AZ APOSTOLI ZSINAT
AZ APOSTOLI ZSINAT
Amikor Péter a jeruzsálemi gyülekezet előtt sikerrel igazolta a Cornelius házában tett látogatását, az új hit megtette a döntő lépést az önállósodás, a judaizmustól való elszakadás felé. Elismertetett, hogy krisztiánus lehet az is, aki nem született zsidónak, és prozelitaként sem lett azzá. Pál és Barnabás és sokan mások, főleg az antiokhiai körökben, ebből le is vonták a kézenfekvő következtetést. Voltak azonban, leginkább a farizeusi eredetű zsidókeresztények között, akik a jézusi hitet csak a mózesi hit tökéletesített formájaként tudták elfogadni. S bizonyára nem is kevesen voltak. A hagyománynak egyes rétegei az ő felfogásukat támogatták vagy tükrözték inkább, ezért kerülhettek Jézus logionjaiba ilyen kitételek: „…míg az ég és föld elmúlik, a törvényből egyetlen ióta vagy pontocska el nem múlik… Valaki ezért csak egyet is megront a legkisebb parancsolatok közül és úgy tanítja az embereknek, a mennyeknek országában a legkisebb lészen…” (Mt 5,18–19). Véleményük alighanem hangadónak számított Jeruzsálemben, s azok a kiküldötteik, akik megrótták az antiokhiai gyülekezet „szabadosságát”, és a törvényt akarták rájuk erőltetni, alkalmasint az apostolok tekintélyére hivatkoztak.
Pál azonnal felismeri a helyzet kritikus voltát: amíg fennáll a felemás helyzet, amíg a köldökzsinór nincs elvágva, addig a pogánymisszió kilátásai is kétségesek. Ő kezdeményezi az apostolok és a presbiterek hitelvi tanácskozását, az egyház első zsinatját, amely a következmények tekintetében az összes későbbit felülmúlja.
A vita bizonyára hosszú és heves; Pál és Barnabás beszámolója sikeres térítésükről, ezzel kapcsolatos érvelésük, a feltáruló új perspektívák alighanem sokakat elgondolkodtatnak. Hogy Péter kiáll a keresztény szabadság mellett, az az ő tekintélye folytán roppant fontos, de nem meglepő a korábbi fellépése után. Jakab viszont a konzervatívabb felfogás híve, mégis kész a kompromisszumra, és mivel ő a jeruzsálemi közösség legtekintélyesebb vezetője, ez eldönti a vitát. Nem kell körülmetélkedni, a törvény sem kötelező, és csak azt kötik a pogánykeresztények lelkére, hogy vegyék tekintetbe zsidó hittestvéreik érzékenységét, ne okozzanak olyan botránkozást, amely könnyen elkerülhető.
A négy pontból, amit előírnak nekik, három az étkezéssel kapcsolatos: ne egyenek fojtott (ki nem véreztetett) állatot, vért és olyan húst, amelyet bálványnak áldoztak. Az utóbbi kitétel a hellenisztikus városokban élőkre vonatkozik, ott ugyanis a mészárszékekben többnyire olyan állatok húsát mérik ki, amelyeket valamely istenségnek áldoztak előzőleg. Pál egy levelében, nagyon bölcsen, azt tanácsolja ezzel kapcsolatban: a keresztény egyék nyugodtan ilyen húst, hiszen bálvány nincs; ám a szabadságnál is több a szeretet, ha tehát hittestvérét megbotránkoztatja vele, inkább ne egyék húst. A negyedik pont sajátságos módon sorolja ebbe a körbe a paráznaságot, mint amit csak a botránkozás miatt kell kerülni. Itt bizonyosan nem házasságtörésről van szó, hanem olyan pogány ünnepségekről, amelyek szexuális szabadossággal kapcsolódtak össze (pl. Dionüszoszé, Attiszé, Kübeléé stb.), ezektől kellett távol tartania magát a pogányságból megtért kereszténynek.
