III. Gyermekgonosztévő
III. Gyermekgonosztévő
Azon ház, mely most Hétfalu közepén oly elhagyottan áll, nem volt mindig oly szomorú tekintetű.
Ablakai, mik most be vannak szegezve vagy téglával berakva, egykor virágokkal voltak tele; azok a fák, mik most körüle kiszáradva állnak, mintha urokat gyászolnák, s nem akarnának többé kizöldülni annyi iszonyat után, mi alattok történt, egykor gazdag árnyékot vetettek az alattok elhelyezett márványpadra, hol komor, öreg úr szokott estenként üldögélni, s gyönyörködött a pompás ibolyákban, mikkel udvara tele volt.
Gyönyörködhetett, hiszen szíve tövissel volt tele.
Ez volt Hétfalusy Benjámin.
Azon két ablak előtt, mely a kertre nézett, s mely most be van falazva, egyetlen szőlőtőke volt ültetve, melynek indái gyümölccsel rakodtan kapaszkodnak fel a háztetőig. Most elvadulva fekszik ez a földön, s éretlen egreseivel a közel bokrokra tekergőzik.
Ez ablakok sűrűen le voltak függönyözve. A sárga selyemfüggönyök beteges fényt árasztottak el a szobán, hol minden oly csendes, oly szomorú volt.
Beteg volt a háznál. Hétfalusy Benő leányának, az egykor oly kevély Leonórának kisfia, Ödönke.
Ezt a szegény asszonyt sok csapás érte. Lázas kalandok közt leélt fiatalság után férjhez ment a becsületes Zihanyihoz, s lett két szép gyermeke, egy fi és egy leány.
Ödönke és Emma voltak neveik. E gyermekek szüntelen civakodtak egymással; de hisz ez oly mindennapi dolog testvérek között.
Egy napon a kisleány eltűnt; senki sem tudta, hova lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közel tóban, szerte a vidéken, a kedvenc leány sehol sem volt.
Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arcszínét. Étlen, álmatlan lett. Agynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente félrebeszélt, s ilyenkor szüntelen Emmát, kistestvérét hítta, kiáltozá, és sírt, és megmereszté arcát és szemeit, mint egy őrült.
Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenképp. Misem használt neki, napról napra rosszabbul lett, s apja, anyja reggeltől reggelig sírtak ágya mellett.
Éppen úgy, mint azon este, mikor künn úgy zúgott a szél, úgy csapkodta a jéggel elegy záport az ablakokhoz.
A gyermek sírt, nyögött az ágyban, künn ugattak a kutyák, fütyült a szél, az elszabadult kútostor nyikorogva himbálta magát az ágason, mintha kísértet énekelne odakinn.
– Ah – nyögött félálmában felneszezve a beteg –, Emma! Eresszék be a kis Emmát! – Nem hallják, hogy sír odakint! – Nem tud bejönni az ajtón! – Fázik, fél a sötétben. – Menjenek ki, nézzék meg!…
– Nincs senki ott kinn, kisfiam, édes, beteg fiam.
– Van, van, én hallom, hogy ott van, az ajtót kaparja, a kilincset zörgeti, a kutyákkal enyeleg; nem hallják, hogy nyög, édesanyám, édesanyám…
– Aludjál kedves betegem, nem jöhet ide senki, minden zárva van.
– Meghalt, meghalt – nyöszörgé hagymázosan félrebeszélve a fiú –, megölték a rossz emberek, mikor az erdőn járt virágot szedni. Követ kötöttek a lábára, beledobták a sárga tóba. Istenem, istenem! – Miért nem sietnek, mindjárt belefullad! Ah, istenem –, hogy vérzik a homloka… Ah…
A szögletben az apa térden állva imádkozott. Az anya könnyes szemekkel takargatá a beteg fiút, s az ősz öregapa mereven bámult maga elé.
– Hah! – Nem hallják, a kis Emma megint sír, nincs jól eltemetve a föld alatt, ki akar jőni. Csitt, csitt, ne menjenek oda, talán majd elhallgat.
Künn rázta a fákat a zivatar.
– Jaj – zörgetnek az ajtón. Engemet keresnek. Meg akarnak ölni. A kis Emmát hozzák. Istenem, ne hagyjanak! Mondják, hogy nem vagyok itt. Zárják be az ajtót! Apám, apám, ne hagyj!
Oly irtózatos volt a kétségbeesés e halvány, izzadó kór, gyermekarcon. Angyalokat szoktak kisgyermekek alakjában festeni. Ha valaha festőnek eszébe jutna négyéves gyermek arcával festeni ördögöt, elesett, elkárhozott lelket, ilyen lehetne az.
– Isten, könyörülj rajta, és vedd őt magadhoz – hörgé az asztalra roskadva arcával az öregapa. Nem nézhette a gyermek emberfölötti kínjait; míg a gyönge, elkeserült apa sírva nyögé:
– Egyetlenegy fiam, kedves szép reményem!
