JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA – A MARADÉK SORSA
JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA – A MARADÉK SORSA
Hatalmas az ostromló babiloni had, maroknyi és gyenge a védősereg az egyszer már alaposan kivérzett városban, mégis két évbe telik, amíg térdre tudják kényszeríteni. Az élelem fogytán van, soká már úgysem tudná tartani magát, védőbástyáin rést ütött az ellenség. A király még most sem érti, mit kellene tennie. Gyáván sorsára hagyja a reménytelen helyzetbe került várost, és az éj leple alatt főembereivel meg egy maroknyi katonával kioson a megrongált falon, hogy mentse az irháját. Csodával határos módon sikerül áttörniük vagy inkább átosonniuk az ostromgyűrűn, de nem jutnak messze
Ahogy a király tette városával, most úgy tesznek vele hívei; szétszélednek, és őt sorsára hagyják. Nabukodonozor, aki az észak-arámi Hamatban székelt, míg hadvezérei Jeruzsálemet vívták, úgy bánik vele, mint a hűtlen vazallussal szokás: megvakíttatja, előbb megöletve fiait, és fogságra ítéli. Ezután úgy dönt, hogy Júda önállóságának a maradványait is megsemmisíti, fővárosát lerombolja, mert megbízhatatlan alattvaló, amíg fennállna, mindig Egyiptom szirénhangjaira hallgatna, fölösleges gondokat okozva a birodalom urának.
Ha elgondoljuk, hogy Roboám alatt Sesonk fáraó, Amásia alatt az izraeli Joás király fosztotta ki a templomot és a palotát, hogy Áház király Tiglatpileszernek és Ezékiás király Szennakeribnek a jóindulatát vásárolta meg a két épület önkéntes lecsupaszítása árán, hogy végül tizenegy évvel korábban maga Nabukodonozor vitt el a városból minden mozdíthatót, akkor csak csodálkozhatunk, hogy Nabuzaradánnak és katonáinak még mindig van mit zsákmányolnia. A Biblia leírása szerint pedig még mindig sok az érték; ebben a korban nemcsak a nemesfémek, de a bronz is annak számít.
Ugyanígy gyűjtik össze a megmaradt tisztségviselőket, papokat, kézműveseket és mesterembereket – egy maroknyit közülük Nabukodonozor példaadás okáért megölet –, s hozzájuk csapva azokat, akik az ostrom idején a városból átszöktek hozzájuk, a foglyok menetét megindítja a Folyamköz felé.
Jeremiásról még a babiloni király is tudja, hogy a hiábavaló ellenállás legfőbb ellenzője volt, ezért parancsot ad, hogy kíméljék meg, és bízzák rá, hogy marad-e helyben, vagy honfitársait akarja-e követni a száműzetésbe. A próféta aligha a kényelem vagy más előnyök miatt dönt a maradás mellett. Tudja, hogy Júda maradéka „le van fejezve”, vallási és szellemi elitjét elhurcolták vagy most készülnek elhurcolni, úgy érzi, hogy itt nagyobb szükség lesz rá, s alighanem az isteni sugallat is ezt tanácsolja neki, bár erről nem szól az Írás. Megszabadulását két változatban adja elő: az egyik szerint Nabuzaradán és két más főparancsnok érte küld, kihozatják fogsága helyéről, és rábízzák Gedaliásra; a másik változat úgy tudja, hogy a próféta maga is megláncolva vonul a fogságra hurcoltak között, amikor Rámánál, tehát Jeruzsálemtől pár óra járásra, Nabuzaradán rátalál, kiemeli a foglyok közül, és választást enged neki, hogy megy-e avagy marad.
Az sejthetőleg szerepet játszik a próféta döntésében, hogy a meghódított tartomány kormányzójául Gedaliást jelölik ki a hódítók. Gedaliás annak az Ahikámnak a fia, aki még Jójákim király idejében védelmébe vette Jeremiást az ellene felzúdult papok és udvari emberek ellenében. Nyilván később is igyekezett pártfogolni, mivel fel kell tennünk, hogy Szedékiás alatt ellenzője volt az Egyiptom által bujtogatott kalandorpolitikának – csakis ez magyarázhatja, hogy Nabukodonozor ennyire megbízik a fiában.
