IZSÁK TÖRTÉNETE
IZSÁK TÖRTÉNETE
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 21.14
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 24.17
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Mózes első könyve 24.64
)
A. van der Werff (1659—1722): Ágár elbocsátása (Mózes első könyve 21.14)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Pietro da Cartona (1596—1669): Ágár és Ismail a pusztában (Mózes első könyve 21.17)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Jenny Henrik: Izsák feláldozása (Mózes első könyve 22.9)
A Klasszikus Aranybiblia illusztrációja (1897)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Amiképp Isten megígérte, Sára magzatot fogant a méhében, túl kilencvenedik esztendején, és amikor eljött ideje, megszülte fiát, Izsákot. Ábrahám, aki századik évét is betöltötte már, boldogan vette karjába a gyermeket, áldotta Istent, és annak parancsa szerint nyolcnapos korában körülmetélte az újszülöttet.
Sára unszolására Hágárt és gyermekét hamarost elűzte a háztól, mert az asszony nem akarta, hogy a szolgáló fia az ő fiával együtt örököljön. Nehéz volt Ábrahám szíve, de Isten is biztatta, hogy engedjen feleségének, mondván:
– Igaz, hogy Izsák a te örökösöd, de Ismaelt is nagy néppé teszem, mert a te fiad ő.
Ábrahám ezért jókor reggel kelt, kenyeret tett egy iszákba, és azt egy tömlő vízzel Hágár vállára tette, majd karjába adta gyermekét, és útra bocsátotta.
Hágár pedig bujdosott a gyermekkel Beérseba pusztájában. Vizük elfogyott régen. Az asszony letette a gyermeket egy bokor alá, s maga odébb menve leült, mert nem akarta végignézni, hogyan hal meg kicsiny gyermeke. Hangosan sírt, s ezt meghallván Isten angyala az égben, leszállt, és így szólt hozzá:
– Ne félj, Hágár, mert Isten meghallotta panaszodat. Vedd a gyermeket, s menj vele tovább bizalommal, mert nagy néppé teszi őt!
Megnyíltak ekkor Hágár szemei, és meglátott egy forrást a közelben. Megmenekültek, és Ismael ivadékaiból nagy nép lett utóbb: ismaelitáknak nevezték őket.
Izsák pedig nőtt, és teljesedett szépségben és szelídségben, öreg szüleinek mondhatatlan örömére. Szép növendék ifjú volt már, amikor egyszer Isten próbára tette Ábrahámot, és így szólt hozzá:
– Vedd egyetlen fiadat, menj vele Mórija földjére, s ott áldozd fel őt nekem azon a hegyen, amelyet majd megmutatok neked.
Ábrahám igen elbúsult, de senkinek sem szólt Isten parancsáról. Két szamarat megrakott az áldozathoz való hasogatott fával, maga mellé vette a fiát és két szolgáját, és útnak indultak. Harmadnap megpillantotta Ábrahám a hegyet, amelyet Isten kijelölt neki. A két szolgát hátrahagyta, a fát Izsák vállára rakta, ő pedig fogta a tüzet és a kést, és ketten megindultak.
– Van tüzünk és fánk, atyám – mondta útközben Izsák –, de hol van az áldozathoz való bárány?
– Az Isten majd gondoskodik arról is, fiam – felelte Ábrahám nehéz sóhajjal, és mentek tovább.
A hegyen Ábrahám kövekből oltárt rakott, tetejébe halmozta a fát, majd megkötözte fiát, és a farakás tetejére fektette. Már kését emelte, hogy egyszülöttének vérét vegye, mint az áldozati báránynak szokás, de ekkor hangot hallott az égből:
– Ne bántsd a gyermeket, Ábrahám! Most már látom, hogy istenfélő vagy, a kedvemért még egyszülött fiadat sem kímélted volna.
Hálatelt szívvel oldozta fel Ábrahám kedves fiát. Körülnézve meglátta, hogy egy kos küszködik a bozótosban, ahol szarvánál fogva fennakadt, fogta hát a kost, és azt áldozta fel Istennek.
Százhuszonhét esztendőt élt meg Sára, és akkor elszenderült az Úrban. Férje megsiratta őt, majd elment Hebronba, ahol hettiták laktak, és a hettita Efrontól négyszáz ezüst sékelért megvette Makpéla szántóját a hozzá tartozó barlanggal. Ide temette feleségét, és megtartotta a barlangot családi sírbolt gyanánt.
Száznegyven esztendős volt már Ábrahám, s akkor magához hívta legkedvesebb szolgáját, aki minden jószágát igazgatta, és így szólt:
– Íme, negyven évet ért az én Izsák fiam, ideje, hogy megházasodjék. Hanem azt nem akarom, hogy az itten lakozó kánaániak közül vegyen asszonyt. Esküdj meg, hogy elmégy az én hajdani hazámba, Háránba, ahol Nákor öcsém él, meg gyermekei és unokái, és onnan, a rokonságból szerzel feleséget az én fiamnak.
