JEROBOÁM ÉS UTÓDAI
JEROBOÁM ÉS UTÓDAI
Jeroboám a maga országának két szélső pontján épít szentélyt: az északi Dánban és egészen délen, a júdai határtól néhány kilométerre eső Bételben. Bétel ősi szent hely: itt látta álmát Jákob az égi lajtorjával, s itt épített oltárt az Úrnak. Neve is szent: Isten háza. Jeroboám aranyborjút állít fel szentélyeiben az Úr jelképeként, ahogy hajdan Áron tette a Sínai hegy tövében. A Biblia mindkét ténykedést súlyosan elítéli, hiszen az Urat tilos volt, más népek példájára, bármiféle állati vagy emberi formában ábrázolni. A vallástörténészek azonban úgy gondolják, hogy ez a tilalom viszonylag késői eredetű, a tisztultabb, szellemibb istenfogalom kialakulása idejéből való, és hogy a korai, népi elemekkel átszőtt Jahve-hit számára természetes volt az istenség állati ábrázolása. Izrael első királyának is inkább az önálló szentély felállítását, mintsem az aranyborjút rója fel az Írás. (Áron kapcsán is írtam róla, milyen különös kettősséget mutat a Biblia a főpap értékelésében.)
Az Úr meg nem nevezett küldötte, prófétája nyilvánosan rója meg a királyt illetéktelen papi ténykedése közben. Jóslata arra a Jósiás királyra vonatkozik, akit néhány sorral feljebb említettem, a júdai királyra, aki már Izrael megszűnte után lépett fel vallási reformjával. Valóban feljegyzi róla az Írás, hogy a bételi szentélyt lerombolta, s oltárán elégette az ottani papoknak a sírokból kihányt csontjait.
Ez a küldötte az Úrnak ugyancsak rosszul jár, mert megszegi Isten parancsát, amely tiltja neki, hogy ételt vagy italt fogadjon el az elpártolt országban. Jóhiszeműsége sem menti meg a büntetéstől – a bételi próféta hazug módon isteni parancsra hivatkozik, amikor rábírja a visszafordulásra –, mert amint már más esetekből is láttuk, az ószövetségi felfogás szerint a bűnt nem a szándék, hanem a törvényszegés puszta ténye teszi bűnné.
Jeroboám két évtizedes uralmának nem vallásos érdekű eseményeiről igen szűkszavúan tudósít a Királyok könyve. Megtudjuk, hogy királyi székhelyét Tircában tartotta, olvashatjuk, hogy uralma egész idején háborúzott Júda királyaival, de csak a Krónikák könyvéből tudhatjuk, milyen eredménnyel: Abijától megsemmisítő vereséget szenved, s elveszti Bételt is két más várossal együtt.
Áhija próféta, aki valaha titkon ellenkirállyá kente őt, még egyszer színre lép. Szörnyű jóslatot mond Jeroboám házára a királyné előtt, aki beteg gyermekük miatt fordul hozzá. Mint majd utóbb meglátjuk, az Úrnak ez a kegyetlen ítélete is szabályszerűen visszatérő motívum lesz az izraeli királyok történetében.
Véráztatta másfél évtized következik.
Kétesztendei uralkodás után kard végez Nádábbal, Jeroboám fiával és mindenkivel, aki az ő véréből való. Az erőszakos utód, Baása, több mint egy évtizedre megkapaszkodik a trónon, de dinasztiát ő sem tud alapítani. Fiát, Elát kétévi uralkodás után koncolja fel egy újabb trónbitorló, Zimri, aki mindössze héthónapos uralma alatt is talál időt rá, hogy a jól bevált recept szerint elődje egész családját lemészárolja. Őt Omri teszi félre az útból, akinek két jelentős esemény is fűződik a nevéhez. Az egyik, hogy új és maradandó fővárost alapít országának a középponti fekvésű Szamáriában – eredeti nevén Somronban –, jól védhető dombon, fontos utak találkozásánál. A másik említésre méltó tény, hogy Izrael történetének két jelentős dinasztiája közül az elsőt ő alapította. Az Omri-ház három nemzedéke negyvennégy éven át négy királyt adott a trónnak.
