ILLÉS ÉS ELIZEUS
ILLÉS ÉS ELIZEUS
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt első könyv 19.11
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt első könyv 22.34
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt második könyv 2.11
)
Julius Schnorr von Carolsfeld fametszete (1860)
A királyokról írt második könyv 4.36
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Ismeretlen német mester metszete (1670 körül)
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Illés a Kárme hegyén (A királyokról írt második könyv 2.11)
)
Bibliaillusztráció (Pfeifer Ferdinánd, 1850 körül)
Eliza és az özvegy (A királyokról írt második könyv 4.1)
Történt, hogy az Úr ekképp szólt a Tesbiből való Illéshez:
– Menj Ábel-Méholába, és kend fel Elizeust, Safát fiát a te utódoddá!
Útnak indult Illés, ahogy meghagyta az Úr, és a mondott város határában rálelt Elizeusra: szántott éppen, és tizenkét pár ökör húzta az ekéjét. Illés odalépett hozzá, hátára vetette a köntösét, és szótlanul továbbment. Elizeus utánafutott, és így szólt:
– Engedd meg, uram, hogy atyámtól és anyámtól búcsút vegyek, s azután követlek téged!
– Menj hát, de térj vissza, hisz láttad, mit cselekedtem veled! – felelte Illés.
Elizeus tehát elment Ábel-Méholába. Egy pár ökröt levágott, az eke fáját elhasogatta, és tüzén megsütötte az ökröket. Húsukat elosztotta a falubeliek között, megcsókolta apját és anyját, majd Illés után ment, és a szolgája lett.
Áháb után idősebbik fia, Aházia lett a király. Apja és anyja példájára ő is Baált szolgálta, és neki áldozott. Le is sújtott rá az Úr, uralma második évében a korlát kidőlt vele, és ő lezuhant palotája tetejéről. Sokáig feküdt betegen, s végül követeket küldött Ekronba Baál-Zebúlhoz, hogy tudakolják ki, felépül-e bajából. Isten intésére Illés a követek elé állt az úton, és mondta nekik:
– Térjetek vissza a királyhoz! Ezt mondja néki az Úr: „Hát nincs Isten Izraelben, hogy Baál-Zebúlhoz küldesz? Vétked miatt nem kelsz fel többé az ágyról, amelyben fekszel!”
A követek visszatértek, és elmondták, amit a prófétától hallottak.
– Milyen volt az az ember? – kérdezte a király.
– Szőrruhát viselt, derekát bőrrel övezte – felelték.
– Az Illés volt, a Tesbiből való – mondta a király. – Azonnal induljon egy hadnagy ötven emberrel, és hozzátok őt elém!
Elment a hadnagy az ötven emberrel. Illést egy magas sziklán ülve találták.
– Isten embere – kiáltott a hadnagy –, szállj le, és jöjj velünk a királyhoz!
– Ha Isten embere vagyok – felelte Illés –, hulljon alá tűz az égből, és égessen meg az embereiddel együtt!
S valóban tűz hullott alá az égből, és megemésztette az egész csapatot. Küldött pedig a király más hadnagyot ötven más emberrel, de íme, azok is csak úgy jártak. Amikor a harmadik hadnagy a hegyhez ért, leborult, és így kiáltott:
– Isten embere, kíméld meg az életemet és eme ötven emberét, hogy úgy ne járjunk, mint azok, akik előttünk jöttek!
Az Úr angyala ekkor azt súgta Illésnek, hogy bátorságban leszállhat, és ő le is szállt a szikláról, és elment a hadnaggyal a király elé.
– Merthogy Baál-Zebúlhoz küldöttél jóslatért – mondotta neki –, ezt üzeni az Úr: nem kelsz fel többé az ágyról, amelyen fekszel!
És úgy lett; ahogy Illés ajkával megmondotta az Úr: Aházia király meghalt uralmának második esztendejében.
Illés és tanítványa, Elizeus, Gilgálban jártak, amikor az Úr úgy döntött, hogy felragadja Illést a mennybe. Épp elhagyni készültek a várost, s Illés így szólt Elizeushoz:
– Maradj itt, mert engem Bételbe szólít az Úr!
– Az Úrra és a te életedre mondom, nem hagylak el! – felelte amaz.
