PÁL CAESAREÁBAN
PÁL CAESAREÁBAN
Öt nap múltával megjelent Caesareában Ananiás főpap néhánnyal a vének közül, s velük egy Tertullus nevű prókátor, hogy a helytartó előtt vádat emeljenek Pál ellen. Amikor Pált is az ítélőszék elé állították, Tertullus mély hajlongásokkal magasztalta Felix bölcsességét és érdemeit, majd így beszélt:
– Ez a veszedelmes ember mindenütt a föld kerekségén meghasonlást támaszt a zsidók között mint a nazarénusok felekezetének a feje. Megszentségtelenítette a templomot is, mi pedig elfogtuk, hogy saját törvényeink szerint ítélkezzünk felette, de Lysias ezredes kiragadta kezeink közül, és eléd utasított minket. Ha meghallgatod őt, magad is megbizonyosodhatsz, hogy okkal vádoljuk.
Felix intett Pálnak, aki ugyancsak meghajolt, s így szólt:
– Tudom, kegyelmes Felix, hogy hosszú esztendők óta bíráskodol e nemzet felett, ezért bátorsággal védekezem előtted. Íme én ama tanítások szerint szolgálok, amelyek prófétáinknál és más szent könyveinkben találhatók, mert bizalmamat Istenbe vetem, hogy a halottakat feltámasztja. Vádlóim tévtanítónak mondanak, holott ők maguk is ugyanabban hisznek. Ami pedig vádjaikat illeti, nos, azért mentem fel a szent városba többévi távollét után, hogy népemnek adományokat adjak át, és a törvény előírásai szerint a templomban imádkozzam. Sem ott, sem a zsinagógában, sem a város utcáin nem látott senki bárkivel vitatkozni vagy csődületet támasztani. Ama napon is négy igaz zsidó férfiúval imádkoztam a templomban a tisztulási szertartás szerint, amikor nekem rontottak. Vádjaikból egyetlenegyet nem tudnak bizonyítani.
Felix a tárgyalást hamarosan elnapolta, mondván, hogy meg kell várnia, amíg Lysias ezredes eljön, és őt is kihallgathatja. Az őrizetet ellátó századosnak meghagyta, hogy enyhe fogságban tartsa Pált, és senkit ne tiltson el az övéi közül, ha fel akarja keresni vagy szolgálatára akar lenni.
Kevéssel utóbb Felix maga elé rendelte Pált, és feleségével, Drusillával együtt, aki zsidó nő volt, arra kérték, magyarázza el nekik a Jézus Krisztusról szóló tanítást. Az apostol hosszan beszélt nekik, ám amikor az igazságosságról, az önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről szólt, Felix nyugtalanul közbevágott:
– Most eredj, majd alkalmas időben hívatlak.
A perben továbbra sem hozott ítéletet, de Pált többször hívatta, és beszélgetett vele, mert azt remélte, hogy szabadulása fejében pénzt tud kicsikarni tőle. Így telt el két esztendő, akkor Porcius Festus lett a helytartó, Pál pedig a börtönben maradt.
Beiktatása után három nappal Festus felment Jeruzsálembe, ott pedig a zsidó főpapok és az előkelők elébe járultak, és azt a kegyet kérték tőle, hogy Pált küldje Jeruzsálembe a főtanács elé. A helytartó azt felelte, hogy mihelyt visszatér Caesareába, ott foglalkozik majd a fogoly ügyével, a főtanács megbízottai pedig menjenek vele, és ismertessék a fogoly ellen szóló vádakat.
Az újabb meghallgatás Caesareában nem vezetett eredményre. A főtanács küldöttei vádaskodtak, de semmi bizonyítékot nem tudtak felmutatni, Pál pedig ártatlanságát hangoztatta. Festus, hogy a zsidóknak kedvezzen, azt ajánlotta neki, hogy menjen Jeruzsálembe, s ott védekezzék, de Pál önérzetesen felelte:
– A császár törvényszéke előtt állok; ha bűnösnek találsz, ítélj el, de ha vádjaiknak semmi alapja nincs, nem szolgáltathatsz ki nekik. A császárhoz fellebbezek!
Néhány nap múlva Agrippa király és Berniké királyné érkezett Caesareába, hogy az új helytartót üdvözöljék. Egy alkalommal Festus megemlítette előttük Pál ügyét, amelyet elődje hagyott rá, és a király azt mondta, szívesen megismerné azt az embert.
– Holnap meghallhatod – mondta Festus.
Másnap nagy pompával jött el a király és felesége a kihallgatás termébe, velük több ezredes és a város előkelői. Festus parancsára bevezették Pált, s a helytartó így szólt a királyhoz:
– Íme az ember, akinek a jeruzsálemiek a halálát akarják, mert valami halott Jézusról prédikálja, hogy él, én azonban úgy találtam, hogy semmi bűne nincs, amiért halált érdemelne. Minthogy azonban ő maga fellebbezett őfelségéhez, úgy döntöttem, hogy Rómába küldöm. Az a gondom csupán, hogy nem tudom, mit is írjak felőle. Ha te is meghallgatod, királyom, talán segíthetsz nekem, hisz én nem ismerem ki magam ilyen vitákban.
A király engedélyt adott Pálnak a szólásra, ő pedig karját kitárva így beszélt:
– Boldognak tartom magam, ó Agrippa király, hogy előtted védhetem magam a zsidók vádjai ellen, hisz te ismered jól a zsidók szokásait és minden vitás dolgaikat. Akárcsak Jeruzsálemben a zavargó tömeg előtt, itt is farizeusi múltjáról beszélt, a gyűlöletről, amellyel eleinte ő maga is üldözte a Názáreti híveit, és a látomásról, amely életének új irányt szabott.
– Lehettem-e engedetlen, ó Agrippa király – folytatta –, e mennyei látomás iránt? Ezért hirdettem Damaszkuszban, azután Jeruzsálemben és Júdeában, végül idegen földön a pogányok között is, hogy térjenek meg Istenhez, tartsanak bűnbánatot, és az erényt kövessék. Ezért üldöztek és zaklattak mindenütt a népemből valók, ezért fogtak el a templomban, és ezért törnek azóta is életemre. Holott nem hirdetek mást, mint amit megmondott Mózes és nyomában a próféták: hogy a Fölkentnek szenvednie kell, s hogy első lesz a feltámadottak közül, aki világosságot hirdet majd népének és a pogányoknak. Isten pedig megoltalmazta életemet mind a mai napig, hogy ezekről kicsik és nagyok előtt tanúságot tegyek.
– Bolond vagy te, Pál – vágott közbe Festus hangosan –, a nagy tudományod elvette az eszedet.
– Nincs híja az eszemnek, kegyelmes Festus – felelte Pál –, s engedelmeddel a királyhoz fordulok igazolásért, mert nem gondolom, hogy amiről beszélek, ismeretlen volna előtte, hisz mindezek a dolgok nyilván és nem rejtve történtek. Agrippa király, nemde hiszel a prófétákban? Én tudom, hogy hiszel.
– Kis híján ráveszel, hogy magam is kereszténnyé legyek – mondta nevetve a király.
– Kívánnám Istentől, hogy nem csak te, hanem minden jelenlévő olyanná legyen, mint én vagyok – felelte Pál –, ezeket a bilincseket kivéve.
Amidőn a felségek és a jelenlévők kivonultak, Agrippa király így szólt Festushoz:
– Ez az ember semmit sem tett, ami halált vagy börtönt érdemelne. El lehetne bocsátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz.
