AZ EVANGÉLISTÁK
AZ EVANGÉLISTÁK
Miért ábrázolják Mátét szép arcú ifjú (vagy angyal) társaságában, s miért kíséri Márkot oroszlán, Lukácsot ökör és Jánost sasmadár szószékek oldaldomborművein vagy a szentélymennyezet négy szögletébe festve?
Sok jámbor magyarázat van erre. A legismertebb szerint Máté Jézus emberi leszármazását részletezi evangéliumának elején; Márk a pusztában kiáltó Keresztelő Jánossal kezdi írását, márpedig az oroszlán is a pusztában ordít; Lukács Zakariás papot említi elsőként, a papok pedig a templomban ökröket (tulkokat) is áldoztak; végül János evangéliuma oly fenségesen szárnyaló igékkel indul, amilyen a sas röpte.
A valódi ok sokkal egyszerűbb: a Jelenések könyvében arról olvasunk, hogy az Úr trónjának négy sarkánál négy „lelkes állat”, azaz élőlény állt, „és az első lelkes állat hasonló vala az oroszlánhoz, és a második lelkes állat hasonló a borjúhoz, és a harmadik lelkes állatnak olyan arca való, mint egy embernek, és a negyedik lelkes állat hasonló vala a repülő sashoz” (4,7). Ez a látomás maga is ószövetségi előzményre tekint vissza, Ezékiel szemlélt négy csodás lényt a Kébár folyó partján elragadtatásában (1,10), akiknek arca más-más nézetből emberére, oroszlánéra, bikáéra, illetve saséra formázott. A számszimbolikát kedvelők a négy evangélistát korán hozzákapcsolták a kétszeres hagyomány megszentelte négy figurához, de sokáig eldöntetlen volt, melyik melyiknek jusson; a mai beosztás csak a IV. században szilárdult meg a nagy tekintélyű Szent Jeromos egyházatyának, a Biblia latinra fordítójának kijelentései nyomán.
Még az sem lehetetlen, hogy ma épp azért van négy evangéliumunk, amiért az Apokalipszisben négy élőlény szerepel: merthogy a négyes egyike a kiemelt, a tökéletes számoknak. Négy elemet ismert az ókor, négy égtáj van és négy évszak; az Ószövetség négy nagy próféta könyvét őrizte meg. Lehet, hogy a keresztény kánon is ezért korlátozta négyre a jóváhagyott evangéliumok számát.
Tudni való ugyanis, hogy a ma ismert négy ilyen könyv mellett sok hasonló élvezett általános vagy többé-kevésbé korlátozott elismertséget a kereszténység első századai folyamán. Cím szerint és töredékek révén (papiruszleletekről vagy egyházatyák idézeteiből) ismerjük Péter, Nikodémus, Mátyás, Tamás és Jakab evangéliumát, valamint a héberek, az ebioniták és az egyiptomiak szerinti (tehát szerző nevéhez nem kötött) evangéliumokat, amelyek mind az apokrif iratok közé számítanak. Igaz, hogy ezek egy része nem igazi versenytársa a kánoni könyveknek, vagy mert nevével ellentétben inkább mondásgyűjtemény, Logia (mint a már említett Tamás-evangélium), vagy mert más a témája (a Jakab-evangéliumnak Mária születése és gyermekkora), de még így is jó néhány valódi evangélium elvérzett az elismertetésért vívott küzdelemben, gyakran tálán azért, mert nem volt elég befolyásos az egyházon belül az a közösség, amely használta vagy amelynek körében keletkezett. Hogy végül épp négy maradt fenn, az, mint említettem, talán csak a négyes szám tekintélyére vezethető vissza, ellenkező esetben Márkot pl. ki lehetett volná szűrni egyszerűen azon okból, hogy anyaga úgyszólván teljes egészében benne foglaltatik Máté és Lukács szövegében.
A négy evangélium szerzői közül a hagyomány szerint kettő, Máté és János Jézus apostolai közé tartozott, tehát az elbeszélt eseményeknek résztvevői voltak, ketten pedig apostolok munkatársai, Márk a Péteré, Lukács pedig Pálé, így ők is első kézből való, hiteles anyagot formálták meg írásaikban. A kereszténység e hagyományos felfogásban látta s látja részben ma is a biztosítékát annak, hogy az evangéliumok megbízhatóan közvetítik Jézus tanítását.
Ezt a tetszetős és megnyugtató felfogást kikezdte az elmúlt másfél száz év bibliakritikája, mind protestáns berkekben, mind a profán kutatók köreiben, és az általuk hangoztatott kétségek jó részét legújabban már a katolikus egyház is figyelmére méltatja.
