JÚDÁS DICSŐSÉGE ÉS HALÁLA
JÚDÁS DICSŐSÉGE ÉS HALÁLA
Az Adaza melletti nagy csata Júdás utolsó nagy diadalát hozza. A zsidóság ádáz ellensége, Nikanór újra alulmarad, s ezúttal élete is odavész, levágott fejét és kezeit a jeruzsálemi várfalakra tűzik.
Ezt a győzelmet elég nehéz megmagyarázni, akár az előzmények felől, akár a nyomában következők felől nézzük. Amint láttuk, a jeruzsálemi megadás után hosszú ideig úgy hat, mintha Júdásnak nem volna ütőképes hadereje, csak a fegyvertelen ellenség ellenében tudna hathatósan fellépni. Röviddel ezután egy kisebb és egy nagyobb ütközetben legyőzi, illetve utóbb megsemmisíti a rátámadó hatalmas reguláris hadsereget, vezérével együtt. Arra kell gondolnunk, hogy az eseményeknek a Bibliában való előadása lehet hézagos itt.
Azt viszont már aligha értjük, miért hagyja a serege faképnél Júdást a beérzeti csata előtt – Kr. e. 160-ban –, megrettenve az ellenség túlerejétől. Ilyen helyzetben már eddig is többször voltak, mindig is nagy számbeli hátrányban indultak csatáikba, ám Júdás lelkesítő szavai felbátorították őket, és legtöbbnyire – győztek. Miért épp a nagy adazai diadal után száll mélypontra a bátorságuk? Nem épp azt várnánk, hogy Nikanór legyőzésétől szárnyakat kaptak, s abból is oroszlán lett, aki netán gyávább volt odáig?
Ezt a rejtélyt már meg nem oldjuk. Elég annyi, hogy a hős Júdás holtan marad a csatatéren. Ő kihullt a sorból, de fivérei, Jonatán és utóbb Simon a helyébe lépnek, hogy több szerencsével és a harc mellett olykor sikeres diplomáciai lépésekkel vigyék tovább a zsidóság vallási és nemzeti szabadságának ügyét.
A második makkabeusi könyv ezen a ponton be is fejezi az események előadását – hogy egészen pontosak legyünk, már egy kevéssel előbb: az adazai győzelemről és Nikanór csúfos végéről számol be utolsónak. Én ugyan lényegében az első könyv alapján formáltam meg a magam szövegét, itt most mégis inkább a második példáját követem, és Júdás halálával lezárom a Makkabeusok háborújának történetét, egyszersmind az Ószövetséget is. Ami ezután jön, az többnyire ismétlésként hatna: újabb s egyre kuszább trónviszályok a Szeleukida uralkodóházban, királyi kedvezések és királyi üldözések a zsidóság irányában, újabb háborúk, győzelmek és vereségek.
Álljon itt mégis legalább csupasz váza az eseményeknek!
Júdás halála és a végzetes csata szétzilálta az ellenállás erőit, Bakkhidész, Alkimosz és az idegen hatalom hívei kerekedtek felül. Jonatán, aki bátyja halála után átvette a vezérséget, a Jordán mocsarai között bujdosott kevés megmaradt emberével. Évekbe telt, amíg új harcosokat toborozva megerősödtek, és csatát nyernek Bakkhidész ellenében. Ekkor újabb trónkövetelő támadt Démétriosz ellen, a megölt Antiokhosz Eupatór fivére, Alexandrosz Balasz, aki Ptolemaiosz egyiptomi király veje lett, és harcot indított a Szeleukidák trónjáért. Alexandrosz is és Démétriosz is szövetségesének igyekezett megnyerni Jonatánt – ő Alexandrosz (150–145) hívéül szegődött, aki főpappá, majd helytartóvá nevezte ki, mihelyt legyőzte és megölte Démétrioszt. Nem sokkal utóbb az inga újra előbbi állapotába lendült vissza, most a legyőzött Démétriosz azonos nevű fia jelentette be nyomatékos igényét a trónra, és legyőzve ellenfelét, annak apósától is segítve, hétévi uralomra rendezkedhetett be.