Elmentek hát Bételbe. Az ottani ifjú próféták így szóltak Elizeushoz:
– Az Úr még ma elragadja tőled mesteredet!
– Tudom én is – felelte Elizeus –, de erről ne szóljatok!
Illés pedig ezt mondta Elizeusnak:
– Maradj itt, mert engem Jerikóba szólít az Úr!
– Ahogy az Úr él, és ahogy te élsz, úgy én is Jerikóba megyek – felelte Elizeus.
Elmentek hát Jerikóba. Az ottani ifjú próféták is figyelmeztették Elizeust, és ő hasonlóképp csendre intette őket.
– Maradj itt – mondotta neki újfent Illés –, mert az Úr a Jordánhoz szólít.
Elizeus azonban makacsul követte. Ahogy a partra értek, Illés levette köntösét, összesodorta, és a vízre ütött vele. A Jordán vize kettévált előttük, és ők száraz lábbal keltek át a folyón. Az ötven ifjú próféta, aki nyomukba ment, állva maradt a parton.
Kisvártatva így szólt Illés:
– Kérj valamit, mielőtt elragad tőled az Úr!
– Azt kívánnám – felelte Elizeus –, hogy kétszeres rész jusson nekem a lélekből, amely eltölt téged.
– Nem könnyűt kívánsz – mondta Illés. – Ha majd látod, amidőn felragadtatom mellőled, akkor kívánságod szerint lesz, de ha nem, akkor nem.
Amint pedig mentek tovább, nagy forgószél támadt. Tüzes lovaktól vont tüzes szekér robogott elő, elválasztotta őket egymástól, és Illést a magasba ragadta, csak köntöse hullott alá, éppen Elizeus lába elé.
– Láttalak, atyám, láttalak Izrael harci kocsijában! – kiáltotta elragadtatva Elizeus, és fölemelte a köntöst. Visszaútban ráütött vele a Jordán vizére, és íme, az kettévált őelőtte is. Így tudta meg, hogy kívánságát teljesítette az Úr.
Egyéb csodákkal is tanújelét adta az Úr, hogy Elizeus kedves embere. Jerikó mellett egy forrást mutattak neki, amelynek egészségtelen volt a vize – ő maréknyi sót szórt bele, s íme, a víz ihatóvá lett. Amidőn Bételbe tartott, fiúk jöttek eléje az úton, és csúfolni kezdték ily szavakkal:
– Jer csak, kopasz! Ide, kopasz!
A próféta Isten átkát kérte rájuk, s íme, két medve rontott elő az erdőből, s negyvenkettőt széjjelszaggatott a csúfolkodó fiúk közül.
Egyszer prófétatanítványai közül meghalt egy, s annak özvegye így panaszkodott neki:
– Segíts rajtam, uram, mert elhunyt férjem hitelezője két fiamat akarja elvinni rabszolgának az adósság fejében, mivelhogy fizetni nem tudok, semmim sincs a háznál, csak egy korsó olajam!
– Akkor pedig vedd, ami edény csak van a házadban, s kérj kölcsön a szomszédoktól is, amennyit csak tudsz! – mondta neki a próféta. – Zárkózz be fiaiddal, s tölts az edényekbe az olajoskorsódból!
Úgy tett az asszony, ahogy Elizeus meghagyta neki, és íme, addig ömlött az olaj az egyetlen korsóból, amíg minden edény meg nem telt. Eladta azután az asszony az olajat, s az árából kifizette adósságát, ami pedig megmaradt, abból még sokáig megélt fiaival együtt.
Valahányszor a próféta Súnemban járt, egy előkelő asszony hívta a házához, asztalához ültette Isten emberét, s idővel egy szobát is berendezett neki a ház emeletén. Elizeus szerette volna megjutalmazni az asszonyt, de az azt mondta, mindene megvan, ami csak szükséges. Geházi, Elizeus szolgája ekkor így szólt urához:
– Nincs neki gyermeke, a férje pedig már öreg.
Elizeus maga elé hívta az asszonyt, és mondta neki:
– Egy esztendő múltán, ha erre járok, fiadat fogod ringatni!
– Csak hitegeted a te szolgálódat, uram – felelte az asszony búsan, de íme, úgy történt, ahogy a próféta jövendölte. Megszületett a gyermek a mondott időben, és szépen növekedett.
