IZRAEL KIRÁLYSÁGA
IZRAEL KIRÁLYSÁGA
A végzetes szakadás nyomán az északi országrész bizonyos szempontból előnyösebb helyzetet mondhatott magáénak. Nagyobb volt a területe, számosabb a népessége, termékenyebb és csapadékosabb a földje, több a jelentős és jól védhető városa. Mindennek folytán katonailag is nagyobb erőt képviselt, és a déli testvérországgal vívott gyakori háborúkban is többnyire sikerült felülkerekednie. Azt sem mondhatni, hogy szűkölködött volna a legszentebb hagyományokban, területén állott Siló, Bétel és Gilgál, amelyeknek rangját mások mellett Józsué és Sámuel tekintélye adta meg.
Izrael mégis „mostohagyereke” a bibliai történetírásnak. A szóban forgó korszakot felölelő négy könyv, a Királyok és a Krónikák két-két könyve közül a Krónikák egyszerűen tudomást sem vesz Izraelről, illetve csak olyan események kapcsán említi futólag, amelyek Júdát és Izraelt békés vagy háborús jelleggel kapcsolatba hozták egymással. Izrael történetét tehát csak a Királyok két könyvében nyomozhatjuk, ahol az északi és déli királyság története párhuzamosan van feljegyezve. A részrehajlás Júda javára azonban itt is tetten érhető. Nem abban, hogy mekkora teret szán az elbeszélés az egyik vagy a másik királyság eseményeinek – e tekintetben Izraelnek nem lehet oka panaszra. Az elfogultság abban mutatkozik meg, hogy míg a szent szerzők Júda királyait hol dicsérik, hol kárhoztatják, aszerint, mily buzgalommal ténykedtek Jahve igaz kultuszának előmozdítása érdekében, addig Izrael királyait egytől egyig elítélik. Mielőtt egyéb tetteiket említenék, mindegyikről ezt az uniformizált minősítést közlik: „Azt cselekedte, ami gonosznak tetszik az Úr szemében, és nem hagyott fel Jeroboámnak, a Nébát fiának semmiféle bűnével, amelyekkel Izraelt bűnbe vitte.” Ezt olyan mosolyogni való következetességgel teszik, hogy nem feledkeznek meg erről még Zimri esetében sem, aki pedig mindössze hét napot uralkodott, s azalatt alighanem más dolgai voltak, mint hogy Jahve kultuszát elő- vagy hátramozdítsa.
Ennek a megbélyegzésnek, amely tehát Izrael egész történetét végigkíséri a Királyok könyvében, igen egyszerű oka van: Jeroboám önálló, a jeruzsálemitől független kultuszhelyeket állított fel a maga országában. Ez oly természetes és elkerülhetetlen lépés volt, hogy kár is szót vesztegetni rá. Éppily természetes, hogy egyetlen utóda sem változtathatott a helyzeten – hogy is hagyhatták volna, hogy országuk népe egy másik, lényegében ellenséges ország fővárosába járjon áldozni, s oda hordja tekintélyes áldozati ajándékait?! Így hát lehettek mégoly elszánt bajnokai az Úr tiszteletének és mégoly kíméletlen üldözői az idegen istenek kultuszának – mint például Jehu –, mindenképp megkapták az elítélő minősítést.
Ebből a szembeszökően elfogult beállításból sejthetjük, hogy a Királyok könyve Júdában keletkezett – bár északi eredetű anyagot is felhasznált –, s így szerzői Izraellel szemben ellenséges érzületet tápláltak. (Persze, hogy ott keletkezett, hiszen végigkíséri Júda történetét Jeruzsálem elestéig, vagyis jóval azon az időn túl, amikor már Izrael megszűnt létezni.) Izraelnek a létrejötte és puszta fennállása botrányos tény volt a szemükben, Isten akaratával ellentétes tény. Emlékszünk rá, hogy Dávid, majd nyomában Salamon tették központi, sőt kizárólagos kultuszhellyé a jeruzsálemi szentélyt, illetve templomot, és ily módon az ország vallási és politikai egységének szimbólumává emelték. Ezzel egyidejűleg Júda hegemóniájának a záloga is lett Salamon temploma, vagyis attól fogva politikai jelentősége volt annak, hogy törvénytelenné, Isten előtt utálatossá nyilvánítsák tiszteletének minden más formáját. Dávid előtt ugyanis teljesen rendjén való volt, hogy a bírák és papok hol ebben, hol abban a szentélyben áldoztak, vagy akár egyszerre több kultuszhelyen is. Jeroboám és utódai tehát a Dávid-ház kultikus monopóliumát sértették meg azzal, hogy visszatértek a régebbi gyakorlathoz, és ezzel mindenképp kiérdemelték a megrovást.
Nagyon valószínű mégis, hogy Izrael királyai elsősorban nem politikai, hanem vallásos meggondolásból kapták meg az egyöntetűen elítélő minősítést. Biztosra vehető ugyanis, hogy a Királyok könyve is átment az úgynevezett deuteronomista szerkesztésen, amelyekről a bevezetőben, az ószövetségi könyvek keletkezése kapcsán írtam. Ez azt jelenti, hogy bár sok egykorú írást – udvari évkönyveket, krónikákat, feljegyzett mondákat – dolgoztak bele a szövegébe, méghozzá mind északról, mind délről eredő iratokat, megszövegezése a fogság alatti vagy a fogság utáni időkben történhetett, s végső formáját alighanem csak a Kr. e. V. században nyerte el. Addigra pedig a jeruzsálemi templomnak – egyebek közt a júdai Jósiás király nevéhez fűződő vallási reformok jóvoltából – a korábbinál sokkal nagyobb jelentősége lett a zsidóság vallási tudata és egysége szempontjából. Ez a jelentősége csak megerősödött, amikor a fogságból hazatért zsidóság a korábban lerombolt templomot újjáépítette, és az istentisztelet rendjét véglegesen rögzítették. A deuteronomista szerkesztők már ennek a kornak a hitvilágában éltek, annak szemüvegén át nézték a múltat, és azért kárhoztattak mindent, ami a maguk idejének a felfogásával ellenkezett. Nyilván ők biggyesztették oda minden izraeli király története elé az egységes elítélő címkét, azzal se törődve, hogy az néhányszor ellentmondásba keveredik a szöveg következő mondataival.
JEROBOÁM ÉS UTÓDAI
ÁHÁB ÉS ILLÉS – ILLÉS ÉS ELIZEUS
JEHU ÉS DINASZTIÁJA – JÓNÁS ÉS ÁMOS
IZRAEL BUKÁSA
