JUDIT TÖRTÉNETE
JUDIT TÖRTÉNETE
A hős lelkű zsidó asszony históriája ismét színtiszta irodalom, akárcsak Tóbiás, Eszter és Dániel történetei voltak. Színterét, Betulia városát hiába keresnénk bármely ókori vagy későbbi térképen. Ennél is reménytelenebb valós mozzanatokat keresni a benne leírt történelmi események és személyek mögött.
Elsőként is: Betulia ostroma feltétlenül a fogság utáni időkben játszódik, erre több utalás is van. Mi több, már „a meggyalázott templom újraszenteléséről” is értesülünk, ez pedig a makkabeusi háború idején történt, Kr. e. 164-ben, vagyis a hellenisztikus korban, másfél évszázaddal a perzsa birodalom bukása után. Ily módon elég különös, hogy a zsidókat az asszírok szorongatják, és hogy ezeknek Nabukodonozor a királya – aki ugyan valós történelmi személy, de babiloni uralkodó volt; s épp ő zúzta szét az asszír birodalmat. Az asszírok sosem hadakoztak a perzsákkal, s a perzsáknak sohasem volt Arpaksád nevű királyuk – ezt a nevet a Teremtés könyvéből ismerjük, így nevezték Noénak Szemtől való unokáját, Ábrahám egyik ősatyját. Talán mondanunk sem kell, hogy Holoferneszt, a perzsa vagy talán görög nevű asszír hadvezért sem ismeri a történelem.
Egyes bibliakutatók úgy vélik, a könyv szerzője szántszándékkal halmozta a történelmi képtelenségeket, hogy ezzel is hangsúlyozza: írása a jelenkorra vonatkozó példázatként olvasandó! S hogy melyik ez a jelenkor? A makkabeusi háborúk kora vagy a kevéssel későbbi esztendők, tehát a Kr. e. II. század második fele. Ezt nemcsak a templom újraszentelésének említése teszi hihetővé, hanem az a tény is, hogy a könyv szerint a zsidóság minden fontos ügyében, például a hadi készülődés dolgában Jeruzsálem főpapja rendelkezik – ez világosan a Kr. e. 142 utáni időkre, a Hasmoneus papkirályok korszakának viszonyaira utal.
És hogy mit akar példázni a történet? Elsősorban, természetesen, Jahve irgalmát és erejét, amellyel a legnagyobb veszedelemből is megmenti népét, az óriási túlerő ellenében is megsegíti, ha hitében és hűségében meg nem inog. S eszközül jó neki egy gyenge nő karja is, mert „…nem erővel és nem hatalommal, hanem az én lelkemmel…”, mondta Zakariás ajkával az Úr. Az adott korra értve: a zsidók vallási és népi öntudatát szétzúzni igyekvő szeleukida hatalommal szembe kell szállni, Istenben bízva, egyszersmind a törvény előírásait betartva, és akkor nem marad el a győzelem.
Ily módon valószínű, hogy Nabukodonozor, a zsidóság ősi és legendás méretűvé duzzasztott nagy ellensége (lásd Dániel történetét is) itt Antiokhosz Epiphanész szír királyt jelképezi, Holofernesz pedig annak hadvezérét, Nikanort, akit Makkabeus Júdás 161-ben legyőzött Bét-Horonnál. Judit neve zsidó nőt jelent, de tekinthetjük Júda, illetve Júdea megszemélyesítésének is – az utóbbi néven a Júdát, Szamáriát meg az északi Galileát magába foglaló nagyobb területet értették a görög-római korban. Az sem lehetetlen, hogy a diadalmas vezérre, Júdásra céloz a szerző a hősnő nevével, mégis valószínűbb, hogy az egész zsidóság hősies harcának akart emléket állítani történetében.
Megtalálhatók a könyvben a papi szemlélet kétségtelen nyomai is. Joákim, Jeruzsálem főpapja nemcsak az engesztelés és könyörgés, de a katonai felkészülés dolgában is úgy jár el, mint akinek a tekintélyét és a nemzet irányítására való jogát senki el nem vitatja. A nagy győzelem után az egész nép Jeruzsálembe sereglik, hogy nagy hálaáldozatot rendezzen. Judit a templom kincstárának ajánlja fel zsákmányrészét, s e példát mások is követik. Még arról is szó esik, hogy ha a betuliaiak, az éhhalált elkerülendő, a papoknak járó ételadományokhoz nyúlnak, Isten megvonja tőlük segítségét. No persze mindezt Judit azért mondja Holofernesznek, hogy rászedje, és bizalmát megnyerje – ám a füllentés csak annyiban füllentés, hogy Betulia lakói valójában nem készülnek ilyen szentségtörésre. Azt nagyon is komolyan sugallja a szerző, hogy a papok részéhez semmi körülmények között nem nyúlhat hozzá illetéktelen, különben az Úr büntetését vonja magára.
Némelyek más üzenetet is kiolvasnak a könyv záró mozzanatából, abból, hogy hőstette után, amellyel népének szabadságot szerzett, Judit visszavonul városába, és ott él tovább egyszerűen, istenfélő özvegyasszonyként, visszautasítva előnyös házassági ajánlatokat. Egyes bibliakutatók szerint ez a gesztus – amely hasonlít a hajdankori szabadítók, Debora, Gedeon vagy Jefte eljárásához – azért kap hangsúlyt a könyvben, mert a szerző burkolt bírálatnak szánja a Makkabeusok vagy más néven Hasmoneusok ellen. Ezek ugyanis a zsidó szabadság kivívása után nem tértek vissza korábbi békés életükhöz és papi ténykedésükhöz, hanem megszerezték és megtartani igyekeztek a királyi hatalmat is. Ha ez a vélekedés helytálló, akkor a kritika a haszídok szemléletét tükrözi, azét a vallási mozgalomét, amely a Kr. e. II. század elején keletkezett, és amelyből egyfelől az esszénusok, másfelől a farizeusok mozgalma kiágazott. (Az esszénusokról és farizeusokról inkább az Újszövetség kapcsán lesz érdemes beszélni.) A haszídok a mózesi törvény szigorú betartását és a hit megvallását tekintették a legfontosabbnak, és ezért kezdetben lelkesen támogatták a Makkabeusok szabadságharcát. Később azonban, amikor a család a papkirályi hatalom birtokába jutott, és mint bármely más uralkodócsaládban, köztük is gyilkos trónviszályok ütötték fel a fejüket, a haszídok kiábrándultan elfordultak tőlük.
Valószínű, hogy Judit története eredetileg héber vagy arám nyelven íródott, de csak görög nyelvű változata maradt fenn. Ezért és késői keletkezése miatt a szigorúbb héber kánon, s ennek nyomán a protestáns kánon is apokrifnak tekinti, nem vesznek tudomást róla. A katolikus egyház elfogadta szent könyvnek, s ennek köszönhető, hogy a középkor óta számtalan festményt és néhány kiváló zeneművet ihletett a hős zsidó asszony története.
