I. Autobiographia.
I.
Autobiographia.
Autobiographia.
Az idő eljár, ’s napjaink, nagy és apró embereikkel, legyenek a’ nemzeti sakkjáték nagy mesterei, legyenek (a’ sakkjátékos szereposztása szerint) játékkövek, összesen és egyenkint lehunynak, hogy örök semmiségbe merüljenek; vagy kiknek élete nem röppent el, mint az egynapos virág szinvegyülete, a’ történetirás itélő lapjára kerüljenek. És a’ történetiró érdekesnek fogja találni e’ korszakot, az átalakulás kínos korszakát, és az itéletben, mit a’ kérlelhetlen biró hozand, fel fognak méretni emberek és dolgok és az egykorúaknak e’ dolgokróli nézetei, mellyeknek nyomán – bizony, bizony félek – igazolva lesz, hogy korunk nagy volt; ámde nagyságát nem egyeseknek köszönheti.
Ime itt van „A’ kelet népe”! ’s ebben gróf Széchenyi, kínosan bár (mint mondja), de mégis feltárja politicai életének titkát, rendszerét, ’s ezzel – azt vélnők – korunk titkának kulcsát is a’ chronograph kezébe fogná nyujtani; de a’ nemzet alig lesz hajlandó e’ kulcsot elfogadni; amazt pedig sajnálanom kell, mert gyarlóságokat juttat el az utókorra, mellyeknek a’ halandó testtel sirba kellene szállaniok, mivelhogy nem alkalmasok a’ kérlelhetlen utókor kezében boglárul szolgálni a’ rég kiérdemlett halhatatlanság koszorújához. – Én rám legalább mindig igen kellemetlenül hat, valahányszor egy nagy ember „confessio”-it olvasom; mindig egemből hullok alá; mindig tapasztalom, mennyire igaz, hogy a’ kit istenitni akarunk, azt igen közelről megnézni nem jó; mert a’ közelség mintegy nagyitó, a’ sima tűn is göröngyöt mutat. – Én a’ „selfbiography”-t csak Fouché-féle embereknél találom jónak, ’s nálok sem a’ miatt, a’ mit magokról, hanem inkább a’ miatt, a’ mit másokról mondanak; ama’ miatt nem, mert nekem ugy tetszik, hogy az önismeret a’ tehetségek legnehezbike; – hiába! az ember nem vetközhetik ki önmagából, ’s megesik még a’ legjobbakon is, hogy egyben másban önmagokat elfogult szempontból nézik, mert magunkhoz sokkal közelebb állunk, ’s az egyes részletek sokkal inkább elfoglalnak, mint sem hogy az egésznek áttekintésénél gyarlóság ne keverednék nézetinkbe. – A’ ki vádoltatik, ám védje magát; kinek élete titokrejtély volt, ám beszéljen – ha tetszik – titkairól; de a’ kit nyilvános életében egy nemzetnek tisztelő szerelme kisért, hagyja tetteit szólani maga helyett.
Ha már gróf Széchenyi a’ Pesti Hirlapot olly veszélyesnek ’s nemzetet és kormányt e’ veszély ellenében olly vízeszűn-gyöngének hiszi, miszerint hivatva érezné magát, ez uj Medusa ellen Perseus szerepét elvállalni, ’s gyámvédi paizsával fedni be e vakon rohanó gyermeknemzetet, mellyről hinni látszik, hogy nem csak semminemű szellemi discretióval, de még azon ösztönszerű tapintattal sem bir, melly barmot óv a’ mérges füvektől: kétségtelenül csak hálát érdemel jó szándékaért; ’s habár a’ jó szándék hevében néha egy kis szélmalomharczot, néha pedig olly epés gyanusitgatásokat szemlélünk is, minőkkel az utólsó Frangepán óta magyar még perben sem vádoltatott: én magam is, felejtve sérveimet, hála ’s köszönetben szívem mélyéből osztozhatnám; ’s ha nemzetünknek negyvenkilencz ötvenedrésze szóval, szellemmel, tettben, irányban a gróf gyanusitgatásit meg nem czáfolná (49/50 részt mondék, mert igen jól tudom, van egy árnyéklat, melly a gróf után igen örömest „feszítsd meg”-et mond, csakhogy más okból, mint a gróf maga), hahogy e’ gyanusitgatások ellen a’ nemzetélet minden nyilatkozata hangosan nem szól: magam kiáltok fejemre veszélyt. Ez hát – mint mondám – hálát gerjeszthet a’ nemes gróf iránt, kit – még ha itéletben téved is – csak meleg honszerelem lelkesithet; de lehetlen nem ohajtanom, ’s azon nagyság érdekében, melly a’ nemes gróf érdemdús fejéről az egész honra áradoz, ’s melly e’ szerint köz nemzeti dicsőség, köz nemzeti kincs, – lehetlen nem ohajtanom, bár a’ munkának önbiographiai része elmaradt volna!
Azonban én nem ragadom meg szőrszálhasogató kárörömmel a’ munka ezen részén csekély nézetem szerint áradozó gyarlóságokat, ’s egy általános megjegyzés után csak azokra fordítok egy kis futólagos taglalást, mik ez önbiographiában nem annyira a’ gróf tisztelt személyét, mint inkább az ő nyilvános életével olly szoros viszonyban álló közéletet érdeklik.
A’ nemes gróf – ki az ugynevezett tacticát az országlási tudományban minden másnak elébe teszi – több mint egy helyütt nyiltan megvallja, miképen tacticája mellett két pad közti helyzetbe jutott, ’s majd nyugati, majd keleti szelektől csapkodva, mint lapta levegőben lebeg. E’ vallomás, a’ gróf száraz számtani modorából az én szenvedelmes, érzelgő modoromba öntve, annyit tesz: hogy a’ nemes gróf politicai helyzetében sem fen sem alant nem bir annyi bizodalommal, a’ mennyi kell, hogy azon messzeható terv kivitelének kéj szerint intéző mestere maradhasson, mellynek fölfedezéséhez, bár – a’ mint mondja – most is kínosan, de mégis csakugyan kissé hozzáfog, vagyís inkább hozzá fogni csak igérkezik; mert midőn tanszomjas kebellel már-már nyilni véljük a’ mysteriumok szekrényfödelét, elvégre is csak türelemre utasittatunk. – ’S még ennyit sem tenne, ha nem gondolná, hogy a’ hont végveszély fenyegeti; – nem tenne, mert – ugy látszik – még mindig méltányos engedményekre csábitgatást tart szükségesnek; minek természetesen azonnal vége van, mihelyt a’ csábitó titkairól le-leröppen a’ fátyol. Igen természetes, hogy a’ magasult érzelmektől dagadozó keble visszasovárog nagyszerű hatáskörébe; mert vágya nem kisebb, mint egy nemzet jövendőjét megalakitani, és tehetsége e’ vágynak megfelelő. De az is természetes, hogy e’ végett vissza kell szerezni a’ bizodalmat, mellyre a’ két pad közti helyzetben senkinek sem lehet számolnia. És a’ gróf azt gondolá, ha elmondja e’ nemzetnek, mik valának gyermekkorának álomképei, mint olvadott össze az ifju szívvérével a’ tántorithatlan honszeretet, mikint született, mikint ért férfias agyában a’ terv, ’s mint lön az akarat cselekvéssé, – ha ezt elmondja azon őszinteséggel, mely a’ férfiut, azon öntudattal, melly gróf Széchenyi Istvánt megilleti: lehetlen, hogy a’ két pad közti helyzet kellemetlenségének vége ne legyen. – Én nem gondolhatok ezenkivül okot, melly a’ grófot önbiographiájára itt e’ munkában indithatná; ’s ha igy van, meg kell mondanom, hogy szükségtelen munkát tön; mert habár a’ gróf, ki a’ „Világ”-ban (113 lap.) elismeré, hogy a’ hon erejének egyeditésére irányzott czélzata sem okos ember sem kormány előtt titok nem volt, most ezen egyesités céljára nézve már ugy hiszi (22 lap.), hogy „a’ mit lelke rejt, csak némi kebel sejté, ’s felfogása ezek előtt is jobbára rejtély maradt”; magamról, ki egyike vagyok a’ leggyöngébbeknek, másokra itélve, bizonyosnak merem állitani, hogy az, mit a’ gróf messzevágó terve végczéljának ’s magasabb szempontnak nevez, nyilvános élete, tanjai ’s tettei után, lepecsételt könyv nemzetünk előtt már rég nem volt, éppen ugy, mint bizonyos lehet a’ nemes gróf, hogy az érzelmek felől, miket ő, a’ számolgató hideg észnek fölkent bajnoka, néha ép’ a Justinus-Kerner-féle mysticismus, néha pedig magyar mythologicus költészet birodalmába is beszáguldozva, olly áradozó meleg hangon fest, magyar soha sem kételkedett; és ha csakugyan igaz, hogy politicai helyzete két pad közti lön (mit, mióta „A’ kelet népe” megjelent, én is hiszek, előbb azonban ez csak a’ nemes gróf példabeszédi tulszinezésre nagyon hajlandó „keleti” képzelgésének raja lehetett), azt inkább annak tulajdonítom, hogy a’ gróf nemzetünk jövendőjének megalakitására kigondolt bölcs eszméit még azután is, hogy már nemzeti közkincscsé váltanak, magánytulajdonának tekintgeté, ’s azokat, értelmi felsősége méltányos érzetében, minden idegen avatkozástól menten, autocratorilag kezelni törekedett; ’s tulajdonítom annak, hogy a’ nemzetet egy beteg testnek, magát pedig nem ezen beteg test egyik, bár egészséges tagjának, hanem a’ betegtől külön személyesített orvosnak nézvén, mihelyt a’ beteg (kinek mégis a’ „semmit rólunk nélkülünk” diaeteticai főszabályai közt áll) saját ösztönből ’s nem az orvos rendelvényéből mozdult, magát nem csak „minden combinatióból kiforgatva” vélte, hanem ezen combinatiókat, mint egyedül üdvözitő hitet, a’ nemzet üdvösségével elannyira ugyanazonította, miszerint egyszersmind kiforgatott combinatióival magát a nemzetet is enyészetnek rohanni vélné; vagy – hogy a’ gróf által annyira kedvelt, de ha gyám-okul használvák, soha semmit nem bizonyitó hasonlatoknál maradjunk – a’ nemzet jövendőjét egy nagy sakkjátéknak tekintette, mellynél minden más csak játékkő, a’ játszó ő maga, ki nem rögtönzés, hanem kiszámitott terv szerint teszi huzásait, ’s ha eljőnek mások, ’s itt-ott a’ nyilt ellenség ellen egy-két huzáskát – bár szintugy kiszámitott terv szerint – megkisértenek, néha egy kis ingerült nehezteléssel utasitá el a’ játékhoz tolakodókat, ő maga pedig amugy leplezve kívánt játszani; mert hiszen engedményre-csábitgatás – that was the word! – ez a’ választott tactica; és e’ tacticának természetéhez tartozott, hogy itt egy tolakodót félrelökni, amott egy másikat, ki a’ játékot „inspiciálni” akará, csititgatni kellett; miből aztán egyik oldalon néha egy kis suttogás, a’ másik oldalon gyanakodás származhatott, ’s a’ leplezett játék miatt félreértések következhettek, minőről alább egy kis szó leszen; de azt tagadni bátorkodom, hogy volt volna e’ gyanakodók közt is valaki, a’ nemes grófnak tiszta szándokát ’s tántorithatlan honszeretetét kétségbe vonó; azért is, nézetem szerint, a’ két pad közti helyzet megszüntetésére talán alkalmasb tactica volt volna, nem a’ keblet tárni fel, mellynek tisztaságáról soha senki sem kételkedett; hanem a’ nemzeti értelmesség tömegével összeolvadni; elhinni, hogy közvélemény e’ honban már van, – közvélemény, mellynek – mint „Hitel”-ében ő maga irá (183 l.) – engedelmeskedni tanácsosb, mint neki parancsolni akarja; ’s e’ közvéleményt egyben követve, másban fejtve, előkészitve, de tőle soha külön nem válva, bizonyos értelmi monopoliumnak érdemlett vagy nem-érdemlett, de tagadhatlanul létező gyanúját eltávolitni; melly monopoliumot hiszen gróf Széchenyi Istvánnak értelmi felsőbbsége mindig kivíhat, mihelyt egyedüliséget nem igényel; mert a’ nemzeti értelem csődületében bizodalomra mindig számolhat, ki a’ versenytért harczmezőnek ’s a’ versenyzőket ellenségeknek nem tekinti, vagyis – mint a’ „Hitel”-ben írva van – egymással ’s nem egymás ellen dolgozik.
