DÁVID JERUZSÁLEMBEN
DÁVID JERUZSÁLEMBEN
A királyt elsőként Júda választotta fejedelméül, ám Dávidnak ügyelnie kell, hogy egész Izrael a magáénak tekintse és vallja őt. Nem lehet tehát célja, hogy végig a júdai Hebronból kormányozza az országot. Ezért vet szemet a kánaáni jebúszik (jebuzeusok) városára, Jebúszra, amely zárványként, szigetként mered az izraeliek által már javarészt meghódított földnek majdnem a közepén, Júda és Benjámin határterületén. Jól megerősített magaslaton áll, ez a magyarázata, hogy sem a bíráknak, sem Saulnak nem támadt kedvük, hogy az ostromával megpróbálkozzanak.
Dávid azonban elérkezettnek látja az időt, hogy a körülmetéletleneknek ezt az utolsó fészkét elfoglalja, ezzel befejezze a megígért föld meghódítását, magának pedig semleges területen álló, bevehetetlen királyi székvárost szerezzen. A jebúsziak azonban magabiztosak, s bizonyára eleséggel is jól fel vannak szerelve, mert még a kiéheztetés veszélyétől sem tartanak. A Kidron-patak völgyében lévő Gihon-kúthoz fedett ferde kürtőn át vezet lejárat a várból, innen bőségesen meríthetnek vizet is.
Joábnak valahogy sikerül kívülről nyílást lelnie vagy bontania ehhez a kürtőhöz, rajta át kúszik fel a várba néhány emberével, s amint belülről kinyitják a kaput, a dávidi sereg akadálytalanul behatol rajta. A Biblia nem említi, hogy Jebúsz lakóit a korábbi városfoglalások gyakorlata szerint az utolsó csecsemőig kardélre hányták volna. Valószínűleg nem így történt, amit az is bizonyít, hogy élete vége felé Dávid jó pénzen veszi meg a jebúszi Arauna szérűjét a szomszédos hegyen, vagyis a városba és környékén a jebúsziak egy része tovább élt, sőt saját telkén gazdálkodhatott. Dávid nemcsak világi hatalma székhelyének akarja Jeruzsálemet, hanem a vallásos kultusz középpontjául is szánja. Okul Saul példáján, akinek uralkodását súlyosan megterhelte Sámuellel való vetélkedése. Az ő papjai, Sádok és Abjátár nem gyámjai, hanem tőle függő és neki lekötelezett hívei, uralmának támaszai. Logikus lépés hát, hogy megadja nekik a főpapi méltóságot, vagyis hogy az Úr sátrában, a Szövetség ládája előtt áldozhassanak.
De hol a szent láda? A hányatott, viszontagságos évtizedek alatt valósággal nyoma veszett, alig találni valakit, aki még emlékszik arra, hová is rejtették, miután csodás módon visszakapták a filiszteusok földjéről, még valamikor Sámuel gyermekévei idején. Végül a kutatás eredménnyel jár, Dáviddal közlik, hogy rátaláltak Ábinádáb szérűjén Kirját-Jeárimban. Nosza menet indul érte síppal, dobbal, citerával, újonnan ácsolt szekérre teszik, Dávid is jelen van. A szekeret kísérő derék Uzza odakap, amikor az ökrök megrántják a szekeret, s a szent láda lebillen… jó szándékát azonban az Úr nem méltányolja, halálra sújtja haragjában!
Ez a megdöbbentő esemény két irányban is elindíthatja a gondolatainkat. Kérdezhetjük elsőként is: miért ilyen igazságtalan az Úr? Rendjén van, hogy a bűnt, olykor igen szigorúan is, megbünteti, de miért sújt le a derék Uzzára, aki csak azt akarta kivédeni, hogy az Úr lakhelye a sárba boruljon, s a drága kőtáblák kihulljanak belőle, netán össze is törjenek?
Tudomásul kell vennünk, hogy az ószövetségi törvény szelleme kezdetlegesebb, mint mai felfogásunk vagy mint a jézusi erkölcs. A bűnt a törvény megszegése, illetve a tilalom áthágása minősíti, nem a szándék. Az akaratlan emberölés éppúgy vérbosszút von maga után, illetve éppoly kártérítésre köteles, mint a gyilkosság. A mózesi törvény éppúgy halállal bünteti azt a férfit, aki elcsábítja valamely leányrokonát, mint a leányt magát, akkor is, ha esetleg erőszak áldozata. Érdekes példa még: ha férfi barommal közösül, nemcsak a férfit, a barmot is meg kell ölni.
A jelen esetben különös súllyal esik latba, hogy Isten rettenetes, megközelíthetetlen fenségének kell kinyilvánulnia. Aki a szent ládát, az ő lakhelyét érinti, az halál fia, mondhatnánk: szükségszerűen, függetlenül attól, milyen szándékkal tette ezt.
