Előszó
Előszó
Olvasóközönségem iránti kötelességet reménylek teljesíteni, amidőn jelen művemben ugyanazon időszak képeit adom vissza, melyből „Erdély aranykorá”-t vettem. E két regény között nem kívánok művészi összefüggést kerestetni, – ha volna, az mindkettőnek hibája lenne; csupán a kor vezéreszméi közösek, melyek mindkettőn keresztülfolynak, s miknek jellemzése volt fő törekvésem.
Lehet, hogy ezen tárgyak nem érdekesek, de tanulságosak; lehet, hogy ezen kor nem gazdag dicsőségben, de gazdag erényekben és bölcsességben. Tán választhattam volna fényesebb időszakot Magyarország történetéből, hol rajzolásaim gyöngeségét a színek ragyogása pótolta volna; ámde egy nemzetet nem a szerencse, hanem a balsors jellemez; s az alakok, melyek itt felmerülnek, bár nem félistenek, de egész emberek.
Erdély ez időszakban az európai önálló birodalmak sorában áll, mely saját kormányzattal, törvénnyel, uralkodó vallással, fejedelmi udvarral bír, hol az ausztriai, francia, lengyel és török birodalmak követei állandóul tartózkodnak.
Künn, a Királyhágón és a székelyhídi váron túl, már felfordult világ van, ott török basa osztja parancsait a helységeknek, ott a várakon félhold ragyog, s üldözött hit és polgárszabadság jó menedéknek tartja a félhold uralmát; a magyar ellenségeinek segít önmagát pusztítani.
Titkos és nyílt villongás minden körökben, csak Erdély kardja nyugszik: félelmes fegyver, ha egyszer ki van húzva, de utolsó fegyver, ha egyszer ki van ütve a kézből.
E kérdés világa dereng át az egész történeten, e körül csoportosul minden alak, kicsiny és nagy, fényes és sötét.
A jámbor fejedelem, ki inkább született elmerengő tudósnak, mint harcos idők vezérének…
A délceg, lángelmű magyarországi jövevény, ki egy szökéssel megmérte a sors útját a legmélyebbtől a legmagasabbig, s onnan ismét vissza: kedvence a nőknek, bálványa a férfiaknak, játékszere a sorsnak…
Az egyenes, de magas lelkű tanácsúr, Erdély békéjének utolsó oszlopa, ki nem vett harcot, midőn egy kézben fejedelmi süveggel, másikban rabbilinccsel kínálták is, s fel tudott áldozni éltet és családot egy eszme vaskövetkezetességének…
Az ifjú idegen, ki ábrándos hajlammal vonzódék a magyarhoz, s családtagnak tekinté magát ott, hová mint ellenség jutott be…
És azon titkos egyetértés, mely a két haza legszebb hölgyének szívében köttetve, bánatban és örömben szakadatlan, mint egy rózsákból és gyászvirágokból font füzér kapcsolja egymáshoz a kor eseményeit, alakjait, Budától Gyulafehérvárig, oly idegen s mégis oly ismerős lények, oly ismerősek, s mégis oly újak…
És aki mindezek fölött legmesszebb ellátszik, kinek kezeire minden eseményben ráismerni, a főtanácsúr, Erdély első minisztere, a békében nagyravágyó, balsorsban bölcs, diadalban előrevigyázó férfi, ki barátjai és ellenségei eszén örökké túljár, ki mielőtt elesett volna, már fölkelt, s ki mielőtt élettervei romba dőltek volna, már újat épített helyettük… Nem akartam magamat azon váddal terheltetni, mintha ez alakban egy jelenleg köztiszteletben álló család ősének ismert hibáit, utódai iránti hazafiúi hálából iparkodtam volna szépíteni; de viszont azon véleménynek sem vagyok szítója, mely az idők és körülmények latra vetése nélkül egyedül az eredményeket számítja be egy oly kétséges jellemű időben kormányzott férfinak. Én iparkodtam őt embernek festeni.
Nehány szó, mit az akkor élt öreg Bethlen János mond, elég e kornak és embereinek – ha nem mentségére, de megértésére:
„Mi is tudtuk volna, mit kellene tennünk; de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.”
E mondatot szíveskedjenek tisztelt olvasóim e regényem előfordulandó hiányaira is alkalmazni.
Pesten, 1852-ik november 12-én.
Jókai Mór
