SALAMON MEGSZILÁRDÍTJA URALMÁT
SALAMON MEGSZILÁRDÍTJA URALMÁT
Mint tudjuk, Salamont még atyja életében beiktatták a királyi méltóságba, de hogy ettől fogva mennyi idő – néhány hónap vagy több év? – telt el Dávid haláláig, arra nézve a Biblia semmi támpontot nem ad. Ugyanígy nem tudhatjuk, mennyi idős volt Salamon, amikor trónra lépett. A hagyományos elképzelés szerint meglehetősen fiatalon kezdte uralkodását. Ez a vélekedés azon alapul, hogy maga Salamon mondja az Úrnak, amikor bölcsességet kér tőle: „Íme én olyan vagyok, mint a kicsiny gyermek, aki még nem ismeri a járást a házban”. (Károli fordítása szerint: „Én pedig kicsiny gyermek vagyok, nem tudok kimenni és bejönni.”) Úgy vélem, ezt nem kell szó szerint értenünk, csupán mint a szerénység és alázat túlzó kifejezését, és annyit akar mondani mindössze: „Tapasztalatlan vagyok még az uralkodás mesterségében.”
Valójában persze rátermett uralkodónak bizonyul Salamon már a kezdet kezdetén: annyiban mindenképp, hogy félreállítja azokat, akik uralmát veszélyeztetik. Adonia ezzel szemben bebizonyítja, hogy megérdemelten szorult háttérbe. Nemcsak az uralkodáshoz szükséges erély vagy kíméletlenség hiányzik belőle – nem ölette meg idejében Salamont, akiről pedig tudhatta, hogy vetélytársa, és a maga önkényes királlyá választását is roppant ügyetlenül, katonai háttér nélkül, nagy eszem-iszom keretében próbálta keresztülvinni –, hanem hiányzik a szükséges ravaszság és előrelátás is. Feleségül kéri Abiságot, és épp Salamontól! Hiába élt a súnemi leány szűziesen az elaggult király mellett, mégiscsak megosztotta vele az ágyát; aki tehát feleségül veszi őt, mintegy bejelenti, hogy igényt formál a trónra. (Ezért kellett Absalomnak is nyílt színen közösülnie Dávid hátrahagyott ágyasaival, amikor elfoglalta Jeruzsálemet.) Adonia tehát megpecsételte saját sorsát, Benája kardja csak végrehajtó eszköze a szükségszerű következménynek. Abjátár főpap életét, érdemeire való tekintettel, megkíméli a király, mindössze birtokára száműzi. Joáb a következő áldozat – ez azonban már nem óvatossági intézkedés, inkább bosszúállás, hisz a sereg nélküli vezér, akinek már egyébként sincs kit támogatnia a király ellenében, nem jelent valódi veszélyt. (Vagy – ki tudja? Elvégre még mindig van öt idősebb fivére – féltestvére – Salamonnak. Vagy néhányan eddigre már nem élnek közülük? Netán maga a király tette el őket láb alól? S ha nem, ami valószínű, hogyan sikerül „sakkban tartania” őket, hogyan éri el, hogy egyikkel sem támad semmi gondja a későbbiekben sem? Ezekre a kérdésekre nincs felelet az Írásban.)
Joáb tehát érzi a vesztét, és a szent sátorba fut, megragadja az oltár szarvát, ami azt jelenti, hogy az Úr védelme alá helyezi magát. Ez a legtöbb ókori népnél, így a zsidóságnál is bántatlanságot szavatolt. Először Benája is óvakodik a szentélybe behatolni, és csak királya határozott parancsára szánja rá magát, hogy vért ontson a szent helyen. Salamon eljárása jelzi, hogy az uralkodói önkény már a szakrális törvényekre sincs tekintettel. Igaz ugyan, hogy a mózesi törvény az ilyen menedéket csak a szándéktalan ölés esetére rendeli, míg a gyilkosról így szól: „oltáromtól is elvidd azt a halálra”. Salamon tehát, aki Ábner és Amasa szándékos megölését akarja megbosszulni Joábon, nem vét a „mózesi törvény” ellen – más kérdés, hogy ebben az időben még nem is létezik az e néven ismert törvénygyűjtemény, ezért valószínű, hogy a király igenis megsérti az akkoriban érvényes szokásjogot.
Joáb eltávolítása Benájának is „jól jön”, immár ő a király fővezére. Balsorsú elődjével ellentétben viszont nincs módja nagy nevet, dicsőséges győzelmeket szerezni, mert ura nem háborúzik, hanem békésebb úton gyarapítja országát.
Simei apró figura a nagy hatalmi játszmában, őrajta csak az apjától ráhagyott bosszút tölti be a király, amikor jelentéktelen vétsége miatt Benája kardjára adja.
