BENJÁMIN BŰNE ÉS BŰNHŐDÉSE
BENJÁMIN BŰNE ÉS BŰNHŐDÉSE
Nincs még egy ilyen zavarba ejtő történet az egész Ószövetségben! A valószínűtlenségek csak úgy halmozódnak benne. És szerencsére, mert ha megtörtént eseményként fogadnánk el az egészet, akkor az Jahvéra is rossz fényt vetne – kétszer biztatja fel olyan csatára a szövetséges hadakat, amelyben aztán katasztrofális vereséget szenvednek –, de még inkább a zsidóságra, amelyet a világtörténelem legiszonytatóbb népének kellene tartanunk.
Nézzük elsőként is, mikor zajlott le – ha lezajlott – az antibenjaminista háború. A Bírák könyvében Sámson története után áll, s joggal, mivel Dán fiai a nagygyűlésre a messzi északról érkeznek, ahová csak jóval Sámson ideje után költöztek. Csakhogy ezidőtt Izrael déli fele jórészt a filiszteusok igájában nyögött, s fegyvere is alig volt – hogyan tűrték volna el uraik, hogy ekkora hadseregek verődjenek össze az uralmuk alatt álló területen? És elképzelhető-e, hogy ilyen szorongatott időkben egyéb gondja sincs az egész zsidóságnak, mint egy testvérgyilkos hadakozás? Az is furcsán hat, hogy alig pár évtizeddel a benjáminiták állítólagos kiirtása és egész törzsük kiátkozása után a zsidók éppen ebből a törzsből szemelik ki első királyukat, Sault, akinek ráadásul Gibea a szülővárosa!
Megint csak baj van a számadatokkal is. Majd félmillió hadakozó a csatatéren! A borogyinói vagy a waterlooi ütközetek sem mozgattak meg ennyi embert. És mi magyarázza, hogy a négyszázezer ostromló kétszer is véres fejjel, tízezreket veszítve fut meg nyílt csatában a huszonnégyezer védő elől? (Osszuk el százzal mindkét számot, a kérdés akkor is kérdés marad!)
Gibea feldúlását még esetleg elfogadhatjuk mint kollektív büntetést a város férfi lakóinak vétke miatt. Hanem hogy ugyanezért az egész törzs minden tagját, ártatlan nőket és gyermekeket, véneket és csecsemőket – a hadakozók számából következtetve vagy hetvenezer embert – egy szálig halomra gyilkoljanak, s méghozzá önnön véreik közül, ez már valóban felülmúl minden képzeletet. A legvérszomjasabb tatár hordákról sem jegyezték fel, hogy saját népük közt ilyen vérengzést vittek volna végbe.
És még nem is ez mindennek a csúcsa! Amikor már a győztesek megfogadták végzetes esküjüket, hogy nem adnak leányt benjáminitához, hirtelen elfogja őket a késő bánat, amiért egyik törzsüket kipusztította – az Úr (!). Törni kezdik a fejüket a kibúvón, s rá is jönnek, hogy van egy város, amelynek lakói nem tették le az esküt. Jábes lakói adjanak hát szüzeket feleségül a megmaradt benjáminitáknak – ez volna a kézenfekvő megoldás. Legfeljebb, ha nem adnák önként, hát némi kényszert lehetne alkalmazni. De nem! A totális népirtásba beleszédült zsidóknak, úgy látszik, még sincs elegük még a testvérgyilkolásból. Jábes lakóit is előbb kardélre kell hányni az utolsó csecsemőig, csak a szűz lányokat szabad életben hagyni. (Ilyet már Mózes elrendelt egyszer a midiániták elleni háború hadifoglyaira, de az akkor ellenséges népet érintett!) A jábesi vérfürdő után már szinte kedélyes befejezésnek hat a silói leányrablás, amely talán a szabin nők elrablását juttatja az ókori Róma történetében is jártas olvasó eszébe.
És nézzük végtére, mi adott egyáltalán okot az egész nagy bosszúhadjáratra! Hogy Gibea férfilakói meggyalázták egy Efraimból való levita ágyasát? (A mellékfeleséget a régebbi bibliai szövegek ágyasnak mondják; abban az időben és még később is szokásos volt a többnejűség, s az első vagy főfeleség mellé, törvényes keretek között és a szokásos jegyajándék fejében további egy-két asszonyt vehetett a férfi.) Gyanússá teszi a dolgot, hogy a ferde hajlamú gibeaiak betűről betűre ugyanúgy lépnek fel, mint a Lót háza körül összecsődült szodomai férfiak tették hajdanában. Ráadásul nem tündöklő égi lények szépségétől gerjednek fel érzékeik, hanem egy poros, fáradt vándortól, aki egyébként nemrég órák hosszat üldögélt a város piacán, szállást kínálóra várva, s különös módon akkor egyik gibeai bujának sem támadt kedve rá… Vagyis kölcsönzött történetről van szó, és a szent szerzők itt nemcsak ezt az epizódot szabták „kész anyagból”. Gibea városának bevétele megint csak betűről betűre megismétli azt, ahogy Józsué könyve szerint Ai városát elfoglalták.
Azt azért minden valószínűtlenség ellenére fel kell tételeznünk, hogy a történetnek van némi valóságos magja. Ha a megszokott túlzásokat lehántjuk róla – a hadak létszámát, a hadjáratban részt vett törzsek számát, a büntetésként véghezvitt népirtás mértékét-, akkor marad annyi, hogy valamikor (bizonyára inkább a bírák korának elején) valamelyik törzs (talán épp a Benjáminé?) kebelében valami botrányos esemény (esetleg kultikus vétség?) történt, amelyet a környező törzsek (legfeljebb kettő-három) közös büntető hadjárattal toroltak meg, s a vétkes közösséget (egy várost, ami abban az időben néhány száz embert jelentett) példaadás okáért kardélre hányták.
Végül azt is kérdezhetjük, vajon miért, milyen célzattal foglalták be ezt az aligha épületes históriát a Szentírásba annak szerzői és szerkesztői? Hogy a kollektív felelősség és bűnhődés eszméjét szemléltessék? Az ókori népek s így a zsidóság erkölcsi elképzeléseiben ugyanis ennek az elvnek nagy jelentősége volt: Isten is ilyen alapon küldött özönvizet a földre, ilyen címen törölte el Szodomát és Gomorrát, ennek jegyében ölte meg Egyiptom minden elsőszülöttét a fáraó makacssága miatt. Ha ez volt a szándéka a szerkesztőknek, ezt a célt a jelek szerint olyan fontosnak tartották, hogy inkább vállalták az elbeszélés visszataszító mozzanatait is.
Arra úgyszintén gondolhatunk, hogy a történetnek politikai célzata van. A Júda törzséből való Dávid Saultól kaparintotta meg a királyi hatalmat, ezért neki és utódainak érdekükben állt egyrészt, hogy ezt az erőszakos akciót Jahve szándékának tüntessék fel, az ő elrendelésével igazolják – majd utóbb meglátjuk, hogyan s mi módon –, másrészt minden kapóra jött nekik, amivel Sault rossz hírbe hozhatják. És mert Saul benjáminita volt, és egyenest Gibeában született, elképzelhető, hogy a Dávidnak, esetleg Salamonnak szolgálatában álló történetírók koholták az egész históriát, vagy ha van is a történetnek reális magva, ők „kenték rá” a gibeaiakra, alaposan kiszínezve, a gyalázatot.
