Jób. 14.
Jób. 14.
Az életnek rövid s haszontalan volta.
Jób. 14,1
Az asszonytól született ember rövid életű [Zsolt. 90,10.] és háborúságokkal [rész 5,7.] bővelkedő.
Jób. 14,2
Mint a virág, [rész 8,9. Zsolt. 103,15. 16.] kinyílik és elhervad, és eltünik, mint az árnyék és nem állandó.
Jób. 14,3
Még az ilyen ellen is felnyitod-é szemeidet, tennen magaddal törvénybe állítasz-é [rész 10,2.] engem?
Jób. 14,4
Ki adhat tisztát [Zsolt. 5,7.] a tisztátalanból? Senki.
Jób. 14,5
Nincsenek-é meghatározva napjai? Az ő hónapjainak számát [rész 7,1. Zsolt. 31,16.] te tudod; határt vetettél néki, a melyet nem hághat át.
Jób. 14,6
Fordulj el azért tőle, hogy nyugodalma legyen, hogy legyen napjában annyi öröme, mint egy béresnek.
Jób. 14,7
Mert a fának van reménysége; ha levágják, ismét kihajt, és az ő hajtásai el nem fogynak.
Jób. 14,8
Még ha megaggodik is a földben a gyökere, és ha elhal is a porban törzsöke:
Jób. 14,9
A víznek illatától kifakad, ágakat hajt, mint a csemete.
Jób. 14,10
De ha a férfi meghal és elterül; ha az ember kimúlik, hol van ő?
Jób. 14,11
Mint a víz kiapad a tóból, a patak elapad, kiszárad:
Jób. 14,12
Úgy fekszik le az ember és nem kél fel; az egek elmúlásáig sem ébrednek, nem költetnek föl az ő álmukból.
Jób. 14,13
Vajha engem a holtak országában tartanál; rejtegetnél engemet addig, a míg elmúlik a te haragod; határt vetnél nékem, azután megemlékeznél rólam!
Jób. 14,14
Ha meghal az ember, vajjon feltámad-é? Akkor az én hadakozásom minden idejében reménylenék, míglen elkövetkeznék [1 Kor. 15,42-44.] az én elváltozásom.
Jób. 14,15
Szólítanál és én felelnék néked, kivánkoznál a te kezednek alkotása után.
Jób. 14,16
De most számlálgatod az én lépéseimet, [Zsolt. 56,9. Jer. 17,10.] és nem nézed el az én vétkeimet!
Jób. 14,17
Gonoszságom egy csomóba van lepecsételve, [Siral. 1,14. Hós. 13,12.] és hozzáadod bűneimhez.
Jób. 14,18
Még a hegy is szétomlik, ha eldől; a szikla is [Zsolt. 130,3.] elmozdul helyéről;
Jób. 14,19
A köveket lekoptatja a víz, a földet elsodorja annak árja: az ember reménységét is úgy teszed semmivé.
Jób. 14,20
Hatalmaskodol rajta szüntelen és ő elmegy; megváltoztatván az arczát, úgy bocsátod el őt.
Jób. 14,21
Ha tisztesség éri is fiait, nem tudja; ha megszégyenülnek, nem törődik velök.
Jób. 14,22
Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg.