Minden úgy történt tehát, ahogy Jeremiás évtizedeken át makacsul jövendölte, de bizonyosra vehetjük, hogy sokszor megvetett és megtorolt jóslatainak a beteljesülése nem töltötte el diadalérzettel. A hagyomány szerint keserves zokogásra fakadt a romjaiba omlott város felett, és hatalmas pátoszú, költőien emelkedett siratóéneket zengett fölötte. Ezt az éneket tartalmazza az a szentírási könyv, amely e hagyománynak megfelelően Jeremiás siralmai címet viseli. A bibliakutatók úgy vélik, hogy ez az írás nem magától a prófétától való, de bizonyára sok egykorú szövegrésze van. Gyanítható, hogy a babiloni fogság idején az ott élő zsidóság körében keletkezett, egyes részei talán nem is a végső lerombolást, hanem a korábbi, 598-as ostrom pusztításait siratják. A majdnem százstrófás költeményből szövegemben csak néhány megrázó részletet idézek.
Gedaliás gondjaira bízatik tehát Júda maradéka, és ez alkalmasint elég sok embert jelent. Bár a fővárosból sokakat elvittek, az Írás is nyomatékosan közli, hogy az egyszerű embereket a hódítók meghagyták helyükön a föld és a szőlő művelésére. A közvetlen környéket bizonyára letarolta az ellenség, hisz a kétéves ostrom idején a legegyszerűbb lehetett a sereget a helyszínről élelmezni. A föld azonban megvan, és Gedaliás szózatában, amit a rábízottakhoz intéz, kiviláglik, hogy mindenkinek jut bőven, sőt sok helyütt még a termés is betakarításra vár. A hírre, hogy Júda a jelek szerint békésebb idők elé néz, előkerülnek a bujdosó katonák, vezetőikkel együtt – ezek talán olyan alakulatok, amelyek a háború idején az ostromlott júdai városokból kitörtek, vagy még korábban tértek át gerilla-harcmodorra, de köztük lehetnek azok a csapatok is, amelyek a Jeruzsálemből elmenekült Szedékiást hagyták cserben –, és a környező délnyugati országokból is hazatérnek menekült vagy korábban oda települt zsidók. Nem kell tehát Júdát elnéptelenedett, kihalt földnek vélnünk. Az élet megindulhatna és előbb-utóbb talpra állhatna az ország, ha…
Ha közbe nem lépne Ismael, akiről annyit tudunk csak, hogy valamiképp rokonságban áll a dávidi dinasztiával. Martalócaival legyilkolja Gedaliást és az asztalánál ülő zsidókat és káldeusokat – az utóbbiak talán egy csekély létszámú, inkább jelképes helyőrség tagjai lehetnek, akiket Nabukodonozor hagyott Micpában.
Mi indítja Ismaelt erre a mészárlásra? A többi katonatiszt már korábban is figyelmeztette Gedaliást, hogy Ismael közönséges bérgyilkos Ammon királyának zsoldjában. Ezt hihetővé teszi, hogy amikor Ismael kutyaszorítóba kerül, valóban Ammonba menekül. De vajon Gedaliás miért állt útjában Ammon királyának? Erre nem ismerünk se bibliai, se történeti magyarázatot. Az sem lehetetlen, hogy Ismael szélsőséges nacionalista, vakbuzgó híve a megbukott szedékiási politikának, és tette egyszerűen bosszú, büntetni akarja az „árulót”, aki vállalta az együttműködést a megszálló hatalommal.
Akár bérgyilkos, akár fanatikus, Ismael könyörtelen és hidegvérű öldöklő. Hogy első mészárlása ki ne tudódjék, vérfürdőt rendez a Micpába tartó nyolcvan jámbor zarándok között. Végül magával hurcolná Micpa fegyvertelen és bizonyára alaposan megfélemlített lakóit, főképpen nőket, de ebben megakadályozza őt Johanánnak és a többi katonának a megjelenése, otthagyja foglyait, és embereivel együtt elmenekül.
Fel kell tennünk, hogy Jeremiás (és Báruk is) ott van az elhurcoltak s az utóbb megmenekülők között, és egyelőre velük vonulnak dél felé – csak így lehetséges, hogy a próféta kéznél van, amikor Johanán és vezértársai meg akarják kérdezni őt az Úr szándékai felől. És lám, hiába bizonyította be fényesen és szomorúan Jeruzsálem bukása a próféta szavainak megbízhatóságát, ismét süket fülekre talál, amikor az Úr nevében eltanácsolja a menekülőket az egyiptomi úttól. (Bebizonyosodik a régi igazság: az ember csak olyan tanácsot fogad el, amely megerősíti őt vallott vagy titkolt szándékában.) Megvádolják, hogy Báruk sugalmazta neki az otthon maradásra intő szózatot – ez arra vall, hogy Báruk (és talán családja is) köztudott hívei a káldeusoknak, legalábbis a meghódolás politikájának. Nemcsak hogy semmibe veszik a nyomatékos figyelmeztetést, még magát a prófétát és Bárukot is magukkal hurcolják.
