ezüstszőke, mint az árvalányhaj, mint a holdvilágsugár – arca mennyeien fehér, mosolygása, mint angyalé – a fehér arc mosolygása oly túlvilági, mintha nem is öröm, nem is jókedv volna az, mi benne festve van, hanem valami magasabb érzemény, melyet ismerni még nem eléggé tiszta az emberi szív. Tán a buzgó hívő előtt jelenhet meg ily kép, midőn lelkét testéből kisírva, láthatlan védszentjéhez felzokog, s az egy mámoros ihlettség percében megjelen előtte, oly alakban, minőnek ember nem képzelé, és lemosolyog reá, mintha mondaná „Győztél az égen!”.
A vénember ott fekszik a földön, ujjaival hajába markolva, s nedves marad a föld, hová arcát lefekteté.
Az árvalyányhajú gyermek pedig tiszta, mézédes hangon olvas a szent könyvből bűnbocsátó hangokat, kis kezével olykor a lapokat fordítja, s szelíd szemeivel áhítattal tekint fel, midőn az isten neve fordul elő.
– Imádkozzál, imádkozzál, én angyalom! Az isten meghallgatja a te szavaidat. Óh, a te apád oly bűnös, oly bűnös!
A gyermek leszállt hozzá, és megcsókolá ősz fejét, és tovább olvasott.
A vénember sírt keservesen.
– Óh, a te apád kezei oly véresek! Ki mossa le azokat? Annyi embert megölni, ki engem sohasem bántott, ki nekem semmit nem vétett. Hogy féltek a haláltól, milyen szomorúak voltak, hogy várták a kegyelmet, mint nézték, hogy nem jön-e az a fehér zászló! Óh, mint kértek, mint csókolták kezeimet, hogy még csak egy pillanatig ne, … hiszen az élet olyan szép. És énnekem meg kellett őket ölnöm. Meggyilkoltam – mert a törvény parancsolá.
A vénember mély, keserű hörgésbe fojtá el sóhaját.
– Ki fog felelni majd helyettem, ha isten kérdeni fogja mennydörgő szavával: „Ki merte az én műveimet elrontani? Ki merte a halált osztani énkívülem?” Ki fog felelni, ki fog kimenteni engem, midőn bíráim is oly halvány, hideg alakok lesznek, mint azon eszköz, ki kezökben halál és ember félelme volt? – S ha van találkozás ott fenn, vagy tán – ott alant, hóhér és kivégzett egy asztalhoz ülnek! Óh, e véres lelkek, mik fej nélkül járnak a másvilágon! Óh, irtózatos, irtózatos! Embert fejétől elválasztani… S hátha ártatlan volt, hátha vére felkiált az égre, hátha tévedt a bíró… Hatalmas mennybéli atyám!…
Az ősz óriás iszonyú kínlódással fetrengve hanyatt fordult, s ökleivel veré mellét. Ekkor meglátszék arca. Vihardúlta, kemény arc volt az, megbarnítva sok év napjától, szakállában egy-egy csomó megőszült, szemöldei feketék voltak. Alakjából egészen ki volt véve, minden izma vonaglott, reszketett.
A kislyán leszállt hozzá, s kérlelve simogatá verítékes homlokát, ölébe vette nehéz fejét, s nem látszott félni tőle, pedig oly irtóztató volt. – Mint egy elkárhozott – a síron innen.
A vénember összecsókolá a gyermek kezeit, lábait, s félénken, gyöngéden átölelve nagy, ideges, reszkető kezével, odabútt hozzá, arcát ölébe rejté, s suttogva, meg-megszaggatva, fojtottan beszélt, mintha az iszonyú szavak alatt kiszakadna nagy melléből a lélegzet.
