JÓB TÖRTÉNETE
JÓB TÖRTÉNETE
A világban fellelhető rossz, az emberi szenvedés mindig is kínzó talány volt azok számára, akik egy jóságos és igazságos istenségben hittek.
A zsidóság ugyan nem annyira a jóságos, mint inkább a szigorúan igazságos Mindenhatót látta Jahvéban, de azért ezzel az igazságossággal is összhangba kellett hozniuk a jó és rossz problémáját. Míg környezetük legtöbb népének vallása gonosz démonokban hitt, vagy az isteneket tekintette önkényesnek és kiszámíthatatlannak, Jahve a népével kötött szövetségben mintegy szerződéses kötelezettséget vállalt a méltányos, ennélfogva kiszámítható viselkedésre. Népe odaadásáért új és biztos hazát ad neki, biztonságot zaklatások ellen és győzelmeket ellenségei fölött, de ha elfordulnak tőle, csapásokkal bünteti Izraelt. Jól láttuk az eddigiekben, hogy a Biblia mindenestől ennek a fényében szemléli a zsidóság történetét, ennek az elvnek az érvényesülését igyekszik kimutatni a történelem minden fordulatában.
Érthető, hogy a zsidó felfogás a Jahve és népe közötti viszony mintájára képzelte el Isten és az egyes ember kapcsolatát is. Az Úr a maga igazságosságának tartozik azzal, hogy a bűnt megtorolja, az erényt pedig megjutalmazza. Az igaz ember hosszú és boldog életet él jómódban és egészségben, a bűnöst pedig nyomor és betegség sújtja, és idő előtt éri el a halál. Ismerős képlet: így szolgáltatnak erkölcsi igazságot minden nép és minden kor meséi is.
A gondolkodó ember előtt azonban ősidők óta nyilvánvaló lehetett, hogy ez a kívánatos elv nem érvényesül a gyakorlatban. Nemcsak szórványos ellenpéldákat mutat a tapasztalat, hanem szinte épp az ellenkezőjét láttatja törvényszerűnek: az erőszakos és lelkiismeretlen ember éli világát, az istenfélő pedig kiszorul az élet javaiból. Mégis évszázadokon át tartotta magát a hagyományos felfogás, és a bölcsességi írások többségét elárasztották a velős mondások, amelyek Isten földi igazságtételét bizonygatták. Elsőként a Prédikátor könyve szerzője merte kétségbe vonni, hogy sorsunkat erkölcsi mérce határozná meg. Ő – ahogy láttuk – pusztán megállapította az isteni igazságtételt cáfoló tényeket, de nem időzött a kérdésnél, egyszerűen besorolta a sok keserű tapasztalat közé, amelyek az emberi létet „hiábavalóságnak” mutatják.
A talán legnagyobb szabású és legnagyobb hatású bölcsességi írás, a Jób könyve már egyenest ezt a kínzó dilemmát tűzi ki tárgyául: hogyan egyeztethető össze Isten igazságosságával a jók szenvedése és a gonoszak szerencséje?
A példázat hatásossága kedvéért olyan hőst választ, aki valóban tökéletesen erényes, és jómódja, családi boldogsága hosszú ideig igazolni látszik az erény jutalmáról szóló elvet. Ekkor szakad rá a csapások szörnyű sorozata, amelyek mindenétől megfosztják, és a nyomorúság és szenvedés mélységébe lökik.
Jób nagy elkeseredésében érthető módon lázadozik sorsa ellen, és az Ószövetség szellemét tekintve, páratlanul merész módon vonja kérdőre Istent a méltatlanul elszenvedett csapások miatt. Legalábbis a mózesi Jahve felette állt minden ilyesféle emberi számonkérésnek. A zsidó vallás egy másik rétegében azonban ez már nem oly elképzelhetetlen: Ábrahám Elóhímja például hajlandó volt vitába szállni a derék pátriárkával afelől, vajon igazságos-e elpusztítania Szodomát és Gomorrát, ha lakóinak csak egy része vétkes. Talán ezért is választotta a könyv írója a történet hőséül azt a Jóbot, akit Ezékiel próféta említ meg egy helyen Noé és Dániel társaságában mint a régi idők erényes bölcsét. Husz vagy Uz földje, ahol Jób élt, nehezen azonosítható, de mindenképp Palesztinától keletre vagy délkeletre eső pusztaság, már csak azért is, mert Jób nyájaira szabeusok (sábaiak) és káldeusok, azaz mezopotámiai rablók támadnak rá. A korra semmi pontos utalás nem lelhető, de mindenképp a legendás ősidőkre kell gondolnunk abból, hogy nem pap, hanem Jób mutat be mindenféle áldozatot, akárcsak a hajdani pátriárkák.
