XXIX. Isten kardja
XXIX. Isten kardja
»A villámos égben ki mennydörög ott fent?
A földnek haragos ingása kit jelent?«…
A földnek haragos ingása kit jelent?«…
| (Dicséret.) |
Egy idő óta megszaporodtak az Isten csodái Erdélyország felett. Többé nem nyugtalanító hírek voltak azok, miket népzavaró elmék gondoltak ki a világbéke felforgatására; hanem a természet szokatlan tüneményei, miknek egymásra következése megrendíté a leghidegebb szkeptikus szívét is.
Ama titokteljes jelenetek voltak ezek, mikből a köznép függőben levő országos változásokat sejt, s hitével sietteti a rettegett fátumot.
Egy nyári hajnalon virradóra, derült éjszaka után, egyszerre szokatlan sűrű nehéz köd ereszkedett a földre, mely csak délutánra szakadozott fel, végtelen sötét felleg alakjában terülve szét az égen, s ott megállt, mint egy mozdulatlan nehéz kárpit, egy csepp víz nem hullott belőle, s kora délután nem lehetett a szobákban gyertya nélkül látni.
Estefelé minden madár elhallgatott, a virágok becsukák kelyheiket, a fák levelei lelankadtak. A künn járók fullasztó köhögésről kezdtek panaszkodni, s ez időtől kezdve vetve volt minden természet elleni kór magva minden fűbe, minden gyümölcsbe, meg volt vesztegetve a folyamok vize, az emberi forró vér, magát a földet is meglepé valami járvány, hogy azelőtt soha nem látott gyomokkal verte föl a leggazdagabb vetést, s erdőszámra száradtak ki a legerősebb cserfák, ellepve szürke rozsda és mohoktól, s a szántóföldek termékeny fekete hantjain a zöld penész ütötte ki magát.
Három napig nem tisztult ki az ég, negyednap délutánján a fullasztó szélcsendre irtózatos orkán következék, mely a házak tetőit hajigálta le, s a templomokról dobálta le a csillagokat és kereszteket, felkavarta az országutak porát, s oly sötétséget támaszta, hogy látni nem lehetett, s felszedve az éppen nyílni kezdő fenyőfák veres hímporait, azt megkavarta a felhőkkel, s amint azokat gomolygó tömegben korbácsolva maga előtt, a legelső nagy záporcseppek kezdtek esni, a nép borzadva nézett a házak fehér oldalára, miken az esőcseppek vérnyomokat hagytak. „Vér esik az égből” – volt a rémület kiáltása; rá nemsokára megdördültek a villámok, vakító fénnyel lobogva, mintha százágú tűzostor jönne korbácsolni a földet, míg egy függőleges villámsugár egyenesen a város közepére csapva le, megrendíté sújtó csattanásával a földet és a szíveket, hogy senki se hinne mást, mint hogy itt van az ítélet órája.
A fergeteg azonban szétszórta a felhőket, alig volt még alkonyat, hogy az ég kitisztult, s íme, a bámuló lakosság szemei előtt egy roppant nagy üstökös állt az égen, annyival meglepőbb, minthogy az eget három nap óta elborító felhők miatt közeledtéről semmit sem lehete tudni.
Az üstökös magva éppen azon a helyen állt, ahol a nap lement, s a vérveres alkonyi fény nem volt képes a vészes csillagot elhomályosítani; úgy tűnt fel, mintha éppen a napot ölte volna meg, s most annak vérében fördenék.
Üstöke oly hosszú volt, hogy az ég kétharmadán keresztül látszott nyúlni, s a vége felé szélesen meggörbült, mint egy török kard.
– Az Isten kardja! – rebegték az emberek ösztönszerű félelemmel.
Két hétig állt e tünemény az égen, majd korábban, majd későbben jött fel az égre, néha fényes nappal is megjelent, s a nappali fényben is ott látszott az égen, mely elveszté kék zománcát, s valami lázas sápadtság terült szét rajta, mintha a levegő maga is beteg volna, míg fényes délben puszta szemmel bele lehetett a napba nézni.
A nép félt, iszonyodott e rendkívüli jelenségektől, s midőn a vak tömegek öntudatlan rettegésben vannak, akkor áll legközelebb a vihar, akkor képesek mindenre, hogy e félelemtől szabaduljanak.
