PÁL RÓMAI ÚTJA
PÁL RÓMAI ÚTJA
Festus nem látja okát, hogy Pál ügyét tovább halogassa; megfelelő katonai kíséretre bízva Rómába küldi, hogy fellebbezése folytán a császári fellebbviteli bíróság elé állhasson.
Pál 56 nyarán került Caesareába; mivel Festus 59-ben lett júdeai helytartó, az apostol ennek az évnek kora őszén indul el Róma felé. Ez a fogsága tehát nem is két évet tartott, mint az ApCsel közli, hanem három teljes esztendőt.
A szentírási könyv négy utolsó fejezete többes első személyben íródott, a szerző tehát ismét, s most már harmadszor, Pál útitársa. A viszontagságos hajóút leírása ilyenformán nem a történetíró előadása, hanem érezhetően személyes hitelű beszámoló, kerek novellisztikus egész, sok eleven részlettel. További jellemző vonásokkal bővül Pál portréja: higgadtságát a legválságosabb helyzetben is megőrzi, gondja van a hajó minden utasára, és igen gyakorlatias intézkedéseket javasol, amelyeket ha nem vesznek figyelembe, bekövetkezik a baj; de ha elfogadják, mindnyájuk javára szolgál. Az isteni gondviselésen túl nem kis részben neki köszönhető, hogy végül a nagy gabonaszállító hajó minden utasa biztonságban eléri a partot.
Málta – ókori nevén Melité – szigetén töltik a telet, amely a gyakori viharok miatt az ókorban a földközi-tengeri hajózás holt időszaka volt. 60 tavaszán továbbindulnak, s néhány közbenső állomás után kikötnek a Nápolytól nyugatra eső Puteoliban (ma Pozzuoli), ahol abban a korban az Alexandriából érkező hajók kirakodtak, s rakományukat szárazföldi úton szállították tovább Rómába.
Pál is szárazföldi úton megy, de az őrizet nem túl szigorú, Puteoliban egy hetet időzhet a szerzővel együtt az ottani keresztény közösség vendégeként. Érkezéséről hírt nyervén, a római hívek két-három napi járóföldre elébe jönnek, így valóságos diadalmenetben vonul be a birodalom székvárosába.
Rómába érkezve hatósági engedéllyel magánszállást bérel, s ott házi őrizetben van módja kivárni a tárgyalást. Itt két évet tölt, viszonylag kedvező körülmények között, látogatókat fogadhat, és akadálytalanul hirdetheti az igét.
További sorsáról az Apostolok Cselekedetei nem tudósít. A Pál leveleiben fellelhető utalások nyomán kialakult egy hagyományos felfogás, amely szerint a fogság a Lukács által említett két év elmúltával véget ért, Pál felmentő ítéletet kapott a császári törvényszéken. Feltehetőleg azért, mert vádlói nem jöttek utána; erre másfél év haladékot szokott adni a római bíróság, ha valamely provinciában élt a vádló; felmentő ítéletet csak ennek az időnek az elteltével hoztak.
Megvalósította-e az apostol a rómaiakhoz küldött levelében jelzett szándékát, hogy egészen Hispániáig megy az Úr igéjét hirdetni? Ókori eredetű hagyomány szerint igen, de a Bibliában erre nézve nincs bizonyíték. Pál az eredeti elképzeléseitől igen eltérő körülmények között került Rómába, és ott a tervezettnél jóval hosszabb időt volt kénytelen eltölteni, ezért elképzelhető, hogy letett a tervéről, és inkább keletre utazott. Megfordult több olyan városban, ahol lelki gyermekei várták. A Timóteushoz írt első levél elején ezt írja: Amikor Makedóniába indultam, arra kértelek, hogy maradj Efezusban, és figyelmeztess bizonyos embereket, hogy ne vesződjenek mesékkel és végeérhetetlen családfákkal… Ezek szerint tehát visszatért Efezusba, ahol majd egy évtizeddel korábban hosszasan időzött, és innen Makedóniába indult tovább. Hacsak… hacsak ez a levél nem abban a korábbi időszakban keletkezett! Hiszen Pál akkor, 55 őszén ugyancsak Makedóniába távozott Efezusból. Az a fajta tévtan viszont, amelyre a fenti idézet utal, semmiképpen sem volt jelen Efezusban az ötvenes években, legalábbis szentírási nyoma nincs, ennek alapján éppen feltehető, hogy az apostol valóban visszatért ide a fogságból kiszabadulva.