Az is joggal feltehető, hogy a szerző egy régi és így már kész történetet használt föl gondolatai kifejtésére. Ez a történet, amely mintegy keretbe foglalja a könyvet, Jób próbatételéről szól; talán már Ezékiel is ebből a példázatból ismerte a nevét, amely név egyébként másutt nem fordul elő a Bibliában s azon kívüli forrásokban sem. Ez a példázat a béketűrő Jóbról szól: Isten kegyetlen próbának veti alá jámborságát és istenfélelmét, de ő nem zúgolódik, s még feleségét is megrója, aki az őt ért csapások miatt Isten elleni lázongásra biztatja. Ezzel szemben a keretbe foglalt vitairat, amely Jóbnak és három barátjának, illetve Jóbnak és Jahvénak párbeszédeiből áll, éppenséggel nem alázatos és belenyugvó Jóbot állít elénk.
Még a kerettörténetre visszatérve érdemes a Sátán alakjára felfigyelnünk. Bizonyos, hogy a Jób sorsát eldöntő mennyei jelenet volt az ihletője Goethe Faustjának s Madách Tragédiájának, s hatott Milton nagy művére, az Elveszett Paradicsomra is. Mégis tévednénk, ha a zsidó képzeletvilág Sátánját az egyetemes Rossz megtestesítőjének, az Úr nagy ellenlábasának avagy a bukott angyalok fejedelmének tekintenénk. Ezeket a jegyeket csak később, az újszövetségi írások s főképp az evangéliumok nyomán öltötte fel a Sátán, és a mai népszerű elképzelésekre természetesen hatottak az említett és más irodalmi művek is. Igaz ugyan; hogy a Sátán „felértékelődése” már Krisztus születése előtt megkezdődött a zsidó vallási felfogásban – alighanem a perzsa dualizmus hatására, amely a világban a Jó és a Gonosz harcát látta, s a két elvet két egyformán hatalmas istenben testesítette meg –, az ószövetségi könyvekben azonban ennek még alig van nyoma. Mindössze három késői említés van a Sátánról. Az egyik a Krónikák első könyvében, Dávid népszámlálása kapcsán; ezt mint láttuk – a Királyok könyve még úgy állítja be, hogy „az Úr vette rá” Dávidot, az előbbi viszont (az ügyet logikusabbá teendő, hisz a szóban forgó akcióért a királyt megbünteti az Úr) azt állítja, hogy „a Sátán sugalmazta”. A második futó említés Zakariás prófétánál fordul elő. Egyik látomásában Józsué főpapot, Zorobábel társát látja a mennyben: a Sátán vádolja a főpapot, de az Úr elutasítja a vádlót, arra hivatkozva, hogy ő maga választotta ki a főpapot, aki „tűzből kiragadott üszök”. A harmadik eset pedig maga a Jób-történet, ahol a Sátán ismét afféle „közvádló”, az a hivatala, hogy az emberek rosszabbik oldalát firtassa vagy bizonyítsa az isteni ítélőszék előtt. Nem ellensége tehát az Úrnak, inkább udvartartásának tagja, és bár a neve héberül ellenfelet jelent, ez valószínűleg inkább a hivatalára utal. (Ne feledjük, az ószövetségi szöveg sehol sem azonosítja a Sátánnal a kígyót, amely ősszüleinket a bűnre csábította – illetve egy helyütt igen közvetve utal ilyesmire, de ez a Bölcsesség könyvében van, amelyet a szigorúbbik zsidó kánon nem is ismer el szentírási könyvnek, és amely már majdnem egykorú az újszövetségi írásokkal.)
Nézzük most már magát a vitát, amely természetesen a könyv lényegét hordozza. Jób vitapartnerei barátok, ám jóllehet az együttérzésnek szembetűnő külső jeleit mutatják, a vita során csöppet sincsenek tekintettel Jób helyzetére és fájdalmára, és teljes kíméletlenséggel képviselik vele szemben a maguk vélt igazát. Ez pedig a merev szillogizmuson alapul: az igazságos Isten csak a bűnöst sújtja; Jóbra csapások egész sorát mérte – tehát Jób bűnös. Minél jobban hangoztatja Jób a maga ártatlanságát, amelyről egyébként joggal van meggyőződve, annál inkább igyekeznek őt meggyőzni bűnösségéről.