E napjaiban a közrémületnek adák csodálatos tanúbizonyságát a lélekerőnek Erdélyország minden vallású papjai. A templomok egész nap nyitva tartattak a nép előtt, s a szószékekből fáradatlan lelkivezérek mondának biztató szavakat az egybesereglett híveknek. Magyari, a fejedelem papja, mindennap négyszer tartott prédikációt a székesegyházban, mely annyira meg szokott telni ilyenkor, hogy a népesség fele nem fért be, hanem az ajtón kívül maradt.
Egy estéli órában éppen annyira el volt foglalva a templom ájtatos hívekkel, miszerint még a lépcsőket is teleülték; mindenféle kolozsvári polgárok, vegyesen keresztülutazó székelyekkel, álltak egy csoportban a főbejárás előtt, s miután kegyes énekléseiket elvégezék, kapcsos zsoltáraikat betéve, elkezdének azalatt, míg a prédikáció tart, egyről-másról beszélgetni.
– Gonosz időket élünk – szólt egy öreg tímármester, nagy süvegét megcsóválva.
– Mi beszélhetünk csak arról – sietett belevágni egy keresetben járó székely, ki azon rovásra, hogy messzünnen jött, kapott az alkalmon, amit tudott, elmondhatni –, kegyelmeteknél még mind istenes a világ sorja, de nálunk kell azt megnézni.
– Hát kegyelmeteknél is meglátszik az Isten kardja? – kérdé egy fiatal siheder.
– Nemcsak meglátszik, öcsém, hanem meg is érzik rajtunk; egy este sem fekszünk le anélkül, hogy a halálunk óráján mondandó imádságot a cselédjeinknek fel ne olvasnók, s alig van éjszaka, melyben jobb vagy bal kéz felől égés verességit ne látnók az égen.
– Hát az micsoda?
– Olyankor, fiam, egy-egy falu ég porrá. Azt mondják, mordályégetőkkel van tele az ország, sohasem tudjuk, mikor gyullad ki a hiju a fejünk felett.
– Én Istenem, őrizz meg minden jó lelket tőlük.
– Hát azt hallották-e kegyelmetek, hogy Háromszéken egy oláh pakulárnak a felesége szült, és a gyermekének kettős feje lett, minden fején három orra, a kezein tizenhat ujja, s fogai és szakálla nőve? Az asszony szörnyethalt ijedtében, s a csoda sem élt meg szerencsére. Nagytiszteletű Gencsery uram borszeszbe akarta tetetni, de a népség nem engedte, csak azon volt, hogy el kell temetni, mégpedig jó távol. Lopva el is ásták egy brassai szász földje végébe; s mi történt? Az, hogy ahova csak a szász tiszta búzát vetett, mind rozs termett rajta.
– Mindenünnen gonosz híreket hallani – beszélt egy kolozsvári mézeskalácsos –, tegnap beszéltem egy oláh feleségével, akinek az ura megindult a Jára vizén egy tutajon, sajtot akart vinni Tordára. Alig volt egy napi járásra a lakásától, megfordul a Jára, elkezd felfelé folyni, s visszaviszi az oláhot haza, ahonnan elindult. A tisztelendő úr ugyan úgy magyarázta ki a dolgot, hogy az Aranyos, akibe a Jára szakad, akkor éppen nagyon meg volt áradva, s annak a visszaömlő vize tolta felfelé a Járát; de az oláhot mégiscsak az isteni gondviselés hozta vissza, mert ha tovább mehet, éppen akkor ott tatárok jártak, bizonyos, hogy levágták volna.
– Én mindent megértem már – szólt a legelébbi öreg polgár –, háborút, dögvészt, árvizet és gyulladást, csak egytől tudok rettegni, a földindulástól, mert az elől még csak a templomba sem mehet az ember, hogy imádkozzék.