Lássuk Mátét először, az apostolt. Jézus általi elhivatását a nevéhez kapcsolt könyv maga beszéli el (9,9). Eszerint adószedő volt, azaz adóbérlő, s Jézus egyetlen szavára követte őt, majd vendégséget adott az ő és tanítványai tiszteletére. A két másik szinoptikusnál is szerepel az epizód, de az adószedőt ott Lévinek hívják, aki Márk szerint Alfeus fia, s ily módon a „másik” Jakab apostolnak (tehát nem János testvérének) a fivére. Valószínű, hogy a két név egy személyt jelent (oly módon, mint pl. Simon és Péter vagy Pál és Saul), bár egyesek ezt kétségbe vonták. Magukban az evangéliumokban Máté nem játszik további szerepet, csak az apostolnévsorok említik. A hagyomány szerint előbb Palesztinában, majd pogány népek közt hirdette az igét, s végül vértanúhalált halt, de minderre még csak utalások formájában sem ismerünk bizonyítékot.
A Máténak tulajdonított evangélium szerzőjéről írása annyit elárul, hogy otthonosan mozog a szentírástudományban, vagyis rabbinikus iskolát végzett, ezenkívül jó görög íráskészsége van. Egyiket sem lehet feltételezni az egyszerű adószedőről, akinek mesterségéhez talán az írástudás sem volt nélkülözhetetlen, és aki arám nyelvű környezetben töltötte élete java részét, ha ugyan valaha is kilépett ebből a körből. A „Máté szerint” felirat minden bizonnyal később került a kézirat és másolatai élére, az erre való legkorábbi utalások csak a harmadik századból ismeretesek.
Ki volt hát a könyv végső formába öntője? Bizonyosak lehetünk, hogy hellenista környezetben felnőtt zsidókeresztény volt, aki ősei hitében is alapos képzést szerzett, mielőtt az új hitre tért volna. Az evangélium egyes utalásai alapján legtöbben úgy vélik, hogy a szíriai Antiokhiában működött, s művét az ottani keresztények számára írta, akiknek jelentős része a zsidóság köréből tért meg. Ezért tartotta fontosnak, hogy Jézus családfáját Ábrahámtól eredeztesse, kimutatva így, hogy ő az Ábrahámnak tett ígéret betöltője; ezért bizonygatta annyi ószövetségi idézettel, hogy Jézus a próféták által megígért Messiás.
A könyv keletkezési idejére nézve ismét különválik a tradíció és a modern kritika álláspontja. Az előbbi igen korai időpontot, az I. század ötvenes éveit jelöli meg (Ireneusz egyházatya véleménye alapján), de mindenképp 70 előttre keltez, mondván, hogy Jeruzsálem pusztulását Jézus még csak jövendöli benne. Az utóbbi aligha nyomós érv; sok más meggondolás nyomán inkább a nyolcvanas évekre kell tennünk a szöveg végső megfogalmazását.
A második evangélium, ugyancsak késői feliratozás nyomán, Márk nevéhez kapcsolódott. Márk (teljes nevén János Márk) alakja az Apostolok Cselekedeteiben bukkan fel; fia volt annak a Mária nevű jámbor jeruzsálemi asszonynak, aki a házát gyülekezeti helyként ajánlotta fel az apostoloknak Jézus mennybemenetele után. Márk elkísérte Pál apostolt első térítőútjára, majd egy nézeteltérés miatt elszakadt tőle; később jó viszonyuk helyreállt. Péter első levele arról tanúskodik, hogy Márk Rómában az ő környezetében tartózkodott mint bizalmas híve (az apostol fiának nevezi); talán tolmácsi feladatokat látott el Péter körül. Pártfogójának halála után a hagyomány szerint Egyiptomban működött, és ő alapította az alexandriai gyülekezetet, majd mártírhalált halt; a velenceiek azt vallják, hogy csontjai a város katedrálisa, a San Marco alatt nyugszanak.