A dolog azért nem ilyen egyszerű. A barátok néhány olyan szempontot is belefoglalnak érvelésükbe, amelyeken Jób elgondolkodhatna éppen, ha el tudna feledkezni sértettségéről. Elifáz – a legügyesebb érvelő a három közül – egyszer azt mondja: boldog, akit az Úr fenyítéssel tesz próbára, mert ugyanő majd behegeszti a maga ütötte sebeket. (A dolog iróniája, hogy valóban ez a helyzet Jób esetében, de ezt csak mi tudjuk, ám nem a vita szereplői!) Arra is hivatkozik Elifáz, hogy erényeivel a jámbor nem tesz szívességet Istennek, és a bűnös sem rövidíti meg őt gonoszságával, hiszen az Úr olyan mérhetetlenül fölötte áll az emberi szférának, hogy aligha kötelezhető viszonzásra, és nem számoltathatjuk el tetteiről. (Megint csak irónia, bár bizonyosan szándéktalan, hogy ennél sokkal meggyőzőbb érvet utóbb Jahve beszédei sem tartalmaznak!) Végül azt is mondja Elifáz, hogy akit anya szült, az szükségképpen bűnös az Úr szemében – ez mintegy elővételezi a későbbi keresztény tanítást az eredendő bűnről.
Jób azonban nem hagyja eltántorítani magát, és egyre szenvedélyesebben szólítja perbe Istent, bízva benne, hogy bizonyítékai alapján meg fogja győzni őt a maga igazáról.
Mielőtt Jahve felelne, a szentírási szövegben fellép egy bizonyos Elihu, akiről nem tudni, honnan került elő, és ő is több fejezeten át győzködi Jóbot Jahve igazáról. Amit mond, semmi lényeges érvet nem tartalmaz azon túl, amit már a három barát elmondott; a bibliakutatók többsége ezt a részt utólagos betoldásnak tekinti, egyebek közt azért is, mert összefüggő szónoklat, Jóbnak nincs benne vitázó közbevetése, mint az előzményekben volt – mindezek miatt én is elhagytam szövegemből.
A hosszú, sőt meghosszabbított előkészítés után felfokozott várakozással tekint az olvasó Jahve válasza elé. Jahve maga is az irónia fegyverét veszi elő. Gunyoros kérdéseivel vezeti rá Jóbot, hogy ő, Jahve teremtette meg a földet és eget, ő szabja meg minden teremtmény útját, az ő gondviselése irányítja az élő és élettelen természet minden jelenségét. És ezzel – érveinek végére is jutott.
Az olvasó alighanem csalódást érez. Isten nem az égető kérdésre válaszol, nem oldja meg a kínzó dilemmát. Jób érveit, fennen hangoztatott igazát egyszerűen félresöpri, és a maga mindenhatóságának sulykolásával kimondatlanul is azt közli, hogy ember nem lehet bírája az ő cselekedeteinek. Jób így is érti, elhallgat, „keresetét” visszavonja, és megalázkodik.
„Uramisten, hát ez válasz?” – kérdezhetnénk Heinével.
Igen is, meg nem is.
Ha úgy tekintjük, hogy a Jób-könyv alapproblémája a Szenvedés, a világban lévő rossz, akkor nem volt hiába Jób és a barátok, illetve Jób és Jahve vitája.
Jób szenvedésének van ugyanis egy társadalmi és egy vallásos vetülete. Társadalmi szinten a Jóbot sújtó megpróbáltatások a hagyományos zsidó felfogás alapján gyanúba keverik őt, vagyis az emberek minden szenvedését bűnei büntetésének tekintik. Az egész írás egyik legnyilvánvalóbb célja ennek a vélekedésnek a cáfolata. Minél erőszakosabban képviselik ezt a felfogást Jób vitapartnerei; annál jobban érezzük mi, olvasók, az alaptalanságát, hiszen mi tudjuk, hogy ami Jóbot éri, az nem büntetés. Ez ugyan csak az ő egyedi esete, de nem nehéz levonni az okfejtésből, hogy a szenvedés általában sem tekinthető feltétlenül az elkövetett bűnök isteni büntetésének. Lehet, hogy mai fogalmaink szerint ez nem szenzációs felismerés, de a maga korában nagy jelentősége lehetett abban, hogy megkönnyítse a szenvedés elviselését.
A szenvedés, a világban lévő rossz vallási szempontból is problematikus. Ha Isten végtelenül jó, miért engedi meg a rosszat? Ha viszont Isten nem akarja a rosszat, ám az akarata ellenére is bekövetkezik, hol van Isten mindenhatósága?
Jahve válasza igyekszik ezt az ellentmondást is feloldani. Mindenhatóságát bizonyítja teremtő és gondviselő tevékenységének leírásával. Magáról a szenvedésről és a rosszról ugyan nem beszél, de közvetve sugallja, hogy a minden részletre kiterjedő világtervnek – amelybe embernek nem volt beleszólása, és amelyet felfogni sem tud –, tehát e tervnek része a szenvedés is, éppúgy el kell fogadni, ahogy a létező világot elfogadjuk.
