PÉLDÁZATOK A MENNYEK ORSZÁGÁRÓL ÉS EGYEBEKRŐL
PÉLDÁZATOK A MENNYEK ORSZÁGÁRÓL ÉS EGYEBEKRŐL
A példabeszéd (görög–latin szóval parabola) igen jellegzetes formája Jézus tanításának a szinoptikus evangélistáknál, ahol egyszerű embereknek kell magvas és bonyolult teológiai gondolatokat érthetően, sőt átélhetően elmagyaráznia. (János evangéliumából ez a műfaj szinte teljesen hiányzik, mindössze két hasonlatot használ a jó pásztorról, ill. a vajúdó asszonyról, és erre csak részben magyarázat, hogy János Jézusa főképp Júdeában és Jeruzsálemben, „képzettebb” hallgatóságnak beszél.) A példabeszéd tehát megvilágító erejű, és Jézus is többször kifejezetten ilyen célból mondja őket. Meglepő ezért, hogy példázatait kezdetben még tanítványai sem értik, és kénytelen megmagyarázni számukra egyik-másikat. És még meglepőbb, hogy kérdésükre, miért beszél példázatokban, azt mondja Jézus: hogy elrejtse a valódi értelmet azok előtt, akik nem tartoznak a kiválasztottak közé.
Bár Jézus gyakran és mesterien alkalmazza a parabolát, ebben nem áll előzmények nélkül. Az Ószövetség legnevezetesebb példázatát Nátán próféta mondta Dávidnak a gazdag emberről, aki elvette a szegény ember egyetlen báránykáját – némi segítséggel a király meg is értette, hogy Betsabéról és Uriás megöléséről szól. Isten és a választott nép viszonyát Ezékiel példázta Ohola és Oholiba ágas-bogas allegorikus történetével. (Mint nem szóbeli példázatok talán ide sorolhatók a próféták jelképes tettei is.) Más ókori irodalmakban igen elterjedtek voltak az állatmesék, amelyek áttételes és szemléletes módon erkölcsi tanításokkal szolgálnak, mint pl. a görög Aiszóposz ismert fabulái. A Jézust megelőző és az ő korában is élő rabbinikus tanítás úgyszintén használt példázatokat, és a rövidebb, hasonlat és metafora jellegű alakzatok bőséggel találhatók az Ószövetség bölcsességi könyveiben is.
Jézus hasonlatai a hétköznapok világából merítenek: kovász, mustármag, háló, gyöngy, elásott kincs, vetett mag, búza, konkoly – mindenki számára fogható és érthető dolgok. A terjedelmesebb történetek is vagy a gazdálkodás körében mozognak (szőlősgazda és napszámosok, úr és intézője), vagy a népmesék ugyancsak meghitt világához lépnek közelebb, és királyokról és az ő szolgáikról szólnak. A szokványos kétszintű jelentésen, a felszínín és a mögöttesen kívül vagy ezeket átitatva azonban itt jelen van egy harmadik is. Az a szimbolika, amely a próféták óta elevenen élt a zsidó hagyományban, s amelynek ismeretében a legegyszerűbb hallgatók is a királyon vagy a gazdán eleve Jahvét, szőlőskerten Izraelt (Izaiás hasonlata), a vőlegényen a Messiást, a számadáson és az aratáson a végítéletet, a szolgán ugyancsak a zsidó népet értették.
A jézusi példázatok túlnyomó többsége a mennyek országáról szól. A közhiedelemben ez a mennyországot jelenti, és a keresztény egyházak igehirdetése a hívek többségét meghagyja ebben a tudatban. Ha pedig ezt a mennyek országát valóban úgy tekintjük, mint a halál után elkövetkező túlvilági létet, akkor a példák jó része alig vagy csak tökéletlenül értelmezhető, hisz jórészt nagyon is erről a világról beszélnek.
A „mennyek országáról” két dolgot kell tudni.
Az első, hogy a „menny” Isten helyett áll, akinek a nevét a szigorúbb zsidó vallási felfogás nevében nem volt szabad kiejteni. Tehát Isten országáról van szó; a Márk- és Lukács-evangélium nem zsidó eredetű szerzői egyébként többnyire így is fogalmaznak.
A másik, hogy Isten országa Jézus tanításának s ennek folytán az őskeresztény egyház igehirdetésének kulcsfogalma, amely akkor már évszázadok óta egybekapcsolódott a messiási várakozással.