Tahpanhesz vagy Tehafnehesz a Nílus deltájának keleti ága mellett feküdt, nem messze Egyiptomnak Júda felé eső határától.
Júdai menekülők azonban nemcsak Micpából érkeztek Egyiptomba. Nem sokkal Jeruzsálem eleste után zsidó kolóniákat találni – bibliai utalás szerint – Migdolban, Nofban, Patroszban és még messze délen, az etióp határhoz közel eső Szüénében, a mai Asszuán mellett is. Az utóbbi településről – Elephantinéről – régészeti leletek nyomán tudjuk, hogy az ott megtelepültek templomot állítottak Jahvénak, és történetük egészen a perzsa uralom végéig nyomon követhető.
Jeremiás új hazájában sem pihenhet meg: korholni kénytelen menekült honfitársait bálványozásuk miatt. Az otthonról hozott Aséra-kultuszt űzik itt is – amely tehát még a Kr. e. VI. század elején is elevenen élt Júdában! –, s lehet, hogy egyiptomi isteneknek is áldoznak egyesek. A próféta újra csak katasztrófát jövendöl – s 568-ban Nabukodonozor valóban lerohanja Egyiptomot. Bár elfoglalni nem tudja, nagy zsákmányt ejt a deltavidéken, s csekély veszteséggel vonul országába. Az a jóslata is beteljesedik Jeremiásnak, hogy Egyiptomba került zsidók közül csak nagyon kevés tér vissza földjére – csoportos visszatelepülésről legalábbis nincsen tudomásunk.
Izaiás és Jeremiás, a két valóban nagy próféta pályája sok hasonlóságot mutat, és igen lényeges vonásokban. Mindketten két király mellett működnek kérve-kéretlenül mint nagy horderejű politikai ügyekben tanácsadók. Ez is, az is olyan lépésektől akarja visszatartani a szóban forgó uralkodókat, amelyek a történelem tanúsága szerint valóban végzetes következményeket vonnak maguk után. Izaiásnak egyszer legalább sikerül elérnie, hogy királya – történetesen Ezékiás – megszívleli a tanácsát, és a Jeruzsálemet ostromló Szennakerib el is vonul a város alól. Ása azonban nem hallgat rá, intése ellenére az asszírok segítségéért folyamodik, s el is veszti országa önállóságát. Jeremiás ezzel szemben mindvégig hasztalan prédikál, csak kalodát, megveretést, börtönt és bilincset és végül száműzetést szerez szavaival.
Van egy fontos különbség is politikai állásfoglalásuk között. Izaiás mind Ásának – amikor Jeruzsálemet az izreli-arameus sereg fenyegeti –, mind pedig Ezékiásnak az asszírok ostroma idején kitartást javasol és ellenállást; Jeremiás viszont mindig következetesen a megadás, a nagyobb erőnek való behódolás szószólója. Az ellentét azonban nem lényegi. Egyfelől a két különböző időszakban más-más volt a józan, ésszerű politizálás követelménye, másfelől Izaiás sem híve a politikai kalandorságnak. Ezékiást például, aki Asszíria kényszerű vazallusa már uralma kezdetétől, megrója, amiért babiloni küldöttséget fogad, és egyiptomi segítségben reménykedik, hogy a függőségtől szabaduljon.
Kettőjük közül mégis kétségtelenül Jeremiás az igazi „homo politicus”, életének két legtevékenyebb évtizedét tölti azzal, hogy befolyásolni próbálja azokat, akik az állam szekerét szakadékba kormányozzák. Nem ő tehet róla, hogy szavát következetesen semmibe veszik, hogy mai ésszel felfoghatatlan önáltatással kergetik az erős, önálló Júda ez időben már végleg képtelen ábrándképét.
Sokszorosan hálátlan szerepet vállal ezzel Jeremiás. Józanságát gyávaságnak, defetizmusnak bélyegzik, politikai realizmusa egyenesen árulás bélyegét kapja a nemzeti dölyf fanatikusaitól, s mindehhez csak ráadás a megszégyenítés és a börtön meg a halálos fenyegettetés.