A hagyományos felfogás szerint Márk azt az igehirdetést foglalta írásba, amelyet Pétertől hallott, és még az apostol életében; ezek szerint evangéliuma Rómában jött létre a hatvanas években, pontosabban Péter vértanúhalála, tehát 67 előtt. Mivel a kétforrás-elmélet eléggé meggyőző érvei szerint Márk evangéliuma időben megelőzte a másik hármat, az időpont hihetőnek tetszik, bár éppen annak alapján, amit Máténál említettünk – hogy ti. Jeruzsálem pusztulása, ha jövendölés formájában is, már ismert tényként szerepel benne –, inkább a hetvenes évekre gondolhatunk. Talán Rómában keletkezett, talán Alexandriában vagy másutt; hogy valóban Péter ihletésére íródott, és a Szentírásból ismert Márk vetette papírra, e vélemény ellen nem szólnak megdönthetetlen érvek, bár kétségtelen bizonyítékok sem támogatják. A szigorúbb kritikusok egy része szerint a könyv összeállítása lehet, hogy Márk érdeme, de végső megszövegezését valaki másra bízhatta, aki nála otthonosabb volt a görög írásművészetben; mások úgy tartják, hogy a szerző lehetett valóban Márk, de esetleg nem azonos János Márkkal, Mária fiával, elvégre a név (Markosz-Marcus) igen elterjedt volt a görög-római világban.
A Márk-evangéliumból annyi mindenesetre kitetszik, hogy pogány-keresztény közösségnek íródott. Szerzőjét alig foglalkoztatják az ószövetségi jövendölések, a Törvényt nem is említi; lefordítja az arám kifejezéseket olvasóinak, és külön elmagyarázza a számukra nyilván idegen zsidó szokásokat és ünnepeket. Még a palesztinai helymegjelölések dolgában is bizonytalankodik olykor – ez egyébként azt a véleményt látszik támogatni, hogy nem a jeruzsálemi születésű János Márkban tisztelhetjük az evangélium szerzőjét.
A harmadik evangélistát, Lukácsot az ókor óta azonosnak tekintik Pál kísérőjével és segítőtársával, aki az apostolt elkísérte második és harmadik térítőútjára, majd Jeruzsálembe, utóbb pedig római fogságába. Pál három levelében emlékezik meg róla, egyszer „kedves orvosunknak” nevezi, és az apostoltól tudjuk, hogy hűségesen kitartott mellette második fogságában is, és vele volt nem sokkal mártírhalála előtt. Lukács származásáról pontos adatokat nem ismerünk, de annyi bizonyos, hogy szíriai görög volt, és már keresztény, amikor Pállal kapcsolatba került. Alapos tanulmányok állhattak mögötte; ezt nemcsak a neki tulajdonított evangélium tanúsítja, hanem másik írása, az Apostolok Cselekedetei néven ismert történelmi könyv is, amely mintegy folytatása az evangéliumnak. Mindkét könyv tudatos történetíróra vall, aki magabiztosan formálja forrásanyagát céljai szerint; az ő görög stílusa a legcsiszoltabb az egész Újtestamentumban.
Úgyszólván minden modern kutató elfogadja a hagyománynak azt az állítását, hogy a harmadik evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit egy és ugyanazon személy írta. Nemcsak a két azonos rövid előszó bizonyítja ezt, amelyekben a szerző mindkét művét egy bizonyos kegyelmes Teofilnak ajánlja (az ilyen ajánlás szokott formula volt az ókori értekező művekben), valamint a Cselekedetek elején álló utalás egy „első könyvre”. Fontos bizonyíték a stílus és a szóhasználat azonossága, a rokon szemléletmód és a teológiai gondolatok egyezése is. A legtöbben annak sem látják akadályát, hogy ebben a szerzőben Pál egyik kísérőjét, ha nem is feltétlenül a Pál által emlegetett Lukácsot lássuk.
E felfogás ellenzőinek legfőbb érve, hogy a terjedelmes, hellenisztikus retorikájú beszédek, amelyeket az ApCsel Pálnak tulajdonít, kevés közös vonást mutatnak a páli levelek ismert szövegével, akár stílusukat, akár a bennük boncolt főbb teológiai problémákat tekintjük. Egyáltalán, mondják, az állítólagos Lukács említést sem tesz Pál levélírói munkásságáról, és evangéliumában sem a páli gondolatokat visszhangozza – márpedig mindezt elvárhatnánk attól, aki az apostolnak munkatársa volt. Ez a nehézség azonban könnyen áthidalható, főképp ha nem ragaszkodunk a hagyományos felfogáshoz a tekintetben, hogy Lukácsa Páltól hallott igehirdetésre alapozta volna evangéliumát. A kétforrás-elmélet bebizonyította ugyanis; hogy Lukács részben Márk szövegére, részben a feltételezett Logia-forrásokra támaszkodott, amit pedig ezenfelül mint saját anyagot ad elő – a gyermekségtörténetet, valamint többfejezetnyi elbeszélést Jézus galileai vándorlásairól –, az mind önálló kutatásának terméke, azt semmiképp sem hallhatta Páltól. Pál ugyanis nem volt tanúja Jézus élete eseményeinek, s leveleiből nem derül ki, hogy a részleteknek pontosan utánajárt volna. Hogy pedig Lukácsnak alaposan ismernie kellett volna Pál leveleit, az egyáltalán nem kézenfekvő. Bár többször kísérte útjain az apostolt (erre vallanak a „mi-részek”, az ApCsel azon szakaszai, amelyekben a szerző többes első személyt használ, vagyis az események résztvevője volt), nem lehetett olyan bizalmas munkatársa az igehirdetésben, mint például Timóteus vagy Titusz. Feltehetőleg tudott róla, hogy Pál olykor levél útján igazítja el a messzebb fekvő gyülekezetek ügyes-bajos dolgait, de ennek talán nem tulajdonított olyan fontosságot, mint szóbeli evangelizációjának. Az igaz, hogy amikor műveihez forrásokat kutatott, elvben ezeket a leveleket is figyelembe kellett volna vennie. Csakhogy abban az időben, amikor két művét írta, valószínűleg a nyolcvanas években, a páli levelek még a címzettek tulajdonában voltak, csak a második század elején kezdhették összegyűjteni és más gyülekezetek okulására másolatokban terjeszteni őket.
