JÉZUS HATALMA A KÓR ÉS A HALÁL FELETT
JÉZUS HATALMA A KÓR ÉS A HALÁL FELETT
Egy-két csodás gyógyításról már eddig is olvastunk; érdemes most a hasonló eseteket mintegy egybegyűjtve végigtekinteni.
Az Ószövetség nagy csodatevői úgyszintén gyógyítottak, Elizeus például a poklos Naámánt tisztította meg, s mind ő, mind Illés feltámasztottak egy-egy halottat. Jézus ténykedésének sokkal hangsúlyosabb eleme volt a gyógyítás, amely olykor tömeges méreteket öltött. Legalábbis a szinoptikus evangéliumok gyakran említik galileai működése kapcsán, hogy az őt hallgatni hozzá sereglők a betegeiket is magukkal hozták, és ő „mindenkit meggyógyított”.
A gyógyító csodáknak fontos funkciója, amit Jézus a jeruzsálemi vak láttán meg is fogalmazott: „hogy az Isten szándékai kinyilvánuljanak”. Közelebbről, az ő messiási küldetésének bizonyítékául szolgálnak. Keresztelő Jánosnak ezt üzeni, amikor az a tanítványain keresztül messiási voltát firtatja: „…jelentsétek Jánosnak, amit láttatok és hallottatok: a vakok látnak és a sánták járnak, a poklosok megtisztulnak és a siketek hallanak, a halottak feltámadnak…” Félreérthetetlenül fogalmaz a Lázár feltámasztásakor mondott imájában is: „Atyám… tudtam is én, hogy mindig meghallgatsz engem, csak a körülálló sokaságért mondom, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem.”
A funkció azonban nem mindig azonos a motívummal; Jézus emberi szívét többnyire a részvét mozdítja meg; épp Lázár sírja előtt még könnyekre is fakad. Ugyancsak egy özvegy anya fájdalma láttán határoz úgy, hogy kéretlenül is visszaadja az életnek a naimi ifjút.
Senkit el nem utasít, legyen az pogány (a római százados), legyen farizeus (ahogy bizonyára az Jairus, a zsinagógai elöljáró). Igaz, hogy a kánaánita pogány asszonyt, aki megszállott lányáért könyörög, először elutasítja, de látva állhatatosságát és hitét, végül neki is enged.
A gyógyításoknak többnyire van rítusa, bizonyos külső jelei is. A legfontosabb csodatevő elem a szó, a felszólítás: „Kelj fel és járj!” „Nyílj meg!” „Jöjj elő!” „Távozz, gonosz lélek!” Ez a parancsszó távolba is hát, így gyógyul meg a római centurio szolgája. Nem mindig, de gyakran kíséri a szavakat a kéz rátétele, a beteg testrész érintése. Egyszer Jézus a nyálával keni meg a süketnéma nyelvét, a nyálából és porból kevert sárral a vak szemét; a vakot szertartásos mosakodásra is elküldi még a Siloám medencéjéhez.
Teljesen érdektelen fontolóra venni itt a nagyszámú próbálkozást, amelyek Jézus csodás gyógyításait (akárcsak a Biblia más csodáit) természetes úton-módon igyekeztek magyarázni. Jézus csodákat művelt, mert Isten fia volt – aki az állítás második felét hiszi, annak fölösleges a magyarázat, hisz a csoda épp attól csoda, hogy ellentmond a természet oksági rendjének. Aki pedig nem hiszi, az eleve legendáknak tekinti a csodákról szóló elbeszéléseket, s ezért nem tart igényt tudományos igazolásukra.
Érdemesebb arra figyelni, amit a Biblia elejt egy helyen a csodás gyógyítás mechanizmusáról. Útban Jarius háza felé Jézus a tömegben szorongva is azonnal megérzi, hogy a vérfolyásos asszony gyógyulást keresve megérintette, mert „erő ment ki belőle”. Valami titkos módon, de a tudomány terminusaival is leírhatóan erők áramlanak tehát a csodatétel alkalmával, isteni fluidum, mennyei magnetizmus. Korunk parapszichológiája számára ezek jól érthető fogalmak és folyamatok. Elképzelhetjük az Istenember embertelen kimerültségét egy olyan nap végén, amikor betegek százait gyógyította meg. Ilyen alkalommal történhetett, hogy a tanítványok bárkájában álomba merült, és még a tomboló szél és a hajó hánykolódása sem ébresztette fel, csak a rémült tanítványok költögetése. (Ő azután egy szavával csendet parancsolt a szeleknek.)
Külön csoportot alkotnak és külön figyelmet érdemelnek azok a gyógyítások, amelyek során Jézus „tisztátalan lelket” (démont, ördögöt) űz ki a szenvedőből.
A korabeli zsidó (és nemcsak a zsidó) felfogás bizonyos betegségeket ártó lelkek által való megszállottságnak tulajdonított. Olyan betegségeket, amelyeket az akkori, sőt még a jóval későbbi anatómiai ismeretek birtokában sem lehetett szervhez kötni, testi funkciók zavaraira visszavezetni. Ilyenek lényegében az ideg- és elmebetegségek, közöttük is főként az epilepszia és a hisztéria; ezeknek a tünetei valóban úgy hatnak, mintha a beteg kifordulna önmagából, más szavait visszhangozná, emberfölötti erőt tanúsít, ha dühöngését meg akarják fékezni, kárt tesz önmagában is, mintha belülről törne valami idegen erő az ártalmára.