Egyszer aratásidőben kiment apjával és a szolgákkal a földekre, ám ott kínzó fejfájás tört rá. Apja egy szolgával hazaküldte, de a gyermek hamarosan meghalt anyja ölében.
Az asszony a gyermek testét felvitte a próféta szobájába, az ágyára fektette, majd szamarat nyergeltetett, és elindult az Isten emberéhez a Kármel hegyére. Meg sem állt, amíg Elizeus elé nem ért, akkor átkarolta a lábát, és zokogott.
– Ugye mondottam, uram, hogy ne ébressz hiú reményeket szolgálódban! – mondta.
Megtudván, hogy meghalt a gyermek, a próféta ezt mondta szolgájának, Geházinak:
– Itt a botom, menj hát eme asszony házába, és érintsd a gyermek arcához, hogy megéledjen!
El is ment a szolga, de az asszony váltig zokogott:
– Nem úgy, uram, hanem jöjj te magad is, mert addig nem tágítok tőled, amily igaz, hogy él az Úr!
Megindult hát vele a próféta, és amikor már közel jártak az asszony házához, jött velük szemben Geházi, és mondta:
– Úgy tettem, uram, ahogy meghagytad, de nincs élet a gyermekben.
Elizeus ekkor belépett a házba, szobájába felmenvén, bezárkózott, az Úrhoz könyörgött, s arccal ráborult a gyermek testére, száját a szájára, kezét a kezére fektetve. Érezte, hogy a kicsiny test átmelegszik. Járt a szobában fel-alá, majd újfent ráborult a gyermekre. Az hétszer egymás után tüsszentett, majd felnyitotta a szemét. Elizeus fogta a gyermeket, levitte, s anyjának adta, aki hálából lábaihoz borult.
Történt, hogy az arám király hadvezére, Naámán poklosságba esett. Volt a felesége szolgálatában egy leány, akit portyázó arám csapatok hoztak volt rabként Izraelből, és ez azt mondta:
– Ha uram a szawáriai prófétához fordulna, az bizonnyal meggyógyítaná.
Naámán ezt hallván, ajánlólevelet kért királyától Izrael királyához, és tíz talentum ezüstöt, hatezer sékel aranyat és tíz köntöst vive magával, Szawáriába ment. Izrael királya a levél láttán megszaggatta ruháit, és így kiáltott:
– Hát Isten vagyok én, hogy gyógyulást adjak?
Megtudván ezt Elizeus, a királyhoz küldött ily üzenettel:
– Miért szaggattad meg ruháidat? Jöjjön a vendéged hozzám, hadd lássa meg, hogy van még próféta Izraelben!
Naámán egész kíséretével Elizeus háza elé vonult, de a próféta csak kiüzent neki e szókkal:
– Menj, fürödj meg hétszer a Jordán vizében, és tiszta leszel!
Naámán arra számított, hogy a próféta majd eléje jön, Istenéhez fohászkodik, és kezével illeti az ő beteg testét, ezért haragra gerjedt, és így kiáltott:
– Hát nem különbek Damaszkusz folyói, mint Izrael minden vize?
És azon volt, hogy elvonul, de emberei elébe álltak, mondva:
– Uram, ha valami igazán nehezet kívánt volna tőled a próféta, nemde azt is megtetted volna?
Naámán lement hát a Jordánhoz, megmerült benne hétszer, és íme, bőre oly tiszta lett, mint a csecsemőé. Visszatért hát Elizeushoz, és így szólt hozzá:
– Valóban nincs isten másutt, mint Izraelben! Vedd hát az ajándékokat, amiket néked szántam!
A próféta azonban nem fogadott el semmit, bárhogy unszolta a vezér. Naámán ekkor annyit kívánt, hogy hadd vigyen magával egy szekérrevalót Izrael földjéből, mert ezután az ő országában is csak Izrael istenének akar áldozatot bemutatni, s illő, hogy ezt izraeli rög felett végezze. Megkapta a földet, s Elizeus elküldte békével.