Nem alaptalanul beszélünk a két próféta politikai éleslátásáról és tevékeny közéleti szerepléséről – azt azonban nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy ők elsősorban mégsem politikusok, hanem próféták, az Úr szószólói. Ha egy-egy állásfoglalásuk ésszerűségét fényesen igazolja is a történelem, azt nekik mégsem a rezon sugallja, hanem valamilyen vallásos megfontolás. Izaiás biztatja és kitartásra buzdítja Ását és Ezékiást, amikor a város szorongatott helyzetbe kerül – mert szerinte fenntartás nélkül bízniuk kell Jahve segítségében, aki a legnagyobb túlerő ellenében is megszabadíthatja őket. Jeremiás behódolást követel és feltétel nélküli megadást – mert az előállott helyzet az Úr akarata, az ellenség az ő fenyítő eszköze a nép és a király vétkei miatt, épp ezért zúgolódás nélkül el kell fogadni mindezt, vétkes gőg idegen segítségben vagy önmaguk erejében bízni.
Jeremiás vallásos tanítása rokonítható Izaiáséval, főképp ami Isten egyetemes voltát és az eljövendő Szabadítóról való vigasztaló jövendöléseket illeti. Még nála is jobban szorgalmazza a megtérést, bűnbánatot, ami a végtelen irgalmú Istent a legnagyobb vétkekért is kiengeszteli. Különösen gyakran szól a külsőséges vallásosság ellen: Isten nem az áldozati barmok vérében és a tömjén illatában gyönyörködik, hanem az igaz töredelemben. Tőle való az a bizarr, de kifejező kép, hogy Izrael fiai, tehát a zsidók szívükben körülmetéletlenek, csak testükön hordják a Szövetség külső jelét, ezért nem kerülhetik el az ítéletet.
Lehet, hogy Izaiás monumentálisabb emberalak, de Jeremiás alighanem közelebb férkőzik szívünkhöz. Nagy drámai ellentétektől feszülő, szenvedélyes ember, aki nemcsak küldetésének külső akadályaival küszködik, de időnként még küldőjével, az Úrral is perbe száll. A keserű pillanatokban felrója neki szenvedéseit, kudarcait, egész magányos, örömtelen életét – de szabadulni nem tud, bensejébe égett az isteni parancs. (Ez a bátor, bensőséges hang, amellyel az Úrhoz szól, az apjának panaszkodó gyermek bizalmasságával, ugyancsak újszerű, mélységes vallási mondanivalót hordoz, a rettegett Isten képétől messze fut előre a jóságos Atyáé felé, akit majd Jézus hirdet meg az emberiségnek.) Lelke abban is kétfele hasad, hogy alapjában szelíd és gyengéd természetű volna – milyen megejtően zokog Sion leányának gyötrelmei felett, mennyire boldogan és mily derűs színekkel ecseteli az Úr irgalmát, amely a jövőben vár a választott nép megtért fiaira –, és mégis szinte egész pályája során a vész, a pusztulás és a büntetés igéit kell prédikálnia! Ízig-vérig modern embernek érezhetjük őt, aki időtlen kortársa minden küldetéses embernek, minden eszmékért hevülőnek, minden kudarcra ítélt jobbítónak. Benne élhetjük át esendőségünket és azt az erőt, amely a jobbakat túllendíti esendőségükön, és azt is, hogy a tett jutalma nem mindig az eredmény, sokszor csupán a nehezen kivívott lelki nyugalom, az elvégzett kötelesség tudata.
És végül: költői erő dolgában is kevesen múlják felül Jeremiást az Ószövetség nagyjai közül. Nem annyira fenséges és magasztos, mint Izaiás, ám líraibb, szenvedélyesebb és személyesebb.
A neve alatt fennmaradt könyv meglehetős időrendi és témabeli összevisszaságban tartalmazza beszédeit és intelmeit. A költői jellegű anyagot a próféta életéről és működéséről szóló prózai epizódok központozzák – ezek nem tőle valók, harmadik személyben beszélnek róla. Mivel sok aprólékosan pontos adatot tartalmaznak, feltétlenül kortárstól erednek, legvalószínűbben Báruktól, a hű titkártól és íródeáktól. Máshonnan – például a Királyok könyvéből – való elbeszélések is kerültek a szövegbe, s valószínűleg később, már a fogság után kapcsolták az irathoz a Babilon bukására vonatkozó jövendöléseket.