A démonok Jézus szavára riadtan menekülnek, néha már előre rémüldöznek a láttán. A Sátán alsórendű ügynökei meg sem kísérelnek szembeszállni uruk nagy Ellenfelével. Az ördögűzést a tanítványok is megpróbálják, néha sikeresen; Jézus utóbb kifejezetten rájuk ruházta ennek hatalmát, s a korai egyházban Fülöp, majd Pál apostolok is gyógyítottak megszállottakat. (Az exorcizmus egyébként a gonosz lélek kiűzése imaformulákkal, kézrátétellel és szenteltvízhintéssel – a katolikus egyház gyakorlatában jóval túlélte a középkort; a papi rendek közül az exorcistáét csak az 1971-es liturgikus reform törölte el.)
A démonűző gyógyulásokról szóló elbeszélések túlnyomórészt a szinoptikus evangéliumokban találhatók, és feltehetően a szinoptikus hagyomány alaprétegéhez tartoznak.
A racionalista bibliakritikusok némelyike arra gondolt, hogy Jézus isteni mindentudásánál fogva ismerte ezeknek a betegségeknek a valódi természetét, s lényegében úgy is gyógyította őket, mint a többit, tehát a gyógyító erő átsugárzásával, külsőségekben azonban alkalmazkodott kora embereinek felfogásához, és csak rájuk való tekintettel használt démonűző formulákat.
Az ilyen vélekedés azonban teljességgel ellentétes a Biblia gondolatvilágával és nyilvánvaló mondandójával, különösen ha a nagyobb összefüggéseket nézzük. A nagy harc már megkezdődött a Világ Fejedelme – a Sátán – és az ő uralmát szétzúzni készülő Megváltó között. Az első és döntő ütközetet Jézus nyerte, ellenállva a pusztában a három nagy kísértésnek. A Gonosz utóvédharcba kényszerült. Igyekszik minél több embert hatalmába keríteni alsóbbrendű ágensein keresztül, s ezeket uszítja az Igaz ellen. Minden egyes sikeres ördögűzés tehát a Sátán újabb veresége, újabb csatanyerés Jézus és újabb remény az üdvösség kapujában álló emberiség számára. A démonok elleni győzelmek tehát nem csodás gyógyítások csupán, hanem egyszersmind üdvtörténeti események.
Halottat feltámasztani annyit tesz, mint lélek és test korábbi egységét visszaállítani, mint valakit a holtak országából visszahozni. Ez már több, mint meggyógyítani egy testi fogyatékosságot, isteni hatalom kell hozzá. Ennek birtokában kelthette életre Illés a sáreptai özvegy fiát s utóbb Elizeus a sunemi asszony fiát. (Okkal teszik fel a nagyon hasonló körülmények miatt, hogy egy és ugyanazon esetről van szó, amely a két rokon hagyomány mindegyikébe beleépült.)
Jézus három halottat kelt életre. Jairus leánya még halálos ágyán fekszik, épp csak elhagyta az élet, mai szóval a klinikai halál állapotában van (akárcsak az Illés feltámasztotta fiú), lehetne épp újjáélesztésre is gondolni. A naimi ifjúnál már nem, őt koporsóban viszik, egy napja legalább halott. Lázár pedig negyednapos, oszlásnak indult hulla, „már szaga van”, aggodalmaskodik a gondos Márta. Egyre látványosabb és egyre meggyőzőbb diadalmak a halál hatalma felett.
Utóbb majd Péter és Pál apostolok is feltámasztanak egy-egy halottat Jézus nevében s az ő erejével.
Nem kétséges, hogy Jézus három feltámasztása valami előképszerű kapcsolatban van saját későbbi feltámadásával. Aki másoknak vissza tudja adni az életet, annak lehet hatalma arra is, hogy önmaga testét egyesítse a lelkével. Nagy különbség van azonban a kettő között a feltámadott testek mineműsége tekintetében.
Jairus leánya, a naimi ifjú és Lázár esetében a halál cezúrája, az a néhány óra vagy nap kitörlődött az időből, bizonyára saját tudatukból is, semmissé vált, testük úgy élt tovább, mint haláluk előtt.
Jézus feltámadott teste már nem volt alávetve a fizikai törvényeknek, megjelent, ahol akart, falakon s zárt ajtókon hatolt át, jóllehet más alkalmakkor evett-ivott, meg lehetett tapintani, tehát földi testként viselkedett. Ez pedig egy még magasabb szintű, a végső nagy feltámadás utáni állapot előképe, amikor majd a testek „fénylenek, mint az égnek fényessége” (Dán 12,3), és „sem nem házasodnak, sem férjhez nem mennek, hanem olyanok lesznek, mint az angyalok a mennyben” (Mk 12,25).