Jonatánnak sikerült átvészelnie ezt a hatalmi fordulatot is, utóbb elnyerte II. Démétriosz „Nikátor” („Győzelmes”) kegyét és megerősítését a főpapi poszton. Rövidesen mégis szembefordult ezzel a pártfogójával, mert ismét csak lendült az inga, most Alexandrosz fia, VI. Antiokhosz lett a trónkövetelő, és igen kedvező ajánlattal nyerte meg Jonatánt és Simont. E sűrű politikai pálfordulásokat aligha róhatjuk fel Jonatánnak, hiszen neki csak az volt az érdeke, hogy minden körülmények között igyekezzék a legtöbb előnyt kiaknázni Júdea és a jeruzsálemi zsidó közösség számára. Ráadásul a tény, hogy királyok és trónkövetelők versengve igyekeztek megnyerni őt, csakis annak a jele, hogy már politikai és katonai tényezőnek számított ebben a térségben. Végül mégis az okozta vesztét, hogy egy ponton nem volt hajlandó további köpenyegfordításra: amikor Trüphón hadvezér fondorkodni kezdett ura, VI. Antiokhosz ellen. Trüphón tárgyalások ürügyével elcsalta Jonatánt a tengerparti Ptolemaiszba, és ott elfogta, utóbb pedig hitszegő módon megölette. Utóbb ez lett a sorsa az ifjú Antiokhosznak is, akit ugyan hatodiknak nevezünk, de valósággal sosem jutott el a trónig.
142-ben lépett Jonatán helyébe Simon, aki a második legidősebb volt a fivérek között. Ő természetesen II. Démétriosz hűségére tért vissza, már csak azért is, mert harcban állt a királlyal is ellenséges Trüphónnal, aki ez idő tájt Júdeát dúlta. Sikeresen legyőzte Trüphónt, és végbevitte azt is, ami fivéreinek még nem sikerült: elfoglalta Jeruzsálem várát, az idegen hatalom utolsó erődjét júdeai földön.
Simont a maga és bátyjai érdemeiért a nép 140-ben nagy ünnepségek között ismerte el örökös főpapnak, fővezérnek és fejedelemnek – görög szóval ethnarkhésznak –, és ami még fontosabb, ezeket a címeket örökletesnek jelentette ki a Hasmoneus (azaz Makkabeus) családban.
II. Démétriosz után a fivére, VII. Antiokhosz lett a király, és ő is megerősítette Simont a főpapi és hűbéres fejedelmi tisztségében. Később ugyan megvonta tőle jóindulatát, de ez a zsidóság főpapjának hatalmi állásában már nem jelentett lényeges változást.
Simont hatalma teljében tőrbe csalta és két fiával együtt megölte egy bizonyos Ptolemaiosz, aki Simon veje volt – ezzel az eseménnyel, amely 134-ben tőrtént, zárul az első és hosszabbik makkabeusi könyv.
Ami még ezután jött, azt már nem a Bibliából ismerjük.
Egyetlen életben maradt fiának, Jánosnak, Simon még életében átadta a hadvezetői méltóságot. 134-ben tehát János lett a főpap és fejedelem is, és harmincéves uralma alatt, sikeres hadakozásaival, egész Palesztinára kiterjesztette uralmát. Országa csaknem akkora lett, mint volt hajdan a dávidi időkben. A görögös Joannész Hürkanosz nevet vette fel, és attól fogva minden Hasmoneus görög nevet viselt.
Fia, I. Arisztobulosz (104–103) használta elsőként a királyi címet, és ugyancsak vele kezdődtek a trónért folyó áldatlan testvérharcok, amelyek fiai között is folytatódtak. Kr. e. 63-ban Róma lépett közbe; Pompeius letette II. Arisztobuloszt, és bátyját, II. Hürkanoszt hagyta meg egy Júdeára „visszanyesett” országocska királyának. Végül 37-ben a zsidók hajdani országa római provincia lett. A szétszabdalt terület négy darabján névlegesen „szövetséges” királyok, tetrarchák uralkodtak, de a valódi hatalom immár a prokonzul kezében volt.
A Makkabeusok első és második könyvét nem találjuk a zsidók és a protestánsok ószövetségi Bibliájában – túl későiek, és már eredetileg is görögül íródtak. (A második könyvön érződik is, hogy szerzője igyekszik a görög történelmi művek pompás retorikus stílusát követni – a vértanú anya és hét fia például mind formás szónoklatot rögtönöz, mielőtt a vérpadra lépne.) Mégis értékes dokumentumai a zsidó nép történetének, azon túl pedig vallásos gondolkodásuk fejlődésére is fényt vetnek, és néhány mozzanatukkal közelebb vezetnek a keresztény Biblia második könyvének, az Újszövetségnek a világához.