És ez volt egyetlen általános jegyzetem, mellyet a’ nemes gróf rosz néven venni annál kevésbé fog, minél inkább meg lehet győződve, hogy halhatatlan érdemei e’ honban annyira méltányoltatnak, miszerint fényükből még az önmagasztalgatás által sem veszithetnek; mert mindnyájan tudjuk, hogy gróf Széchenyi Istvánt a’ nemes öntudat megilleti.
De találtam légyen vagy nem találtam el az önbiographia vezéreszméjét, vallomásaival ugy a’ nemzetélet mint a’ Pesti Hirlap elleni kikelés sokkal szorosabb viszonyban áll, semhogy némelly állitások rövid taglalatát mellőzhetném.
A’ nemes gróf azt látszik hinni, hogy a’ magyar nemzet sir szélén állott, midőn ő az életre üditő tárogatót 15 év előtt megharsogtatá. Sok függ azon szemponttól, mellyből terveinkben indulunk: azért hát nem lesz felesleges megjegyeznem, miképen én ezen felfogást hibásnak tartom, ’s nemzetünk évkönyveinek utmutatása szerint helyesebbnek itélem azon nézetet, mellyet a’ gróf előbbi munkáiban igen sok helyütt nyilvánitott, többek között „Hitel”-e 136-ik lapján: „Boldogok mi, hogy köztünk inkább a’ fiatalság jelei ’s hibái láthatók, ’s hogy még távol tőlünk a’ vénség ’s koporsó;” igy a’ „Világ” 99-ik lapján: „Magyarország fejedelme nagy hatalmu úr, mert élő ’s fiatal, nem vén ’s megholt nemzeten uralkodik.” – Nekem ugy tetszik, e’ nézetet nemzetünk évkönyvei sokkal inkább igazolják, mint a’ mi most „A’ kelet népe” 16-ik lapján mondatik, miszerint „valóságos csoda, az emberiség évrajzaiban hallatlan eset ’s közvetlen isteni befolyás, nemzetünket olly közel a’ sirhoz, ismét az élők közé visszalépni látni.” – Én általában nemzetek életében, csudákra, istenek közvetlen beavatkozására, nemtőkre ’s más illyesekre nem sokat adok, ’s a’ mint erősen hiszem az egyetemet örök bölcs törvények szerint kormányzó isteni gondviselést: ugy sérteni vélném a’ világok világának törvényhozóját, ha őt egy szeszélyes szultánnak képzelném, ki – ha kedve tartja – ok és eredmény lánczolatának örök törvénye alól egy vagy más hangyabolyt kiváltságol, ’s eljő, közvetlen isteni befolyásával egy Lázár-nemzetet csudatevőleg feltámasztani. „God acts but by general laws” – mond egy angol bölcs. Nemzetek életében más ternók nincsenek, mint talán észben ’s polgári erényben nagy férfiak, minő például az, kit én, nem gyáva hizelgésből, hanem meggyőződésből, a’ magyarok legnagyobbikának szoktam nevezni. – Ezek lehetnek véletlen ternók, minden egyébben ok van szorosan és következmény, ’s azért én ép’ ugy nem hiszem, hogy az a’ fiatal nép, mellytől valóban távol volt vénség és koporsó, tulajdon azon időszakban a’ sir szélén dermedezett: mint a’ hogy megfogni nem tudom, mikint lehet ép’ az 1760-iki időt ollyannak jelelni ki ujabb korunk történeteiből, mellyben (2 l.) Magyarország lakosa kimondhatlan előmenetelt tőn*, mellyről mégis a’ 84-ik lapon az mondatik, hogy akkoron, alkotmányt ’s nemzetiséget tekintve, a’ magyar (a’ mint valóban igaz) szánakozásraméltó szerepet játszott. – De hiszen a’ historia felfogásában tévedni épen nem csuda; mert valamint némellyel gondolkozása szerint „duo cum faciunt idem, non est idem:” ép’ ugy látszik különbözőnek azon egy dolog, a’ mint különböző szempontból tekintik. – Aztán a’ polycratesi mindenes szerencse ritka dolog, ’s vannak emberek, kik ha másban nem, a’ historiai kútfők választásában szerencsétlenek; pedig ugy látszik, hogy e’ szerencsétlenség a’ grófot is üldözgeti; különben ha a’ francia forradalom eredetének historiáját valami jó pragmaticus kútfőből merítette volna, olly képtelenséget csak nem állitana, hogy Magyarország ama’ forradalom előzvényeiben tébolyog! vagy hogy az 1840-iki országgyűlés, a’ karzatoknak parancsoló fölhevülése miatt, gyors léptekkel haladt bizonyos conventi jelenetek felé! – Szegény karzatok! ti a’ magyar tanácskozási mezők- ’s teremeknek, lóhátról és gyalog, jegen és szárazon, fegyverrel ’s fegyvertelenül, 1000 év óta lármahősei! zajongástokat én is roszalom; de bizonyossá teszlek benneteket, hogy a’ magyar országgyűlésből conventet csinálni soha sem fogtok, hacsak gróf Széchenyi azt, a’ mi e’ honban soha senkinek eszébe nem jutna, rátok nem beszéli, míg végtére tán magatok is elhiszitek; – ő, ki midőn csupa merő szoros mathematicai számolásból (melly számolásnál hogy a’ szív jelen nem volt, nagyon elhiszem) ezt is amazt is Robespierrehez hasonlitja, miszerint tán majd gyanakodóvá tevén az erőt ’s hatalmat, ollyasmi sükerül, mint szokott az ebbel, mellynek veszett hirét költi valaki, – épen ez által, de még sok más egyéb által is, habár nem az aristocratia, nem is más egész osztályok, de legalább bizonyos „hirlapszerkesztő” és bizonyos „hig velejű politicai költönczök” és bizonyos „tulzók” irányában, bizonyos vágyakat kézzelfoghatólag bizonyít, melly vágyak az értelem istenasszonya egykori főpapjának vérözönemlékű vágyaihoz talán csak azért nem hasonlithatók, mivel a’ gyanussá-tétel rendszerét egykor olly mesterileg kezelt vádló ügyészhez (tán Fouquier Tinvillenek hítták) hasonlitnának, hahogy Pannonia körülménye és Galliáé egymástól ég- ’s földtávolságilag nem különböznék.
Ha ezen állitást csak az „urbér” behozatalára vonatkozónak itélhettem volna: nem teszek észrevételt; de bátorlét, tulajdonnak szentsége, a’ kifejlettebb felmagasult polgárisodás kisérői, minő példaul a’ családi viszonyok nemesb elrendezése, és az emberiség legmagasb fokán álló nemzetek sajátaihoz tartozó anyagi javak és kéjek emlittetvén, ’s az 1760-iki időszak ezekre alkalmazva idéztetvén, lehetlen volt ezt historiai botlásnak nem tartanom.
Istenemre mondom! fáj, hogy nem lehet ezt elhallgatnom; az epés csipkedéseket, mikkel a’ megtámadás saturálva van, örömest el hagyom hangzani megtorlatlanul, ’s bár gúnynyal tetéze sokat, mi az ember kebelében szent, bár játékot üzött a’ szenvedésből: a’ tisztelet, mellyel a’ grófnak szívem mélyéből adózom, hallgatást parancsol a’ hiuságos gerjedelmeknek, mellyek gyarló embert annyira késztenek viszont nevetségessé tenni azt, ki bennünket nevetségessé tenni iparkodott. – Nyomorult semmirekellőnek vallanám magamat, ha örömömre válhatnék, port szemetet szórni a’ megbotlott óriásra; én tiszteletteljesen tárom ki karjaimat, ’s kérem: szenvedjen meg a’ nemzeti nagyság épitésénél homokhordó napszámosi közt, méltassa tanácsára, javitó vezetésre azt, kinek most utját állani törekedik; mert jobb a’ közre, ha egymás mellett, mint egymás ellen; – de két gyanusitás van a’ gróf könyvében, mit erősen visszatorlani nagy és szent kötelességek parancsolnak; ’s ezeknek egyike a’ zendülési syllogismus, mellyről hát szó még máshol is leszen.