– Biz azt pedig ki nem kerüljük, öreg bátya – válaszolt a székely. – Magam füleimmel hallom elégszer, mikor a gyergyói szakadékok között medvére lesni járok, hogy zúg, morog a hegy alattam, mintha valami nagy hordókat hengergetnének, úgyhogy a medvék ijedtükben kiszaladnak bömbölő barlangjaikból, s féltükben olyan szelídek, hogy füleiknél foghatná meg őket az ember, ha éppen úgy meg nem volna ijedve, mint ők. Csak a napokban történt, hogy egy kis székely falu mellett, mely egy völgyben épült, egyszer csak elkezdett a hegy odábbcsúszni. Erdők, kertek, azok közt kalyibák voltak rajta, az mind azon módon ment vele együtt, csak egy szeg meg nem mozdult a helyéről. Három napig csúszott ilyenformán, akkor az átellenben levő hegyben megakadva megállt, és ott maradt; a jámbor emberek még örültek neki, hogy a kertjeik közelebb jöttek, de nem soká tartott ez örömük, mert a falu alatt volt egy kis csekély patak, mely száraz időben alig volt elég italra a lakosságnak, az most a két hegy összezártával egyszerre megrekedt, s nem találván semerre utat, elkezde lassankint iszapot támasztani, egy éjjel az egész rétet elöntötte, már másik reggelre a házakba kezdett befolyni; a szegény embereknek utóbb is fel kellett szedni a motyóikat, s kiköltözni a lakásaikból. A víz ezután is csak egyre nőtt, lassankint a házak tetejénél is magasabb lett, úgyhogy most nem látszik ki az egész faluból egyéb, mint a templom tornyán a rézkakas.
E percben a templomi szónok oly hangosan kezde beszélni, hogy a künnlevők is meghallották szavait, s egyszerre elhallgattak, közelebb tolakodva a templomajtóhoz, s figyelve, mit beszél.
Főtisztelendő Magyari uram kegyetlenül mosta a jelenlevő urak fejeit:
„– – Harcra készül ellenetek az Isten, mert ti is harcra készültök ellene. Az esküvel kötött békét felforgatjátok jobbra-balra, és lészen tinéktek, amit kívántatok, háború kívül és háború belől, hogy azt fogjátok mondani: elég, elég, uram! És nem fogjátok végit látni annak, amit bolondul megkezdtetek. – „
(Már ekkor tudva volt Magyari előtt, hogy Teleki a szamosújvári országgyűlésen előterjeszti a megkezdendő harcot.)
Éppen erre a szóra érkezik egypár nyusztos, kalpagos, úrirenden levő férfi, kik közül a kolozsváriak az egyikben Telekire, másikban Vajda Lászlóra ismerének, s amint telhetett, nagy szorulkodással utat csináltak előttük, hogy bejuthassanak a templomba, de a székely egyiket sem ismervén, amint Vajda László nagy büszkén oldalba taszítá könyökkel, ő is hátrafordula, mondván:
– Lassabban, uram; az Isten háza ez, nem valami nagyúré, itt én is csak olyan ember vagyok, mint kegyelmed.
A mellette állók ráncigálták a zekéjét, de a székelynek az a tulajdonsága, hogy ha ráncigálják, még dühösebb; ő is tehát, amint Vajda László a néptömegen keresztül nem hatolhatván, mindenfelé nézelődne, hogy mint juthasson a székéhez, előrekiálta:
– Engedjék ezt a két urat a templomba menni kegyelmetek, nem hallják; hogy nekik szól a lecke?
Teleki erre meghúzta magát az egyik küszöbben, levevé kalpagját, s ott állt fedetlen, kopasz fővel a nép előtt, minden arc feléje volt fordulva a székely kiáltása következtében.
Magyari folytatá mennydörgő szavait a szószékről:
– Most senki sem mer ellenetek szólani, mert mintha mennykő hullana szavatok után, olyanok vagytok, mikor megharagusztok, sőt minden emberek térdfőhajtással azt mondják nektek: ,méltóságos uram, méltóságos asszonyom; de e jő az Úrnak ítélete reátok, megöl az Isten benneteket, s akkor ujjal fogják mutatni az emberek: ,Ez amaz átkozott hazaáruló embernek a felesége, ezek amaz istentelen embernek a gyermekei. S szégyenleni fogják utódaitok, mely gyalázatos névvel nevezik őket; mert akkor minden embernek a szája, nyelve felnyílik ellenetek, s úgy kiáltanak maradékaitokra: ,Ezeknek az atyja árulá el Erdélyországot, s olyan sárba ugraszta bennünket, amelyből már lábainkat ki nem vonhatjuk.’ – – *
L. Cserei Mihály: Erdélyország története.
– Gyerünk innen, kegyelmes uram – szólt halkan Vajda László Telekihez, kit úgy látszott, hogy észrevett a pap, mert egészen feléje fordult, amint beszélt.