Ha azonban figyelmünket az isteni igazságosságra – vallástudományi műszóval a teodiceára – irányítjuk, akkor joggal támad hiányérzetünk Jahve szavai nyomán. Bizony tudomásul kell vennünk, hogy az Ószövetség eszmevilága és Isten-képe adott lévén, a szent szerző ennél bölcsebb megoldást nem adhatott Jahve ajkára az erény jutalma és a bűn büntetése dolgában. E dilemmából a zsidó hit, a judaizmus nem is találhat kiutat. Ezt a kiutat a hívő ember számára majd a kereszténység mutatja meg – ismét csak a vallásos eszmekörön belül- azáltal, hogy a méltányos igazságszolgáltatást áthelyezi egy más létbe, a halálon túlra. A profán erkölcsi vizsgálódás számára pedig nem is létezik ilyen dilemma. Aki nem tételez fel természetfeletti törvényhozót és bírót az erkölcsi elvek mögött, hanem azokat a társadalmi fejlődés termékeinek tekinti, az nem is érzi szükségét, hogy a világban tapasztalható méltánytalanságokért bárkit is kérdőre vonjon.
Jahve beszéde mellékesen roppant fontos és érdekes foglalata a kor kozmogóniai elképzeléseinek és természettudományos (főleg állattani) ismereteinek is. Az eredeti bibliai szövegben olykor roppant részletező leírások páratlanul izgalmas tanulságokat rejtenek a tudománytörténész számára. Különösen az állatok esetében igen érdekes elegyet alkotnak a kiváló megfigyelések és a sajátos hiedelmek. Sok vitára adott már alkalmat az itt szereplő két félelmetes nagy állat, a Behemót és a Leviatán mibenléte. A Behemót leírásából sok minden az elefántra is ráillik, mégis valószínűbb, hogy a vízilovat akarta ábrázolni benne a szerző, bár az korántsem akkora és olyan félelmetes állat. A Leviatán eredetileg tengeri szörny neve volt, de itt valóságos tengeri vagy más vízi állatra kell gondolnunk. Korábban cethalnak tartották, a Károli-biblia így is fordítja, de a leírás legtöbb részlete a krokodilt sokkal valószínűbbé teszi.
Szövegemben igyekeztem a terjedelmes könyv vitaanyagát a lényegére sűríteni és jól követhetően, világos gondolati vonalak mentén elrendezni. A teljes szövegben sok a kitérő, az érvelés olykor következetlen vagy logikai ugrásokat tesz, nemritkán önmagának is ellentmond. Jób például elég határozottan vallja, hogy a halál az emberi létezés végét jelenti, ezért is sürgeti az Urat, hogy míg él, szolgáltasson neki igazságot. Másutt azonban lehetőnek tartja, hogy Isten a halál után is életre támasztja őt, hogy végül helyrehozza, amit ellene tett.
Ugyancsak laza némileg a logikai ereszték a vitaanyag és a kerettörténet befejező része között. A befejezésnél Jahve engesztelő áldozatot követel Elifáztól és társaitól azért, hogy nem az igazat mondták felőle, mint ahogy szolgája, Jób tette – holott mint láttuk, Elifáz érvelése részben éppenséggel Jahvéét előlegezte, míg Jóbot, épp ellenkezőleg, szavaiért megszégyenítette az Úr. Voltaképp még az is hiányérzetet hagy az olvasóban, hogy a Sátán nem jelenik meg harmadszor is az Úr előtt, elismerni, hogy a kimondatlan fogadást elvesztette. Mindezek az egyenetlenségek annak tulajdoníthatók, hogy a könyv több szerkesztésen és kisebb bővítéseken ment át az idők során.
A kerettörténet kora bizonytalan, de a vitairatról bizonyosra vehető, hogy a fogság utáni időszakban született, talán nem egyszerre és nem egyetlen szerző tollából, az V. és a III. század között. Míg a bevezetés és befejezés prózai szöveg, a vita párbeszédei versben íródtak, és helyenként talán épp azért mosódnak el kissé a vita logikai kontúrjai, mert a szerzőt elragadja poétai lendülete. Szövegem a tömörség kényszere miatt inkább csak jelezni tudja azt a pazar költői áradást, amely a Jób könyvét az ószövetségi Szentírás egyik legnagyobb irodalmi remekévé avatja. A Prédikátor könyve mellett benne ér csúcsára a héber bölcsességi irodalom.