Hogy a’ magyar nemzet akkor, midőn gróf Széchenyi István a’ polgári nyilvános életet olly dicsőn megkezdette, nem volt sir szélén álló vén beteg, arról alig kételkedhetünk, ha figyelembe veszszük a’ megtörhetlen visszahatást, miszerint alkotmányszerüség ’s nemzetiségi elem a’ germanizálás fáklyatüzénél ujult lángra gyult, azon nagy férfiu törekvéseinek ellenében, kiről Platthy Mihály halhatatlan tollával irva van: hogy „princeps justus, sapiens, aequus, quem praeceps boni publici fervor et peregrina juribus nostris consilia lege praescriptos cancellos siverunt perrumpere;” ha továbbá figyelembe veszszük az 1790-iki országgyűlést, mellyen annyi felvilágosodás annyi türelemmel, annyi lelkesedés annyi méltósággal, annyi szabadságszeretet annyi törvényességgel, annyi körülményismeret annyi előrelátó gondossággal, annyi engesztelő szellem a’ jövendőbe olly mély belátással párosultak, hogy ezen országgyűlés történetét évrajzaink legfényesb lapjaihoz sorozhatnók; utóbb ha megolvassuk az 1790: 67 törvényczikk által kirendelt országos választmányok munkálatait, mellyek nagy részben a’ XIX. század gyermekeinek is becsületökre válhatnának, ámbár a’ statusgazdasági tudomány még akkor rendszeritve nem igen volt; és ha el nem felejtkezünk a’ lelkesedésről, nem az olly nemes áldozati készségről, mellyet nemzetünk a’ következett századnegyednek minden phasisain át bizonyitott; és szemmel tartjuk, mikép a’ viszontagságok minden kisérletein keresztül, egy részről a’ nemzetiség nagy érdekében soha nem ernyedő buzgósággal küzdött előre lépésenkint; más részről pedig vágyait a’ reform után, mint sérveinek és bajainak egyedüli orvosa után, ha néha tévedezve bár, de mégis kitünteté; és nem siklanak el figyelmünk elől a’ municipalis élet körébeni jelenetek, mellyek még azon időszakból sem hiányzanak, mikor a’ magyar olly súlyos áldozatoktól, annyi veritékes fáradalmaktól pihengetve, tespedett ugyan, ’s tespedésére ürügyül vevé a’ méltó remények valósulatára, alapos igények teljesületére várakozást; azonban e’ tespedő várakozás közben is uj meg uj erőket gyüjtögete (mert hiszen korunk sok bajnokinak nevelése nem épen ez időszakba tartozik e?), míg majd elkövetkeztek az 1823-iki események, és elkövetkezett az 1825-iki országgyűlés, mellyről gróf Széchenyi olly igazán mondá: hogy „a’ pillanati nyomásnak visszahatása nyilván bizonyitá be a’ világnak, mikint Magyarország fejedelme élő ’s fiatal, nem vén s megholt nemzeten uralkodik:” valóban ha ezeket megfontoljuk, lehetlen meg nem győződnünk, miképen mind ezek nem arra mutatnak, mintha nemzetünk már a’ sir szélén dermedett volna; mire hiszen erősebb czáfolat talán nem is kell, mint épen ama’ bámulatos hatás, mellyet gróf Széchenyi munkái gyakoroltak; mert ezen hatásnak szoros számolás szerint okvetlenül ki kellett volna maradnia, hahogy a’ nemzetben már előre kész fogékonyság nincs, a’ mi valóban nem halálos álomkórságnak jelensége. A’ mi azóta történt; minő felszámithatlan hatással volt a’ nemzeti értelmesség önmagábóli kifejlésének processusára az országos rendszeres munkáknak ugy a’ magános társalgás mint a’ municipalis élet nemzeti nagy asztalára kitálalása; mikép nőtt fel, fejlett, érett és erősödött a nemzet az 1836-iki országgyűlés által ’s kölcsönös hatás szerint az országgyűlés a’ nemzet által (mire tán azok is tettek valamit, kik a törvényhozótest értelemsugárinak a’ nemzet ereibe folytonos elszivárgását ’s ezzel viszont az országgyűlési fénycsomóba visszasugárzását, idő ’s körülmény szerint, talán szintugy nem hóbortos rögtönözgetéssel, hanem szintugy becsületesen átgondolt kiszámitással eszközölni segítgették); mikép következett egy – szabad legyen hinni – utólsó visszalökési kisérlet azok érdekeinek magas helyekre befolyása által, kiknek most gróf Széchenyi István sejditlenül bizonyosan ’s akaratlanul kezökre játszik, ’s kik ez uj, váratlan „succursuson” alkalmasint nem kevesbbé fognak bámulni, mint az angol toryk az angol radicaloknak, vagy a’ franczia republicanusok a’ Gazette de Francenak szövetségén; és mikép eszközlé a’ visszalökési kisérlet ép’ ellenkezőjét annak, a’ mit szándékla; ’s mikép következett el a’ boldog óra, hogy nemzet és kormány kölcsönös őszinte bizodalommal kezet fogva, együtt, egymással, nem egymás ellen állanak, – mind ezt egészben magasabb szempontból, egyes részletekben híven felfogni, a’ historia körébe tartozandik; – elég, hogy a’ szempont, mellyből gróf Széchenyi nemzetünk állapotját ugy valamint saját polgári munkás erényének hatását most felfogni látszik, csekély nézetem szerint nem helyesen van választva. – E’ taglalat pedig korán sem vala henye critica; mert alkalmasint e’ körül forog „a’ hitel tengelye, mellyet a’ kelet népébeni” szenvedelmes declamatiók és vészjóslatok érdemlenek.
Én a’ nemes gróf polgári nyilvános életét igy veszem föl: Hazáját mondhatlanul szereté; szereté ama’ keserédes búskomolysággal, melly nemzeti jellegünk sajátsága, mikint mind ezt szívmelegébe mártott tollal olly mesterileg festi, valahányszor megszállja (és – istennek hála! – gyakran szállja meg) a’ magasztos polgári erények poësisa. – Ez érzelmek, nemes gróf, mik – szeretem hinni – igen sok magyar kebelében visszahangoznak, csakhogy kevésnek adatott ama’ „száraz ecset,” melly olly eleven szavakba önti, a’ mi sokaknál kimondhatlan, – ez érzelmek azok, miket nézetem szerint magunkban ugy mint polgártársainkban örökön ébresztenünk kell; minek ideje soha sem mulik, bármilly stadiumon álljon is a’ nemzeti kifejlődés; ment nincs nélkülök lelkesedés, mellyre a’ honnak örökké szüksége van, mivelhogy nélküle polgári erény kereskedési áruczikké lesz. – Engedjen hát a’ gróf kérelmemnek, hogy ne akarja utját állani a’ szívbőlfakadó szózatoknak, miknek végiránya: minél többekben fölébreszteni, minél többekben ébren tartani a’ meleg honszerelmet és a’ magasztos lelkesedést, melly őt ösztönözé olly nemesen futni meg a’ nemes pályát.
E’ honszeretet azonban gróf Széchenyinél henye sopánkodásban nem párolgott el. Ujjait a’ kornak üterére tevé, és megértette lüktetéseit. És ezért, egyenesen ezért tartom én őt legnagyobb magyarnak; mert (bár megczáfolna valaki!) nem ismerek senkit historiánkban, kiről el ne mondhatnók, hogy százados hatásra számitott lépései sem korán sem későn nem érkeztek. – Ki korán jő, isoláltan áll, „s az egyedülállónak lépteit maradandó hatás nem követheti. „Il ne faut pas devancer son sičcle.”* A’ ki későn jő, fényes nappal gyujt gyertyavilágot, ’s még hálát adhatunk, ha működése csak haszontalan. – Ah! vajmi sok van nemzetünk évkönyveiben, a’ mi már születésekor homlokán hordá a’ „késő” szót; miről, mert vagy nem egyesektől, vagy tulhatalmas egyesektől jött, nem mondhatjuk el, hogy: istennek hála! csak haszontalan. – Gróf Széchenyit a’ kor szükségeinek hatalma alkalmas perczben ragadta meg. Ő korának nyelvévé lőn; ő a’ nemzet jobbjai gondolatának szavakat adott. És hatásának titka itt fekszik. Ha kész anyagot, kész fogékonyságot nem talál vala nemzetében, bizonyosan beteljesedett volna rajt, mit mostani munkájáról jóslani merek:
Korát senki se előzze meg.
Vous serez étonné quand vous serez au bout
De ne leur avoir rien persuadé du tout*
De ne leur avoir rien persuadé du tout*
Ha majd elvégzi, csudálkozni fog, hogy őket semmiről sem győzte meg. – Ezt azonban nem egyes elvekre, hanem csak a’ zendülési syllogismusra, ’s vele rokon gyanúsításokra kívánom értetni.
Ezeknek valóságát tagadni alig lehet; ’s ha nem hibáztam e’ felfogásban, kettő van, mi belőle következik. Egyik az: hogy a’ ki korának óramutatója, az korának nem Prometheusa; tán inkább őt teremté a’ kor, mintsem ő a’ kort; dajkája lehetett a’ jövendőnek, kapocs a’ tegnap és a’ holnap közt: de ha ugy gondolkozik, hogy az óramutató teremti az időt, ’s mindig annyi időnek kell lenni, mennyit ő mutat, holott ép’ azért, mivel az idő örökké halad, az óramutatónak előbb vagy utóbb okvetlenül elkésnie kell – a’ ki igy gondolkozik, épen azon szempontot veszíti el, a’ melly hatását föltételezé, combinatióból természetesen kiforgattatik, a’ hazai mozgony haladását természetesen hátulról nézi (honnan az ember poros utakon bizony csak port lát, ’s a’ por miatt magát nem a’ haladót); és midőn mind ezt önkényt megvallja, egyszersmind vallomást teszen arról is, hogy időmutatás helyett a’ teremtés vagy gondviselés szerepét igényelvén, idegen térre jutott, mellyen alkalmasint nem olly biztos mutató, mint egykor volt. – Fogalmam másik következménye az: hogy ha e’ nemzet sir szélén dermedező, beteges aggott vén test volt volna, midőn füleibe mennydörgött gróf Széchenyi: okvetlenül vagy meghalt, vagy legalább a’ mennydörgés minden siker nélkül hangzott volna el; más szóval: a’ „Hitel” irójának föllépte vagy kárt okoz, vagy legalább haszontalan marad; és mivel nem maradt haszontalan, és mivel hatása bámulatos volt, önkényt következik, hogy nem beteg, nyavalygós vagy gyönge lábadozó nemzetnek vagyunk tagjai, hanem egy ép, erős, fiatalnak, melly bizonyosan nem csak sokat megbir, mi a’ betegnek ártalmára lehetne; de sőt életerejének fentartására sokat megkiván, mit a lábadozó nem birna meg.
