DÁVID ÚJRA JERUZSÁLEMBEN
DÁVID ÚJRA JERUZSÁLEMBEN
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
Sámuel második könyve 24.17
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
Izrael minden törzsében sokan voltak ekkor, akik így unszolták a népet:
– Absalom, akit felkentünk, íme, halott, mert nem segítette az Úr. Dávid azonban sokszor kimentett már minket a filiszteusok és más ellenségeink kezéből, nosza hívjuk vissza őt!
Dávidnak fülébe jutott a hír, és ezt üzente Sádoknak és Abjátárnak:
– Beszéljetek Júda véneivel, s mondjátok nékik: Dávid hús a húsotokból, vér a véretekből, miért késtek éppen ti visszahívni őt?
Erre Júda vénei és előkelői egy szívvel üzenték a királynak:
– Térj vissza embereiddel együtt!
Dávid és serege megindult hát, és a júdabeliek egészen Gilgálig jöttek eléje, és kompokat hoztak, hogy segédkezzenek neki és embereinek a Jordánon átkelésben. Eléje jött Simei is ezer Benjáminból való ember élén, és leborult a király elé, bocsánatát könyörögve az átkokért, amiket reá mondott a Jeruzsálemből való meneküléskor.
– Nem érdemli meg a halált a rühes kutya? – kérdezte Abisáj, de Dávid leintette e szavakkal:
– Ma senki sem halhat meg! Avagy nem ma lettem újra király egész Izraelben?
És esküvel ígérte Simeinek, hogy nem tör az életére.
Ugyancsak fogadására jött Méfibóset, és amidőn a király szemrehányón kérdezte, miért nem ment vele a meneküléskor, amaz így felelt:
– Megcsalt engem Ciba, az álnok szolga, uram! Én megparancsoltam neki, hogy kerítsen öszvért vagy szamarat, hogy veled mehessek, hisz, mint jól tudod, sánta vagyok. Hanem ő ott hagyott engem, s amint utóbb megtudtam, megrágalmazott előtted. Holott én soha nem ingadoztam a hozzád való hűségben, és fogadásból nem mostam kezet vagy lábat, ruháim ki nem mosattam, és szakállamat rendbe nem tettem, amíg a Seregek Ura vissza nem vezérelt városodba. Tégy igazságot, királyom! Nem is azt bánom, hogy birtokomat az ármányos szolgának adtad, én azt kérem csak, hogy kegyedet meg ne vond tőlem!
Dávid hitte is, nem is, amit Méfibóset eléje adott, s végül úgy rendelkezett, hogy ő és Ciba osztozzanak meg a birtokon.
Ahogy Dávid továbbvonult Gilgálba, majd onnan Jeruzsálem felé, sokan csatlakoztak hozzá Izrael más törzseiből, s ezek végül felrótták Júda embereinek, hogy ki akarják sajátítani maguknak a királyt, holott a többieknek is részük van az ő hatalmában, sőt épp ők emeltek szót először, hogy hívják vissza a trónra. Júda emberei védték a maguk igazát, a vita egyre keserűbb lett, és végül egy Séba nevű ember, aki Benjámin törzséből való volt, harsonaszóval hirdette ki:
– Mi közünk Dávidhoz? Mi örökségünk van Iszai fiában? Vonulj sátradba, Izrael!
Erre Izrael elfordult Dávidtól, és csak Júda kísérte vissza őt Jeruzsálembe. Dávid így szólt vezéreihez, Joábhoz és Abisájhoz:
– Ez a Séba még nagyobb bajt hoz ránk, mint Absalom hozott. Menjetek hát utána, mielőtt hadat gyűjt, és beveszi magát valamelyik városba!
Kiindultak ezért Jeruzsálemből Abisáj és Joáb a kerétiekkel és pelétiekkel. Gibeánál, ahol a nagy szikla van, elébük jött Amasa Júdea férfiai élén, akiket Dávid parancsa szerint gyűjtött egybe a harchoz. Joáb elébe ment, harci köpenye alatt pedig ott volt a kard hüvelyében, s ő elejtette. Ahogy ment a másik elé, fölemelte. Átölelte Amasát, és megfogta a szakállát, mintha meg akarná csókolni.
– Jó egészségben vagy-é, atyámfia? – kérdezte.
Amasa nem ügyelt a kardra, amelyet amaz a kezében tartott. Joáb pedig belédöfte a fegyvert, hogy a belei kiomlottak a földre. Második szúrásra már nem volt szükség, meghalt Amasa azonnal.