– Mit gondol kegyelmed? – szólt visszautasítólag Teleki. – Ez a pap igazat beszél, de az nem tesz semmit.
„– – Hová akartok menni esztelenek, tétovázók? – folytatá Magyari. – Kinek adatott közületek a felelés, hogy Erdélyország férfiai földönfutók, asszonyai özvegyek, és gyermekei árvák legyenek? Bizony mondom néktek, hogy úgy fogtok járni, mint a teve, mely elment Jupiterhez, hogy adjon neki szarvakat, s ott még a füleit is levágták. – –”
– Az meglehet – monda Teleki Vajda Lászlóhoz –, de azért elmegyünk.
A pap meglátta, hogy a tanácsúr észrevételeket tesz beszédére, s erre homlokát redőkbe szedve, ezt mondá:
„– – Midőn elveszett Lajos király Mohácsnál, a török császár eleiben hordatván a holttesteket, egy Szalánczi nevű gonosz praktikus magyar úr holttestét megismervén, kezében levő pálcájával holttestének fejét megüti, s azt mondja: Ha te nem lettél volna, kutya, az a jámbor gyermekkirály nem feküdnék most halva. – Adná Isten, még veletek is úgy ne bánjék az idegen nemzet. –”
Teleki megrázta fejét, s susogva monda:
– Az velem is megtörténhetik, – de nem változtat semmit.
Nemsokára megzendült az ének, a két főúr feltevé kalpagját, és távozott, a kitóduló néptömeg által körülözönlve, kik között az iménti székely különös kitartással mindenütt a két úr sarkában volt, égig magasztalva mindenki előtt a mondott beszédet, jó fennhangon, hogy az előtte menő két úr is megértse, ilyenformán:
– Ez volt aztán a prédikáció! Ilyen kell a mi urainknak, ugyancsak megmosdatta őket szappan nélkül. Helyesen tevé; mit csinálnak háborút az országnak; ha nekik bajuk van, végezzék maguk; ha Magyarországnak fáj a hasa, mi szükség azért Erdély talpára kötni a mustárt? Mi közünk nekünk ehhez a sok jöttment, sehonnából szakadt idegen emberhez? akik béjöttek soványan a hazába, s most mind úgy meghíztak, hogy kicsiny már nekik az ország, pedig egynémelynek, ha visszamenne is Magyarországba, nem lenne egy bogarat érője is, amit visszafoglaljon, s mink szegény erdélyiek vérezzünk érte.
Vajda László végtére nem tűrhette az üldözést, s visszafordulva, rákiálta a székelyre:
– Elmaradj hátam mögül, ilyen olyan lélekadta fattya! Vagy beszélj emberek módjára, s ne ugass itt, mint egy veszett állat, mikor magadnál különb embereket látsz.
A székely meggörbítvén erre a szóra a nyakát, odatartá a képét a megszólító úr orra alá, s éles két öklelő szemével odanézve annak szeme közé, egyet sodorinta a bajusza félfelén, s hetykén visszafelelt:
– Hátrább az agarakkal, nagy jó uram! Mert engem sem a gólya költött ki a világra; ne is próbálj engem még egyszer fattyú névvel nevezni, mert ha hazamegyek a kardomért, tüstént megajándékozlak egy fővel, s az pedig a tulajdon magad feje lesz.
Vajda László még akart valamit felelni, hanem Teleki Mihály megfogta a karját, s magával vonta.
– Kegyelmed semmire sem indul meg – szólt a felgerjedt főúr.
– Hagyjuk őt zúgolódni, azért jó katona lesz, ha a harcba visszük. Székellyel ne állj vitába, barátom, mert az a maga fejét mindig többre becsüli, mint a másét.
A két úr nemsokára eltűnt a fejedelmi palota kapuja alatt.
*
A fejedelem maga is jelen vala ezen hitszónoklaton, s annyira elméjére vette annak tanításait, hogy másnapon böjtöt tartana egész háza népével együtt, s úgy feküdnék le. Éjszaka pedig számtalanszor fölébrede, s elannyira gyötrő álomlátásai voltak, hogy minden apródját felköltötte, sőt utóbb kénytelenek voltak a fejedelemasszony után küldeni, s csak akkor nyugodott meg egy kissé, midőn az ágyánál megjelent; nem is bocsátá el addig magától, míg csak reggel nem lőn, folyvást szomorú és gyötrelmes dolgokat mondva el neki, úgyhogy a fejedelemnő szörnyűködését az ajtón keresztül hallhatták, akik ott voltak.