Geházi azonban sajnálta, hogy ura nem fogadta el a dús ajándékot. Titkon a távozók után ment, és amikor elérte őket, így szólt Naámánhoz:
– Elizeus, az én uram üzeni, hogy éppen vendégei érkeztek, próféták Efraim hegyéről, s arra kér, mégis küldj velem az ő számukra egy talentum ezüstöt.
– Végy kettőt is, ha akarsz! – biztatta őt Naámán. Az ezüstöt két zsákba rakatta, két köntöst is adott mellé, és elküldött két szolgát Geházival, hogy a terhet vigyék előtte. Amikor az Ofel hegyére értek, Geházi átvette a zsákokat, és elrejtette a házban, a szolgákat pedig visszaküldte. Amikor ura elé állt, az megkérdezte:
– Merre jártál, Geházi?
– Semerre se járt a te szolgád – felelte az.
– Talán bizony nem láttam, hogy a kocsin ülővel szóltál? – felelte Elizeus. – Most van pénzed, vehetsz házat, kertet és szőlőt, jószágot és szolgákat, de Naámán poklossága is a tiéd és minden utódodé!
S ahogy kilépett tőle a szolga, fehér volt a poklosságtól a bőre, mint a hó.
Aházia után, aki Illés szavai szerint halálát lelte súlyos betegségében, Jórám lett a király Izraelben; ez ifjabbik testvére volt neki. Uralma elején történt, hogy Moáb királya, Mésa megtagadta tőle az adót, amit még apjának, Áhábnak fizetett, évi százezer juhot és százezer kos gyapját. Jórám ekkor Júda királyához, Jósafáthoz fordult, aki atyját, Áhábot segélte hajdan Ramótnál az arámiak ellen, és megkérdezte:
– Felvonulsz-e vélem Moáb ellen?
– Ahogy te felvonulsz népeddel, úgy vonulok én is veled népemmel együtt.
Jósafát tanácsára Edom pusztáján át vonultak, s Edom királya is velük tartott. A pusztában azonban hét napig vonultak utat tévesztve, s víz híján igen eltikkadt a sereg és mind a jószág, ami velük tartott.
– Nincs itt egy prófétája az Úrnak, hogy általa tudakolhatnánk a szándékát?
Jórám egy szolgája ekkor jelentette, hogy velük van Elizeus, az Isten embere. Eléje járult a három király, és Jórám tudakolta, vajha Moáb kezére adja-e őket az Úr.
– Mi dolgom veled? – felelte Elizeus. – Miért nem kérded meg atyád és anyád prófétáit? Bizony mondom, ha nem nézném Jósafátnak, Júda királyának személyét, téged egy tekintetre sem méltatnálak. Hozzatok hát egy hárfást!
Amíg a hárfás játszott, Elizeust megérintette az Úr lelke, és így beszélt:
– Ássatok árkokat itt a patak medrében, s hajnalra betölti őket vízzel az Úr, bár szelet és felhőt nem láttok. Mi több, Moábot is kezetekbe adja. Kulcsos városait beveszitek, gyümölcsfáit kivágjátok, kútjait betemetitek, jó szántóira követ hánytok!
Eljött a hajnal, s valóban Edom felől víz árasztotta el a völgyet, ember és állat ihatott elégségig. Moáb hadai már felsorakoztak a közelben, hallván a közelgő támadásról, s most ahogy a nap a víz fölött feltűnt, vörösnek látták a vizet, mint a vért.
– Vér! Vér! – kiáltották. – Bizonyosan egymásra támadt a három király, és egymás vérét ontották hadaik! Fel, Moáb, indulj, tiéd lesz a préda!
Meg is indultak, de amint közel értek Izrael táborához, erős sereg rontott rájuk, s ők fejveszve menekültek. Izrael pedig úgy tett, ahogy Elizeus megmondta, mindent elpusztítottak az országban. A sereg maradéka és a király Kir-Haresetbe zárkózott be, de a három király hadai ostrom alá vették a várost, és igen szorongatták. Mésa király hétszáz emberével megkísérelt kitörni, de kudarcot vallott. Végül a vár falán elsőszülött fiát ölte meg, és áldozta fel égő áldozat gyanánt Moáb istenének. Ezt látva Izrael seregét harag töltötte el, és hazavonultak.
