ABSALOM LÁZADÁSA
ABSALOM LÁZADÁSA
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 16.5
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 18.9
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Absalon halála (Sámuel második könyve 18.9)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Teltek az évek, és Absalom egyre kedveltebb lett népe körében. Szálfatermetű, sugárzóan szép orcájú férfi volt, feje tetejétől a lábujja hegyéig hibát nem lehetett találni benne. Roppant dús haját hosszúra növesztve viselte, de idővel oly nehéz lett, hogy évente egyszer le kellett nyírnia, s olyankor a levágott haj kétszáz siklust nyomott a mérlegen.
Amióta meghalt Ámnon, Absalom volt a király legidősebb fia, és ő úgy is viselkedett, mint a trón várományosához illik. Harci szekereket és lovakat szerzett, és azokon járta az országot, kocsija előtt ötven fullajtár szaladt. Mindenütt szóba elegyedett az emberekkel, és akik leborultak előtte, azokat felemelte, és magához vonva megölelte őket.
Tett ő még ennél többet is. Gyakran állt ki a Jeruzsálembe vezető utak szélére, és kikérdezte a városba igyekvőket, mi járatban vannak. Ha azt mondták, peres ügyben mennek a király ítélőszéke elé, azt tudakolta, mi a panaszuk. Meghallgatva ügyüket, fejét csóválta, és így szólt:
– Helyes a beszéded, barátom, és az igazság melletted áll, mégis hiában jársz, mert nincs senki, aki a király előtt meghallgatna téged.
És az ilyeneknek meg másoknak is gyakran mondta:
– Vajha engem tenne meg valaki bírának Izrael fölött, mindenkit magam elé bocsátanék, akinek peres ügye van, és igazsággal ítélnék!
Ilyen ármányos beszéddel sokak szívét megnyerte Izraelben.
Négy év telt el, amióta a király megbocsátott fiának, s akkor Absalom így szólt Dávidhoz:
– Amikor még Gesurban voltam, az arámok földjén, fogadalmat tettem az Úrnak, hogy nagy áldozatot mutatok be neki Hebronban, ha visszavezérel Jeruzsálembe. Most elmennék atyám engedelmével, hogy beteljesítsem fogadalmamat.
– Menj békével! – mondta neki a király.
Elment hát Absalom, de addigra már szerteküldte embereit Izrael minden nemzetségéhez, hogy gyűljenek Hebronba, és ha megfújják a harsonákat, kiáltsák egy emberként: „Absalom a király!” Jeruzsálemből is vitt magával kétszáz férfiút, de ezeknek nem árulta el, mire készül. Üzent volt Silóba is atyja tanácsosáért, a bölcs és nagy tekintélyű Áhitófelért, s az is eljött Hebronba. Együtt mutatták be az áldozatot az Úrnak, és az egybegyűltek nagy tömege így kiáltott a harsonák szavára:
– Absalom a király!
Amint megvitték Jeruzsálembe a lázadás hírét, Dávid azonnal parancsot adott a menekülésre. Egész háza népe vele tartott, csak tíz ágyasát hagyta otthon, hogy őrizzék a palotát. Vele tartottak a testőrök, a kerétiek és peléntiek is a Gátból való Ittai vezetésével. Ittainak ezt mondta Dávid:
– Te idegen vagy, hazádnak száműzötte, miért nem maradsz itt embereiddel az új királyt szolgálni? Mellettem csak a bujdosás vár rád, hisz azt sem tudom még, merre veszem utamat!
– Az élő Istenre mondom – felelte a hűséges Ittai –, ahol te vagy, királyom, ott az én helyem is, akár élve, akár halva.
Így a testőrök a királlyal tartottak, s ők vitték a málhát is.
A király pedig megállt a Kidron-pataknál, és végignézte, ahogy a nép átvonul a keletre eső puszta felé. Mindenkinek könny volt a szemében.
Amikor a leviták is elvonultak előtte az Úr ládájával, Dávid így szólt Sádokhoz és Abjátárhoz, a két főpaphoz:
– Ti pedig térjetek vissza a városba, és vigyétek magatokkal a Szövetség ládáját. Ki tudja, az Úr tán megkönyörül rajtam, és viszontláthatom még az Ő hajlékát. Menjenek veletek fiaitok is, Ahimaás és Jonatán, mert ővelük majd hírt tudtok küldeni nekem Absalom szándékai felől.