Épp az, hogy a büntetés látszólag a fizikai törvények kérlelhetetlenségével sújt le, mozgatta meg olyanoknak a fantáziáját, akik a Biblia minden csodás eseménye mögött természettudományos magyarázatot keresnek. (Vagy azért, hogy a Biblia igazmondását igazolják, vagy éppen ellenkezőleg, azért, hogy bizonyítsák: a csoda nem is csoda.) Ezek úgy okoskodnak, hogy a frigyláda, amely a mózesi leírás szerint akácfából készült, és kívül-belül aranylemezekkel volt borítva, úgy viselkedett, mint egy nagy kondenzátor, illetve annak korai változata, az úgynevezett leydeni palack. Ez a kondenzátor, úgymond, bizonyos körülmények között feltöltődhetett statikus elektromossággal, s aki hozzáért, azt halálra sújthatta – így járt a vakmerő vagy inkább óvatlan Uzza is.
Tetszetős elmélet, de a hozzáértő fizikus csak mosolyog rajta. Hogy a fent leírt szekrény valóban kondenzátorként működhessen, annak elengedhetetlen feltétele, hogy a külső és a belső borítás sehol ne érintkezzék, még egy tűhegynyi darabon sem – ez pedig egy fémmel gondosan beborított faláda esetében teljességgel valószínűtlen. De még ha feltételeznénk is, hogy az említett módon készítették, akkor is csak olyanra mérhet komolyabb áramütést, aki a belső és a külső fémréteget (a kondenzátor ún. fegyverzeteit) egyszerre érinti meg. Márpedig képtelenség, hogy a szent ládát nyitott állapotban szállították volna! Ráadásul sok kutató és történész feltételezi, hogy a frigyláda csak a káprázatos templomot építő Salamon idejében kapta meg azt a drágamívű, aranyozott borítást, amely Mózes második könyvében van leírva, a jóval későbbi állapotot elővételezve. Uzza tehát egyszerű akácfa ládát érintett, és így nem holmi elektrosztatikus kisülés, hanem az Úr haragja okozta halálát.
Lehetséges egyébként egy politikai színezetű magyarázata is az Uzza-epizódnak. A frigyláda az északi törzsszövetség kultikus tárgya volt, a honfoglalás óta a silói szentélyben őrizték. Akármi lett is a sorsa azután, hogy visszaszerezték a filiszteusok kezei közül, az északiak aligha nézték jó szemmel, hogy a déli Júda királyának, Dávidnak a kezére kerül, és hogy hozzájárul az új főváros vallási központtá emelkedéséhez. Elképzelhető ezért, hogy az elbeszélés egy olyan északi eredetű mondai hagyományt őrzött meg, amely a frigyláda Jeruzsálembe szállítását Isten szándéka ellen való tettnek minősítette, és ezt ábrázolta a hatásos elbeszélő fordulattal, Uzza tragikus halálával.
Ez a váratlan csapás Dávidot is meghökkenti, és igen eszélyesen úgy dönt, hogy a láda maradjon egyelőre egy körülmetéletlennek, a filiszteus Gátból való Obed-Edomnak a házában. Csak amikor kiderül, hogy a szent tárgy még a pogányra is áldást hoz, akkor rendezi meg a végleges és igen ünnepélyes bevonulást a fővárosba. Ő maga eksztatikus táncot jár a láda előtt – ami a kánaáni pogány istenségek szertartásain mindennapos dolog, de a jelek szerint Jahve tiszteletében is helyet kap –, első felesége, Mikál ezt nevetségesnek és megalázónak találja. Dávid büszkén vállalja, hogy az Úr tiszteletében a megalázkodás is dicsőség. A Biblia ezzel a kis családi nézeteltéréssel indokolja, hogy Mikál mellőzött asszony lesz Dávid egyre népesebb háremében, s az a dicsőség se jut ki neki, hogy urának gyermeket szüljön. Az elvetettség valódi oka talán inkább az, hogy Mikál Saul lánya, és Dávid nem akarja továbbvinni általa, gyermekei által a sauli vérség vonalát.
Aki erőszakos úton, lényegében bitorlóként szerzi meg a trónt, az amióta a világ világ, mindig iparkodott ártalmatlanná tenni legyőzött vetélytársának minden olyan vérrokonát, aki a trónra bármiféle igényt formálhatna.
Dávid is kutatni kezdi, ki maradt életben Saul leszármazottai közül, hogy „irgalmasságot gyakoroljon velük”. Irgalmasságának mibenléte hamarosan kiviláglik.