Később Jórámnak az arámokkal gyűlt meg a baja, akikkel már atyja, Áháb is hadakozott. Benhadad egyszer egy haditanácson megmondta vezéreinek, hol támadjanak Izraelre. Elizeus pedig megüzente a királynak, honnan fenyeget támadás, és a király hallgatott rá, seregeket küldött oda, és meghiúsította Arám titkos terveit. Benhadad haragosan parancsolta, hogy derítsék fel, ki az áruló, aki Izrael királyával tudatta az ő titkos szándékát. Egy embere így szólt a királyhoz:
– Senki sem árult el, uram, hanem Elizeus, az Úr prófétája mondta el Izrael királyának, amit te a kamrádban beszéltél, mert az ő Istene vele van, ezért látja és hallja, ami messze történik.
Benhadad ekkor hadat küldött, hogy hozzák eléje a prófétát. Meg is indult a had, gyalogos katonákkal és harci szekerekkel, és egy éjszaka körül is vették Dótánt, ahol a próféta épp lakozott. Reggelre kelve látta Elizeus a hadi tábort, szolgája pedig csak jajgatott:
– Jaj, uram, mi lesz velünk?
– Ne félj – nyugtatta a próféta –, a mi hadunk számosabb, mint az övék!
Imádkozott, s ahogy a szolga feltekintett, megnyílt a szeme, és látta, hogy körben a hegy rakva van tüzes lovakkal és tüzes szekerekkel. De csak ő látta ezt, más nem. Amint felkelt a nap, a város körül táborozó sereg megindult. Elizeus így imádkozott:
– Verd meg, Uram, vaksággal őket!
És íme, úgy lett, nem láttak semmit. Akkor a próféta eléjük ment, s tudakolta, kit keresnek, és hová tartanak. Mondták neki, hogy Elizeust keresik, és Dotánba tartanak, ő pedig így szólt:
– Rosszfele jártok! Kövessetek, és én elvezetlek benneteket!
A sereg engedelmesen követte, s ő Szamáriába vezette őket. Amikor már a városnál voltak, s körülvette őket az izraeli had, Elizeus újra fohászkodott, hogy az Úr nyissa meg szemeiket. Jórám így szólt a prófétához:
– Kaszaboltassam le őket, atyám?
– Távol legyen tőled! – felelte Elizeus. – Hisz nem a te kardod és íjad ejtette el őket! Adj inkább enniük és inniuk, és bocsásd haza őket.
Úgy tett a király, lakomát adott nekik, és urukhoz bocsátotta őket.
Benhadad király hamarosan újra felvonult Izrael ellen, és nagy sereggel körülzárta Szamáriát. Olyan éhínség támadt a városban, hogy végül nyolcvan ezüstbe került egy szamárfej, és öt sékelt adtak egy marok vadhagymáért.
Izrael királya egy ízben a várfalon járt körbe, amikor egy asszony térdre vetette magát előtte, és így könyörgött:
– Tégy igazságot, uram! Tegnap megegyeztünk a szomszédasszonyommal, hogy megesszük a fiamat, ma pedig az ő fiára kerül a sor. Tegnap meg is főztük és meg is ettük az én fiamat, de mára ő eldugta a magáét! Parancsold meg, hogy adja elő! Ezt hallván a király megszaggatta ruháit, és így kiáltott:
– Isten ne tegyen jót velem, ha Elizeusnak ma estig a nyakán marad a feje!
És elküldte fegyvernökét, majd maga is elment Elizeus házába, ahol a próféta a vének között ült.
– Látod, mi származott abból, amit tanácsoltál, hogy kíméljem meg Arám seregét?! – kiáltott rá haragosan, és elmondta, amit a szerencsétlen asszonytól hallott. – Az Úr, akinek nevében szólsz, ugyancsak cserbenhagyott minket! Hogyan bízzunk immár benne?
Elizeus nyugodtan felelte:
– Ezt mondja az Úr: Holnap ilyenkor egy szea legfinomabb lisztet egy sékelért adnak Szamária kapujában, és két szea árpát ugyancsak egy sékelért.
– Ha csak ablakot nem vág az Úr az égen – szólt a király fegyverhordozója –, ugyan miképpen viszi ezt véghez?
– A magad szemével fogod meglátni – mondta neki Elizeus –, de enni nem eszel belőle.