Így a főpapok és fiaik visszatértek a városba, és ott várták be a trónbitorló bevonulását. A menekülők pedig nekivágtak az Olajfák hegyének, amely a patak túlpartján emelkedett. Mezítláb ment a király, könnye hullt, és gyásza jeléül befödte a fejét. A hegy tetején íme szembe jött vele híve és tanácsosa, az Arkeából való Husai megszaggatott ruhában, hamuval behintett fővel. Ő is a királlyal akart tartani keserves útján, de Dávid ezt mondta neki:
– Többet segíthetsz rajtam, ha visszatérsz Jeruzsálembe, és színleg hűséget mutatsz Absalom iránt. Vele jön ugyanis Áhitófel, aki bizonyára hasznos tanácsokat ad neki ellenem, de ha te ott vagy, talán meghiúsíthatod az ő tanácsát. Megleled majd a városban híveimet, Sádokot és Abjátárt is, és ha valami fontosat megtudsz, titkon megüzenheted nekem fiaik, Ahimaás és Jonatán által.
Husai úgy tett, ahogy Dávid mondta, a menekülők pedig folytatták útjukat. A hegytetőn túl Ciba jött velük szemben, aki két szamarat vezetett, felmálházva kenyerekkel, kalácsokkal és egy tömlő borral a király és övéi számára.
– És hol a te urad, Méfibóset? – kérdezte Dávid.
– Jeruzsálemben maradt – felelte Ciba –, mert reménykedik benne, hogy Izrael neki fogja visszaadni atyja királyságát.
– Ha így áll a dolog, legyen a tiéd minden, ami Méfibóseté volt – rendelte Dávid, Ciba pedig leborult, és úgy hálálkodott a király kegyéért.
Amikor Bahurim közelébe ért a vonuló csapat, egy Simei nevű ember tűnt fel az út menti hegyoldalban, aki Saulnak rokona volt, és fennhangon átkozni és szidalmazni kezdte a királyt.
– Csak kotródj, te véres kezű, te istentelen ember! – üvöltötte. – Íme, ma megfizet neked az Úr, hogy eloroztad Saul királyságát, és vérét ontottad az ő ivadékainak! Légy átkozott, zúzzon szét az Úr önnön fiadnak keze által!
– Uram, királyom – szólt Abisáj –, hadd ütöm agyon ezt a rühes ebet, aki átkozni merészel téged!
– Távol legyen tőled – felelte Dávid –, bizonyára az Úr adta a szájára az átkot. Ha a saját ágyékomból való fiam az életemre tör, nincs-e több oka átkozódni ennek a benjáminitának? Ha az Úrnak úgy tetszik, jóra fordítja az ő átkait is.
Így vonultak szótlanul tovább, az átelleni hegyoldalban pedig követte őket Simei, köveket hajigált és port hányt Dávidra, és egyre átkozta és gyalázta őt, mígnem megunta és elmaradt. Késő estére a menekülők tábort ütöttek.
A király szemére azonban nem jött álom, szívét emésztette a bánat a város és az Úr hajléka után, amelytől, íme, távol került, és lelkéből ily dal fakadt fel az éjszakában:
Amiként a szarvasünő hűs forrás vizére vágyik,
azonképpen a lelkem is, Uram, teutánad áhít.
Lelkem szomjazza Istenemet, orcáját látnom űz az óhaj,
örökkön könny a kenyerem, míg csúfolnak: „Istened hol van?”
Szívem dobban az emléktől, sátrába hogy vonultam
az ünneplő sokaság élén, énekkel ujjongva az Úrban!
Szólok Istenhez: Kőszálam vagy, miért is feledtél el,
miért kell csüggedten járnom, és csatáznom a kevéllyel?
Légy bírám, Isten, védj meg a gonosz nemzedékkel szemben,
a hazug, cselszövő embertől szabadítsál meg engem!
Küldd el, legyenek vezetőim, igazságod és fényed,
midőn szent hegyedre hágok, és hajlékodba belépek!
Miért busulsz lelkem, mi bánt? Az Úrban bízz minden előtt,
ő felderíti orcám, én meg dicsérem őt!
azonképpen a lelkem is, Uram, teutánad áhít.
Lelkem szomjazza Istenemet, orcáját látnom űz az óhaj,
örökkön könny a kenyerem, míg csúfolnak: „Istened hol van?”
Szívem dobban az emléktől, sátrába hogy vonultam
az ünneplő sokaság élén, énekkel ujjongva az Úrban!