– Lásd, kisleányom – egyszer a bírák egy fiatal gyermeket halálra ítéltek. – Én istenem, még szakáll sem volt arcán – olyan fiatal volt. Három napig ült a siralomházban; minden ember siratta, aki látta – ezen fiatalembert azzal vádolták, hogy apját megölte. Nem tagadhatta, ott aludt a szobában, s a kés az ő véres ágyába volt elrejtve. – Hiába mondá, hogy ártatlan, hiába hítta az istent tanúbizonyságul – meg kelle halnia. – Mely nap lefejezték, a kocsi mellett, mely őt a vesztőhelyre vitte, két asszony futott sírva-ríva, fekete gyászruhában. Egyik az édesanyja volt, a másik édestestvére. Hiába sikolták, hogy ártatlan ő, hogy nem szabad meghalnia, s ha vétkes volna is, megbocsátanák neki azt a gyászruhát, hiszen csak ők az árvák, ők vesztettek mindent! Hasztalan, meg kellett halnia. Mikor leült elém a halálos székre, letevé ruháját, még akkor is felém fordult, és azt mondá: „Fáj, hogy meg kell halnom, mert ártatlan vagyok”. Bekötém szemeit. De kezem reszketett, mikor hozzávágtam, s a kezemre feccsent vér égetett, mint a tűz… Óh, gyermekem, e vér ártatlan volt. Egy év előtt egy országos zsiványt végeztem ki; mikor a hágcsóra léptem vele, nevetve hozzám fordult, azt mondva: „Ezen a helyen kend egy szép, fiatal gyermeket fejetlenített meg, kit apagyilkolásért elítéltek; annak az apját is én gyilkoltam meg, s a kést ágyába rejtém el. Kössen fel hamar”… Óh, leányom, te fehér angyal – könyörögj istennek, hogy e szavakat hagyja elfelednem. – Hisz én nem vagyok oka e vérnek.
– Eredj alunni, édes jó apám. Az isten jó, az isten nem haragszik senkire. Minek sírsz? Hiszen te nem vagy rossz ember, mert ha az volnál, engemet nem szeretnél. Lásd, a múlt nyáron két kisgyermek a faluból az erdőbe ment virágot keresni, ott az égiháború utolérte őket, s amint egy fa alá menekültek, hogy meg ne ázzanak, ott a villám mindkettőt agyonütötte. Pedig a villám az isten fegyvere, s ezek is ártatlanok voltak. Ő tudja, hogy miért ad életet és halált, mi nem. Eredj alunni, jó apám! Az isten mindenütt közel van, s nem fordul el senkitől, ki szemeit hozzá felemeli. Lásd, én mindenütt látom őt. Fejem fölött van, ha alszom, kezemet fogja, ha a sötétben járok; látom, ha az égbe nézek, látom, ha szemeimet behunyom. Ő nem kerül senkit. – Csókolj meg, és eredj alunni!
A nagy, izmos ember lassan, inogva állt térdre. Keblére szorítá a fehér gyermeket, s felemelé durva, kemény arcát. Feltekinte, s ajkai rángatóztak, álla reszketett, mintha imádkoznék, s könnyei megeredtek. Azután felemelkedék. A kisleány átkarolta favastagságú, izmos karját. Hagyá magát tántorogva ágyához vezettetni, s ruhástul végigdőlt abban. Percnyi hánykolódás után dörgő horkolása reszketett a szobában végig, nyugtalanul meg-megszakadva. Olykor álmában szorongva, aggodalmasan kiálta fel, érthetlen, eszméletlen szótagokat, s nyögött irtózatosan.
A kis, fehér leány pedig eloltá a lámpát, mielőtt levetkőzék; a feljött holdvilág sápadtan sütött át az ablakon, s arcát még fehérebbé, haját még ezüstösebbé varázsolta. Odasütött hófehér ágyára. Rásütött szelíd szempilláira, mosolygó arcára, imát rebegő, kedves ajkaira.
Így szállt rá az álom hófehér holdsugár képében. Mosolygó arccal, összetett kezekkel, imádkozó ajkkal aludt el; az őriző angyal hófehér ágya fejénél…
Hallgatva bámulta e jelenetet a padláson az ifjú. S midőn fölállt, sokáig elgondolkodva támaszkodék a padlatgerendának, merően bámulva lábai elé, melyek alatt oly két különböző lélek aludta álmait.
Nagyot fohászkodék. Az éj csendében úgy tetszett, mintha fohászának visszhangjául suttogó szavakat hallana. Figyelt – világosan kiveheté a hóhérnő erőteljes, dörmögő hangját, mely úgy tetszék, mintha a ház ellenkező feléről, valahonnan alulról jőne.
Ment a hang után, s amint azon helyre jutott, hol társa a kémény mellett a padlatot háromszor megkopogtatá, világosan hallá, hogy két ember halkan beszél egymással. – A hóhérnő volt az, és szeretője.