Aznap alkonyattájt négy bélpoklos ült Szamária kapujában, és így tanakodtak: – A városban éhínség van, ott meghalnánk, itt a kapuban is meghalunk. Menjünk be az arámiak táborába, nagyobb rossz ott sem érhet minket, de ha az Úr akarja, még ennivalót is lelünk!
Amint sötét lett, beosontak az arámiak táborába, de íme, senkit sem találtak, pedig álltak a sátrak, ott voltak a lovak és szamarak kikötve, de sehol teremtett lélek. Bementek egy sátorba, ettek és ittak, aztán felkapták az aranyat, ezüstöt és ruhaneműt, amit csak találtak, és elásták a táboron kívül. Így tettek egy másik sátorral is, hanem ekkor egyikük így szólt:
– Bűnt veszünk a lelkünkre, ha továbbra is ezt tesszük, és a nagy örömhírt eltitkoljuk a város elől!
Elmentek hát, és elmondták a kapu őreinek, amit láttak, azok pedig jelentést tettek a királyi palotában.
– Cselt sző Arám királya – mondta Jórám király, akit álmából keltettek a hírrel –, kivonultak a táborból, és elrejtőztek a határban, mert arra számítanak, hogy mi az éhségtől hajtva kirontunk, s akkor ők elfoglalják a védtelenül maradt várost!
Így beszélt, mert nem tudta, mi történt valójában. Az Úr rémítő zajt keltett az ellenség táborában, mintha lovak ezrei dobognának, és harci szekerek ezrei robognának feléjük. Azt hitték, hogy Jórám segítséget szerzett a hettiták és Egyiptom királyaitól, és vak riadalomban menekültek el alkonyat előtt, hátrahagyva mindenüket; hogy a puszta életüket mentsék.
Nem tudta ezt Izrael királya, de főemberei tanácsára meghagyta, hogy két szekérbe fogjanak be ötöt a megmaradt, csonttá soványodott lovak közül, s néhány embere kémlelje ki, valóban üres-e a tábor, és nem rejtőzik-e ellenség a közelben. A hírhozók bejárták a tábort, és elmerészkedtek egészen a Jordánig, s mindenütt fegyvereket és köntösöket és edényeket láttak, amiket az arámok hánytak el eszeveszett menekülésükben.
Hallván a jó hírt, a város népe kivonult, és kifosztotta az elhagyott tábort. És valóban egy szea lisztet és két szea árpát lehetett kapni egy sékelért, ahogy Elizeus megjövendölte. Hanem a fegyverhordozó, aki kételkedett szavában, nem ehetett belőle, mert királya odaállította a kaput őrizni, és a fosztogatásba beleszédült nép a nagy tolongásban agyontaposta őt.
Történt évekkel utóbb, hogy Benhadad király súlyosan megbetegedett. Meghallván, hogy Elizeus Damaszkuszba tart, megparancsolta főemberének, Hazaelnek, hogy menjen eléje gazdag ajándékokkal, és kérdezze meg, vajha felgyógyul-e. Hazael negyven tevét rakott meg dús ajándékkal, Elizeus elé érve köszöntötte az Isten emberét, és elmondta, mit akar megtudni ura, a király.
– Mondd csak uradnak, hogy felgyógyul – felelte Elizeus –, de nekem kinyilvánította az Úr, hogy meg fog halni. – És keményen nézett Hazael szemeibe, míg az szégyenkezve lehajtotta fejét. Akkor könnyek indultak meg az Isten emberének szeméből.
– Miért sír az én uram? – tudakolta Hazael.
– Mert látom, mint bánsz majd Izrael fiaival – felelte Elizeus –, ifjait kardélre hányod, városait megveszed és felégeted, még csecsemőit és viselős anyáit is kettévágod.
– A te szolgád csak nyomorult kutya, uram – mondotta Hazael –, ugyan, miképp vinnék végbe ilyesmiket?
– Látomásban mint Arám királyát mutatott nékem az Úr – felelte Elizeus.
Hazael visszatért urához, és mondotta neki:
– Azt üzeni az Úr embere, hogy felgyógyulsz.
Hanem másnap fogott Hazael egy takarót, vízbe áztatta, és Benhadad arcára borította. Megfojtotta, és ő lett a király.