– És ha a kiszemelt leányzó nem hajlandó velem jönni? – kérdezte a szolga. – Avagy vigyem akkor vissza Izsákot oda, ahonnan te, uram, kiindultál?
– Ha a leány nem jön, ment leszel esküd alól – felelte Ábrahám –, de a fiamat vissza ne vidd semmi szín alatt, mert Isten ezt a földet ígérte nekem és ivadékaimnak.
A szolga ekkor, amint a szokás kívánta, ura tompora alá tette kezét, és úgy esküdött meg, hogy szavai szerint cselekszik. Felmálházott azután tíz tevét gazdag ajándékokkal, néhány más szolgával együtt útnak indult, és napok múltán elérkezett Hárán határába egy kúthoz, ahová a lányok vizet meríteni jártak.
Ezt gondolta magában a szolga: „Ha idejön egy leány, kérésemre inni ad nekem, s még a tevéimet is megitatja, abból tudom majd, hogy Isten őt szemelte ki uram fiának asszonyául.”
Hamarosan szép orcájú és sudár termetű leány jött vizet meríteni, a szolga pedig hozzálépett, és így szólt:
– Adnál-e innom, leányom?
A leány készséggel odanyújtotta korsóját, és rögtön ajánlotta, hogy vizet mer a tevéknek is. Mire a tevék elégségig ittak, a szolga egy súlyos aranyfüggőt és két drága karperecet vett elő a málhából, és a leánynak nyújtva, családja felől kérdezte őt.
– Nákor és Milka fiának, Betuelnek a lánya vagyok – felelte a leány –, és Rebekának hívnak.
– És van-é atyád házában szálláshely számunkra?
– Van hely szállásra, uram, és tevéiteknek is jut abrak meg alom.
A szolga hálát adott magában Istennek, hogy ily szerencséssé tette útját, Rebeka pedig hazafutott, és bátyját, Lábánt küldte el, hogy a vendéget a házhoz vezesse. Nagy tisztességgel fogadták a szolgát, mert tevéinek számáról és a bőkezű ajándékról, amelyet a leánynak adott, sejtették, hogy nem holmi jöttment ember. Tevéit istállóba kötötték, neki magának megmosták lábát, és asztalhoz ültették. Ő azonban nem akart addig enni, amíg el nem mondta a rábízott üzenetet.
– A ti rokonotok és az én uram, Ábrahám küldött hozzátok – mondta –, mert egyetlen fia, Izsák már negyvenesztendős, és ő feleséget akar neki, de nem az ottan lakó kánaániak leányai közül. Rám bízta, hogy szemeljek ki egy leányt az atyafiságból, aki illendő és hajlandó az ő fiához. Én pedig városotok kútjához érve jelet kértem Istentől, s mondtam magamban: aki leány jő, és szívesen ad innom, s azonfelül tevéimnek is merít jószántából, az szemeltetett ki az én uram fiának asszonyául. Rebeka pedig imigyen tett. Ezért kérlek most benneteket, hogy ha hűséggel és szeretettel vagytok az én uram iránt, mondjátok meg, elengeditek-e vélem a leányt, avagy térjek meg dolgom végezetlen.
– Ha Isten így intézte, mit tehetnénk mi? – felelte Betuel. – Vedd a leányt, és vidd el urad fiához, ha ő is úgy akarja!
Rebeka igent mondott. Ekkor a szolga átadta a gazdag ruhákat, az aranyékeket és arany- meg ezüstedényeket, amelyeket a menyasszonynak hozott, és bőséges ajándékokat nyújtott át mindenkinek a rokonságból. Ezek után ettek és ittak kedvükre.
A házbeliek szerették volna, ha a leány még tíz napig velük marad, de a szolga esdekelt, hogy ne késleltessék, mert az ő gazdája nagyon várja már visszatértét. Ezért másnap tevékre rakták Rebeka kelengyéjét s mindazt, amit magával akart vinni, ő maga és szolgálólányai is felültek a tevékre, és útra keltek Kánaán felé.
Így szerzett Ábrahám asszonyt az ő szolgája révén fiának, aki feleségül vette Rebekát az Úr színe előtt.
Ábrahám pedig özvegységében maga is új feleséget vett, Ketúra nevűt, aki hat gyermeket szült neki. Végül boldog öregségében, százhetvenötödik esztendejében, az élettel betelve visszaadta lelkét Teremtőjének. Eljött teteméhez Hágártól való fia, Ismael is, és Izsákkal együtt eltemették atyjukat annak felesége, Sára mellé a Makpéla barlangjába.
