KÓRAH LÁZADÁSA
KÓRAH LÁZADÁSA
Harmincnyolc esztendőn át táborozott még Izrael népe a Párán pusztájában, hogy bolyongásainak esztendeje, Isten büntetése szerint, kitegye a negyven esztendőt. A nép egyes csoportjai olykor felkerekedtek, hogy megkeressék az új hazába vezető utat, vagy csak hogy kiesebb vidéket találjanak; gyakran évekig bolyongtak, míg letörten és számban megfogyatkozva visszatértek. A tábor magva azonban maradt. Isten felhőoszlopa, amely tűz fényével világított éjszaka, mindvégig a szövetség sátora fölött lebegett, nem adott jelet a továbbindulásra.
Történt egyszer, hogy a levita Kórah és a Rúben nemzetségéből való Dátán és Abirám lázadást szítottak Mózes és Áron ellen. Megnyertek maguknak kétszázötvenet a legtekintélyesebb emberek közül, és mind Mózes és Áron ellen fordultak, ilyen szavakkal:
– Megelégeltük már önkényeskedésteket! A nép egésze szent az ő gyülekezetében, mert közötte lakik az Úr! Mi jogon emelitek ti magatokat a közösség fölé? Miért pompázik a főpap díszében Áron? Miért vezérünk ez a Mózes, aki tejjel-mézzel folyó ország helyett a pusztába hozott minket, és hiú szavakkal vakítja el a népet?
Mózes keményen felelt nekik:
– Nem elég Lévi fiainak, hogy az Úr az ő szolgálatára választotta ki őket, és hogy szent hajléka körül tevékenykedhetnek? Még a papi tisztségre is áhítoznak? Az Úr ellen esküdtetek össze! Holnap reggel álljatok mind az ő hajléka elé füstölővel, s az Úr színe előtt tegyetek tüzet és tömjént bele! Ott lesz Áron is az ő füstölőjével, és az Úr majd eldönti, ki a szent!
Másnap reggel úgy lett, ahogy Mózes meghagyta: ott állt Áron és ott álltak a lázadók a Szövetség sátra előtt, kezükben füstölőt lengetve a parázson füstölgő tömjénnel. A gyülekezet, amelyet a lázadók alaposan felbujtottak már, kíváncsian várt az isteni döntésre.
Ekkor az Úr utasítására Mózes megparancsolta a népnek, hogy húzódjanak hátrább Kórah, Dátán és Abirám sátraitól, és semmi tulajdonukat ezeknek ne érintsék, ha nem akarnak meghalni. Dátán és Abirám azonban hetykén kiálltak sátruk elé, még asszonyaikat, fiaikat és apró gyerekeiket is kihozták, úgy néztek szembe kihívóan Mózessel. Az pedig így szólt az egész nép előtt:
– Ha ezek itt olyan véget érnek, mint bárki közönséges ember, akkor én is csak közönséges ember vagyok, akkor nem kell hinnetek nektek sem, hogy Isten küldött engem!
Alighogy ezt mondta, megnyílt a föld, elnyelte a sátraik előtt állókat a sátrakkal együtt, s összezárulván fölöttük, elevenen magába temette őket. Kisvártatva Isten tüze szállt alá az égből, és megemésztette Kórahot és kétszázötven hívét, akik füstölőiket lóbálva álltak a szent hajlék előtt.
Izrael fiai azonban hiába látták az Úr hatalmának ily félelmes megnyilvánulását, nem szálltak magukba, nem bánták meg engedetlenségüket, hamarosan újfent lázongani kezdtek Mózes és Áron ellen ily szavakkal:
– Talán bizony az egész népet ki akarjátok irtani?
Az Úr most már nem vetett féket haragjára. Csapása lesújtott, a nép között úgy hullottak az emberek, mint a fű szálai a sarló alatt. Mózes ekkor sietve Áron kezébe adta a füstölőt, és küldte, hogy vegyüljön el a nép között, s füstölőjét lóbálva engesztelje az Urat. Áron úgy tett, és a veszedelem alább is hagyott. Tizennégyezer és hétszáz halottat számláltak össze aznap, nem számítva azokat, akiket a föld nyelt el vagy az égi tűz emésztett meg a lázadók közül.
Az Úr pedig így szólt Mózeshez:
– Hogy mindenki látván lássa, ki az én választottam a papságra, és többé zúgolódás ne legyen, végy minden törzstől egy-egy botot, amelyre nevüket ráírták, a Lévi törzsének botjára Áron neve írassék. Tedd a tizenkét botot a Szövetség sátrába a frigyláda elé, és én holnap reggelre kinyilvánítom rajtuk akaratomat.
Úgy tettek, ahogy az Úr parancsolta. Másnap reggel Mózes kihozta a botokat, és felmutatta a nép előtt: íme, Áron vesszeje leveleket hajtott, kivirágzott, és érett mandula csüngött rajta.
Attól a naptól senki sem zúgolódott többé Áron főpapi méltósága ellen.