A’ nemes grófnak a Pesti Hirlap ellen intézett egész megtámadása azon tengely körül forog, hogy e’ nemzet gyönge lábadozó, ő pedig a’ hivatott orvos, ki e’ beteget „assistensei” segedelmével már 15 év óta gyógyitgatja, ’s ki ha más nem egyedül van is birtokában az arcanum triplicatumnak, melly a’ beteget tökéletesen helyrehozandja, de csak egyedül az ő kezében van a’ mérleg, mellyen fölmérheti, hogy a’ gyógyszerből ezidő szerint hány mákszemnyi kell (a’ tisztelt gróf modorát követem, mert igen szereti az orvosi parabolát): én ellenben azt gondolom, hogy e’ nemzet ép, ifju, egészséges, elég erővel biró, institutióinak százados bajait is kijavítani; magamat pedig korán sem képzelem orvosának, hanem vagyok ez ép, egészséges, ifju nemzetnek parányi izecskéje, munkára hivatva, mint akárki más; ’s hogy felszólalok, miután elveim a’ gróf elismerése szerint is jók és helyesek, a’ modor, mellyben e’ helyes elveket ép, egészséges nemzet irányában előadom, énnekem lehet káros talán, ha csakugyan rosz módon járok a’ jó uton, de a’ nemzetre nézve valami olly alárendelt csekély dolog, hogy azt fontossá csak olly eleven képzelgés óriásithatja, minővel amaz arabok birnak, kik tevéjök árnyékából egész napokon nézik a’ déli báb gőzképeit; olly csekély dolog, hogy én, megvallom, ha gróf Széchenyi István volnék, legüresb óráimban is hasznosabb dolgot tudnék tenni, mint modor ellen 24 ivet irni. – Hoszu beszédem rövid értelme: „A’ kelet népébeni” minden okoskodás azon alapszik, hogy e’ nemzet javulófélben levő beteg; ezen alap nem áll: és igy az okoskodásnak egész épitménye magában összerogyik.
* * *
Az autobiographia folytában van más állitás is, melly minden figyelmet érdemel. A’ gróf t. i. azt mondja: „csak ugy remélhetünk ránk ’s utódinkra nézve üdvöt, ha szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendőnk, ha szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk, és nem viszont.”
– Azon kölcsönhatást, mellyel a’ jól intézett anyagi kifejlés a’ szellemi kifejlésre, ez viszont amarra bir, következőleg hogy mihelyt a’ kifejlés természetesen ’s nem egy napi virágot termő kegyelem gyanánt intéztetik, egyiket a’ másiktól egészen elválasztani nehezen lehet, – ezt mind ismert ’s elismert dolognak tevén föl, ki kell jelentenem, hogy a’ gróf idézett állitásában betűről betűre egyetértek, és mondhatlanul örvendek, hogy ezt a’ gróftól illy határozottan elismertetni látom; mert ezen határozott elismerés igen alkalmas, bizonyos balhiedelmeket eloszlatni, ’s a’ javitáspártiak két nevezetes töredékét egygyéforrasztani. Értsük meg egymást; talán egyesülünk, ha megértettük.
A’ gróf azt mondja, hogy minden tettei, minden léptei egy, előre kiszámlált, messzeható tervnek szüleményei: és igy politicai hitének idézett alapszabályai is, miszerint anyagi kiképzésünknek szellemi alapokon kell nyugodni, kétségtelenül nem tegnapról mára született meggyőződése, hanem olly elv, mellyre minden lépéseinél minden bizonynyal figyelemmel volt. E szerint a’ nemes grófot alkalmasint meg fogja lepni, ha kimondom, hogy a’ grófra nézve e’ tekintetben a’ közvélemény maiglan igen boldogtalan tévedésben volt, elannyira pedig, hogy meg vagyok győződve, e’ tévedésnek igen nagy része van azon két pad közti helyzet előidézésében, mellyet a’ közjó érdekében lehetlen nem sajnálanunk, ’s melly egy kis őszinte magyarázat után, mindnyájunk örömére, alkalmasint meg fog szünhetni.
E’ tévedés félreértésen alapszik. A’ nemes gróf mult országgyűlés alatt genialis beszédeiben nem egyszer panaszkodott, hogy gyakori szerencsétlensége: félreértetni. Ha illyesmi „gyakran” történik, kiben fekszik az ok? a’ félreértőkben e, vagy a’ félreértettben? nem vizsgálgatom; abban sem telik örömöm, hogy felhányjam a’ nemes gróf eddigi tetteit ’s iratait, és kínpadra vonjak minden betűt, megmutatandó, mi szolgálhatott alkalmul ez igen nevezetes alapelv tekintetében a’ félreértésre; mentse némileg a’ félreértőket: hogy a’ gróf (mint önmaga vallja) ekkorig mindig csak darabosan szólott, ’s nem világosan, nem minden lepleg nélkül, tökéletesen kimeritőleg; mire ha helyes okai lehettek is, minden esetre természetesen kellett következni: hogy „ha tán némi kebel sejté is, mit rejt lelke, ezek előtt is felfogása jobbára rejtély maradt.”
E’ félreértés kiegyenlitésére akarok csekély erőmmel közredolgozni; talán hogy a’ mit mondani fogok, segitheti némileg a’ történetirót buvárkodásaiban, midőn jelenkorunk eseményeinek zagyva tömegében fölkeresendi a’ fonalat, melly nemzeti életünk megitélésében vezér legyen.
Huzamos időn át két jeles hazafi vezérlé a’ javitási párt közvéleményét. És e’ két nevet, mikint egy volt tiszteletünkben, ugy elvek iránt is egybefoglalók. Azonban vettük észre, és lehetlen volt észre nem vennünk, hogy a’ két vezér egy idő óta nem karöltve jár, ’s utjaik mindinkább szerteágaznak. Egyes részletekben a’ siker egyik mellett szólt; de voltak sokan, kik ugy vélekedtek, mikép e’ részletek olly üdvösségre, minő a’ magyarnak kell, hogy boldog legyen, vezetni soha sem fognak, ha elsőséget vínak ki magoknak az elvek fölött, miket a közvélemény a’ másikban személyesíte. – És a’ fejlődő nemzeti értelem gyakran veté föl vitatás kérdéseül: mi a’ különbség e’ két hazafi tervei közt? És jött az idegen is, és vezéreiről akará ismerni a’ nemzetet, és ez is kérdezgeté: miben különbözik egyik véleményvezér a’ másiktól? Természetünkhöz tartozik, hogy ha egyszer kérdés támad ember keblében, a’ felelet is elkövetkezik. – Így támadnak pártok politicában. Kik az őszinte kérdésre önmagoknak őszintén megfelelnek, kiknek meggyőződésük van, képezik a’ pártok gyűjtő magvát, mellyhez aztán sok vak utánzó, sok szennyes érdek és sok salak is csatlakozik. – És mondák az emberek: Az első közvagyonosság utján akar vezetni közszabadságra; a’ második pedig közszabadság utján vagyonosságra. Amaz ezt tartja: „legyünk csak gazdagok, a’ szabadság majdan elkövetkezik;” emez viszont: „csak szabadok legyünk, a’ gazdagság majd önkényt eljő.” – És ezek mondák: Az elsőnek igaza van: gazdag nemzeten nem paczkázhatni kény és kedv szerint, a’ vagyonosság önállást nyújt; és lesz szabadság, ha tehetség lesz. Századunk iránya anyagi érdekeknek ugyis kedvező; ez uton haladnunk nem lesz oly nehéz, mert ha engedélyre szólittatik fel a’ hatalom, anyagiakban engedékenyebb lesz, mint szellemiekben, ezek féltékenységet gerjesztenek, amott kedveznek kor és istenek; pedig „in ultima analysi” a’ dolog csakugyan egyre megy, és minden lépés előre anyagi érdekekben, egy lépés előre értelemben; pedig szabadsághoz értelem kell. Ha neveltük a’ kéjelmet, sok erő marad ben a hazában, melly most kün elnemzetlenedik, minthogy kéjelmet itt ben nem talál; de találjon csak, ’s megszokja szeretni a’ hont; és ha szereti, majd csak eljárul egyhez máshoz is, ’s a’ nemzeti kifejlés sokszorozója egy számmal untalan szaporodik. Azért hát, ha néha egy kis betűjog áldozatába kerülne is, ám isten neki! hiszen örökre nem veszett el; legyen feláldozva, hahogy általa anyagi fejlődés tekintetében nyerhetünk annyit, mennyi fölérei az áldozatot. – És mások mondák: A’ másodiknak van igaza. Történetekben fekszik a’ tan. Nem mutat nemzetet a’ historia, melly gazdagság által jutott volna el szabadságra; de mutat sokat, melly gazdagság által ős szabadságát elvesztette. Már Cato mondja: „Timeo, ne divitiae magis nos ceperint, quam nos ipsas.” Csak olly gazdagság nem veszélyes a’ szabadságnak, melly a’ nemzet erkölcsi és anyagi tehetségének szabad kifejléséből szabadon fejlett; az, mit a’ kegyelem nyújt, mi jogok árán vásároltatik, tartó jólétet soha sem szül; ’s igy mindenek előtt ójuk meg a szabadságot, a’ melly már van; mit itt veszítünk, azt békés uton vissza nem nyerjük tán soha is; és azért jogainkból semmi áron! ’s míg itt egy részről mindig őrködünk, más részről emeljünk a’ szabadságnak sánczai közé mindig többeket. Szabadság nem veszít, ha megosztatik, sőt mindenkor nő és erősödik. Midőn ezt teszszük, az anyagi fejlődést is legsikeresebben mozdítjuk elő; mert ha igaz, hogy csak azon jólét tartós és állandó, melly a’ nemzetből fejlett ki önkényt és szabadon: a’ szellemi érdeket kell kifejteni, hogy a’ jólét kifejlődhessék önkényt, szabadon. A’ szabad szellem csudákat művel az anyagon is. Ez út – igaz – nehezebb és akadékosabb, indulatot és féltékenységet költ fel ellenünk: de a’ jog maga nem lesz áldozat; s’ ha gyöngék vagyunk, ha szabadságot védni, fejteni tehetetlenek: inkább akármi, mint testi jókért nyakunkba rázott szolgajárom. – Azért hát jog és szabadság legyen jelszavunk.
