DÁVID HEBRONBAN
DÁVID HEBRONBAN
Hebron egyike egész Palesztina legrégibb városainak, Júda déli felföldjének egy magaslati pontján épült, termékeny és vízben viszonylag bő vidéken. Ez a város bujdosása idején is segítette Dávidot, amit ő úgy hálált meg, hogy az amalekitáktól szerzett zsákmány egy részét Hebronnak juttatta. Ezért szívesen is fogadják őt és csapatait, amikor önkéntes száműzetéséből visszatér, és Júda királyává kenik őt. Júda Kánaánnak mintegy déli harmadát foglalja el, ez idő tájt beleértődik Simeon területe, valamint néhány olyan kisebb rokon nomád nép lakhelye is, amelyek nem szerepelnek a hagyományos zsidó törzsek tizenkettes keretében: kalebiták, keniták, keniziták, othnieliták. Júda lakott területei dél felé fokozatosan mennek át a Negeb sivatagába, amely Kánaánt Egyiptomtól elválasztja.
A fennmaradó zsidó törzsek a jelek szerint Saul utódjával tartanak, vagy ha nem támogatják is túl tevőlegesen, egyelőre ellenfelét, Dávidot sem fogadják el.
Ábner hadvezér, Saul unokatestvére, hű marad a családhoz, és mivel a király és három legidősebb fia odaveszett a gilboai csatában, felkeneti negyedik fiát, a gyenge és erélytelen Isbósetet. Mindenesetre jónak látja királya székhelyét jóval odébb, Dávid veszélyes közelségétől messze kijelölni, a Jordánon túli Mahanáimban.
Isbóset neve egyébként eredetileg Esbaál volt, ami azt jelenti: Baál ajándéka. Mivel az Írás szövegezői később igyekeztek elkerülni e pogány kánaáni isten nevének említését, a vele kapcsolatos zsidó neveket is elváltoztatták, Esbaál esetében ráadásul igen célzatosan, mert az Isbóset azt jelenti: a szégyen embere. Fejezetünkben szerepel még Méfibóset, Jonatán sánta fia, az ő neve eredetileg Meribbaál volt.
Joáb és két fivére, Abisáj meg Azáel, Dávid unokaöccsei, Dávid idősebb mostohanővérének, Sérujának gyermekei. Azáel, a legifjabb és legvakmerőbb, a tapasztalt Ábner kezétől esik el. Joáb ekkor már Dávid hadainak vezére – bár ez a had még ez idő tájt sem lehet sokszorta nagyob, mint amekkorával ura Hebronban megtelepedett.
Ábnernak alighanem hasonló gondjai vannak: nem tud kellő erejű hadsereget összetoborozni. Azt is látnia kell, hogy a pipogya Isbóset aligha alkalmas atyja utódjának. A Biblia szerint még személyes oka is van haragudnia rá – megrója őt a király, hogy Rizpával, apja hajdani ágyasával hált –, úgy dönt tehát, hogy inkább a tehetséges Dávid mellé áll. Ura háta mögött, egyelőre küldöttek útján, egyezkedni kezd vele, s ígéri, hogy a többi törzset is melléje állítja.
Dávid feltétele: adják vissza neki első feleségét, Mikált, Saul lányát. Hihetőleg nem a szerelmes vágyódás mondatja ezt vele – mert például a Bibliában szó sem esik róla, hogy ura hederítene rá, amikor Ábner küldöttsége megviszi az asszonyt Hebronba –, hanem a dinasztikus meggondolás, hisz a vőnek máris van jogcíme apósa trónjára.
Dávid nagy tisztességgel fogadja Ábnert, talán ígéretet is tesz neki, hogy ha valóban megszerzi számára egész Izrael királyságát, akkor…
Joáb azonban közbelép. Utólag értesül csak a diplomáciai eseményről, de visszacsalja az eltávozott Ábnert, és orvul ledöfi – színleg azért, hogy bosszút álljon öccséért, Azáelért. A csatában ontott vérért azonban nem jogos a vérbosszú, Joáb is más okból gyilkol.
