PÁL RÓMAI ÚTJA
PÁL RÓMAI ÚTJA
Festus döntése végül megszületett, Pált több más fogollyal együtt az Augusta Italica zászlóalj századosának, Juliusnak az őrizetére bízták, hogy Rómába kísérje őket. Az apostollal tartott Lukács és a Tesszalonikából való Arisztarkhosz is. Megfelelő létszámú őrcsapattal együtt egy Adramittionból való hajóra szálltak, és másnapra Szidónba érkeztek. Az emberséges Julius itt megengedte Pálnak, hogy felkeresse barátait, és azok gondoskodjanak róla. Egy nap múlva továbbindultak; az ellenszél miatt megkerülték Ciprust, és az ázsiai partok mentén a lükiai Miráig hajóztak. Itt a százados egy alexandriai hajóra talált, amely Itáliába készült, és mindenkit átszállított rá. A kedvezőtlen szél Kréta alá kényszerítette a hajót, és végül elérték a Jókikötőnek nevezett partot a déli szegély egy öblében. A hajózási időszak a vége felé járt, és Pál így beszélt a századoshoz:
– Nemcsak a hajót és a rakományát, de a magunk életét is veszélynek tesszük ki, ha továbbhajózunk.
A százados azonban inkább a hajó gazdájának és kormányosának hitt, akik azt mondták, hogy a kikötő nem alkalmas a telelésre, és jobb volna a Kréta nyugati partján fekvő Phoinixig elérni. Mivel enyhe déli szél volt, felvonták a vitorlát, és továbbhajóztak a krétai part mentén.
Ekkor azonban rájuk tört az északkeleti viharos szél, és nagy erővel sodorni kezdte a hajót. A vitorlát bevonták, és amikor egy Klaudia nevű kis sziget mellett jártak, kis híján elveszett a mentőcsónakuk. A tengerészek körülkötözték a hajó testét, majd előbb a rakományt, később pedig minden nélkülözhető felszerelést a tengerbe hánytak. A vihar tovább dühöngött, sok napon át nem látták sem a napot, sem a csillagokat, és az embereket elfogta a csüggedés. Ekkor Pál így beszélt hozzájuk:
– Emberek, bizony jobb lett volna rám hallgatni és nem elindulni Kréta biztonságos partjától, akkor ez a sok baj és kár nem esett volna velünk. Mégse veszítsétek el reménységeteket, mert az az Isten, akit én szolgálok, elküldte hozzám angyalát az éjszaka, s az így beszélt: „Ne félj, Pál, mert a császár elé fogsz állni, és Isten neked ajándékozza azok életét is, akik veled vannak a hajón!” Én hiszek Istenem szavának, s bizonyos, hogy egy szigetre fogunk kivetődni.
Már a tizennegyedik éjszaka szakadt a tengeren hányódókra, amikor a hajósok sejteni kezdték, hogy föld van a közelben. Lebocsátván a mélységmérő ónt, húsz ölet találtak, majd nem sok idő után már csak tizenöt ölet. Féltek pedig, hogy sziklás partra vetődnek, ezért a hajó faráról aláengedtek négy horgonyt, és szorongva vártak a virradatra. Akkor a hajósok leengedték a mentőcsónakot azzal az ürüggyel, hogy az elülső horgonyokat is le kell bocsátani. Pál intette a századost és a katonákat:
– A hajósok itt akarják hagyni a hajót, nélkülük pedig mi nem menekülhetünk meg.
Erre a katonák elvágták a mentőcsónakok kötelét, és mindet veszni hagyták. Napkelte előtt Pál így szólt az emberekhez:
– Barátaim, immár tizennégy napja, hogy egy falatot sem vettetek magatokhoz a nagy hánykódás miatt. Egyetek hát valamennyit, hogy erőre kapjatok, és bízzatok, mert senkinek a haja szála el nem vész a fejéről.
Így szólva kenyeret vett a kezébe, hálát adott, megtörte és enni kezdett. Példájára a többiek is eledelt vettek magukhoz. Voltak pedig lélekszám szerint kétszázhetvenhatan a hajón.
Kivilágosodott, és nem ismerték meg a szárazföldet, ahová jutottak, de egy öböl vált láthatóvá, és sima partja volt. Úgy határoztak, hogy megkísérlik arra felfuttatni a hajót. A horgonyokat veszni hagyva, elvágták azok kötelét, és az orrvitorlát kifeszítve a part felé igyekeztek. Egy fövenyes földnyelven a hajó orra megfeneklett, a tatja pedig hamarosan mállani kezdett az erős hullámverés miatt. A katonák le akarták öldösni a foglyokat, nehogy a partra úszva elszökdössenek. A százados azonban ezt megtiltotta, mert mindenképpen meg akarta kímélni Pál életét. Utasítást adott, hogy akik úszni tudnak, ugorjanak a vízbe, és igyekezzenek ki a partra, a többieket pedig deszkákon és a hajó roncsain vitték; így mindnyájan épségben partra értek.