Reggel a fejedelemasszony szobáiba eltávozván, rögtön hívatá maga eleibe Teleki Mihályt, ki is, minthogy ugyanazon házban lakott a fejedelem udvaránál, nem késett azonnal megjelenni, s olyan nyugodt képpel fogadta el a kínált leülést, mint akit éppen csak lakodalomra hívtak; pedig ott már csordultig állt számára a keserű pohár.
– Uram – szólítá meg őt a fejedelemnő –, Apafi igen rosszul volt az éjjel.
– A böjt okozta; ilyesmihez ő nincs szokva, ő estenkint jól szokott vacsorálni, s hogy életrendéből kihágott, azért kellett rosszul aludnia. Az álom éppen oly rosszul esik üres, mint megterhelt gyomorral.
– Hát még megterhelt lélekkel, uram! Én az egész éjet ágya mellett töltöttem, csak most jöhettem el mellőle, el nem bocsátott maga mellől, kezemet fogta szüntelen, s oly dolgokat beszélt józan, éber képpel, minőket csak hagymázbeteg beszélhet. Azt mondá, hogy az éjjel Isten ítélőszéke előtt állott, s egy nagy asztal előtt, mely oly hosszú volt, hogy nem láthatta végit, ültek a terhelő tanúk, legelöl Bánfi Dénes, Béldi, Béldiné, leánya és nagyobb fia, kik a börtönben haltak meg. Kapi és az ifjú Kornis, az öreg Bethlen János és a többiek is mind oly ismerős arcok voltak előtte, kik, amint ő reszketve Isten trónja elé lépett, szemeiket rászegezték, s ujjaikkal mindenfelől rámutattak. Uram, ez irtózatos kép.
– Álommagyarázónak hisz-e engemet nagyságod? – kérdé Teleki bosszús kicsinyléssel.
– Uram, ez több mint álomlátás: ez vízió, ez égi jelenés!
– Az is meglehet; az elszámlált urak lelkei bizonyára mind az égben vannak, s lehet, hogy megszámlálhatlanok fognak utánok menni.
– Az ő lelkeik oda szállnak, hát vérök ki lelkére száll?…
– Csak mondja ki nagyságod bizton: az enyimre… Hisz én vagyok minden rossznak okozója Erdélyországban. Óh, egész ez ideig csupa báránylelkű emberek lakták e birodalmat, kiknek ereiben tej és méz folyott vér helyett, én ismertettem meg velök legelőször a kardforgatást; – Zsigmond király, Bethlen, Bocskai, Rákóczi György alatt alig veszett el ötven-hatvanezer ember pártvitákban, önző hadviselésekben; ők derék emberek voltak, mindenki nagy hazafiaknak nevezi őket; hanem én, kinek kezébe a kardot nem egy engemet nem illető korona utáni vágy, hanem egy magasabb eszme, egy nagy, hatalmas gondolat adá – én gyilkos vagyok, s felelek a világ előtt nemcsak azokért, akik a csatában elesnek, hanem még azokért is, akik az ágyban szép csendesen meghalnak, ha történetből nem voltak jó barátaim.
– Volt idő, uram, amidőn kegyelmed eszének minden erejét megfeszítette, hogy e harcból Erdélyt kivonhassa.
– És volt idő, nagyságos asszonyom, amidőn kegyelmed a fejedelem előtt magyarországi rokonai nevében segélyt és harcot kívánt. Változnak az idők, változnak az emberek.
– Akkor még nem tudtam, hogy e kívánság annyi nagy és becsületes férfi romlásába fog kerülni.
– Féltek a harctól, s elestek a harc előtt. Aki az omló hófuvatag elé áll, hogy ezt feltartóztassa, elgázoltatik. Nem emberek, hanem országok sorsa forog kérdésben itt; s eziránt legyen nyugodt Apafi: Isten sokkal csekélyebb eszközöknek tart mindkettőnket, hogysem lelkeinkre vesse, amit az idők teljessége hozand magával, és ami megtörténik nálunk nélkül is, mert az a sírás, ami elhatott mihozzánk, elhatott, asszonyom, az égbe is. A mi címereink jelmondatai legjobban összeillenek; Apafié: „Fata viam inveniunt” (a sors megtalálja a maga útját), az enyim: „Gutta cavat lapidem” (a vízcsepp kivájja a követ). Bízzuk jelszavainkra magunkat.