Izaiás, Jeremiás és főképp Ezékiel jövendöléseiben formálódott ki a nagyszabású vízió a végső időkről, amikor Isten mint király leveri népe ellenségeit, majd minden népet összegyűjt Jeruzsálemben, és kezdetét veszi a földön az ő uralma. Ez olyan lesz, mint egy második teremtés, az új világ nem ismer többé ellenségeskedést, az erőszakot még a természetből is kiküszöböli (az oroszlánnal alszik a gödölye, és a gyermek kígyók fészkével játszik). E csodás idők előhírnöke az Úr Felkentje, a Másiah, azaz Messiás, Dávid házából, ő vezeti népe harcát, amely majd Isten segítségével a végső győzelemig folytatódik. A fogság utáni prófétáknál, majd a zsidó apokaliptikus irodalomban ezek az elképzelések tovább bővültek és színeződtek, hozzájuk kapcsolódott a nagy fordulatot megelőző végítélet, amelyet Isten átenged az ő küldöttének (ez Dániel könyvének apokaliptikus részében pl. Emberfia nevet visel). A küldött nagy dicsőségben a mennyekből érkezik (ez a paruzia; a görög szó a. m. ’megérkezés’, a hellenisztikus korban uralkodó vagy helytartó ünnepélyes látogatását jelentette). Az ítélő megrostálja a maradékot; az örök földi Isten-ország a választottaké lesz; Dániel szerint még a halottak közül is feltámadnak az igazak, hogy ennek részesei legyenek.
Ez az egész nagy érzelmi és gondolati együttes tehát – amelyet a vallástudomány eszkatológiának, a végső dolgokra vonatkozó tannak nevez – már régen készen állt, amikor Keresztelő János először lépett a világ elé, és ezrek és tízezrek sóvárgó reménykedésének nyújtott tápot nagy szóval kiáltva a pusztában: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa!”
Nem kellett magyarázkodnia, miről beszél, tódultak hozzá a megtérők. S ő nem is magyarázkodott.
Miért pazarol hát Jézus annyi szót, egyenes és rejtett beszédet arra, hogy milyen is lesz az az Isten országa?
Nos, épp azért, mert erről a milyenről a jövendölések és apokalipszisok csak nagy általánosságokban szóltak.
Ő sem ad persze útikönyvet ehhez az országhoz. Túlságosan összetett dolgokról van szó, ezért is mond annyi különféle példázatot, amelyek, mint láttuk, már eleve, a látszólag konkrét hasonlóságokban is szimbolikus jelentést hordoznak.
Mi világlik ki végül is e példázatokból az Isten országáról?
Hogy titkosan és csodálatos módon nő ki belőlünk és a világból, mint az elvetett magból a kalász, és kicsiny kezdetből hatalmassá dagad, mint a parányi mustármagból nőtt fa vagy a maroknyi kovásztól megkelt vékányi kenyér.
Hogy felmérhetetlen kincs, amelyért érdemes minden egyebet odaadnunk.
Hogy aki nem képes embertársának bármit megbocsátani, nem jut be oda.
Hogy fáradoznunk kell érte, az Istentől kapott adottságokat jól kamatoztatni, érdemeket szerezni; még ravaszkodni, hamis eszközökkel szerezni támogatókat is jobb, mint lemondani róla.
Hogy senkinek sincs előjoga hozzá; aki régóta munkálkodik érte, egyenlő lesz azzal, akit az utolsó pillanatban fogad fel a gazda; hogy aki hivatalos oda, de elutasítja vagy méltatlannak bizonyul rá, annak helyét bárki idegen elfoglalhatja. (Az erre vonatkozó példázatok, igen jelentősek, a zsidóság előjogait tagadják, a világméretű evangelizáció eszmei alapját fogalmazzák meg, a pogány-keresztények egyenrangúságát hirdetik.) S végül:
Hogy eljövetelére minden pillanatban készen kell állnunk, mert „nem tudhatjuk a napot és az órát”.
Számos idézettel bizonyítható az evangéliumokból, hogy Jézus ezt az eljövendő (a földön eljövendő!) Isten országát időben igen közelinek jelezte. („Bizony mondom, nem múlik el ez a nemzedék, amíg mindezek meg nem lesznek!”) Nem kevesebb hely tanúsítja az apostoli levelekben és János apokalipszisében, hogy a legkorábbi keresztény közösségek is ebben a várakozásban éltek.
És mégis egyoldalú volna csak ennyit látni. A kifejezést maga Jézus is többféle, legalább háromféle értelemben használta.
Egyszer azt mondta például: „Az Isten országa nincs itt vagy amott, hanem bennetek van” (Lk 17,20). Eszerint a kegyelmi állapotot, az isteni kiválasztottság tudatát és Isten akaratának igenlését értette rajta. Ennek az értelmezésnek is jól megfelel például a mustármag és a kovász hasonlata.
Más kijelentései azt jelzik, hogy a maga fellépésével, működése révén már elérkezettnek tekinti az Isten országát. „Ha pedig én az Isten ujjával űzök ki ördögöket, kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa” (Lk 11,20). Ebben az értelemben tehát az új üdvkorszak Jézus működésével, de legkésőbb az ő megváltó kereszthalálával végérvényesen beköszöntött, s akkor ennek a birodalomnak mindenki polgára lehet, aki benne hisz és megkeresztelkedik. Mivel a korai paruziavárakozás – amit a kifejezés harmadik s eredeti jelentése gerjesztett – hiábavalónak bizonyult, az egyház végül ezt a lelkibb értelmezést tette meg irányadónak.