Nem tudjuk, hogy a fenti út előtt vagy után, de talán ebben az időszakban jutott el Pál egy olyan helyre, ahol még korábban nem járt: Kréta szigetére. A Titusznak írt rövid levél elején olvassuk: Azért hagytalak Kréta szigetén, hogy pótold, ami hiányzik, és a városokba presbitereket rendelj utasításaim szerint. Olyat keress, aki feddhetetlen, csak egyszer nősült, akinek gyermekei hisznek…. A szigeten is tévtanítók lehettek, mert így intette tanítványát: Akad sok fecsegő és ámító ember, főként a körülmetéltek között. Ezeket el kell hallgattatni, mert egész családokat feldúlnak, és aljas haszonlesésből alávaló dolgokat tanítanak. Nem tudjuk, a levelet honnan küldte Pál, a végén viszont fontos közlés olvasható: Ha majd elküldöm Artemászt… siess hozzám Nikopoliszba, mert az a tervem, hogy a telet ott töltöm.
A görög nyelvű világban több Nikopolisz volt, a legnevesebb Epiruszban. Hogy Pál terve valóra vált-e, s ha igen, melyik Nikopoliszban, és hogy mely évről van szó egyáltalán, arra nézve semmi támpontunk nincsen.
A hagyomány szerint, amely a Timóteusnak írt második levél tanúságán alapszik, ezek után valamikor Pál még egyszer visszatért Rómába, ahol aztán újra fogságba esett, és ezúttal már a vértanúság koszorúját tette fel életére koronául.
Miért ment? Honnan ment? És odament-e egyáltalán?
Talán kiderül, ha figyeljük, mit ír Timóteusnak a szóban forgó levele végén:
Én ugyanis hamarosan feláldoztatom, közel az elköltözésem ideje. Jó harcot harcoltam, a futást bevégeztem, a hitet megtartottam, készen vár az igazság koszorúja… Siess hozzám… Demász a világ kedvéért elhagyott és Tesszalonikába ment… Egyedül Lukács van velem… Hozd el Márkot is, mert hasznát veszem a szolgálatban… A köpenyemet, amelyet Troászban Karposznál hagytam, idejövet hozd magaddal, és a könyveket is, kiváltképp a pergamentekercseket… Első védekezésemnél senki sem volt segítségemre, mind magamra hagytak… De az Úr mellettem állott és megerősített, hogy bevégezzem az igehirdetést, és halljanak meg mind a pogányok… Trofimuszt Milétoszban hagytam betegen. Igyekezz a tél előtt ideérni…
Elsőként is: a levélben semmi sem jelzi, hogy Rómában íródott, és csak kikövetkeztethető, hogy írója fogságban van. Útjának utolsó megnevezett állomásai, Troász és Milétosz, messze esnek Rómától. Amikor ír, egy per már mögötte áll, amelyben maga kényszerült védekezni. Ez vajon a jelen üggyel kapcsolatos, vagy első fogságara (60–62), ill. az azt lezáró tárgyalásra utal vele? Ha úgy tartjuk, hogy Rómában írta a levelet, akkor az utóbbi a hihetőbb, hisz az Úr melléje áll és megszabadítja, s még lehetősége nyílik befejezni a pogányok közötti misszióját. De van-e jelen ügy, második fogság, azaz fogoly-e az apostol a levél írásakor? Baljós előérzete és az, hogy első védekezését említi, sejteti, hogy egy másik is várható, tehát igenis fogoly, s új tárgyalása talán már a véget jelenti. Ezért is sürgeti szeretett lelki gyermekét, hogy a tél beállta előtt igyekezzék odaérni. Panaszkodik, hogy egyedül van, csak Lukács tart ki mellette, mások cserbenhagyták, vagy hivatásuk szólította el őket.