Megtudták, hogy Málta szigetén értek földet. A sziget barbár lakói emberségesen fogadták őket, a parton nagy tüzet raktak, hogy az esőtől és hidegtől elcsigázott emberek megmelegedhessenek.
Pál maga is hordta a rőzsét, s ahogy a tűzre dobta, egy vipera ugrott elő a melegtől, és a kezébe mart. A bennszülöttek a kezén csüngő állatot látván így szóltak egymáshoz:
– Bizonyára gyilkos ez az ember, mert a tengertől megmenekült ugyan, de a bosszúálló igazság utolérte.
Pál azonban a viperát lerázta a tűzbe, és láthatólag semmi baja nem esett. Azok pedig várták, hogy teste feldagad, és holtan rogyik össze; minthogy azonban semmi ilyesmi nem történt, mást gondoltak, és azt mondták, hogy bizonyára az istenek közül való.
A környéken feküdtek a sziget első emberének, Publiusnak birtokai. Publius a menekültek közül többeket a házába fogadott, és három napig vendégül látta őket. Apósa éppen vérhasban szenvedett, és magas lázban; Pál rátette kezét, imádkozott és meggyógyította. Ezután odagyűltek más betegek is a szigetről, és mind gyógyulást találtak. Pál és kísérői ezért nagy megbecsülésnek örvendtek, és amikor három hónap múltán egy ott telelő alexandriai hajón útra keltek, minden szükségessel ellátták őket.
A hajó rövid időt vesztegelt Szirakúzában és Regiumban, s végül Puteoliba futott be. Itt Pálék testvéreket találtak, és kérésükre egy hetet időztek náluk, majd továbbindultak Róma felé. A római tanítványok meghallván, hogy Pál közeleg, eléje jöttek Forum Appii és Tres Tabernae vidékéig. Amint az apostol meglátta őket, hálát adott Istennek, és szíve eltelt bizalommal.
Rómába érkezve a százados átadta a foglyokat a testőrség parancsnokának. Pál engedélyt kapott rá, hogy egy katona őrizete alatt saját szállást béreljen.
Három nap eltelvén, az apostol magához kérette a legtekintélyesebb zsidókat, és beszélt nekik a Jeruzsálemben történtekről, hangoztatva, hogy semmit sem vétett a nép és az atyák szokásai ellen.
– Testvérek, ezt a bilincset Izrael reménysége miatt viselem – mondta.
– Sem levelet nem kaptunk felőled – felelték amazok –, sem más formában nem vettünk hírt a veled esett dolgokról. Szívesen hallanánk tőled magadtól, milyen hitet vallasz, minthogy e felekezetről csak annyit tudunk, hogy mindenütt ellenkezés fogadja.
Kitűztek egy közeli napot, amelyen sokan eljöttek szállására a római zsidók közül. Reggeltől estig beszélt nekik Isten országáról, és Mózes meg a próféták tanúsága alapján bizonyította nekik, hogy Jézus a Messiás. Némelyek hittek neki, mások nem, és egymás között is hevesen vitáztak a hallottakról. Akkor Pál ekképpen beszélt:
– Bizony jól mondotta a Szentlélek Izaiás által atyáitoknak: „Hallván hallanak és nem értenek, nézvén néznek és nem látnak!” Tudjátok hát meg, hogy az Isten üdvössége a pogányoknak jut osztályrészül, és ők hallgatni fogják!
Pál pedig két egész esztendőn át maradt bérelt szállásán, és mindenkit fogadott, akik hozzá mentek; akadályoztatás nélkül hirdette Isten országát és a Jézus Krisztust. A testvérek ismételten felkeresték, eléje tárták gondjaikat, vitáikat, és ő türelmesen tanította őket. Sokan szerették volna érteni, különösen a zsidóságból megtértek, a törvény, a bűn és a kegyelem összefüggéseit; velük ilyenképp vitázott:
– Bűn volt a világon azelőtt is, hogy a törvény lett volna, de ha nincs törvény, a bűn nem számít bűnnek. Ám adatott a törvény, és szaporodott a bűn. Amikor azonban elhatalmasodott a bűn, túláradt a kegyelem is.
