TIZEDIK FEJEZET • A halott küzdelme
TIZEDIK FEJEZET • A halott küzdelme
Trenk Frigyes el volt temetve élő testben.
Ha lehetne fantazmagóriát írni egy elkárhozottról, akinek nem tetszik a pokol, s onnan minden embererővel ki akar törni, és visszatérni a világba, úgy csak Trenk Frigyes börtönéletét kellene travesztálni, ahogy azt ő maga csodálatos emlékezőtehetséggel följegyezte.
Börtönének három ajtaja volt: a legbelsőn volt egy kívülről felnyitható ablak, azon keresztül adták be neki a kenyeret és a vizet. Egész héten csak egyszer nyitották ki az ajtaját; akkor bejött egy rab, az kitisztította a börtönéből az egész hét szennyét. Azután jött oda a várparancsnok a térőrnaggyal, megnézni, hogy a fogoly él-e még?
Ez így ment egypár hónapig.
Ezalatt a fogoly kitanulhatta, hogy hat napon át nem jön be senki a börtönébe.
Akkor hozzákezdett a kiszabadulás munkájához.
Legelőször a puszta körmeivel letördelte azoknak a szegeknek a hegyeit, melyek az éjjeliládája vaspántját tarták, akkor aztán ennek a ládának a segélyével felkapaszkodott az ablakba.
Az ablak előtt járt alá s fel a fegyveres őr.
Megkísérté az őrt megszólítani.
Tízszer nem sikerült a megszólítás, az őrnek nem szabad a fogollyal beszélni.
Egyszer aztán talált olyan katonára, aki visszafelelt neki.
– Ki vagy? Mit akarsz?
– Én vagyok az ártatlanul elítélt Trenk.
– No iszen, ha én volnék az a Trenk, én nem maradnék a börtönben, hanem megszökném innen.
– Hogyan lehetne?
– Keresztülásnád a falat. Ott egy üres kaszamáta van, amiben zsúp áll, az ablaka az árokra nyílik. Ledobálnád a zsúpkévéket, s könnyen utánuk ugranál, puhára esnél. Itt folyik az Elba vize. Ha ott valaki várna rád csónakkal, átkelhetnél a túlsó partra, s túl volnál a szász határon.
– Megtennéd nekem, hogy egy olyan csónakot szerezz?
– Van-e pénzed?
– Az nincs, de van egy gyémántgombom, amiért a zsidónál kaphatsz kétszáz tallért.
– Dobd ki az ablakon.
Trenk Frigyes kidobta a sodronyrácson utolsó ékszerét, amit el tudott rejteni, mikor kimotozták.
Hitt a közkatonák becsületességében.
Ekkor aztán hozzáfogott a munkához.
Ugyanazzal a vaspánttal, melyet az éjjeliládájáról lefeszített, felszakítá a téglázatot; az alatt agyagföld volt.
Előbb ezt a töltelékföldet kellett olyan mélyen kiásni, hogy abba beleülve, magát a falat keresztülvájhassa.
Az a fal hét lábnyi vastag volt. Az első rétege téglarakás, a többi terméskő.
Ki lehetett számítani, hogy ennek a keresztültörése el fog tartani hat hónapig. Csak éjszaka dolgozhatott, nappal az ajtó ablakán át valaki megláthatta volna.
Amint egy téglát, egy követ ki tudott kaparni, azt megszámozta. Korán reggel mindent visszarakott megint a maga helyére, a finom mészporból, amit félrerakott, ragacsot készített, azzal a tört rést besimítá, aztán ráült, hogy a teste melegével szárazzá tegye; akkor a vaspántokat megint fölszegezte a faládára, s nappal veszteg maradt. Meszelőpamacsot a hajából készített.
Legnagyobb nehézsége volt azzal, hogy a kövek közül kikapart vakolatot hogyan távolítsa el.
Azt előbb finom porrá taposta össze, s aztán az ablakán keresztül egy papírból csavart csövön át kifújta a szabadba, mikor az őr hátat fordított.
Egyszer egy vén gránátos került az ablaka alá őrt állani.
Az észrevette ezt a porfúvást, s rákiáltott:
– Hej, Trenk!
Frigyes megijedt.
– Jobban vigyázz! – dörmögé a vén katona.
– El ne árulj! – suttogá Frigyes.
– Én nem. Nevem Gefhardt. Az a másik akinek a gyémántos gombodat adtad, gazember. Az megcsalt. A rábízott pénzen nem vett számodra. csónakot, hanem beitta. Annak a neve Schütz. Akasszák fel! Én nem kérek tőled semmit. Talán hasznát veheted ennek.
Azzal a vas puskatöltőt odahajítá az ablakba, az fennakadt a sodronyzatban a körömfogónál. Trenk behúzta magához. Ez nagyon jó szolgálatot tett neki a fal keresztülvájásánál.
Nemsokára egy bicsakot is kapott az öreg gránátostól, a prófuntjába elrejtve: erre is nagy szüksége volt a munkájában.
A hatodik hónapban annyira jutott, hogy a vastag falat egész az utolsó téglarétegig keresztülfúrta, ami annál kínosabb munka volt, mert fél éjjelt arra kellett fordítania, hogy a kiszedett köveket megint a helyeikre rakja, s a tört rést kívülről bevakolja.
A vizsgálatnál semmi nyomát nem vették észre az aknamunkának. Az a kimagyarázhatatlan ennél a merész kísérletnél, hogy Trenk nem követte azt a határozott elszántságot, amivel magát a glatzi várfogságból kiszabadította.
Csak egy vékony téglafalat kellett még keresztültörnie, egy ugrást kockáztatni a zsúpkévékre, s aztán a keskeny Elbán keresztülúsznia. És az Elbán most nem is zajlott a jég, egy sánta bajtársat sem kellett most a vállán cipelni, mégis tétovázott.
Az a Trenk, aki Glatztól Thornig, kegyetlen télidőben, éhezve, nyomorogva verte magát keresztül, most azon akadt meg, hogy egész úri kényelemmel szándékozott megszökni.