Ez volt a’ vélemény a’ két hazafiról. Tényt beszélek, ’s nem magánynézetet; beszélem azok közvéleményét, kik őszintén hittek mind a’ kettőnek lelkületében. A’ romlott lelküek, kik mivel tetteikben csak szennyes érdektől vezérelvék, nemesb valamit másnál sem képesek gyanítani, kik minden erényt sárba tipornak, minden tényt nemtelen kútfőből származtatnak, nehogy tán valakit becsülni legyenek kénytelenek, a’ gyanusitók piszkos serege itt sem maradt el, mint sehol sem; de az illynemű gyanusitgatás a’ közvélemény alakulását nem háborgatá. És a’ másodiknak politicai élete igazolni látszott, hogy a’ józanabbak közvéleménye őt jól fogja fel. És az elsőnek politicai életében akadtak néha tünemények, mellyek oda magyaráztattak sokak által, hogy hazafi terve lánczolatában egy más lánczszemnek kivitelére egy kis jogáldozattól vissza nem retten. Emlékezzünk bár például az 1836-diki országgyűlés végére, midőn az adófelajánlási kérdésben e’ kifejezés fölött: „három évre és nem tovább,” mellyel a’ követi kar az országgyűlésnek törvényes időbeni megtartását biztositgatá, azon hazafi és politicai barátai közt bizonyos feszültség kezdett támadni, ’s a’ feszültség már-már elhidegülés szinét ölté föl, mikor aztán explicatiókra kerülvén a’ sor, a’ (hibásan) ugyneveztetni szokott oppositiónak vezértagja nyilván ’s határozottan kijelenté, mikép ő és barátai nemzetünk anyagi jólétét akarák igenis, de nem minden áron: azért tehát anyagi engedélyekért jogot áldozni soha sem fognak; a tisztelt hazafi azonban (kétségtelenül fontos okoknál fogva) még ekkor sem vélte jónak feltárni politicai rendszere vezérelvét; hanem szólott a’ bizodalom szükségéről nemzet és kormány között, ’s hogy rosz tactica, bizodalmatlanságot mutatni azon kormány iránt, melly mindennél fontosabb érdekünk, nemzetiségünk tekintetében olly roppant következményű közeledést tőn. – Illy tünemények szülték a’ félreértést, ’s ez (ismét nem magános nézetet, hanem tényt mondok) annyira ment, hogy voltak, kik már-már megbarátkoztak a’ gondolattal, miszerint nemzet és kormány közti kérdésekben őtőle positiv föllépést igényelni sem kell, mert a’ hon javára tervezett vállalatainak sikere végett szüksége van, hogy a’ kormány ellen élre ne álljon; ’s tőle illy dolgokban már csak nemlegességet igényeltek; és nyilván lehetett tapasztalni, mikint csökkent vagy nőtt iránta a’ bizodalom, a’ mint e’ kérdésekben a’ nemleges állást elhagyván, egyik vagy másik oldalhoz közelitve látszott emelni nagy nyomadéku szózatát.
És ime! itt van – nézetem szerint – a’ kulcs, melly a’ haladási párt táborát két részre osztá; és korán sem ott, hogy mérséklettek és tulzók vannak; a’ mi hiszen ollyas valami, mint Hercules saruja, ollyasmi, a’ minek más fokmérője nincs, mint kinekkinek saját nézete; miszerint más értelmezést felőle nem is adhatnánk, mint ezt: a’ ki kevesebbet akar mint én, az tespedő; a’ ki többet, tulzó; – vagy pedig: a’ ki semmit sem akar, az tespedő; a’ ki pedig mást vagy máskép akar mint én, az tulzó, politicai költöncz, lágy velejű, hig eszű, és mit én tudom, mikint hangzanak mind azon gyönyörű epithetonok, mik a’ minő nem-zengzetesen hangzanak gróf Széchenyi István szájából, szennyes fegyverek levén, feleletet tán még a’ „tulzóktól” sem érdemelnek. – Nem itt van tehát a’ két töredékre oszlásnak kulcsa; mert én legalább, ki – a’ mint magától a’ gróftól hallottam – egykoron azért tartattam veszedelmesnek, mert hallgatni tudok, több éveken át hallgatva, de folytonos figyelemmel kisérvén a’ nemzeti erők nyilatkozatait, ugy tapasztalám, hogy az ugynevezett tulzó párt szakadást soha nem csinált, ő csak szárny volt, melly kiebb száguldott, mint a’ test maga, de azért a’ testnek tagja maradt; és gyakran mondá, hogy ohajtása példaul = 100, de minthogy azt el nem érheti, a conto 10-et is elfogad; ez a’ tulzó párt elvveleje, a’ többi csak modor, csak színezés. – Nem, a’ megoszlás kulcsa nem ebben fekszik, hanem abban, hogy a’ közvéleménynek igen nevezetes töredéke a’ grófot félreértette, vagyis inkább (mert nem nyilatkozott) föl nem fogta; most azonban határozottan meggyőződünk, mikép a’ gróf is szellemi alapokra kívánja épitni jelenünket és jövendőnket; ’s a’ grófnak e’ határozott nyilatkozata, hahogy (a’ miben nem kételkedhetni) a’ részleteknél is következetesen keresztülvitetik, képesebb mint más akármi, a’ különvált töredékeket egyesíteni; képesebb pedig annyival inkább, mert – a’ mint mélyen tisztelt nádorunk a’ mult országgyűlésen bölcsen mondotta – az egyesülés csak addig nehéz, míg általános elv általános elvnek szegeztetik ellene; mihelyt részletekbe bocsátkozunk, sokkal könnyebben egyesülünk. – Ez annyira igaz, hogy tökéletesen hinném, ha gróf Széchenyi, kivetkőzvén a’ képzelőtehetség sárgaságából, nem bűvös mécs világánál tartana szemlét a’ Pesti Hirlap fölött, ha nem akarna minden sorában rémeket látni, ’s nem azon föltett vagy föl nem tett szándokkal venné akármellyik számát kezébe, hogy abban coűte qui coűte minden esetre veres fonalat talál: alig látna laterna magicai eltorzított árnyékképeket, alig tudná megmondani, hogy tulajdonkép miért ellensége, és pedig ellensége jan. 2-ika óta, a’ Pesti Hirlapnak.
„A’ kelet népébeni” minden egyes szót kínpadra vonni (mint gróf Széchenyi például a’ „szívtelen gazdával” tőn, miből a’ hevült képzelődés leggyönyörűbb ügyvédi mesterségével a’ tulajdonnak megtámadását allegálja ki) sem czélom sem időm. Nem czélom; mert az illy parányias „Rechthaberey” az önkecsegtető hiuságnak hizeleg csak, köznek nem használ; ’s én rosz magyarnak tartanám, a’ ki gróf Széchenyinek ellenében illyesmiben örömét lelné. De időm sincs; mert a’ körülményeink között már természeténél fogva is tömérdek nehézséggel járó hirlapszerkesztés, 24 1/2 íves ’s illy férfiutól eredő megtámadás által bizony távolról sem könnyült annyira, hogy egyéb foglalatosságra sok időt engedhetne; ’s azért az autobiographiában feltűnő állitások közűl csak néhány nevezetesbet emelek ki, – azokat, miket midőn taglalhatnék, mellékesen talán a’ megtámadás alaptalanságát is sükerülend némelly szempontból megmutatni.
„A’ kelet népének” 2-ik lapján mindjárt beköszönt a’ gyanusitás, hogy a’ ki fejledező körülményeink közt keserű, annak az, mit elérni akar (ha tudja, mit művel), tán igen is jó, de honunkra bizonyosan nem hoz áldást; utóbb a’ minden tettnél háttérben lappangó nemtelen czélzatokróli gyanusitgatás, mikép ez jószágelkobzásokra dolgozik; amaz üressé vált erszényét egy csöndes kis forradalom által akarja ismét megtölteni; egy más töredék viszont oda munkál, hogy minden akadály nélkül kénye kedve szerint aratgathasson a’ nagy homályban, ’s a’ többi, és ezerszer ismét a’ többi annyiszor fordul elő, miszerint lehetlen a’ grófot nem kérnem, fontolja meg: valljon jó tactica e, a’ keserűket illy keserűen gyanusitgatni; nem gerjeszt e maga ellen gyanút, hogy épen ő az, a’ ki oda dolgozik, hogy „többé senkibe se bizzék a’ felforrt sokadalom”; s’ hogy, mint férfiunak illik e, mint embernek szabad e, mint magyarnak tanácsos e, charactert és becsületességet megtagadni, mind azoktól, kik történetesen vakon senkinek sem hódolnak, vagy nem elég látnoki tehetséggel birnak, hogy az ő, 15 év óta mindig tárogatott, de maiglan is soha fel nem tárt terveit felfoghassák? És lehetlen a’ grófot meg nem kérnem, méltóztassék megemlékezni, hogy a’ gyanusitgatás ezen neme, melly nem tetteket birál, hanem a’ vágyak titkait bonczolgatja, már keleten ugy mint nyugaton olly elcsépelt szalma, olly elkoptatott fegyver, miszerint annak mellőzését a’ lovagias gróf Széchenyitől tán némi joggal remélhetők, – őtőle, ki az értelem nevében a’ szívnek hadat üzen; ki – mint mondja – mindenben csak szoros logicával, csak száraz számokkal küzd; ki egykoron gróf Dessewffytől, csak a’ kurta farku lóról lebukás ’s egyéb gyarlóságok megemlitését is olly rosz néven ’s méltán rosz néven vette; – és szabad legyen kérnem, emlékezzék meg, hogy van, kit tetteiben pénzszomj, kincsvadászat, haszonles vezet, e’ vágyak kielégítésére egy másik út sokkal könnyebb, bizonyosabb, veszélytelenebb; ’s hogy a’ ki Magyarországon legjobb esetben is egy kis nyaktörés veszélyével járó forradalom utján akarná lapos erszényét megtölteni, az nem csak gazember volna, de még bolond is; mert ha forradalmi kisérletek pénz nélkül a’ világon még soha sem sikerültek, Magyarországon bizonyosan a’ terjedelmes uradalmacskákat zendités által senki fiának ősei nem szerezték. Mert hiszen jó lesz megemlékezni, hogy Magyarhonunkban nyilt szemmel is sok ember bir, és sokan is olvasták a historiát. – Gondolom, helyén volt ezt megmondanom; s’ talán épen nekem volt helyén, kinek szándoka tisztaságát a’ nemes gróf csak távolagos gyanusitgatással (minő például: „a’ ki keserű, az magának tán igen is jó;” és: „majd meglátszik, magát szereti e inkább, vagy hazáját” ’s a’ t.) illetgeti, egyenesen azonban kétségbe nem vonni kegyeskedik. Talán véleményi surlódásainkból a’ személyeskedés daróczait kiküszöbölni e’ felszólalás is segithetend.
