XX. Játék egy vak emberrel
XX. Játék egy vak emberrel
Azraële remegett, midőn Hasszán azt mondá: „Megöletem ez asszonyt még ma!” A vezér lelkét kísértő rém ijesztgeté, meg kelle őt e rémtől szabadítani, hogy e gondolatot elfelejtse.
Azraële sajátszerű játékot gondolt ki a gyámoltalanná lett férfi számára.
A heted nap elmúlt már, melyre Hasszán kiterjeszté tilalmát, hogy azalatt senkit se bocsássanak elé, s Azraële eszébe juttatá, hogy az előszobában tömérdek fényes követ, hírnök, aga és könyörgő várakozik, akik kihallgatásra epednek, sokan ajándékot hoztak, mások hódolatokat átadni jöttek, némelyik örvendetes hírrel jött a csatatérről, egy pedig a többek között a nagyvezértől érkezett, valami fontos izenettel a szultán parancsából.
E szavak felvillanyozták Hasszán eltompult kedélyét, valami hiú, tetszelgő mosolygás látszott elterülni arcán:
– Bocsásd be őket, jöjjenek elém – szólt örvendezve a hölgynek –, és azután mellettem légy, s mutasd be őket egyenként, tied legyen a dicsőség!
Voltaképpen az előszobában senki sem várakozott kihallgatásra, nem valának ott sem fényes követek, sem alázatos folyamodók, sem agák, sem hírnökök; senki más, mint a vezér saját rabszolgái.
Ezeket tehát Azraële felöltözteté egyenként fényes nagyuraknak, falusi bíráknak és katonáknak, kezökbe adván lepecsételt írásokat, erszényeket, ékszereket és zászlókat, kinek mint szerepe hozta magával, s Hasszánt felültetve az elfogadási teremben magas kerevetére, magának és a hercegnőnek egy zsámolyt tett lábaihoz, s úgy eresztgeté be egyenként az ajtóőrök által a felöltöztetett rabszolgákat.
A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú démon játéka volt ez egy lomha mamuttal, kinek, bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.
Az otromba képű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arcra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk, hogy ez kicsoda, és mit akar.
– Ez itt Ferhád aga – szólt az odaliszk egy lovászra mutatva –, ki, hallva hét világra szóló harci híredet, idejött hozzád, s arcra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.
Hasszán malasztteljesen nyújtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kívánsága teljesüljön.
Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüstgombos kék mentében öltözve, megjárhatta debreceni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany- és ezüstpénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.
– Ez Debrecen város bírája – szólt az odaliszk –, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk, s ejtsd útba városukat is.
Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz, s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.
Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefullaszták.
Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy saját embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkívülibb dolgokat mondtak neki, annál inkább hitte.
Így mutogatott neki Azraële követeket, hírmondókat és hadvezéreket, míg legutoljára a nagyvezér küldöttére került a sor, kinek szerepét egy ügyes eunuchra bízta az odaliszk, megtanítva, hogy egy lepecsételt fermánt adjon át Hasszánnak, melyből Azraële, minthogy Hasszán a betűket nem látja, azt fogja kiolvasni: hogy a fogoly fejedelemnő életét megőrizni igyekezzék, miután azt kevés nap múlva maga a nagyvezér kívánja életben átvenni.
Midőn tehát Azraële jónak látta, hogy a játék leghatásosabb jelenete következzék, fennhangon kiálta az ajtóőröknek:
– Hadd jöjjön be a nagyvezér követe a nagyúr izenetével!
Az őrök szétvonták az ajtófüggönyöket, és belépett – Olaj bég…
– Valóban el kell ismernem – monda a bámulatában és ijedelmében kővé meredt odaliszkhez fordulva –, miszerint te a falakon keresztülláthatás erejével vagy megáldva, s olvasni tudsz az elrejtett levélben, mert hívatál, mielőtt jelentettem volna magamat, s a fermánt megláttad keblemben eldugva, mielőtt azt kivontam volna.
Azraële felemelkedék. Vérét ijedelmesen érzé lüktetni agyában. A veszélyérzet azon pillanatában volt ő, midőn a testnek minden íze lát, hall, gondolkozik: szív, agy, kezek és a legkisebb izom.
– Te a szultán fermánját hozod? – kérdé Olaj bégtől megfeszült figyelemmel.
– Úgyis tudod, mi van benne, varázshatalmú nő – szólt ez hódolattal. – Tehát ne kérdezz.
Volt valami Olaj bég száraz, sárgult arcában, ami őt oly félelmessé, oly fenyegetővé tette, midőn éppen legmeghunyászkodottabbnak látszék.
– Mit parancsol nekem a felséges szultán? – kérdé Hasszán, gondolattalan képpel bámulva el maga elé.
– Készíttess egy vérpadot palotád udvarán holnap reggelig.
– Kinek a számára? – kérdé Hasszán elijedve. Az volt a különös, hogy erre a szóra ő ijedt meg, nem a jelenvolt hercegasszony.
– Az a holnapi nap titka. E fermánt holnap fogod felbontani és elolvasni, belőle megtudod, ki hal meg holnap.
E szavaknál széttekinte a jelenlevőkön Olaj bég, mintha az arcokból akarná olvasni a szavai által költött sejtelmeket, de hasztalan. Akiket látott, azok közül senkit sem ismert, bár többen főuraknak látszottak közülök, nem emlékezett rá, hogy valaha találkozott volna velök a nagy török birodalomban, s Azraële arca hideg volt és mozdulatlan, mint a márvány, arról nem lehetett leolvasni semmit.
De Azraële olvasott a bezárt fermánból – Olaj bég szemein keresztül.
Azt olvasta ki abból, hogy ha holnap reggelig a hercegnő meg nem szabadul, akkor az ő számára épült az a vérpad, ha pedig megmenekült, akkor Hasszánnak emelteték az, és annak, aki megszabadítá.
… Sietnie kellett, hogy megszabadítsa…
