SÁMSON TÖRTÉNETE
SÁMSON TÖRTÉNETE
Kánaániták, moabiták, midiániták, ammoniták – mind jól ismert régi ellensége Izraelnek. Már Mózes és Józsué is hadban állottak velük. Másfelől és szegről-végről rokonok is voltak, majd mind Ábrahámig vagy Lótig vezethették vissza a családfájukat.
A Kr. e. XII. század derekán azonban új, ismeretlen és minden eddiginél félelmesebb ellenség tűnt fel Kánaánban, amely meghódította a tengerparti termékeny síkságot, és ott erős városokat emelt. A filiszteus nép volt ez.
Ókori vélekedés szerint a filiszteusok Kréta szigetéről eredtek, a modern történelmi kutatások azonban ennél többet is kiderítettek. Az évezred – a Kr. e. 2. évezred – derekától a görög népek egymást követő csoportjai fokról fokra kiszorították a Peloponnészoszon, Krétán és az Égei-tenger szigetein élő ősibb kultúrnépeket. Ezek a népek előbb keletre, Kis-Ázsiába hatoltak be, majd Szírián és Kánaánon át Egyiptom felé nyomultak tovább. Vonulásukat a tengeren erős hajóhad támogatta. A „tengeri népek”, ahogy az egyiptomiak nevezték el őket, már-már végveszéllyel fenyegették a fáraók birodalmát. III. Ramszesz fáraó Kr. e. 1190-ben csak egész haderejét bevetve tudta megállítani a támadást s szárazföldön és tengeren szétzúzni erőiket.
Ennek a bizonyára igen sok népelemből összevegyült hadi sokaságnak egyik csoportja volt a filiszteus nép, amely a vereség után Nyugat-Kánaánban foglalt területet.
A hajdani filiszteus városállamok – Gáza, Askalon, Ezer, Asdód, Ekron – régészeti feltárása bebizonyította, hogy a filiszteusok anyagi kultúrája, technikája és művészete magas fokon állt. A fennmaradt ábrázolások is mutatják, hogy a sémi eredetű zsidóktól, föníciaiaktól és az összes kánaáni néptől eltérő emberfajhoz tartoztak a filiszteusok, vonásaik leginkább a görögökéire emlékeztetnek.
A hozzájuk legközelebb eső zsidó törzsi területekre – Júda, Dán és Benjámin földjére – hamar kiterjesztették uralmukat a jövevények, de gyakran északibb vidékekre is behatoltak. Harci fölényük legfőbb titka az volt, hogy ismerték és használták a vasat. Ügyeltek is rá, hogy az általuk meghódított területeken se vaskohó, se kovácsműhely ne legyen! A Biblia maga írja később, Saul egyik csatája kapcsán: „És kovácsot egész Izráel földén nem lehetett találni… és egész Izráelnek a filiszteusokhoz kellett lemenni, hogy megélesítse ki-ki a maga kapáját, szántóvasát, fejszéjét és sarlóját… azért az ütközet napján az egész népnél… sem szablya, sem dárda nem találtaték, hanem csak Saulnál és az ő fiánál, Jonathánnál…” (1Sám 13,19–22). A vasfegyver monopóliumának köszönhették tehát elsősorban, hogy a nagyobb lélekszámú zsidóság csak másfél évszázad múltán tudta lerázni magáról igájukat. Attól fogva a filiszteusok letűntek a történelem színpadáról, de ott hagyták emléküket: Palesztina neve ugyanis a filiszteusok héber megnevezéséből, a pelistimből ered.
Sámson abból a Dán-törzsből származott, amely a legközelebb lakott a filiszteusokhoz, s így legelsőként kerülhetett uralmuk alá. (Később Dán fiai fel is kerekedtek, elvándoroltak egészen északra, s ott foglaltak új törzsi területet.) Születését égi jövevény jelentette be az istenfélő, ám látszólag reménytelenül meddő anyának, ahogy Izsák esetében is történt volt, s ahogyan a későbbiekben Sámuellel s Keresztelő Jánossal megesik majd. Sámson názír lett, Istennek szentelt ember, aki szőrzetét nem nyírhatja, s részegítőt nem ihat, mert akkor elveszti azt a különös védelmet, amelyet Istentől élvez. Sámson esetében az isteni kedvezés az emberfölötti erő volt – ezt játszotta el azzal, hogy titkát meggondolatlanul kifecsegte.
Az Írás a bírák közé helyezi Sámsont, még bíráskodása éveinek számát is megjelöli, de amit előad róla és tetteiről, nyilvánvalóvá teszi, hogy hősünk nem népszabadító vezér volt, a Gedeonok és Jefték fajtájából. Legfeljebb „gerillának” mondhatnánk, aki egyéni akciókkal zaklatja az ellenséget. Még az is kérdéses, mennyire tekintette ellenségének a filiszteus népet. Olyankor semmi esetre sem, amikor e nép egy-egy leánya igézte meg őt szépségével. Csak akkor emelt fegyvert – vagy inkább öklöt, esetleg szamárállkapcsot –, ha valami személyes sérelem érte, egyébként baráti, sőt egy időben házas kapcsolatra törekedett a megszállókkal. Azt sem mondhatjuk épp róla, hogy tetteit Jahve iránti vallásos buzgalma irányította volna, sokkal inkább volt tanácsadója az érzékiség és a sértett büszkeség.
Vagyis, mindezeket összegezve, meglehetősen pogány figura áll előttünk, roppant erejű fenegyerek, akinek szellemi képességei – rászedetéséből ítélve – jócskán elmaradtak testi ereje mögött, és akin csak vékony máz az isteni kiválasztás és küldetés tudata. Népmondák hőse ő, fanyüvő és sziklamorzsoló óriások testvére, távoli rokona a görög Héraklésznak, aki szintén puszta kézzel ölt oroszlánt, s akit ugyancsak megalázott, férfiatlan szerepbe kényszerített egy nő, Omphalé (szerelme fejében női ruhába öltöztetve, rokka mellé ültette a rettenthetetlent), és akinek a vesztét is hasonlóképpen női ármány okozta. Mások a sumér félisteni hős, Gilgames vonásait ismerik fel Sámsonban; az is igen valószínű, hogy alakjához valamely kánaáni vagy mezopotámiai napistenség jellegzetességei is hozzáadódtak, hisz neve maga is napot jelent (héberül Semes, akkádul Samas), és hajának hét fonata talán a nap sugarait jelképezi.
E sok összehasonlítás és feltételezett idegen hatás nem zárja ki, hogy valóban élt a zsidóság körében egy nagy erejű, furfangos és bátor népi hős, aki sok borsot tört az ellenség orra alá – persze bizonyíték nincs erre. Ha van is a róla szóló elbeszélésnek történeti alapja, azt a ráfonódott népmesei és mondai elemek alól aligha lehet kibontani. És talán nem is szükséges. Sámson épp emberi esendőségének következtében válik jelképerejű hőssé, aki bukásából képes felemelkedni, és végül már nem önös sérelméből, hanem népéért viszi végbe a bosszú művét, miközben áldozatul veti a maga életét is.