Előfordul azon állitás is: hogy „egyesek keserves panaszai mint éles lélekharang a’ közhaláli álmon keresztül végre sok hű kebelben viszhangra találtak, ’s mindinkább sejtjük, hogy a’ magyar lesz, minden esetre lehet” (12 l.); – „de azért nemzeti létünk körül tudomásunk ma csak az, mi képen nemzetünk él, ’s hihetőleg élni fog, tovább semmi.” – Szabad legyen kérdenem, mikép egyezik meg ez állapottal a’ tanács: hogy a’ szívet hallgatásra kell parancsolni? – Nekem ugy látszik, illy állapotban még igen sok lelkesitésre van szükség, ’s illy állapot irányában a’ szívhallgattató tanács nagyon különösen hangzik, kivált attól, ki midőn mindig csak az értelemhezi hideg szót javasolgatja (száz hasonló hely közül csak egyet emlitvén), a 19. lapon így szól: „Oh ti hazánk reményei, kiket századok korcs szelleme, anyatéjjel beszítt elfogultságok ’s alnevelés minden emberi méltóságbul ki nem vetkeztetett még, nem reszket e bennetek a’ szív, nem emelkedik e mindennapi uralmak nyomorult körén lelketek magasan tul – nem olvadoz e haláli fagytul összezsugorodott – kebletek mint tavaszi langyul ihletve, eddig soha nem érzett édes melegre – – – – nem hangzik e bennetek nyilván isteni szózat, hogy hivatástok nem sybariti állatiság, nem halotti tornak meg nem szünő rest ünneplése?” ’s a’ t. És a’ ki e’ sorokat irá, szoros tudományi számolással, ’s átgondolt messzevágó terv következésében, íveken meg íveken át csipkedi, szurdalja, korbácsolja, ’s – hogy egy szóba foglaljak mindent – nemzetgyilkolási váddal terheli a’ Pesti Hirlap szerkesztőjét, mivelhogy a’ szívhez ’s nem az észhez szól. – Felhivok boldogot boldogtalant, mutasson a’ Pesti Hirlap bármellyik hasábján csak egyetlenegy szóalkatot, telvét illy érzelemdús ’s – ha száraz tudományilag néznők – nem sokat mondó szavakkal; – vagy ha talán azt vetné ellen ’a gróf, hogy ő nemes indulatokat gerjeszt, nemes szenvedélyt ügyekszik felkölteni: ugy ismét felhivok boldogot boldogtalan, mutassa meg, mikor iparkodott a’ Pesti Hirlap nemtelen indulatot mozgásba hozni?
„A’ vicilisált világnak szinte minden népei elérték már tetőpontukat, ’s vénülésnek indulnak, a’ magyarnak most derül hajnala” (24 l.). Ezt csak azért idézem, hogy alkalmam legyen megmondani, miképen én fentebb a’ nemes gróf modorának nyomán kénytelen valék ugyan beereszkedni a’ magyar nemzet ifju vagy vén korának taglalatába, mivelhogy a’ gróf egész munkája egy illy szóvirágon alapszik; mindazáltal én az illy vénségi, fiatalsági hasonlitásokat igen sántikálóknak ’s a’ rájok épült országlási rendszert ingatagnak tartom, és magasb véleménynyel vagyok az emberiség rendeltetéséről, mintsem hihetném, hogy a’ tetőpont mellyre nemzetek hivatvák, már a’ civilisált világnak szinte minden népeinél el van érve, mellyeknek már e’ szerint vénülésnek kellene indulniok, következőleg nem sokára majd meg is halniok. Én az emberi perfectibilitást végetlennek hiszem, mint a’ számokat, mellyekhez egyet mindig hozzáadhatni, a’nélkül hogy a’ legnagyobbat elérnők. – Valahol mondám a’ Pesti Hirlapban, hogy nemzet csak öngyilkolással halhat meg; és a’ gróf mondja valahol „A’ kelet népében”, hogy ez állitásban tökéletesen egyetért: nem kellene hát, csekély nézetem szerint, a’ népek vénségének, fiatalságának szóvirágeszméjétől magunkat annyira elfoglaltatni engednünk, miszerint erre országlási rendszereket alapitsunk; mert elvénült nemzetnek meg kell halni; már pedig abban egyetértünk, hogy nemzetnek nem kell meghalni, mivel nemzet csak öngyilkolással halhat meg; – és ha már ebben egyetértünk, nagyon örvendenék, ha a’ nemes gróf velem abban is egyetértene, hogy nép, nemzet, keleten ugy mint nyugoton, senki kedvéért nem fog élni systematice.
A’ mit a’ tisztelt gróf nemes öntudattal elbeszél, mikint látta, hogy „senki azon tán kissé magasb nézőpontról nem fogja fel nemzetünk állását, mint ő; mikint lépett a’ nyilvános élet tövismezejére azon komoly elhatározottsággal, hogy ő fogná, ha senki más, nemzetünk egykori fényének megvetni alapját” ’s a’ t. – mind ezeket, a’ nemes gróf halhatatlan érdemeinek szívem mélyéből hódolva, csak azért nem lehet nem említenem, minthogy bizonyos következményekkel szoros összefüggésben vannak, mikre nézve a’ tisztelt grófot megkérni bátorkodom, itélje meg: valljon csalatkozom e, ha ugy hiszem, hogy idő ’s tér iránt talán egy kis tévedésben van? – Ugyanis, ámbár én – mint mondám – azok közé tartozom, kik a’ gróf politicai élete nagyszerű hatásának kulcsát abban találják, hogy olly socialis gondolatoknak adott szavakat, mellyek igen sok kebelben majd tiszta meggyőződés-, majd homályos sejtelemképen már készen voltak, ’s a’ nemzeti értelmességnek e’ fogékonyságánál és a’ körülményeknek előre számitható hatalmánál fogva „a’ kivitelnek tömkelege” sem volt „lehetlenséggel határos,” sőt az előzvényekből és körülményekből elmulhatlanul és szoros tudományilag (28 l.) el kellett következni, a’ mi elkövetkezett: mégis, fogadjuk el bár valóságnak, hogy kezdetben a’ nemes gróf felfogása jobbára mindenki előtt rejtély maradt, ’s ne taglalhassuk azt is, mennyire igaz, hogy ha azt, „a’ mi még lelkén van, ’s mit most lepleg nélkül előadni” igér (26 l.) „ámbár most is csak kényszerítve és kénytelenül bocsátja azon eszmét, mellyet annyi év óta rejt kebele, mint éretlen bábot, a’ világba” (146 l.), ’s „ámbár ez alkalommal sem vehet magának időt, hogy részletesen és kimerítő lehessen, de azért mégis csak kitárja a’ mondandót” (146 l.), – ne taglalgassuk, mondám, mennyire igaz, hogy „ha mind ezt tíz tizenöt év előtt minden lépcső, minden hozzászoktatás nélkül feltárta vala, nem mutatott volna körülményismeretet” (27 l.), mind ezt fogadjuk el mathematicai bizonyosságnak; mégis azt gondolom, ezek a’ tisztelt grófot nemzetünk állapotjának ’s különösen értelmi fejleménye stadiumának felfogásában némi tévedésre vezették. – Nevezetesen már a’ multra nézve is nagyon csalatkozik a’ gróf, ha ugy gondolja, hogy midőn a’ casinókat, lóversenyeket ’s illyféléket tervezné, a’ nemzet át nem látta, mikép a’ végczél nem mulatság, hanem központosítás; – ám legyen, hogy e’ központositásnak végczélja, mikint a’ gróf titokban rendszerezé, rejtély volt talán egy és más előtt, de a’ központositásra czélzás senki előtt rejtély nem vala, sőt e’ központositás végczéljáról is megvolt igen sok embernek a’ maga gondolata; mert valóban olly honban élünk, a’ hol történetesen már 15 év előtt is egynél több ember gondolkozott. – Hogy ez mind igy volt, azon fogékonyság mellyel a’ casinoi eszme országszerte fogadtatott, ’s casinók és olvasótársaságok keletkeztek és folyvást keletkeznek, talán a’ legczáfolhatatlanabb bizonyság. Azonban hagyjuk a’ multat; én arról ohajtanám a’ nemes grófot meggyőzni, hogy a’ nemzeti értelmesség a’ fejlődésnek magasb fokán áll, mint gondolja. Ő ugyanis „tisztán látván a’ mult országgyűlés után, hogy hazánknak egy elkopott, féligmeddig feudális, féligmeddig alkotványos szövevényből, emberhez illő, minden álfénytül kitisztult képviseleti rendszerre, minden ingadozás nélküli átvarázslata már-már bizonyosnak mutatkozott; kimondhatlan örömre gerjedt; de tudván tapasztalásból, mennyit ront, mennyit semmisít meg a’ lehető legjobbnak is időelőtti dobraverése: örömét el nem árulja, hanem keblében féltékenyül mint olly titkot őrizi meg, mellynek fölfedezése messze hátravethetné, de tán egészen meg is semmisithetné fejledező jövendőnket” (52–54 l.). Már én megvallom, ki a’ magyar nemzetet 1840. második felében illy vaksággal vert buta csordának ’s kormányát is olly rövidlátónak hitte, hogy egyáltalában még csak nem is sejtené, mi történik vele ’s körüle, ’s bekötött szemmel botorkáznék láthatlan hatalmak vagy messzevágó terveiket rejtélyben szövő vezetők pórázán, a’ nélkül hogy tudná, miért és hová? – és vakon és bekötött szemmel elannyira, miképen a’ nemes gróf még csak örömének elárulásával is tán megsemmisítheti vala a’ magyarnak egész jövendőjét, – a’ ki igy látja honunk körülményeit 1840-ben, annak körülményismerete, nézetem szerint, időt ’s tért vesztve, hatalmas tévedésben van. – És ezen tévedésből ered aztán a’ legjobb szívvel mind azon félremagyarázás, mind azon rémképlátás, harag és szenvedély, melly „A’ kelet népe” 24 ívein áradoz; innen ered, hogy a’ gróf magát minden combinatióiból kiforgatva érezi, ’s mint hátrahagyott, szembül vesztett mindent hátulról néz, a’ mi (megvallja) nem jól esik (34 l.); csakhogy a’ ki mindent hátulról néz, az természetesen a’ dolgok homlokát nem csak nem jól látja, de sőt nem is láthatja, hanem csak képzelheti; pedig a’ képzelet az, mit a’ tisztelt gróf olly igen roszal, mi szenvedélyt költ fel, ’s egyenesen a’ francia forradalom irtózataiba vezet, és azon ösvényre, mellyen e’ forradalom hősei ’s utódai jártak, Mirabeau-tól kezdve Marat- ’s Robespierre-n keresztül egész Pére Enfantin-ig, kik – közbevetőleg szólva – ha ez utólsónak postaszobájában összegyülhetnének, nehezen tudnák megfogni, a’ historia philosophiájának mellyik vezérelvénél fogva kerülnek egy csomóba. – Aztán azon gondolatot sem tudom agyamban lenyugtatni, hogy a’ melly combinatiót illy hamar képes volt egészen kiforgatni nemzeti életünknek élénkebb mozgása, mellynek hiszen szoros tudományilag mulhatlanul el kellett igy következnie, – azon combinatio talán némelly részeiben mégis csak szenvedhetett volna egy kis változtatást, ’s tán sem Aristoteles analysisa sem Bacon inductiója után nem volt alkalmas minden izecskéjéban olly egyedül üdvözitőnek bizonyulni, mellyen kivül már csak nemzetgyilkolás és revolutionarius syllogismus és átok és enyészet feküdnék. – Én ismerek egy szegény embert, a’ nemes gróf értelmi súlya ellenében a’ leggyöngébbek egyikét, kinek combinatióit ollyas valami is megzavarta, a’ mit termino technico bayonnetnek hínak; de megvallom, combinatióiból