Méfibóset, más néven Meribbaál, Jonatán fia mindkét lábára sánta nyomorék, aligha jöhet számba trónkövetelőként. Mégis megeshet, hogy valaki felhasználja ellene, jobb hát, ha „a király asztalánál eszik”, azaz mindig szem előtt van. Ezzel Méfibóset igen jól jár, életét megmenti, s kényelemben élheti le életét.
Nem így Rizpának, Saul egykori ágyasának két fia, akik a volt király vér szerinti gyermekei, sem Saul idősebb lányának, Merábnak öt fia, akik tehát Saul unokái, még ha leányágon is. Számukra nincs irgalom. A Biblia azt sem írja, milyen korúak – Meráb fiai aligha lehetnek sokkal idősebbek Dávid gyermekeinél –, csak annyit közöl, hogy a megsértett Gibeon lakói követelik életüket, bosszúként Saul állítólagos vétkéért, amelyet ellenük elkövetett.
Mármost Sámuel első könyvében, amely eléggé részletesen beszámol Saul minden hadjáratáról, egyetlen szó sem esik róla, hogy az első király irtóháborút viselt volna Gibeon lakói ellen. Ezzel ugyanis megszegte volna azt az esküt, amelyet még Józsué adott egész Izrael nevében, amikor Gibeon lakói ravasz csellel kieszközölték, hogy Izrael szövetséget kössön, és bántatlanságot ígérjen nekik. Itt viszont az Írás ezt a vétket tulajdonítja neki, és ezzel indokolja az állítólagos éhínséget, amely három esztendőn át sorvasztotta Izrael népét. Gyanús história, erősen hasonlít ahhoz a mondvacsinált okból indított háborúhoz, amelyet Sámuel kényszerített Saulra az amalekiták ellen…
A lehetséges trónkövetelők félreállítása Dávid uralmának belső megszilárdítását szolgálja; kifelé ezt a célt sikeres háborúival éri el a király.
A nyugat felől fenyegető régi ellenség s nemrégeni szövetséges, a filiszteus városállamok szövetsége ellen két nagy ütközetet is vív Dávid már Izrael királyaként: Baál-Perázimnál és Refaim síkságán. A korábbi események előadása során a Biblia gyakran jól érezhetően eltúlozta Saul és Dávid harci sikereit a filiszteusok ellen, de most sok minden mutat arra, hogy Dávid a fenti két ütközetben valóban megsemmisítő vereséget mér rájuk. Városaikat ugyan nem foglalja el, de visszahódítja tőlük mindazokat a területeket, amelyekre a bírák kora óta hatalmukat kiterjesztették, s elveszi egyszer és mindenkorra a kedvüket, hogy országa ellen támadjanak. Ezt az bizonyítja, hogy sem neki, sem utódainak másfél évszázadig nem lesz többé háborús ügye Filiszteával. Ő maga zavartalanul és sikeresen vívhatja további háborúit északon és keleten, nem kell tartania tőle, hogy a filiszteusok a helyzetet kihasználva hátba támadják.
Moáb a Holt-tenger keleti oldalán fekvő terület, Júdával átellenesen. Népe a zsidósággal rokon eredetű (a Biblia a moábitákat Lótnak egyik leányával nemzett, tehát vérfertőzésből született fiától eredezteti), és Bálák meg Eglon neve jelzi, hogy Izrael népével többnyire, a szó pontos értelmében, hadilábon álltak. Dávid ugyancsak súlyos vereséget mér rájuk, és a nagyobb termetűeket közülük meg is öleti – erre utalhat a földre fektetés (megalázásuk és a szimpla, ill. dupla mérőzsinórral való megméretés).
A sikeres háborúk Cóba királya, Hadadezer és az arámok ellen azt jelzik, hogy Dávid a tulajdonképpeni izraeli területeknél jóval északabbra, a mai Libanon és Szíria egy részére is kiterjeszti a hatalmát. Ez ugyan nem jelenti, hogy a szóban forgó területeket biztosan kézben tartja ezentúl, hisz nem sokkal utóbb, az ammonita háborúban még gondja akad mind Hadadezerrel, mind az arámokkal, de újabb sikereivel annyit mindenképp elér, hogy észak és északkelet felől ne kelljen többé támadástól tartania.
A Só-völgyi ütközet feltehetőleg a Holt-tenger déli csúcsától délkeletre zajlott le. Ez a föld az edomitáké volt, azé a népé, amelyet a Biblia Jákob ikertestvérétől, Ézsautól eredeztet. Dávid a felettük aratott győzelemmel országának dél felé is biztosítja a határait, s lehetővé teszi, hogy fia és utóda majd az Akabai-öböl szarvánál fekvő edomita Esiongábert (ma Eilat) is birtokba vegye, és így kijáratot nyerjen a Vörös-tengerre.