Tíz évvel korábban még valósággal kitoloncolták a túlbuzgónak talált Sault a jeruzsálemi testvérek. Most már senki sem vitatja Pál tekintélyét, tudják, hogy ő a pogányok szabadságának legfőbb szószólója, és hogy a zsinat döntése voltaképpen az ő nézeteinek az igazolását jelenti. Az „oszlopok”, Péter, János és Jakab egyenrangúként tárgyalnak vele, jóváhagyják evangéliumát, és elismerik, hogy ő kapott küldetést a pogányok közötti térítésre. Ezt az epizódot nem az ApCsel, hanem a galatákhoz írt levelében maga Pál adja elő, akárcsak a következőt, melynek során a nyilvánosság előtt megrója Pétert kétszínű magatartásáért. Ezekkel az önérzetes sorokkal utasítja el a gyanúsítást, hogy az ő igehirdetése nem Istentől való, hogy emberi eredetű.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy ezt jóhiszeműen állította Pál, mégis jó lett volna talán, ha az apostoli zsinat tüzetesebben megvizsgálja Pál evangéliumának, azaz igehirdetésének tartalmát, és főképpen szellemét. Mégis csak gyanút kelthetett volna, hogy Pál nem fordult hozzájuk, nem tudakozódott tőlük, sem másoktól, akik Jézus tanítását első kézből ismerték, hogy miben is állt ez a tanítás. Pál pedig - amennyire leveleiből tudjuk - nemhogy rejtegette volna ismereteinek ezt a fogyatékát, inkább még kérkedett vele (Gal 1,11 - 2,14). Ugyancsak levelei tanúsítják, hogy nem is különösebben érdekelte őt Jézus tanítása. Számára, aki a rabbinikus tanok avatott ismerője és alapjában spekulatív elme volt, Jézus úgyszólván ürügyül szolgált arra, hogy egy nagyívű és aránylag következetes teológiai rendszert építsen ki kereszthalála és feltámadása köré. Ennek a teológiának központi gondolata, hogy Jézus a kereszten mint Isten fia meghozta a tökéletes engesztelő áldozatot, amellyel a zsidókat kiszabadította a törvény rabságából, és a pogányoknak (azaz nem-zsidóknak) is meghívást adott a hamarosan eljövendő birodalomba, az Isten országába. Mármost az a Jézus, akit az evangéliumokból (főleg a szinoptikus evangéliumokból) ismerünk meg, nem hirdetett magasröptű teológiai eszméket, csupán egy nagyon köznapi, a legegyszerűbb ember által is felfogható dolgot: a tevékeny felebaráti szeretetet. És Pál evangéliumával nem az a legnagyobb baj, hogy teoretizál, hanem az, hogy teóriája lényegi ellentmondásba kerül Jézus igehirdetésének legfontosabb elemével. Pál unos untig ismételt alapeszméje, hogy a hitből, és nem a tettekből jön a megigazulás. A hitet Jézus is fontosnak tartotta, de a tettek ilyen leértékelése az ő eszméitől teljesen idegen.
Egy modern teológus szerint Pál volt az első váltó-elállító, aki tévútra vitte a jézusi tanítást. Jézust Isten fiává tette (Jézus hansúlyosan emberfiának nevezte magát, még azt is elutasította, hogy jónak nevezzék, mert ez csak Istennek jár ki!), és megalapozta a megváltás teológiai eszméjét, a krisztológiát. Mivel ő volt a pogánymisszió sikeres irányítója, a kereszténység az ő teológiájának köntösében lépett ki a nagyvilágba, a hellenisztikus keleten pedig néhány évszázad alatt a megváltástan, az Istenfiúság és Szentháromság-eszme körüli gyilkos viták teljesen háttérbe szorították a jézusi üzenet lényegét. És ami akkor kialakult, csak rosszabb lett az idők folyamán.Annak nevében, aki az ellenség szeretetét is elvárta követőitől, kardélre hányták és máglyára küldték a testvért is, ha a jóváhagyott eszméktől egy jottányit eltávolodott. Bizonyosra vehetjük, hogy maga Pál nem ezt akarta, de az is kétségtelen, hogy ő áll ennek a folyamatnak a kiinduló pontjában.