mégsem érezte magát illy egészen kiforgattatva. – Ámde honnan jöhet kornak és helyzetnek ismeretében az említett tévedés? – A’ tisztelt gróf munkájában igen sok jó van elszórva, habár – mint valaki mondá – ez a’ jó nem mindig uj; igy akadtam a’ 296-ik lapon bizonyos előkészitmények elsorozására, mik alkalmasint azon fokozatokat jelelik s’ igen helyesen jelelik ki, miket a’ nemes gróf „logicai egymásutánnak” szeret nevezni; t. i. szabad biztos birtok, ezt megelőző jó törvény, ezt megelőző elmesurlódás, ezt megelőző egybepontosítás; ezt megelőző kedvessé-tétele a’ hazának ’s bizonyos helyeknek ’s a’ t. – Lehet, hogy csalatkozom: de én ezekben véltem az említett tévedésnek kulcsát feltalálni. – A’ nagyérdemű gróf ugyanis ezelőtt mintegy 15 évvel igen bölcs tapintattal megismervén az időnek jeleit, messzevágó tervének kivitelére igen jó számolással kidolgozá a’ most idézett előzmények fokozatát, ’s elmesurlódás és ebből következni kellő gondolategyesülés végett megkezde ’s férfias szilárdsággal életbe is hoza több rendbeli központositó vállalatokat; casinókat, lóversenyeket ’s a’ t.; és ezekből szoros tudományilag el kellett kétségtelenül mind annak következnie, a’ mi elkövetkezett; csakhogy e’ nemzetnek alkotmányos szerkezetében az eszmék központosításának más eszközei is megvoltak, mellyeknek ugyanazon célra hatalmas sikerrel hatását a’ nemes gróf, úgy látszik, számolásában ha nem egészen felejtette is, de bizonnyal nem eléggé méltatta, ’s alkalmasint azért, mivel saját rendszerének kerékvágásában férfiasan előretörve, a’ maga körüli mozgalomra kellő figyelmet nem fordithatott. – Illy eszmeközpontosítási hatalmas eszközök: a’ megyékben fontosabb tárgyak körül neveztetni szokott küldöttségek, ezek javaslatainak nyomán a’ megyei nyilvános gyülések, törvényhatóságok közti levelezés; az országgyűlések ’s ezeknek a’ törvényhatóságokkal folytonos elmesurlódási ’s eszmeközpontositási viszonya, ’s más ezer, kisebb, de mégis életnedvvezető csatornákon kivül a’ sajtó, melly ha nem olyan is, minőnek jogelvileg méltán követeljük, de ha valami jót nyújt, ez talán még szembetünőbb hatással működik, mint a’ hol a’ felszabadított Briaraeus száz kezének mindenikével szórja az elmetermékeket; ugy hogy példaul lelkemben meg vagyok győződve, miképen az érdemes gróf „Hitel”-e több elmesurlódást, több eszmkeközpontosítást eszközölt néhány hónap alatt, mint a’ nemes gróf lóversenye ’s nemzeti casinója, igen jól számitott korszerüségök mellett is, éveken át. Ezen eszközöket én csekély felfogásommal olly hatalmasoknak hiszem, hogy nem kétkedném egy kis nemzeti büszkeséggel állitani, mikép kedves hazánk – mellőzvén a’ sajtó hatalmának tekintetét – sokkal több eszmeközpontositási eszközzel bir, mint akármelly más ország, kivevén talán Angliát „meeting”-jeinél és igen kifejlett associationalis életénél fogva, ’s ezt is csak azért, mert a’ meetingek ’s associatiók hatása karöltve jár a’ legszabadabb sajtóval. – Ám vessünk egy pillantást megyei rendszerünkre, mellyet én, alkalmasint százezerek után és százezerekkel együtt, olly institutiónak tartok, ’s hirdetem és hirdetek örökké, mellyet a’ világnak bármelly institutiójával sem volnék hajlandó fölcserélni, és – közbevetőleg szólva – országlási rendszerem ép’ azért a’ legtávolabbról sem francziás, mint a’ gróf talán csalatkozva, talán gyanusitva mondja, mivel én a’ kifejlett municipalis életet imádom; a’ franciák pedig ugy az 1789-iki és 1830-iki forradalomban, ugy a’ napoleoni korszak mint a’ restauratio óta, a’ minden helyhatósági életet elsorvasztó centralisatiót bálványozzák; – ám vessünk egy tekintetet megyerendszeri életünkre. Van e egy hatalmas eszme, egy fontos ügy, egyetlen érdekes tárgy, mire nézve a’ megyegyülések kevés hónap alatt olly elmesurlódást ’s ennek következésében olly eszmeközpontositást nem eszközöltek, minőt más eszközök által annyi idő alatt elérni lehetlen volna? Nézzük akármellyiket az 1823-iki szomorú, de szívemelő emlékezetű kérdéstől kezdve, egész a’ vegyes-házassági ügy kérdéseig! 1823-ban fegyveres erő környezé a’ tanácskozásokat, fegyveres erő foglalá el a’ megyék palotáit, a’ jegyzőkönyvek szétrepesztettek, ’s a’ fegyverektől környezett nemesség hársak árnyékában mennydörgé a’ szabad szót, mellyről az ember azt gondolá, elvész, mint homokban a’ vándor nyoma: és mégis minő eszmeközpontositást eszközöltek e’ gyülések! megláthatjuk jeleit az 1825-iki országgyűlésre adott utasításokban ’s azon országgyűlésnek irományaiban, törvényeiben. – És igy hasonlóan minden nagy és fontos kérdéssel egész mostanig. – No már hogy e’ gyülések az elmesurlódást végetlenül előmozdították ’s előmozditják, ’s igy az eszméknek központositására, melly a’ nemes gróf tervének lánczolatában méltó helyet foglal, erős hatalommal közredolgoztak, tagadni csakugyan lehetlen; vegyük még ezekhez, hogy azon 15 év alatt, mióta a’ nemes gróf a’ maga rendszerének épületét fokról fokra emelgeti, az országos rendszeres munkáknak országszertei taglalatán kívül, mit a’ körülmények nemzeti értelmességünk sokszorozójában mérhetlen súlyu factornak bizonyítottak, – e’ 15 év alatt, mondom, közel 7 esztendeig országgyűlés volt; – és minő országgyülések! Alig van az ez idő szerint teendők között fontos kérdés, melly ezeken, legalább alapelveiben vagy előzményeiben, szóba nem jött; és felejtsük, ha tetszik, mind azon eszközöket, mellyek ez országgyűlések elmesurlódásait a’ nemzet legtávolabb ereibe elszivárogtaták, és ne vegyük bár tekintetbe Orosz 1830-iki országgyűlését, gróf Széchenyi Stadiumát, Deák követjelentéseit ’s t. eff., csak azon egyre emlékezzünk, hogy országgyűlés alatt, a’ követek ’s küldőik közti folytonos viszonynál fogva, minden vármegye egy-egy elmesurlódási műhelylyé változik, ’s hogy e’ hét év alatt minden megyében évenkint vagy hat, következőleg összesen a’ megyékben mintegy 2184 közgyülés volt, – több mint Nagybritanniának minden meetingje ’s politicai lakomája hasonidőben! A’ ki mind ezt tekintetbe veszi, lehetlen meg nem győződnie, hogy a’ hol illy elevenen kering az alkotmányos élet szívvére, ott az elmesurlódás egészen más progressióban megy véghez, ’s egészen is más természetű, mint ha csupán a’ nemes gróf rendszerének fokozatain lépdegélne; és innen a’ tévedés, mellyet kor ’s körülmény felfogásában a’ nemes grófnál észrevenni gondolok; ő szilárd hűséggel dolgozott minduntalan saját tervének fokozatai szerint, és vállalatai többnyire sikerültek, mert jól levén gondolva, a’ nemzeti fejlődés processusába igen jól beillettek; ugyde ezen vegytani processusban más agentiák is működtek, melly működést azonban a’ nemes grófnak hona javára szentelt tömérdek foglalatosságai közt nem volt ideje figyelmes szemmel kisérgetni (hiszen ez évnek 8-ik hónapját éljük már, ’s gróf Széchenyi jelenlétének tán egyetlenegyszer sem örvendhetett Pest vármegyének közgyűlése, ámbár gondolatom szerint Pest vármegye népes közgyűlései a’ nemzet eszméletéről több adatokat nyujthatnak, mint bármilly társalgási kör; ’s ezen gyűlések a’ nemes gróf értelmi súlyának az eszmék központosítására nagyobb ’s positivabb tért nyitnának, mint a’ Pesti Hirlap ellen a’ casinóban egy hónapon általi negativ agitatio); – nem levén pedig ideje a’ nemes grófnak nemzetünk eszméletét szemmel kisérni, ezen nem-kisérés okozá, hogy a magyart saját körülményeiben annyira idegennek vélné, miszerint jövendője lehetne veszélyeztetve, ha valamikép a’ nemes gróf csak keble örömét is elárulná; – pedig hiszen im! elárulá örömeit és fájdalmait, feljajdulását a’ vészharangnak félreverésével kisérte, ’s a’ látnok bűhatalmával kiáltott a’ nemzetre; – és im! a’ nemzet meghallgatta őt, és legkisebb, de csak legkisebb baja sincs, jelenének nincs, jövendőjét pedig öntudatának érzetében e’ bajtalan jelenből fejtegeti; soha sem haladott férfiasabban, mint épen most, és soha sem volt nyugottabb, soha kormányával bizodalmasabb lábon, mint e’ férfias haladás közben. – Hogy ez mind nem azon lépcsőzet szerint történik, mint a’ nemes gróf tervében irva volt, igen természetes; mert nemzet – mikint már mondám – senki kedvéért nem fog élni systematice; de már azt, hogy ezen igen természetes tüneményt a’ nemes gróf hazai mozgonyunk rendetlen mozgásának hiszi – mivelhogy ez nem az ő kerékvágásában halad – hogy e’ miatt combinatióiból magát kiforgatva érezi, és elmaradva mindent hátulról néz, – ezt valóban az egész honnak mélyen kellene sajnálnia, ha nem látnók, hogy ezen állapot jóra-forditása igen könnyű; méltóztassék csak a’ nemes gróf, a’ helyett hogy a’ nemzeti életet akarná combinatióiba beilleszteni, a’ helyett hogy a’ nemzet itczéjét combinatióinak meszelyes üvegébe akarná beszorítani, – méltóztassék maga saját combinatióit a’ nemzet életébe beilleszteni; más szóval: szünjék meg a ’ nemzeti élet egyik nevezetes műhelye a’ közgyűlések iránt hideg közönyösséggel viseltetni; a’ kor egyik másik szülöttjének pedig (és nem szülőjének), a’ helyett hogy utját állani törekednék, lépjen föl vezérévé, és saját tervének számitásában a’ kivülei, de tagadhatlanul létező számokat vegye szintugy sokszorozó factoroknak: és a’ hátulról-nézés helyéből – a’ mi gróf Széchenyinek semmi esetre nem illő hely, sőt nem is szabad – tüstint ott lesz, a’ hol lennie kell: a’ haladó mozgonyon elől, a’ „tender” közelében; ’s itt csak egy kérést engedjen: ha kivánja, hogy tacticáját szerkesztők és nemszerkesztők eltanuljuk, méltóztassék azt – már akár Frontinus theoriája, akár Napoleon praxisa szerint – foltozás helyett egy kissé ujraönteni; mert hogy olly tactica követésére, melly mellett az ember combinatióiból kiforgattatik, ’s majd két pad közti helyzetbe jő, majd szelektől lebegtetett lapta szerepére kerül, – hogy illy tactica követésére az embernek nem nagy kedve lehet, az már csakugyan természetes.