Szólok Istenhez: Kőszálam vagy, miért is feledtél el,
miért kell csüggedten járnom, és csatáznom a kevéllyel?
Légy bírám, Isten, védj meg a gonosz nemzedékkel szemben,
a hazug, cselszövő embertől szabadítsál meg engem!
Küldd el, legyenek vezetőim, igazságod és fényed,
midőn szent hegyedre hágok, és hajlékodba belépek!
Miért busulsz lelkem, mi bánt? Az Úrban bízz minden előtt,
ő felderíti orcám, én meg dicsérem őt!
Absalom nagy sereg élén vonult be a királyi székvárosba, és Jeruzsálem népéből ujjongva köszöntötték őt mindazok, akik a falak között maradtak. Elébe járult az Arkeából való Husai is, és a többiekkel kiáltotta:
– Éljen a király!
Absalom kérdőre vonta őt:
– Te atyám barátja és híve voltál. Miért nem követted őt? Ennyi a te hűséged a barátod iránt?
Husai mélyen meghajolt, és így felelt:
– Az én hűségem azé, akit az Úr és a nép Izrael királyává tesz. És miért ne szolgálnám örömest az én barátomnak a fiát?
Akkor Áhitófel ezt tanácsolta Absalomnak:
– Menj, és hálj a nép szeme láttára atyádnak ágyasaival, akiket hátrahagyott a palotában. Így meglátja és megtudja mindenki Izraelben, hogy atyád és közted nem lehet béke többé, s ez megerősíti azok kezét és szívét, akik veled tartanak.
Felvontak tehát egy sátrat a palota tetejére, és abban Absalom egymás után magáévá tette atyja hátrahagyott asszonyait, s ezáltal beteljesedett, amit az Úr kijelentett Dávidnak Nátán próféta által.
Áhitófel pedig ismét Absalomhoz fordult, és így szólt:
– Adj mellém tizenkétezer jó harcost, és én még az éjszaka Dávid után eredek velük. Atyád most kimerülten pihen valahol embereivel, keze erőtlen, mert megbénítja a félelem. Ha rajtuk ütök, emberei megfutamodnak. Őt magát megölöm, a többieket pedig elvezetem ide eléd, és akkor veled lesz egész Izrael, s békesség köszönt a népre.
Tetszett ez a gondolat Absalomnak és a nép véneinek is. Hanem Absalom azt mondotta egy idő után:
– Mégiscsak hívjuk ide Husait is, és hallgassuk meg, mit tanácsol ebben a dologban!
Jött Husai, és meghallván, mi Áhitófel terve, így szólt:
– Nincs bölcsebb férfiú Izraelben, mint Áhitófel, de szolgád úgy véli, uram, hogy ez egyszer nem jó a tanácsa. Magad is tudod, mily vitéz és hadban járatos ember atyád és az ő vezérei, s most különösképpen neki vannak keseredve, mint a medve, amelytől elragadták kölykeit. Aligha tartanak pihenőt, amíg valami szurdokba vagy más jól védhető helyre nem húzódnak. Csapataid ezért aligha vehetnek könnyű diadalt rajtuk, s ha csak néhányan esnek is el embereid közül, hamar híre megy, hogy ím, megveretett Absalom hada, s még azoknak a bátorsága is elolvad, akiknek a szíve olyan, mint az oroszláné.
– Akkor hát mit tanácsolsz? – kérdezte Absalom.
– Szolgád szerint bölcsebb volna nagy hadat gyűjteni Dántól egészen Beérsebáig, és amikor már oly számos a sereg, mint a tengerpart fövenye, akkor te is hadba vonulsz, és lecsapsz a királyra, akárhol van is, és elárasztod őt és hadát, mint a harmat a mezőt!
Absalom és a nép vénei mind úgy találták, hagy jobb Husai tanácsa, mert az Úr Absalom vesztét akarta, s ezért megzavarta ítélőképességüket.
Ekkor Husai titkon felkereste Sádokot és Abjátárt, és mondta nekik:
– Küldjetek hírnököt Dávidhoz, mert ezt üzenem neki: sikerült megrontanom Áhitófel tanácsát, egyelőre nem vonul had ellenetek, mégis biztonságosabb, ha átkeltek a Jordánon, és sereget gyűjtötök, amíg Absalom a maga hadát össze nem toborozza.