De Rómában vagyunk-e? Vagyis valóban ezek a sorok a legutolsók, amelyeket a vértanúhalálra készülő apostol írt, illetve tollba mondott?
Vagy ha mégsem, akkor hol és mikor íródott a levél?
A caesareai fogságra nem gondolhatunk, az hosszan húzódott ugyan, de Pálnak akkor és ott nem volt oka a közelgő vértanúság kilátásával számolni.
Gondolhatunk ezzel szemben arra a bizonyos efezusi fogságra az apostol 52–55 közötti ottléte alkalmával. Emlékezzünk csak rá, amit akkor, 55 őszén a korintusiaknak írt: már életünkről is lemondtunk… magunkban már a halálos ítéletet is elfogadtuk… de az Úr kimentett az életveszélyből… Nos, vajon nem illik ebbe a helyzetbe, a szerencsés fordulat előtti hónapokba mindaz, ami a 2Tim végén áll?
Illeni illenék, de van-e nyomós okunk, hogy a hagyományos felfogással szembehelyezkedjünk?
Szenteljünk előbb figyelmet néhány elgondolkodtató egybeesésnek. „Csak Márk van velem… Demász elhagyott, Tesszalonikába ment…” Vessük ezt össze azzal, ami a korábbi bizonyításunk alapján valószínűleg efezusi fogságából írt levelek végén áll: Köszönt benneteket Márk, Barnabás unokaöccse… ha megérkezik, fogadjátok szívesen… Lukács, a kedves orvos és Demász (Kol 4,14) …munkatársaim, Márk… Demász és Lukács köszöntenek (Filem 23).
Tehát Lukács Pál mellett van, Demász is, még nem hagyta el. Efezusból egyébként könnyebb „a világ kedvéért” áthajózni Tesszalonikába, mint Rómából. Mint ahogy egy hátrahagyott köpenyt is érdemesebb áthozatni a szomszédos Troászból, mint elvitetni az akkor ismert világ másik végébe… Milétosz, ahol Pál betegen hagyta Trofimuszt, ugyancsak félnapi járás Efezusból.
Van itt bökkenő is: a 2Tim szerint Pál bízza meg Timóteust, hogy hozza el Márkot, a Kol és Filem szerint viszont Márk ott van mellette. A nehézség feloldható az alábbi gondolatmenettel: Pál fogságban van, egyelőre még súlyos ítélet fenyegeti. Márk, Démász, Lukács vele vannak. Aztán Pál Márkot elküldi Kolosszéba (Kol 4,11), Demász Tesszalonikába távozik. Pálnak egy idő után hiányzik Márk (már rég megbékült vele az első útján történt összezördülésük óta), ezért kéri Timóteust, hogy hozza el, ő nyilván tudja, hol találja, nem kell erről tájékoztatnia.
Még egy komoly ellenvetéssel kell szembenéznünk, mégpedig nemcsak a 2Tim, hanem egyáltalán a fogságból küldött levelek kapcsán: ha Lukács, „a kedves orvos” Pál mellett volt a feltételezett efezusi fogság idején, miért nem tesz egy szónyi említést se róla az Apostolok Cselekedeteiben?
Erre csak egy válasz van: az evangélista Lukács, egy személyben az Apostolok Cselekedetei szerzője, nem azonos a „kedves orvossal”, hanem névrokona csupán. És visszakérdezhetünk: ha az ApCsel szerzője végig társa volt Pálnak kétéves római fogsága, sőt az annál későbbi, feltételezett második fogság idején, miért nem ír semmit ezekről az eseményekről a bizonyosan később keletkezett művében? Miért zárja le elbeszélését Pál Rómába érkezése után néhány nappal?