A gyermek futni, bújni akart, minduntalan felugrált ágyából, s irtózatos képeket látott, és azokról beszélt, s küzdött és vergődött magában, mint kit kígyó bánt belül.
– Jer leányom, fiam, jertek! – nyögé az öreg Benjámin, és letérdelt. – Térdeljetek mellém, imádkozzunk érte, ha bűneink büntetése megért, ránk szálljon az, ne e gyermekre.
S a három szülő letérdelt az ágy mellé, egymás kezébe tette kezét, és sírt, és az istent hítta, és gyógyulást kért.
E percben a kapun három erőszakos ökölütés hallék, az ebek vonítva futottak végig az udvaron, s éles sivöltő hangon hallék e szó: „Halál! halál!”.
Az imádkozó öreg fölugrott térdéről, dühösen, mint kin az őrültség üti ki magát, átkozódva kapta le fegyverét a falról, s kirohant az udvarra, és kereste, hogy kit lőjön agyon, ki kiáltott.
Tán ha az égből jött volna e kiáltás, az égbe lőtt volna! Ah! Az életért imádkozónak ámenére halált kiáltani!
És ismét hangzék a sivító hang: „Halál, halál!”. Éppen úgy, mint azt a kuvik szokta mondani.
A halálmadár ott állt a rácskerítés előtt, szemeivel az ablakokra nézett, fehér volt arca, mint a halotté, fehér haja lobogott a fergeteges éjszakában.
– Tiéd a halál, őrjöngő boszorkány! – ordítá rá Benjámin, s alig tízlépésnyiről rásütötte fegyverét.
A halálmadár ránézett, és meg sem mozdult. Benjámin kábultan ejté ki kezéből a fegyvert, nem jutott eszébe, hogy a golyókat ő saját kezeivel szedte ki abból, nehogy egy kárhozatos percben önagyát szakítsa szét velök.
– Mit akartál, Benjámin? – szólt sértő, nyugodt hangon a vénasszony. – Nem tőled jön a halál, hanem hozzád. Engem nem ölhet meg senki. A halál itt felejtett engem, nem gondol, nem törődik velem, hágy elevenen lélekké változnom. Vén vagyok és rút, a halálnak sem kellek már; az is jobb szereti a szépet, a fiatalt; a szép, ifjú nőket, mint a te leányod, az erős, derék férfiakat, mint vőd; a gyenge piros gyermekeket, minő unokád, s az olyan kövér, érett gabonát, mint te magad, kinek több már a bűne, mint a hajaszála. – Hétfalusy Benjámin, én láttalak téged fiatalnak, mikor házamból kipöröltél, s kivetted kezemből a száraz kenyeret is. Ugyan meghíztál tőle! De panaszos volt az árva könnyel áztatott kenyér, nincs rajtad isten áldása. – Megvénültél. Meghalsz. Nem hagysz magad után senkit, te temeted el mind, akiket szerettél. De én élve maradok, hogy sírodat meglássam. Kiböjtöllek a világból, hogy meglássam, hogy pusztul el minden, ami a tied volt. Ez a szép ház mint marad üresen – ezek a fák hogy száradnak ki egyenként – földeiden hogy osztoznak meg idegen emberek. – Eredj haza – úgysem sokáig fogsz itten lakni. Odakint majd meglátogatlak.
A halálmadár fölegyenesedék e szavaknál, még egyszer nagyobbnak látszék így, mint szokott összegörnyedve lenni; mankójával a temető felé mutatott.
A kutyák rémesen ugattak a ház háta mögül, és nem mertek előjőni.
A vénasszony ismét összehanyatlék. A kerítés mellett nagy rakás deszka volt felrakva, mankójával hozzáért:
– Mennyi szép koporsónak való fa! – mormogá magában, s dünnyögve, bicegve, mankójára támaszkodva odább ment. Hétfalusy Benjámin az udvaron ájultan feküdt, s midőn magához tért, nem bírt szólani többé. Nyelvét megütötte a szél. Másnap hajnal előtt, mikor a háznál mindenki aludt, egyedül, lopva, senkitől nem kísérve távozott el a háztól Zihanyiné, s a kerteken keresztül Magdolna viskójához sietett.
Ez az úri asszonyság mívelt külseje dacára minden babonát és kuruzslást hitt és használt, s e gyöngesége miatt nem első eset volt nála, hogy a vén javasasszonynál megfordult.
Ott ő magának kártyát vettetett, jövendőt mondatott, italokat főzetett, miktől a férjek hűségesek lesznek, szavakra taníttatá magát, amiktől a szúnyogok elvesznek, balzsamokat használt, miktől a bőr megfehérül, s hitte a vénasszony minden szavát.
Magdolna sokáig hagyta őt az udvaron várakozni, míg az ajtót kinyitá neki. Azt mondta, hogy sokat imádkozott, s behúzta maguk után az ajtót.
Az úri asszonyság leült egy szalmaszékre, és elkezdett sírni. A vénasszony pedig egy zsámolyra kuporodott, és gombát tisztított az ölében.