Vajon Dávid titkos parancsát viszi végbe, miközben ura mindent megtesz, hogy a nyilvánosság előtt kimutassa vétlenségét? A jelen esetben ez nem valószínű. Ábner nagyon is biztató ígéreteket hozott, befolyásos ember, aki elő tudja mozdítani majd Dávid ügyét. Még ha jogos lehetne is a gyanú, hogy esetleg kettős játékot űz, akkor is ostobaság volna e pillanatban eltennie láb alól!
Hát Joábnak érdekében áll-e megszabadulni tőle? Neki sokkal inkább! Ha valóban Ábner kovácsolja ki Izrael egységét Dávid javára, a király elsősorban neki lesz lekötelezve, és lévén Ábner idős és tapasztalt hadvezér, alighanem a sereg parancsnokává is ő fog előlépni. Joáb tehát sokat nyerhet – illetve nagy veszteséget előzhet meg –, ha megöli őt. Dávid ártatlanságát teszi hihetővé az is, hogy az eset miatt haláláig neheztel Joábra, és halálos ágyán fiára hagyja, hogy álljon rajta bosszút, s ezt Salamon véghez is viszi.
Isbóset halálával – amelyben már jóval hihetőbb, hogy Dávid keze is benne volt, ahogy az előző fejezet kapcsán megkockáztattam – megnyílik az út a trónhoz Iszai fia számára. A bibliai elbeszélés szerint az események gyors fordulatot vesznek: az összes törzs vénei Hebronba gyűlnek, és felkenik Dávidot a törzsszövetség királyává. (Ez már a harmadik felkenetés Dávid életében, ha a legelsőt is számítjuk, amelyet Sámuel vitt végbe Betlehemben.) Ezek után még majd öt évig uralkodik Hebronban, mielőtt székhelyét Jeruzsálembe tenné át.
Talán nem alaptalan a gyanú, hogy a Biblia itt némileg egyszerűsítve adja elő az eseményeket. Lássuk csak, mi a helyzet: Isbóset nincs többé, és más sem akad, aki Saul örökére igényt támasztana, vezére elestével a sereg is nyilván szétzüllött, harcosai otthonukba tértek. Izrael területének nagyobbik hányadán, északi és keleti részein előáll a „hatalmi vákuum”.
Bizonyára sokan vannak, akik fellélegeznek: vége a rövid életű kísérletnek, a királyságnak, amely úgysem oldott meg semmit, csak vérontást és belviszályokat hozott, vissza lehet hát térni a törzsi önállóság jól kipróbált állapotához.
Mások viszont félnek, hogy a hatalmi vákuum és a széthullott egység a külső ellenségnek is kapóra fog jönni, filiszteusok, arámiak és ammoniták igyekeznek majd kihasználni a helyzetet. Ott van ezzel szemben Júda királya, aki már bebizonyította, hogy kemény katona és céltudatos politikus, némi vérontástól sem riad vissza, ha érdekei kívánják, hátha ő lenne az alkalmas ember…
És vajon hihető-e, hogy Dávid eközben ölbe tett kézzel várja Hebronban, milyen eredményt hoznak ezek a viták a tíz törzs vénei között? Nem küldi-e szét megbízható és ügyes embereit, hogy mindenfelé érveljenek, ígérjenek, fenyegessenek az érdekében? Vagy nem szedi-e össze hadseregét, hogy szertevonulva vele, afféle erődemonstrációt tartson, esetleg ha itt-ott jelentéktelen ellenállásba ütközik, fegyverrel is odavágjon? Vagy nem alkalmazza-e a két módszert váltogatva, esetleg egyszerre is ott és úgy, ahol és ahogy a szükség megköveteli?
Minderről, mondom, nincs szó a Bibliában, de a helyzetet, a törzsi széttagoltságot, az egyszemélyi uralomtól való vonakodást ismerve már azt is nagy eredménynek tekinthetjük, ha annak az öt esztendőnek a végére Dávid elmondhatta, hogy az ország északi és keleti felének a nagyobbik részét biztonságosan kézben tartja. Hogy aztán a magasztos felkenetési szertartás valóban végbement-e Hebronban? Minden bizonnyal, de elképzelhető, hogy csak ennek a többéves kemény és ravasz küzdelemnek a záró aktusaként.