Joáb és a sereg ekkor továbbindult Séba üldözésére. Az már addigra sorra járta Izrael minden törzsét, és hadat gyűjtött, de kevés volt az embere. Bevette magát északon Bét-Maáka városába, Joáb azonban utolérte, és körülzárta a várost. Nagy töltést emeltek, amely a fallal egy magasságba ért, s nekiálltak a fal tövén árkot ásni, hogy a bástyákat leomlasszák. Ekkor a várból egy eszes asszony lekiáltott az ostromlók táborába, hogy Joábbal akar beszélni. A vezér odament, az asszony pedig így szólt hozzá:
– Miért akarod lerombolni Izrael egy ősi városát, felprédálni az Úr örökrészét?
– Távol legyen tőlem – felelte Joáb –, hogy esztelenül romboljak! Van falaitok közt egy ember, aki felemelte kezét a király ellen, Bikri fia Séba ő. Ha kiszolgáltatjátok nekünk, elvonulunk a város alól.
Az okos asszony pedig tanácskozott a város embereivel, végül egy akarattal fogták Sébát, levágták a fejét, és a falon át lehajították az ostromlók táborába. Akkor Joáb megfúvatta a kürtöket, és a sereg visszaindult Jeruzsálembe.
Attól a naptól fogva sem külső, sem belső ellenség nem háborította többé Dávid uralmát Izraelben.
Történt évek múltán, hogy az Úr haragja fölgerjedt Izrael ellen, és vétkes gondolatot sugallt Dávidnak. A király magához hívta Joábot, és így szólt:
– Menjetek, és vegyétek számba népemet Dántól Beérsebáig!
– Az Úr sokasítsa meg népedet, királyom – felelte Joáb –, legyenek százannyian, mint ma, s te leld gyönyörűségedet bennük, de mondd, minek kívánsz olyasmit szolgáidtól, ami bűn az Úr szemében?
Dávid szava azonban erősebb volt, mint Joáb és a többi vezér meg tanácsadó szava. Elmentek hát, és a király parancsa szerint kilenc hónap és húsz nap alatt megszámláltak minden lelket Dántól Beérsebáig. Júdában ötszázezer kardforgató férfiút találtak, Izrael más törzseiben pedig nyolcszázezer volt a fegyverfogható férfiak száma.
Dávidnak ekkor rémület szorította össze a szívét, és megérezte, hogy bűnt követett el az Úr ellen. S még aznap eljött hozzá Gád próféta, a királyi látnok, az Úr üzenetével, amely így szólt:
– Magad választhatod meg büntetésedet három dolog közül, amiket elédbe adok. Vagy három évig éhínség gyötri országodat, vagy három hónapon át ellenség űz és szorongat, vagy három napig döghalál dúl Izrael földjén!
– Igen keserves a választás – mondotta Dávid –, mégis jobb az Úr kezébe esni, mintsem emberek kezébe.
Így hát a király a döghalált választotta. Épp búzaaratásnak volt az ideje, amikor a csapás lesújtott a népre, és Dántól Beérsebáig hetvenezer embert ölt meg a betegség.
Akkor Gád próféta intésére Dávid felment a várostól északra eső magaslatra, ahol a jebuzita Arauna szérűje állt. Ott felnézett az égre, és látta, hogy az Úr öldöklő angyala Jeruzsálemre emeli kivont kardját, leborult ezért a földre, és így kiáltott fennszóval:
– Ó, Uram, miért bünteted az ártatlan nyájat a pásztor vétkéért? Sújts rám inkább és az én házamra!
Az Úr azonban ekkor megelégelte a fenyítést, és parancsolt angyalának:
– Vond immár vissza kardodat!
És abban a pillanatban megszűnt a csapás.
Arauna pedig, aki épp búzáját csépelte a szérűjén, odajött, és leborult a király előtt, és parancsát tudakolta.
– Meg akarom venni szérűdet – mondotta Dávid –, hogy oltárt építsek rajta az Úrnak hálából azért, hogy eltávoztatta a csapást Jeruzsálemről.
– Tiéd a szérűm, ó, királyom – felelte Arauna –, s vedd cséplő ökreimet az áldozathoz, a szerszámok meg a cséphadaróim pedig jók lesznek tűzrevalóul! Szolgád mindent néked ajándékoz, uram.
– Olyant áldozzak-é az Úrnak, ami ingyen van nekem? – mondotta erre Dávid. Nem, barátom, teljes árát megadom telkednek és ökreidnek.
És leszámoltatott Araunának ötven ezüst sékelt, majd felállította az oltárt, és bemutatta rajta az égő és az engesztelő áldozatot. Az Úr pedig megkönyörült rajta és Izraelen.