– Magdolna asszony, nem segíthet-e fiamon? – zokogá Zihanyiné.
– Nem.
– Mindenemet odaadom annak, ki őt meggyógyítja. Óh, ha látná, mennyit szenved, ember annyit nem szenvedett soha.
– Tudom; még fog többet is szenvedni.
– Egy orvos sem tud rajta segíteni.
– Számára nem termett gyógyító fű a mezőn, mindegy volna, ha balzsamban fürösztenék is.
– Meghal…?
– Jó volna lelkének, ha még csak meghalna.
– Hát mi van még a halálnál több?
– Elkárhozik!
– Te őrjöngsz! Egy gyermek, ki négy év előtt még angyal volt az égben, egy négyesztendős gyermek…
– Vétkezett, mennyi egy hosszú életre, s egy örök kárhozatra elég.
– Úgy annak a véteknek még nincs neve az emberek előtt.
– Van: átkozott és iszonyú. – Testvérgyilkolás.
– Irgalmas isten! – Ne halljam, amit mondasz.
– Minek kérdeztél? Én nem szóltam senkinek. Eredj haza, nagyságos asszony, az isten kegyelmét nem adják pénzért.
– És mégis úgy van. Szüntelen testvérét emlegeti. És – óh – milyen arca van olyankor.
– Tudom. Az utcára kihallik nyögése. Szegény ember gyermeke, ha úgy jajgatna, a kútba dobnák.
– Szólj; hol, mint eshetett az?
– Künn játszott a két gyermek a tóparton, én a túlsó parton szedtem a nárdusfű virágát. Egyszer egy partos sziklán a két gyermek egy szép virágot vett észre. Mindkettő sietett leszakasztani. A lyány hamarabb odaért, s amint leszakítá a virágot, a fiú elkezde vele civakodni, s amint egyet rántott rajta, a kisgyermek leesett a partról, fejét egy kemény fa gyökerébe csapta, s ott maradt mozdulatlanul. Elsápadva állt mellette a fiatal Káin, ijedten, elmerülve nézte, mint folyik testvére halántékából a vér. Látta, hogy meggyilkolta testvérét, s hasztalanul kérte, ráncigálta, hogy ébredjen fel újra. Azután elkezdett sírni, mint a kétségbeesés, nekifutott a tónak. Én láttam, mint tekinte le a vízbe, és sokáig nézett bele, tán bele akarta magát fojtani. Félt attól az arctól, mely a víz színéről felnézett reá tulajdon szétdúlt arcától. Lassan visszalopózék ismét; fehér volt, mint a halál, és ajka kékült. Széttekinte: nem látta-e valaki? Azután hirtelen felölelte az élettelen testet, s képtelen erővel vonszolta azt egy árokig, melyet sűrűn benőttek a bokrok, s ott betemette azt ágakkal és falevéllel. Még ekkor volt élet a lánykában; amint a fiú a ráhalmozott leveleket lábával letaposta, felnyögött, és azt mondta: „Ne temess el, Ödönke, Emma nem sír, Emma nem mondja meg mamának…”
– Óh, kedves kisleányom!
– A fiú, amint e szót hallá, elkezde futni, futott, míg aléltan lerogyott az erdőben, hol makkoló kanászok találtak reá, s azóta szüntelen a forró hideg leli.
– Álomnak is iszonyú!
– Igazat mondtál, ilyesmit csak a te családod érdemelt meg; testvérgyilkos már négyesztendős korában. A ti bűneitek siettetik a világ elmúlását.
– S hova lett kedves, ártatlan leányom picike holtteste?
– Másnap kerestem, de nem találtam; aznap nem mertem odamenni, mert féltem, hogy majd azt hiszik, hogy én öltem meg. Néhol egy-egy rongy akadt fenn a bokrokon kis, rózsaszínű ruhácskájából, meg egy kis, piros, aranypillangós cipő s a tarka szalagok, mik hajába voltak fűzve. Éjente sokszor hallom, hogy azon a tájon a farkasok ordítanak. Azok tán tudják, hogy hova lett.
– Bárcsak meghalna ez a fiú! – kiálta kétségbeestében az anya.
– Ha nem kívánnád is, meglenne. Vén ember tán meg tudna élni e lelki ráksebbel, de a gyermeket meg fogja az emészteni. Óh, a lélek férgeit nem hajtja el semmi orvosság.
– Sokáig fog-e még kínlódni?
– Ha nem akarod küszködését látni, állj meg ágya előtt, mikor kívüled senki sincs ott, vess keresztet magadra háromszor, s mondd neki a szavakat, miket haldokló testvére mondott: – „Ne temess el, Ödönke, kis Emma nem sír!” – és ő meg fog halni.
– Mint fogja apja siratni! Neki ez volt kedvenc gyermeke, nem a kisleány.
– Mint fogja öregapja siratni mind a kettőt. Neki kedves volt mind a kettő.