Apafiné összefont karokkal nézett ki az ablakon, s hosszasan merengve elgondolkozott. Majd, mintha eszméi messze tévedeztek volna, egyszerre felsóhajta:
– Ez a Béldi-család milyen szerencsétlenül elpusztult! S hánynak kell még elveszni így?
– Nagyságos asszonyom – viszonzá a tanácsúr változatlan arccal –, mikor nagy szárazságban esőért imádkozik az egész nép, senki sem kérdi azt, mi történik a szegény utasokkal, kiket a zápor majd az úton kap; pedig meglehet, hogy némelyik meghűti magát bele, és elhal.
– Nem értem e hasonlatot.
– Pedig most is esőért könyörög az ország, hanem véresőért, és minden jelek arra mutatnak, hogy Isten meg fogja adni azt. Nem a csodák jeleit értem; azokban higgyen a köznép, hanem az idők tanúságait, mikre gondolkozó ember figyelmezni szokott. Midőn ez eszme született, akkor egy nagy párt volt Erdélyországban, mely e rothadt békének fenntartását követelte, melynek tetszett ez a negyedrész telkeni uralkodás, s mely úgy meg volt kötve mind a római császár, mind a szultán birodalmában levő leghatalmasabb emberek szövetségével, hogy egy ízben bátran mondhatá szemembe Bánfi Dénes, hogy e párt egy százujjú kéz, mely ha markába szorít, úgy kifacsar, mint egy spongyiát. És íme, az ujjak egyenkint lehulltak. Elveszett Bánfi Dénes – azt mondják, én ölettem őt meg; Béldi Pál börtönében halt meg – azt mondják, ezt is én mérgeztetém meg; Bethlen Jánost is magához szólítá Isten; elhalt Kapi; s legmerészebb ellenfelem, Kornis Gábor, élte virágában, díszlő egészség közepett, egy éjjel kimúlt; természetesen az ő halálát is nekem tulajdonítják; de hát azokat, kik sokkal messzebb és sokkal magasabb állnak, mint hogy kezem elérhetné, ki ölte meg? Mindazok, akik a dívánban a harcot ellenzették, s a szultánt örökösen arra bírták, hogy a fegyvereihez folyamodó magyaroktól a segélyt megtagadja, s csak azokat pártolja, kik a békére figyelmeztetik: – elmúltak egyenkint. Kucsuk basát Lippánál egy golyó halálosan találta, a Küprilit a háj fojtotta meg, s a legfiatalabb vezér, Feriz bég, megtébolyodott.
– Megtébolyodott! – kiálta fel Apafiné, arcát kezébe rejtve el; – e nemes, derék ifjú, ki Erdélyt úgy szerette.
– Nem Isten keze jár-e itt? – kérdé a tanácsúr.
– Nem, uram – válaszolt Apafiné, fájdalmas arccal kelve fel helyéről, s odalépve a tanácsúr elé, hogy szemébe mondhassa e szavakat: – Mindenütt a kegyelmed kezei járnak. Elveszett Bánfi Dénes: kegyelmed fejezteté le; meghalt Béldi: kegyelmed üldözé a kétségbeesésbe; családját kegyelmed vetteté börtönre, s csak akkor bocsátá ki, midőn a bűzhödt lég halálos betegséget olta vérükbe; s Feriz bég megőrült, mert szerette Béldi leányát, és az meghalt.
– Jó! Nagyságos asszonyom – szólt az ingerelt tanácsúr. – Legyen úgy. Illessen engemet azon dicsőség, hogy én vezetem a sorsot. Higgyék tehát azt, hogy minden, ami történik az országtanácsban és a családok szívében, tőlem származik; – én felelek érte! És ha azt hiszi kegyelmed, hogy amaz égő üstökös, melyet a nép Isten kardjának nevez, az én kezemben van – legyen! Én megsuhintom azt, és lecsapok vele a földre, hogy megrendül az álló sarkaiban…
… E pillanatban megrázkódék a palota, megindulva fundamentomaiban.
