SALAMON ÉNEKEI
SALAMON ÉNEKEI
Az Írás szerint nemcsak bölcs mondásokat szerzett Salamon, hanem énekeket is, mégpedig sem többet, sem kevesebbet, mint ezerötöt. Költőként is kiváló atyját, Dávidot, akinek csak hetvenöt zsoltárt tulajdonít a Biblia, Salamon ezek szerint jócskán felülmúlta, már ami a mennyiséget illeti – és ha így igaz. Salamon kiválóságáról és gazdagságáról ugyanis annyi lélegzetelállító adatot közölnek a szent szerzők, hogy okunk van gyanítani: itt is a Bibliában olyannyira megszokott túlzások egyikével van dolgunk.
Arról, hogy miféle énekeket szerzett a király, nem tudósít a történeti szöveg (a Királyok első könyve). A megadott számból ítélve nem is az Énekek énekére gondol, az ószövetségi Szentírásnak erre az igen különös könyvére, mert az egyetlen ének, ha pedig énekfüzérnek tekintjük, akkor is legfeljebb fél tucat dallá lehetne szétbontani. Más éneket pedig nem ismerünk, amelyet Salamon nevével kapcsolatba lehet hozni.
Ez a kapcsolat egyébként az Énekek énekét illetőleg is erősen kétséges. A szöveg első sora Salamont nevezi meg az ének szerzőjeként, és később Salamon maga is szereplője lesz – királyi dicsőségében vonul menyegzőjére, és úgy tűnik, azonos a költeményben szereplő szerelmes ifjúval, aki másutt inkább pásztorként áll elénk. A szerelmes leányt, a költemény másik hősét egy helyütt Sulammitnak nevezi a szöveg, ebből egyesek a Súnemból való, görögösen sunamita Abiságra gondoltak, és úgy vélték, hogy a király és a szűz özvegy közötti szerelmi románc húzódik meg az írás mögött.
Valójában ez az elragadó, csodálatos frissességű költemény szerelmi dalok és lakodalmas énekek füzére. A szerelmes odaadásnak és az érzéki szenvedélynek ez a világirodalomban is egyedülálló, költői szépségű megjelenítése több mint fél évezreddel később, feltehetőleg a Kr. e. IV. században íródott, vagy legalábbis akkor foglalták írásba a szájról szájra örökített, hagyományos népi énekeket. Szerzője vagy lejegyzői azért hivatkoznak Salamonra, hogy az írás tekintélyét növeljék.
Az viszont bizonyára sokaknak szöget üt a fejébe, hogy ugyan mit keres ez a pogány életörömet és egészséges erotikát sugárzó mű a szent iratok gyűjteményében. Az egyetlen valószínű magyarázat: a költeményt már elég korán allegorikusan értelmezték, a zsidó nép és Jahve egymáshoz fűződő érzelmeinek, viszonyuk fordulatainak és a zsidóság sorsának jelképes ábrázolását olvasták ki belőle – vagy inkább magyarázták bele. A leleményes papok és írástudók úgyszólván minden verssornak fölfedezték a rejtett jelentését. A szeretett lány testrészeinek dicséretében a palesztin föld magasztalását látták – a köldök Jeruzsálem, a mellek ikergidái az Ebal és Garizim hegye, a hajfonatok a Kármel-hegy erdős lejtői és így tovább. A vőlegényét kereső leány a Jahve után vágyódó zsidó nép, a vőlegény testének dicsőítő leírása pedig minden részletében a salamoni templomra érthető. Tiszteletre méltó szellemi teljesítmény ez a tüzetes átértelmezés, de aligha képzelhető, hogy eredetileg is ilyen allegorizáló szándék vezérelte a költemény íróját, még kevésbé a népet, amely a gyönyörű verseket jórészt a maga kollektív emlékezetében őrizte, formálgatta. Ha mégis van vallási vonatkozása az Énekek énekének, az egészen más jellegű. Nem egy bibliakutató véli ugyanis, hogy erre a szépséges költeményre talán olyan mezopotámiai szertartási énekek hatottak, amelyek Tammúz termékenységistennek és Istár istennőnek a misztikus nászát ünnepelték minden tavasszal, meglehetős erotikus szabadossággal, ami azonban az ókori keleti kultúrákban – például a görögökében is – nagyon jól összefért a vallásos áhítattal, sőt annak legközvetlenebb kifejezési formája volt.
Legfeljebb azon töprenghetünk el még, mi történt meg előbb: a költemény befogadása a szent gyűjteménybe, vagy az átértelmezése. Vagyis előbb alaposan „feldolgozták”, vallásos mondandóval ruházták fel, és azután nyilvánították szent könyvvé – vagy fordítva, puszta szépségéért, no meg vélt salamoni eredete miatt már hosszabb ideje őrizgették a gyűjteményben (amely egyébként is eleinte nem „Biblia” akart lenni, hanem a legfontosabb zsidó iratok antológiája), és csak később látták szükségesnek, hogy valamiféle vallásos jelentéssel ruházzák fel. Az utóbbi feltételezés a hihetőbb – és csak hálásak lehetünk a leleményes rabbiknak és írástudóknak, mert az ő derék igyekezetük nélkül ez a csodaszép írás talán nem maradt volna ránk, évezredek gyönyörűségére.
Tegyük még hozzá, hogy a keresztény világ, pontosabban a katolikus egyház is allegorikusan magyarázza az Énekek énekét, de a zsidóságtól némileg eltérően Jézus és az egyház „misztikus házasságának” rejtett szimbolikáját olvassa ki belőle.
Könyvemnek ebben a fejezetében úgy tettem, mintha elfogadnám a salamoni szerzőség fikcióját, és némi önkényességgel – remélem, megbocsátható önkényességgel – úgy mutatom be a költemény legszebb részleteit, mintha az a király és az egyiptomi királylány menyegzőjén előadandó pásztorjátékfélének íródott volna. Nincs ugyan bibliai adatunk rá, hogy az ókori zsidóság körében a színjátszás előfordult volna, de az ellenkezőjére sem, és mivel Salamon udvarának szelleme a bibliai tanúság szerint is kozmopolita volt, feltehető, hogy ez nemcsak vallási téren jelentette az idegen szokások meghonosodását.
