Pest a XVII. században
Pest a XVII. században
Ó, kedves Pestem!
Te szép deli, fiatal város, országunk diadémja, kit büszkén, kit szeretve említ minden magyar, s nem tartja boldognak magát, míg téged nem látott, s valahányszor a távolból meglátja tetőid, lelkesítő önérzet dagasztja keblét, s valami történik falaid közt, bű vagy öröm, az egész ország búja, öröme az. Jaj volna annak, ki körüljárva a földet, azzal jönne vissza, hogy van város az ég alatt, melyet látni szebb, melyben élni jobb, melynek férfiai lelkesebbek, hölgyei bájolóbbak, mint tieid. Én tudom, hogy mit tesz tégedet szeretni, mert voltam tőled távol. Nyugalomban éltem másutt, benned veszély várt reám, és én mégis visszajöttem hozzád.
Sírtam, midőn megláttalak és leborulék földedet megcsókolni… Gyakran elmerengek jövendő alakod felett és látlak évek, évtizedek múlva megnőve, megszépülve… a pompás panoráma a Duna-parti házsorokkal meghosszabbult, az egyenes palotasor a Dunában tükrözi magát… a pompás márványkikötőben egyik hajó a másikat váltja, amott egy roppant bazár nyílik meg oszlopos csarnokaival, melyben a világ kereskedőnépe rakja ki bámulatra az ipar remekeit… emitt jótékony épületek emelkednek nagy betűkkel homlokaikon: kórházak, szegények intézetei, lelencház, vakok, némák, őrültek menedékei… ott ismét a vigalom és művészet tanyái tűnnek elő ízletes pompával, látogatott színházak, a felcicomázott cirkusz, a Pantheon alakjára épült festő- és szobrászakadémia… majd a tudományok csarnokait látom, iskolák, múzeumok, közkönyvtárak előtt visz el utam, mik a nemzet irodalom-kincsei, s a világtudomány egyetemességét őrzik, hirdetik… künn a Rákoson egy egész új gyárváros épül, melynek magas vörös kéményei egyre füstölögnek… a Városliget már a városon belül esik, s pompás népkertté van alakítva; a pávák szigetén, a Diana-szigeten, látogatott hotelek vannak, a külföldiek legkedvencebb szállodái; a Margitsziget már a város átellenébe jutott s mintegy annak ölében fekszik: egy folt a paradicsomból!… a kőbánya hűs pincéi a város utolsó házánál kezdődnek; a nagy piacon, a Széna téren pompás artézi kutak lövellik víztömegeiket a medencét emelő márvány nimfák tagjaira; s mind e vidám és komoly, gyönyörű és érdekes tünemény felett, mint országos oltárok emelik magasra karcsú tornyaikat a szentegyházak; most lassanként leszáll az est; a harangok megkondulnak s bezúgják a várost… valami névtelen, alaktalan zsibongás terjed a város fölött, a néptömeg rajzik minden utcán… ekkor egyszerre ezernyi ezer fény gyullad elé, mintegy varázsszóra: a gázvilágítás lepkéi, rózsái, csillagai égnek mindenütt, utcákon, boltok kirakatai előtt, a szökőkutak óriási kandeláberein, a sétányon vadgesztenyefái kőzött, a csodás Lánchídon végig, s keresztül a tündéri alagúton a Várhegy alatt, egész az istenhegyi városon fel, ahol a leggazdagabbak nyári palotái állanak.
Mi ez? Kápráznak a szemeim? Vagy a képzelet tündére, ki az imént egy századdal előbb hordott szárnyain, most két századdal vetett ismét hátra?
Micsoda elhagyatott hely ez? Mögöttem homoktorlaszos avar náddal benőtt ingoványok, előttem nagy messze egy szegényes helység, alig lehet városnak nevezni, melynek elsötétült utcáján egyetlen falábon álló olajlámpa bosszantja az éj nyugalmát…
Egy tornya sincs, csak a vége felé látjuk fehérleni valami rongyos török mecset minaratjét…
Hol vagyunk? Minő szomorú kép áll előttünk?
Ez Pest a XVII. század közepén…
Fogjuk be ajkainkat és félve tekintsünk jobbra-balra, mert itt egész éven át dögletes a levegő, s a szűk sikátorok szegletein rablók, orgyilkosok leskelődnek.
Nincs egy ép ház sehol, az utcák szűkek, rendezetlenek, minden ötödik ház összedűlt rom vagy elpusztult telek, alig van egy pár emeletes ház az egész piacon, valami gazdag rác kereskedő házai, idomtalan kontignációs tetőkkel, a mai Kígyó utca táján van felállítva a sertésállásuk, ahol mindig kész számukra a posvány.
Ez az egész kereskedése Pestnek… A Király utcától kezdve a Nagyhíd utcán végig egy bűzhödt árok vágja keresztül a város közepét, melynek partjait embermagasságnyi dudva lepi, s amely házak az ároknak feküsznek, vesszőből font és sárral tapasztot sövénnyel vannak bekerítve… a legutolsó rongyos kalyiba ott van, hol most a redout épülete áll, azzal vége a városnak… még távolabb, valahol a kereskedelmi csarnok környékén látszik egy nagy deszkabódé, amit magtárnak szokás használni; onnan egész az Almay-udvarig egy nagy tó feneklik, melyben esténként pokoli énekkel vannak a békák… ami azon túl látszik, az mind avar, sivatag, terméketlen, úttalan homokbuckák; a magyar Nemzeti Színház helyett és az egész körülfekvő környék nyomorult veteményes kertekkel van elfoglalva, s a Terézváros helyén kezdődik a török temető… a Dunán egy pár rongyos bárka van kikötve, s a török hadak számára vert híd vonult egyik parttól a másikig, silány rozzant kompokra és dereglyékre rakva; az utcákon alig lézeng emberi alak; ha kettő megy együtt, nem szólnak fennhangon, csak lassan suttogva; hiába hallgatom, mit beszélnek? Örmények azok, rácok vagy cincárok, legjobb esetben németek, kik kézművesség után élnek itt… Magyart kívánságból sem látsz, elkerüli ezt a várost, vagy ha kénytelen bemenni – mint ezt a jó Bocácius megírta magáról –, csak legfőbb parancsolatra cselekszik, előbb testamentumot tesz otthon; és hálákat ad az istennek, ha ismét háttal fordulhatott a „valóságos pestises tanyához”.
Ez Pest alakja a XVII. század közepén.