A fejedelemnő sikoltva ugrék fel.
– Ah! Mi ez? – kérdé halálsápadtan.
– Ez földindulás, asszonyom – felelt Teleki csodálandó nyugalommal. – Nincs mit remegni, a palotának erős bolthajtásai vannak, de ha fél kegyelmed, álljon az ajtó eresze alá, az nem szakadhat le.
A fejedelemnő nem bírt helyéből megmozdulni rémültében.
Nincs irtóztatóbb tünemény a földrengésnél; a hullámzó tengeren van a hajósnak árboca, melybe kapaszkodjék, de a hullámzó földet hová kerülje ki? Azt érezni, hogy azon éltető elem, mely eddig kenyerünket adta, mely nyugodtan viselte bűneink terhét, egyszerre haragra gerjed, s föllázad a rajta lakók ellen. – Minden ember kifut házából, a künn legelő barmok bömbölve futnak be a városba, a kertek kútjaiból forró kénköves víz és iszapos salak ömlik felfelé, az élő fák jobbra-balra hajladozva, koronáikkal csaknem a földet látszanak csókolni, s a megrengetett tornyokban megkondulnak a harangok, mintha tűzvészt hirdetnének.
Az első ijedelemből magához térve, hirtelen föleszmélt a fejedelemnő.
– Isten oltalmazzon bennünket, én sietek a fejedelemhez. Nem jön kegyelmed a szobából?
– Én maradok – szólt Teleki csodás hidegvérrel. – Isten kezében vagyok mindenütt, s amely órában magához szólít, számolok azokért, amiket tettem.
Apafiné sietve futott végig a rengő folyosókon, s férjét feltalálva, levitte magával a palota kertjébe.
Iszonyító volt kívülről látni, mint mozog, mint hajlong a roppant nagy épület a föld hullámzása alatt, minden percben attól lehete félni, hogy egy halommá dűl.
A fejedelem, nem látva Telekit, kérdezé, hol van. A fejedelemnő azt mondá, hogy szobáiban hagyta.
– Rögtön érte kell menni! – kiálta a fejedelem, de a körüle álló reszkető arcok közül nem talált senkit, aki szavát megfogadja. Lehet bátorsága az embernek csaták kardjai közé rohanni puszta kézzel, fölmászni az égő torony tetőibe, viharos tengerre bocsátkozni kormánytalan naszádon; de a földrengésnél elvesz minden bátorság a szívből, az ember, ki semmitől sem félt, itt gyáva lesz.
A tanácsúr ezalatt csendesen ült íróasztala mellett, és írt egy levelet Kara Musztafának, ki a meghalt Küprili helyét foglalta el; nagy, harcos férfiú, a szultán jobbkeze, ki nemrég is a kozákok által a lengyelek ellen segítségül hívatva, azt oly szépen elvégezte, hogy elébb sok lengyel várost elpusztítva, később a megsegített kozákoknak fordult, s levágva bennök több százezeret, háromszázezeret elhajta rabságba…
Ennek írt Teleki a magyaroknak hozandó segély iránt.
Minden bútor ingott, recsegett körülte, ablakai, mintha láz gyötrené, rázódtak zörögve, maga a szék, amelyen ült, csúszott alatta idébb-odább, s íróasztala fel-fellökődött keze alatt, úgyhogy tolla félrement a papíron; de azért mégis megírta levelét; s amint a végére jutott, kemény vonásokkal jegyezte alája:
„Si fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae!”
(Ha az összetört világ rám omlik is, rémületlen sújtnak omladékai.)
Musztafa törhette rajta a fejét, mint jött az ő levelébe ez a szöveghez nem tartozó vers, melyet a tanácsúr a perc rémületével küzdő vasakaratának befolyása alatt mintegy öntudatlanul írt oda.
Midőn az ijesztő vész elmúlt, s a palotába lassankint ismét visszatértek apródai, a bepecsételt levéllel kezében, szemrehányólag fordult feléjök.
– Hol jártatok? Egyet sem találok közületek, mikor szükségem van rá. Ezt a levelet rögtön két lovas drabant kíséretében az étekfogó vigye Várnába, a fővezérhez.
Azzal sétálni kezde fel s alá szobájában, mintha semmi sem történt volna.