A két főpap egy szolgálót küldött az üzenettel a közeli Rógel-forráshoz, ahol fiaik, Ahimaás és Jonatán a megbeszélés szerint vártak rá. Titkuk mégis kitudódott, és eljöttek Absalom emberei, hogy elfogják őket. Az üldözőket meglátva a két ifjú futásnak eredt, és Bahurimban egy házba bemenve menedéket kértek. A ház asszonya elbújtatta őket az udvaron egy vízgyűjtőben, amelyre visszatette a fedelét, és egy zsák árpát öntött a tetejébe. Absalom emberei így hiába keresték őket, végül dolguk végezetlen visszatértek a városba. Ekkor a papfiak előbújtak, és megvitték Dávidnak Husai üzenetét. A király aznap éjszaka egész népével együtt átkelt a Jordánon, és Mahanáimba vonult.
A bölcs Áhitófel pedig látván, hogy jó tanácsát semmibe veszik, felnyergelte szamarát, és városába, Gilóba tért. Ott elrendezte háza népének minden dolgát, és egy kötéllel véget vetett életének. Atyja sírboltjában temették el.
Absalom egybegyűlt hadinépe végül Dávid után indult, átkelt a Jordánon, és Gileádban ütött tábort.
Mahanáimban Dávid számba vette seregét, százas és ezres csapatokra osztotta őket, majd a had harmadát Joábra, másik harmadát Abisájra és utolsó harmadát Ittaira bízta. Maga is a csatába akart vonulni, de vezérei hallani sem akartak erről.
– Te többet érsz, uram, mint tízezren közülünk – mondották neki.
Dávid engedett, s a város kapujában állva nézte végig a kivonulókat. Vezéreihez pedig így szólt az egész sereg füle hallatára:
– Kíméljétek a fiamat, Absalomot az én kedvemért!
A két sereg erdős terepen ütközött meg, és az Úr Dávidnak adta a győzelmet, emberei húszezret levágtak az ellenség hadaiból.
Absalom is menekülni kényszerült, s ahogy az erdőben vágtatott, hosszú haja rácsavarodott egy cserfa ágaira, az öszvér kifutott alóla, ő pedig ott maradt ég és föld között csüngve. Joábhoz odafutott egyik embere jelenteni, hogy Absalom saját hajának foglya lett.
– Miért nem ölted meg? – kérdezte bosszúsan Joáb. – Illő jutalmat kaptál volna.
– Semmiféle jutalomért nem emelnék kezet a király fiára – felelte a katona –, hisz hallottuk mind jól, mit parancsolt felőle a király.
Joáb legyintett, s odafutva a fán csüngő Absalomhoz, három lándzsát döfött belé, majd látva, hogy még mindig van benne élet, odaintette fegyverhordozóit, és azok agyonverték. A holttestet egy erdei gödörbe hajították, és nagy kőrakást halmoztak föléje. Akkor Joáb megfúvatta a kürtöket, és felhagytak az ellenség üldözésével.
Amikor a hírnökök megvitték a győzelem hírét Dávidnak, ő rögtön Absalomot kérdezte, s megtudván halálát, felment a várkapu feletti szobába, és fennhangon sírt és jajgatott:
– Én fiam, Absalom, ó, én kedves fiam! Bár haltam volna meg én helyetted!
Hamar híre ment, hogy a király gyászol és sír, és senkit sem akar látni, így a győzelem öröme megromlott, a sereg úgy lopakodott be a városba, mintha nem is diadalmaskodott, hanem szégyenletesen megfutamodott volna a csatából.
Joáb ekkor felment a királyhoz, és nagy haraggal kiáltott rá:
– Ugyan szégyenbe borítottad híveid arcát, akik ma megszabadítottak téged és a tieidet! Megmutattad, hogy sem a vezért, sem a sereget nem becsülöd semmire! Az után sírsz, aki életedre tört, és gyűlölöd, aki vérét ontotta érted! Talán az lett volna kedvedre való, ha mind odaveszünk, és Absalom marad életben? Az élő Istenre esküszöm, egyetlen embered nem lesz melletted holnap reggelre, ha most azonnal ki nem mégy, és nem szólsz egy-két barátságos szót katonáidnak!
Dávid erre felállt, s kiment a kapu elé, a nép pedig eléje járult, és ő megdicsérte őket a győzelemért. Titkon azonban továbbra is nagy haragot táplált Joáb ellen, és ezért üzent Amasának, aki Absalom hadvezére volt a lázadásban: „Ha hűségemre állsz, megbocsátom, hogy ellenem harcoltál, és megteszlek hadaim vezérévé.”