Undorodva fordult el onnan az ifjú. Azonban úgy tetszék neki, mintha e heves szóváltás tán mégsem szerelemről beszélne. A hóhérnő szava gyakran felemelkedék.
– Pokolba vele! – kiálta.
– Csitt, csitt! – suttogott a férfi. – Valaki meg találja hallani.
– Eh, aluszik ilyenkor isten és ember!
Mit beszélhetnek ezek? Kit akarnak bántani? Szeretni nem tudnak ők senkit. Jaj annak, kiről ők megemlékeznek.
Lassan odalopózék, és hallgatott.
– Ha ezek fölkelnek, nem marad kő kövön – monda a hóhérlegény.
– S hiszed, hogy elindulnak szavaidra?
– Gondoskodtam róla. Ez a nép urait nem szereti, mert nincs is oka rá; nyúzták, köpködték, alábbvaló volt a kutyánál. Egy üszköt kell közé vetni, s lángra lobban. Maguk az okosabbak, kik valamit tanultak, a legrövidebb eszűek, két hír közül mindig azt hiszik el, amelyik legképtelenebb; mondtam, hogy készen legyenek a veszedelemre. Vigyázzanak kutaikra, szérűikre, mert az urak meg akarják őket mérgezni. Ha kérdezték, miért, elmondám, hogy az ország úgy körül van véve ellenséggel, mint egy kert, s most az urak döghalált akarnak csinálni az országban, hogy be ne merjen jőni. A nép gyanút kapott szavaimra, mert régóta hallá, hogy az urak várják a döghalált, s miután ez volt az első magyarázat, mit egy előre megjövendölhető járványról hallott, ezt hitte el. Gyanúja megvolt. S midőn az urak azt az okosat találták ki, hogy eleve külön temetőt árkoltassanak el a kolerai halottak számára, persze azért, hogy a többi holtakra el ne ragadjon a betegség, úgy hitte a nép szavaimat, mint a próféciát, s várja, hogy az urak hogy fogják megmérgezni a szegény embereket; látva, hogy előre készülnek hozzá.
– Ördögien dicső fiú vagy, Iván.
– Ehhez jött a kassai orvosnak azon nyilatkozata, hogy ha a nép a mentő vismuth porokat be nem akarja venni, erővel tölteti belé, kutakba önteti, szérűkön szóratja el. Mintha minden ember a mi kezünkre dolgoznék.
– Nem sejt ez a fiú odafenn valamit?
– Nem gondolnám, de beszéljünk lassabban. Azt ígértem neki, hogy majd itt el fogom rejteni. Azt hiszi, hogy kapitányát agyonlőtte. Szeretőjénél kapta, s rálőtt, az ember elesett, de nem halt meg. A fiú pedig megszökött a katonaságtól. Régóta biztattam e szökésre; nagy szükségem volt rá, mert már harmadszor szökik, s ezért okvetlen felakasztják. Nem rossz gondolat, éppen a hóhér házához szökni. Másutt akárhol fogják kereshetni, csak az akasztófa alatt nem. S ha itt megtalálják, nem messze kell neki fáradni.
– Haha! Ha hallaná!
És hallotta.
– De más célom van vele. Üldözőit mindenesetre nyomába hozom, kik őt elfogják, s elviszik Hétfalura, hol a hadbíró kimondja majd rá a halált, s ekkor kiteszik a siralomházba. A hétfalusi környék népe szereti a fiút mint tulajdon fiát, de apját gyűlöli, mint a sátánt. Nem lesz nagy mesterség ily zavargós időben felbujtogatni a népet, hogy mikor a fiút akasztani viszik, kaszára, vasvillára kapjon, őt kiszabadítsa, vállára emelje, s azzal nekirontson apja kastélyának, ki a fiút teljes életében üldözte, azt lerombolja, s ezzel meg van kezdve a lázadás.
– De akar-e majd a fiú e kezdetnek feje lenni?
– Ne aggódjál! A halál iszonyú kép. Nincs oly irtózatos út, melyre rá ne lépjen az ember, hogy azt kikerülje. Különben is, olyankor az ember nem bír az eszével, hagy magával tenni mindent öntudatlanul, s ezáltal saját neveink kimaradnak a lázadásból, mely ha el fog fojtatni, főnökül őt ott fogják találni. Ránk a gyanúnak árnya se szálljon.