Mielőtt további következtetéseket vonnánk le a fenti gondolatmenetből, tudomásul kell vennünk, hogy a bibliakritikusok nem elhanyagolható hányada (protestáns és katolikus oldalon egyaránt) kétségbe vonja a „pasztorális levelek” (1Tim, 2Tim, Tit) páli eredetét. Érveik részben teológiai természetűek: azok a tévtanok, amelyeket a pasztorális levelek kárhoztatnak, nehezen azonosíthatók, de leginkább a századvégen és a második század első felében eluralkodott gnosztikus eszmék jegyeit mutatják. Feltűnő az is, hogy a szerző nem vitázik ezekkel, nem fejteget és bizonyít, nem érvel az igaz tan mellett, ahogy Pál teszi kétségtelen hitelű leveleiben, hanem csak elítéli a tévtanítókat, és kíméletlen fellépést sürget velük szemben. Ugyancsak nyomósak a stiláris érvek is. Pálra a szenvedélyes, gyakran szaggatott vagy szökellő érvelés a jellemző, előadásmódja az élőbeszéd dinamikáját követi, a pasztorális levelek ezzel szemben nyugodt menetűek, szisztematikusak, szókészletük és szóhasználatuk, mondatépítkezésük pedig elég lényeges eltéréseket mutat a többi páli levélhez képest. Mindezek alapján a szigorú kritika úgy véli, hogy a szóban forgó levelek a második század elején keletkeztek, és szerzőjük mintegy kölcsönvette Pál tekintélyt sugárzó nevét (ilyesmire több példa van mind az Ó-, mind az Újszövetségben), és nem azért, hogy megtévesszen, hanem hogy írásának nagyobb nyomatékot adjon.
Ennek a felfogásnak az alapján teljesen fölösleges bármiféle hiteles szentírási nyomot keresni arra nézve, mi történt Pállal első római fogsága után; még az első szó sem helyénvaló, hisz nem bizonyítható, hogy egyáltalán volt második. Az ApCsel szerzőjétől tudjuk, hogy Pál a bérelt római szálláson két évig (valószínűleg 60-tól 62-ig) tartózkodott – ezen túl semmit sem tekinthetünk kétségtelen ténynek. A két év elmúltával talán felmentették, s még néhány évig ténykedett, ahogy a tiszteletre méltó, de nem bizonyítható hagyomány tartja, de az is lehet, hogy elítélték, és akkor szenvedte el mártírhalálát, nem pedig öt évvel később, 67-ben. Erről a mártíriumról és annak körülményeiről ismét kizárólag a hagyományra vagyunk utalva.
Sokan vélik úgy, hogy a pasztorális levelek dolgában lehetséges a kompromisszum: valóban nem Pál fogalmazta őket, hanem valamelyik munkatársára bízta a megszövegezésüket, innen a feltűnő eltérés az anyag kezelésmódjában és a stílusban. Bizonyos részleteket azonban közvetlenül diktált, ezekben ugyanis elvéthetetlen a személyes hang. Kinek jutna eszébe, ha nem a gyengéd és figyelmes Pálnak, így inteni szeretett tanítványát: Ne légy tovább vízivó, élj egy kevés borral, gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintetből (1Tim, 5,23)? És a 2Tim záradéka, a valóban páli emelkedettségű sorok közelgő vértanúságáról… és a sürgető hívás, a keserű panaszok, a sietős közlések, kívánságok, ismert és kevésbé ismert nevek egész sora – el tudunk képzelni agyafúrt hamisítót, aki mindezt ily zseniálisan kieszeli? Akár még abba is belenyugodhatunk, hogy a levél első három fejezete idegen kéztől, jóval későbbi szerzőtől való, és a negyedik csak összeszerkesztés révén került az írás végére, de ebben a húsz-egynéhány versben Pál értelme izzik, és Pál szíve dobog! Ezt a levéltöredéket Pál írta vagy diktálta, és ő küldte el Timóteusnak élete egy válságos pillanatában.
Ám még ha ezt elfogadjuk is a fentebbi gondolatmenet alapján – melyben bizonyítani igyekeztem, hogy a keltezés helye nem Róma, hanem Efezus –, akkor is csak oda jutunk Pál életének utolsó éveire nézve, hogy ama bizonyos kétéves fogság kezdetén túl semmi sem bizonyítható tényszerűen a Szentírásból.