– Akkor hát maradjunk meg a bűnben, hogy gyarapodjék a kegyelem?
– Mentsen Isten! Ha egyszer a keresztségben meghaltunk a bűnnek, hogyan élhetnénk benne tovább? Ne adjátok hát testeteket a bűnnek a gonoszság eszközeként. A bűn nem uralkodhat többé rajtatok, hisz már nem a törvény alá vetve, hanem a kegyelemben éltek; Krisztus testében meghaltatok a törvénynek.
– A törvény tehát bűnös valami?
– Szó sincs róla! A törvény szent és jó. De a bűnös kívánságról nem tudtam volna, hogy bűn, ha a törvény nem mondaná: ne kívánd! Törvény nélkül ugyanis a bűn halott. Éltem törvény nélkül, majd jött a parancs, a bűn feléledt, s én meghaltam, mert a bűn zsoldja a halál. Így hát a parancs, bár az életre szólt, a halálomra lett.
– Akkor hát az okozza halálomat, ami szent és jó?
– Éppenséggel nem. A halált a bűn okozza, amely a parancs által mutatkozik bűnnek. Tudjuk, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok, s nem a jót cselekszem, hanem a rosszat, bár nem akarom, s hogy nem akarom, azzal igazolom a törvényt, mert a bennem lakó bűn cselekszik helyettem. A belső ember szerint az Isten törvényében gyönyörködöm, de más törvényt érzek tagjaimban, mely elmém, törvényével ellenkezik, és a tagjaimban élő bűn rabjává tesz.
– Nincs hát menekvés a halálnak e testétől?
– Ami a törvénynek lehetetlen volt a test erőtlensége miatt, azt megtette Isten, amikor elküldte fiát a bűnös testhez hasonló alakban, hogy meghalván megöldökölje a bűnt. Ti már nem a test, hanem a lélek szerint éltek, és nem a szolgaság lelkét kaptátok, hanem a fogadott fiúságét, ezért szólhattok így Istenhez Krisztusban: Abba, azaz Atya.
Amiképp másutt, Rómában is volt egyenetlenség és vetélkedés a zsidóból és a pogányból lett keresztények között. E vitában Pál ekképpen tett igazságot:
– Nagy az én szívem fájdalma test szerint való népemért, Izrael fiaiért, mert övék az ígéretek, a szövetségek és a törvényadás és az istentisztelet. Övéik az atyák, és test szerint közülök való Krisztus. Ám nem mind az ígéret gyermekei azok, akik Ábrahám vérségben való leszármazottai. A választás Istené. Ő mondta Mózesnek: „Könyörülök, akin könyörülök.” Tehát nem aki töri magát, nem aki fut… hanem a könyörülő Isten dönt; kinek kegyelmet ad, kinek megkeményíti a szívét.
– De akkor miért hibáztatja, aki ellenáll? – kérdezte valaki a hívek közül. – Hisz senki sem szállhat szembe az ő döntésével.
– Ki vagy te, ember, hogy kérdőre vonod Istent? Mondhatja-e a készítmény a mesterének: miért ilyennek csináltál? Nincs-e hatalma a fazekasnak, hogy agyagából az egyik edényt tisztes célra, a másikat alantas célra formázza? Testvérek, én szívből óhajtom népem üdvösségét, mert van bennük buzgóság Istenért, de félreismerték a Tőle való megigazulást, és a magukét tették a helyébe, amelyet a Törvény szerint való tettekben keresnek.
– Elvetette hát Isten az ő népét?
– Aligha, hiszen én is közülük való vagyok. Amit egész Izrael hiába keresett, azt a kegyelemben kiválasztott kevesek elérték, hisz Izaiás írta: „Ha annyi is Izrael fiainak száma, mint a tenger fövenye, csak a maradék üdvözül.” Akik pedig megátalkodtak, azoknak vétkéből fakadt az üdvösség a pogányok számára, és azóta is versengésre sarkallja őket. Nektek, pogányságból jötteknek pedig azt mondom: Ha szent a gyökér, szentek az ágak is. Ha letört is némely ág, s benneteket vadolajfáról lemetszve a nemes fába oltottak, azért ne kérkedjetek, mert a gyökér hordoz benneteket, és nem ti a gyökeret. És Izrael megátalkodottsága nem szól örök időkre. Ha a pogányok már mind megtértek, akkor a zsidók is elnyerik az üdvösséget, hisz Isten sohasem bánja meg az ő ígéretét és kiválasztását, ám kifürkészhetetlenek az ő szándékai, és megfoghatatlanok az útjai.