– Csókolni való vagy, Iván.
– Soha meglepőbb lázadás nem ütött ki a nép között, mint ez leend. Mint szálland a hír faluról falura, saját fia támadt a méregkeverő apa ellen bosszút állani a nép élire, s felkoncolá apját, testvéreit, s lerontá ősi házát. Irtózatos fekete esetek fognak szétfutni az országban. A nép őrült dühbe fog jőni ezek hallatára, míg az urak eliszonyodva, a sejthetlen veszély kitörtével azt sem fogják tudni, hogy hol vannak.
– Ördögi fiú vagy, Iván, hadd öleljelek meg…
Az ifjú minden ízében reszketve kelt föl kémhelyéről. Minden szót hallott, mi ott alatta kimondaték.
Percig félőrülten, eszméletlenül állt ott elbámulva, magánkívül. Majd a kétségbeesés eszméletével kezde körültekinteni, mint a verembe hullott vad, mely keresi a menekülést, megfeszíti minden erejét, küzd, találékonnyá lesz, a szabadságérzet elfeledteti vele az élet ösztönét, nincs félelme semmitől. Sikertelen erőszak után kétségbeesetten adja meg magát, lefekszik, behunyja szemeit, s perc múlva ismét újra kezdi a sikertelen menekülési harcot.
Lenézett a padlásnyíláson. A hágcsó el volt onnan véve, s alant az udvaron a nagy, lompos kutya cammogott morogva s örvét rázva nyakán. Olykor a bundáját tépte fogaival, vagy a farkát harapdálta, s a holdvilágra morgott.
Az ifjú kezében egy jó éles kés volt, azt fogai közé szorította, és széttekintett. Szükség esetén megvívott volna a kutyával, s lehet, hogy megölte volna. De ez nem eshetett volna meg zaj nélkül. S neki mindenáron észrevétlen kellett menekülnie.
A kerítés is magas volt, hogy juthasson azon keresztül? A hágcsót nem látta sehol.
A ház túlsó felén, a hóhér szobájának ablaka előtt volt egy nagy eperfa, melynek terebélyes ágai ráhajlottak a háztetőre; ennek ágairól könnyen a kerítésre lehete jutni; onnét aztán csak egy merész szökés kell, alig másfél ölnyi magasról.
Mint a kalitkájából menekülő párduc, mászott ki a padlás szűk ablakán az ifjú, szájába fogva kését. Hason csúszva felkapaszkodott a ház gerincére, ott óvatosan végigmászott az eperfáig, megfogta annak egyik lehajló ágát, felkapaszkodott rá, s átlépett a túlsó felére… Csendesen, legkisebb nesz nélkül…
Itt azonban a kerítésig jókora ugrást kellett tennie, s eközben túlszámítá az ág erejét, melyen állt; nagyot reccsenve tört le az alatta, s ő félesésben, kezeivel kapaszkodva maradt a kerítésen.
A nagy reccsenésre észrevette a komondor a menekülőt, s üvöltve rohant neki, s míg az magát a kerítésen túlvetni erőködve hánykolódott, öltönye egyik szárnyát elkapta, s annál fogva dühösen rángatta lefelé.
– Ki az? – dörgött közbe egy felriadó hang. A hóhér felébredt az ablaka előtti zajra, s kinézett az udvarra. Egy embert látott ott a kerítésen mászni, ki előtte egészen ismeretlen vala, amint kutyája lefelé ráncigálta. – Ohó, megállj, akárki vagy! – ordító, s eszeveszetten puskát ragadott, s ráfogta a szökevényre. Szemei vérben forogtak. Ekkor egy fehér kéz lenyomta fegyverét, s erős, csengő, gyermeki hang kiálta rá onnét belül:
– Ismét gyilkolni akarsz, apám!?
Az ember keze aláhanyatlott. Percig mozdulatlan volt, arca elsápadt. Azután ismét visszanyeré nyugodt tekintetét. Átölelte a gyermeket, ki fegyverét lenyomta. Azután oda célozott. A lőszer eldördült… A nagy láncos eb ordítás nélkül esett le a földre, s végigmeredt rajta. A szökevény egy lódulással átugrott a falon.
