AZ EVANGÉLIUMOK HITELESSÉGE
AZ EVANGÉLIUMOK HITELESSÉGE
Ha ennyi kétség merül fel afelől, hogy az evangélisták mind szem- és fültanúi voltak az elbeszélt eseményeknek, vagy hogy legalábbis ilyen tanúk előadására támaszkodhattak; ha tudomásul kell venni, hogy az evangéliumok nem a történtek után tíz-húsz évvel keletkeztek, ahogy korábban hittük, hanem majd fél évszázadnyi idő elteltével, esetleg annál is később – vajon nem kerül-e veszélybe a szavahihetőségük?
A harcos ateizmus fegyvertárában ez a körülmény valóban a legfőbb érvek egyike volt annak bizonyítására, hogy Jézus egyáltalán nem is létezett, csak késői és ezért teljesen ellenőrizhetetlen és hiteltelen irományok nyomán koholták a róla szóló legendás történeteket. A kevésbé elfogult kritikusok ilyet nem állítottak és állítanak, de nem kevesen vannak, akik szerint Jézus tanítása jelentékenyen módosult, alakult az egy- vagy akár kétnemzedéknyi idő alatt, amely az ő működése és az evangéliumok írásba foglalása között eltelt.
Való igaz, hogy Jézus életének tényeiről nem maradtak fenn teljesen egykorú írásos bizonyítékok, és természetesen beszédeit sem jegyezte senki gyorsírással. A szó szerinti hűséget nem is lenne értelme számon kérni az evangéliumokon. Vaskos hiba lenne azonban lebecsülni a szóbeli hagyomány megbízhatóságát. Egy olyan világban, amikor az írásbeliségnek még viszonylag csekély szerepe volt, a tanulatlan emberek is ma már elképzelhetetlen mennyiségű szöveget voltak képesek memorizálni. Homérosz eposzait vándor rhapszodoszok sok-sok nemzedéke adta tovább évszázadokon át, amíg végül írásban is lejegyezték őket, és a legszkeptikusabb tudósok sem hiszik, hogy ez számba vehető elváltozást okozott volna szövegükben. Nem is olyan régen találtak Közép-Ázsiában egyszerű pásztorembereket, akik tíz-tizenötezer sornyi terjedelmű ősi epikus énekeket voltak képesek előadni.
Jézus tanítványai egyszerű, alighanem írástudatlan emberek voltak, halászok, vámszedők, kétkezi munkások. Az az év (vagy három év), amelynek szinte minden óráját Mesterük mellett töltötték, majd halála és feltámadása, amelynek tanúi voltak, életük elhatározó és megrendítő élménye maradt. Igehirdetését mindvégig hallották, fontosabb kijelentéseit számos alkalommal is; mint annak a kornak a vallásos tanítói általában, hihetőleg a Mester is többször elismételte előttük, amit rajtuk keresztül közvetíteni akart a későbbi koroknak. (Ne felejtsük el, hogy a neves rabbik is szóbeli előadásaikon csepegtették tanítványaikba a teljes Törvényt és a bölcsességi meg a prófétai könyvek nagyobb részét, vagyis az evangéliumokét többszörösen meghaladó szövegmennyiséget.)
Nincs okunk kétleni, hogy a legelső keresztény közösségben az igehirdetés Jézus szavainak a továbbadása volt, és a fentiek alapján szinte bizonyos, hogy az apostolok ezt lényegi, nagyobbrészt szó szerinti hűséggel művelhették. Amit ők elmondtak, azt készséges tanítványok hallgatták, és a kor szokásainak megfelelően, lelkiismeretesen memorizálták. Hisz nem akármilyen szövegről volt szó, hanem annak szavairól, aki az üdvösséget hozta meg nekik, aki a közelgő Isten országába hívta meg őket.
Abban a korban, persze, már az írásbeliségnek is megvolt a maga szerepe, és nem sok idő múltán az igehirdetés egyes elemeit írásban is feljegyezték. Kézenfekvő volt, hogy legelsősorban Jézus mondásait, példabeszédeit (görögül: logionjait) foglalják írásba, ezért nevezték az ilyen gyűjteményeket görög többes formával Logiának. Mert bizonyára több gyűjtemény keletkezett; hihetően nem is az apostolok, hanem írásban jártasabb tanítványaik állították össze, de még az ő életükben, s így ők ellenőrizhették a szöveg hitelességét. Mások Jézus életének eseményeit örökítették meg epizódok formájában, ugyancsak a szemtanúktól hallottak alapján. A bibliai tudományok egyik ága, a formatan kimutatta, hogy Márk evangéliuma elsősorban az utóbbi műfajú feljegyzéseket használta, de persze már ő is bőven merített beszédgyűjteményekből. Mint a kétforrás-elmélet bizonyítja, Máté és Lukács közös többlete egy terjedelmesebb Logiából származik, míg Lukács sajátos anyaga megint inkább cselekményes elemeket tartalmaz.
Elmondható tehát, hogy a szinoptikus evangélisták Jézus-képe a legracionálisabb megközelítésben is nagyobbrészt hitelesnek tetszik, mivel egy megbízhatónak tekinthető szóbeli hagyományon és annak korai írásos feljegyzésein alapulnak.
Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy az evangéliumok történelmi dokumentumok olyan értelemben, ahogy pl. Thuküdidész vagy Tacitus művei azok; ám joggal feltehető, hogy lényege szerint megbízhatóan közvetítik azt, amit az apostolok hittek és a kezdetektől fogva hirdettek a maguk Jézus-élményéről. Hogy aztán ez a Jézus valóban a Szentlélektől született, s Isten fia volt, hogy csodákat művelt, halála után pedig feltámadt és a mennybe szállt, arról nyilván másként vélekedik a hívő keresztény, mint a Biblia ateista – vagy épp mohamedán, hindu vagy sintoista vallású – olvasója; ez már nem a hitelesség, hanem a hit kérdése.