A harmadik evangélium szerzője tehát minden bizonnyal Pál környezetéhez tartozott, s az is lehet, hogy Lukácsnak hívták, de bizonyos meggondolások az ellen szólnak, hogy azonos lett volna a Pál leveleiben emlegetett Lukáccsal. Ez a „kedves orvos” – a levelek utalásai szerint – egy súlyos fogság idején volt az apostol hűséges társa. Akár a feltételezett második római fogság volt ez, ahogy a hagyományos felfogás vallja, akár egy valószínű efezusi raboskodás – erről utóbb bővebben lesz szó –, az események részeseként ezekről írnia kellett volna, márpedig az Apostolok Cselekedeteiben a legcsekélyebb utalást sem leljük ezekkel kapcsolatban.
A harmadik evangélista tehát nem az a Lukács, akinek a legrégibb keresztény hagyományok tartják. Pált azonban ismerte, és bizonyára tanítványa volt, mert még ha nem idézi is őt szó szerint, ám minden más evangélistánál nyomatékosabban szól arról, hogy a krisztusi üdvösség minden népnek szól, ami valóban a páli igehirdetés lényege. Ezt az egyetemességet sugallja azzal is, hogy Mátéval ellentétben az első emberig, Ádámig vezeti vissza Jézus családfáját. Akárcsak Márk, ő is pogányságból megtért keresztény közösségek számára írt; keveset hivatkozik ószövetségi jövendölésekre.
Kiemelhetjük még Lukács szociális érzékenységét: másoknál többször állítja elénk Jézust mint a szegények, elesettek és bűnösök megértő jótevőjét és a gazdagok bűneinek ostorozóját.
Utoljára maradt János, a hagyomány szerint a negyedik evangélium írója.
Saját evangéliumában név szerint nem is szerepel, a szinoptikusoktól tudjuk, hogy Zebedeus fia volt, és fivérével, Jakabbal együtt az elsők között csatlakozott Jézushoz; eredeti mestersége halász volt. Úgy tetszik, hogy a tizenkettő közül Péterrel együtt kiváltságos helyzetet élvezett, mindketten Jézus mellett voltak Jairus leányának feltámasztásánál, valamint a hegyi megdicsőüléskor, és tanúi lehettek a Getszemáne kertjében, hogyan gyötrődik mesterük a halálfélelemtől. Péter és János utóbb, az ősegyházban is megőrizték ezt a vezető szerepet, együtt álltak a főtanács előtt, együtt vittek végbe csodákat, együtt mentek térítőútra Szamáriába. Pál a galatákhoz írt levelében (Jakabbal, az Úr testvérével együtt) az egyház oszlopainak nevezte őket.
János apostol későbbi életsorsára nézve csak a hagyomány tudósít; előbb Patmosz szigetén töltött több évet száműzetésben, és itt írta a Jelenések könyvét; később Efezusba ment, az ottani egyházközösséget vezette, és nagy tiszteletnek és közszeretetnek örvendve itt élt haláláig, amely igen magas korban érte el; ebben ez utolsó életszakaszában alkotta volna evangéliumát és a neve alatt fennmaradt három levelet.
Az utolsó evangélium legalább annyi rejtélyt ad fel a kutatóknak, mint a másik három egybevéve. Megannyi ellentét feszül benne. Csupa magasröptű értekezés, eszmei mélység – mellette bensőségesen emberi mozzanatok, finom megfigyelések és személyes líra. A hellenisztikus görög filozófia határozott hatása érződik íróján, s hevesen kárhoztatja a zsidóságot, amely szembeszegült a megtestesült Ige kínálta üdvösséggel (Jézus ellenségeit többnyire csak úgy emlegeti, hogy „a zsidók”, mintha Jézus maga és tanítványai nem azok lettek volna) – ugyanakkor az ő palesztinai földrajzi utalásai a legpontosabbak a négy evangélista közül, egyedül ő tudja, hogy Jézust nem feszíthették meg a zsidó húsvét napján, hanem csak egy nappal előtte; még azt is tudja, hogy a jeruzsálemi Betheszda gyógyfürdője a Juhkapu mellett volt, s csak az gyógyult meg, aki elsőként lépett a vízbe, amikor azt „az angyal felkavarta”. Értesülései általában kimerítőek és pontosak – miért nem ír hát annyi mindenről, amit a többi evangélista megemlít? Avagy talán ismerte az ő műveiket (vagy legalább az egyiket), s elsődleges célja a kiegészítés volt?
És végül: írhatta-e János, Zebedeus fia, az egyszerű és kezdetben bizonyára írástudatlan halászember ezt a mély teológiai és filozófiai eszmékkel teli, költői nyelvezetű traktátust, ahogy a hagyományos felfogás állítja?
Könnyű volna a modern kritikai szellem jegyében, s a Máté-kérdés analógiájára, határozott nemmel felelni. Csakhogy itt a hagyománynak nagyon is nyomós érvei vannak, mégpedig épp az evangélium szövegére alapozva. A könyvben, mint említettem, János neve elő sem fordul, ezzel szemben szó esik egy meg nem nevezett tanítványról, akit Jézus Keresztelő János hívei közül szólít el s hív magához. Később pedig négyszer szerepel „a tanítvány, akit Jézus szeretett”, vagyis akit különös szeretetével tüntetett ki. Mivel az evangélium mindezekben az esetekben olyan apró és jellemző részletekkel szolgál, amelyeket csakis az események résztvevője ismerhetett, nehéz kitérni a következtetés elől, hogy az a bizonyos névtelen és szeretett tanítvány maga János – elvégre az egyik legfontosabb apostol nem hiányozhat mindenestül egy ilyen írásból –, valamint hogy ez a János, az események tanúja írta a nevét viselő szentírási könyvet.
Nehéz kitérni – de lehet, hogy szükséges. Legalábbis kismértékben. Ha például elfogadjuk, hogy az evangélium írója, azaz megfogalmazója János valamelyik tanítványa volt, aki olyan görög íráskészséggel és átfogó vallásbölcseleti műveltséggel bírt, amelyet az apostolról ésszerűen valóban nem tételezhetünk fel – akkor lényegében feloldottuk az ellentmondást. Azt viszont nagyon jól elképzelhetjük, hogy ez a tanítvány belefoglalta szövegébe János eleven emlékeit, mindazt a személyes érdekűnek látszó részletet, amelyektől az írásnak oly szubjektív hitele van. Az evangéliumot záró fejezet s főleg annak utolsó sorai ráadásul azt a feltevést is megengedik, hogy több „íródeák”, ill. egy egész tanítványi kör, egy „Johannita iskola” működött közre a szöveg megfogalmazásában, de a könyv szellemi és írói egyneműsége mindenképp arra vall, hogy a munka oroszlánrésze és a végső revízió egy ember kezétől való. A kollektív szerzőség feltételezése (amelyet több modern kutató vall) azt is megengedi, hogy a János-evangélium törzsanyaga igen korán, már az ötvenes évek elején készen állt, míg végső alakját csak fél évszázad múltán nyerte el.
Mindannak nyomán, amit a tudomány a szinoptikus evangéliumokról kiderített, aligha hihetjük, hogy a negyedik evangélium kizárólag János apostolnak a szóbeli tanúságát rögzítette. Szerzője (vagy szerzői) bizonyosan írott forrásokat is használt(ak), ami kétségtelen pl. azokban a ritka esetekben, amikor a szöveg megegyezik valamelyik szinoptikuséval. (Ez persze nem feltétlenül bizonyít többet, mint hogy egymástól függetlenül merítettek közös forrásból.) Más esetekre is vannak különféle elméletek, de ezek közül egyiket sem sikerült olyan meggyőzővé tenni, mint a kétforrás-teóriát.
Ami a keletkezés idejét illeti, az ókortól általános a felfogás, hogy a negyedik evangélium készült el végső formájában utolsóként, az első század végén vagy a második elején. Túlzó kritikusok a második század második felét is emlegették, de a századunkban előkerült papiruszleletek erre rácáfoltak, mert János evangéliumából egy 130 táján írt töredék bukkant fel közöttük.