’S most még némelly állitásokat csak futólag, mintegy figyelmeztetésül kivánok elsorozni. – A’ 31-ik lapon mondatik; hogy a’ nemes gróf száz árnyéklatban mindig arról ügyekezett a’ kormányt meggyőzni, mikép „a’ nemzeti erő kifejlődése korántsem láz, hanem örvendetes jel.” Ezért én, a’ nemzetnek egyik legparányibb tagja, a’ nemes grófnak hálás köszönetet mondok, ’s ugy hiszem, e’ köszönetben osztozik az egész nemzet, melly a’ nemes gróf nyugtató szavát im! most, az általa annyira gyanusított korban is, eleven haladása melletti férfias nyugalmával, illy becsületesen váltja be; – adták volna bár a’ nemzet sorsára ügyelő láthatlan hatalmak, kiknek kezeiben, a’ gróf hite szerint, néha közöttünk a’ legnagyobb sem sokkal volt egyéb, mint engedelmes eszköz, – adták volna bár e’ láthatlan hatalmak, hogy a’ nemes gróf nyugtató szózata a’ meggyőződéshez, illető helyütt, kissé hamarabb utat talál! azonban miután csakugyan talált, miután a’ kormány csakugyan meggyőződött, hogy a’ nemzeti erő kifejlődése nem láz, hanem örvendetes jelenet, ’s ezen meggyőződésének következésében szorosabbra is fűződnek a’ kölcsönös bizodalom kötelékei, mint valaha: legyen szabad a’ nemes grófot megkérnem, ne változtassa szerepét, ne ügyekezzék lerontani, a’ mit épitett, ne törekedjék a’ kormányra rábeszélni, hogy a’ nemzeti erő kifejlődése korán sem örvendetes jel, hanem láz, hagymáz, meg tökéletes lobbaindulás.
A’ 32-ik lapon azon psychologiai észrevételt olvssuk: „hogy habár fáj is a’ megérdemlett gúny és a’ méltó leczkézés, azt mégis inkább türjük, ha magunkhoz hasonlóktul, vagy magasb állásuaktul, s nem alulrul nyugtatik.” Legyen szives a’ nyájas olvasó ezt az „alulrul” szót egykissé magának megjegyezni; nekem ugy tetszik, hogy ez által bizonyos boszankodásnak kulcsa van kezünkbe adva, de vele egyszersmind a’ fokmérő is, melly azon boszankodásnak belértéksúlyát kimutatja. Isten őrizzen minden gúnytól! kérem a’ nemes grófot, méltóztassék jól megleczkézni, ha tollam nedvébe valaha gúnyepe keverednék; ’s hogy e’ részben se legyen kifogás hirlapunk ellen, méltóztassék a’ magasb állásuak irányában a’ „méltó leczkézés” kezelését hében-korban elvállalgatni, – nehogy alulról jöve ingereljen; addig pedig, hogyha szentségtörés volna is, megemlékezni, mikép Ulászló király III. Decretuma előszavában (Ulászló királyt pedig csak nem hozhatjuk gyanuba, hogy a’ „Droits de l’homme”-ból meritgetett), az mondatik: „cum quibus una est nobis nascendi moriendique conditio, illis prodesse potius, quam inutiliter dominari deberemus.” Legyen legalább szabad, míg alkotmányunk áldásainak mindenkire kiterjesztését törvényes csöndes uton a’ nemes gróf vezérlete alatt eszközölhetnők, ez aristocratiai országban Verbőczy I. része 2. czímére megemlékezni, miszerint azon bizonyos „kötelességérzet”, mellyet a’ nemes gróf a’ 370-ik lapon, népnevelésnek és minden másnak félretételélvel, nemzeti nagy sakkjátékunkban tüstinti huzásnak ajánl, ha lélektanilag nem, legalább jogtanilag rábirhatná a’ magasb állásuakat, hogy az igaz szó (ha igaz szó) ellen ingerültségbe ne jőjenek, ha talán néha alulról jő.
És most e’ fejezet berekesztéseül csak még egy szót. Azok közül, kiknek szerencséjök volt a’ mult országgyűlésben részt venni, remélem, akadand valaki, eléggé avatott a’ dolgok belsejébe, ki meg fogja menteni történeteink e’ fényes szakának emlékezetét azon vád alól, mintha karzatok parancsoló fölhevülése miatt, a’ tökéletes lobbaindulásnak ösvényén gyors léptekkel közelgett volna a’ törvényhozás olly conventi jelenetek felé, mellyekben a’ napi győzedelem csak a’ legnagyobb erőszaké volt (39 l.). Ohajtom, legyen, ki egy kis ellentétben a’ nemes gróffal nem csak a’ magyart, a’ millyen lesz, hanem azt is, a’ millyen már, eléggé szereti ’s becsüli, hogy a’ jogvédelem szilárd küzdésére ne hagyja felütni a’ szenvedélyes erőszak rút bélyegét; én ebbe nem ereszkedhetem, mert engem a’ kigúnyolt szenvedés napjai elzártak a’ látvány szemléletétől; de már azon állitásra nézve, hogy a’ magyar nép minden alkotmányos népek legalacsonyabb lépcsőjén áll (45 l.), hahogy azon népről van szó, melly ekkorig alkotmányunkat milliók kirekesztésével monopolizálta, – ezen kirekesztés ugyan magas fokon állásnak nem igen vétethetik: de ha más részről országos és megyei gyűléseink szelleme ’s maga az elmesurlódás is, mellyet a’ grófnak előidézni tetszett, kellő figyelembe vétetnek, joga lesz talán a’ magyar nemességnek, némi nemes öntudattal éreznie, hogy szabadelmű kifejlés tekintetében a’ világ történeteiben talán egyetlen példát mutat; más részről pedig azon nemzet talán mégsem áll, egyetemben véve, az alkotmányos népek legalacsonyabb lépcsőjén, mellynek kebelében a’ szabadságszeretet olly kiolthatlan lángokkal ég, hogy magát ’s alkotmányát illy körülmények közt 1000 éven át fentartaná, míg körüle délen, éjszakon népek vesztek, nemzetek enyésztek el. – És ez évezredes élet talán alkalmas lehetett volna a’ nemes grófnak egy kis kezességet nyujtani, egy részről: hogy nem olly népcsordának vagyunk tagjai, melly eszméletlenül indult, eszméletlenül jár láthatlan hatalmak pórázán; más részről: ha csalódáson alapult számolás volt, e’ nemzet fölött egy hirlapnak nem kedvelt modora miatt a’ vészharangot meghuzni; azonban engem nem csal a’ hiedelem, hogy e’ nemzetnek gróf Széchenyi vészharangja ellenébeni magatartásából is ki fog világlani (talán egy részben már ki is világlott), miképen tán mégsem olly alacsony fokon áll, mint némellyek gondolák. – És ekkor mi lesz gróf Széchenyi feljajdulásának árnyékoldala? – Az, hogy egy régi átok ujolag bebizonyodott, melly igy szól: „Ne legyen egység soha köztetek.” – Alig léptünk a’ kor szükségeihez tartozó haladás ösvényére, ’s im! a’ haladási rész egyik vezére, a’ helyett hogy tanácsával éltetné, vezetné, élethalálos harczra kel azon résznek egyik organuma ellen, melly által ő maga is annyi jót eszközölhetne. – De hogy részemről legalább ne adjak bel- ’s külföldnek okot, lenéző gúnynyal mondani el rólunk, miképen a’ helyett hogy egymást felvilágositva, ha együtt nem lehet, legalább egymás mellett haladnánk az irányban, mellyet hazafiság jelel, inkább egymás hajába rohanunk, ’s tetszünk magunknak a’ foglalatosságban, egymást gyanusitgatni ’s nevetség tárgyává tenni, – én átkozom a’ kénytelenséget, melly nem engedi hetekig hónapokig nyugodni hagyni hirtelen összeirt soraimat, miszerint egészen higgadt kebellel észrevegyem, ha van e egyetlen szóban egy epés fulánk, melly a’ grófot méltán bánthatná; ’s kitépjem e’ fulánkot, még akkor is, ha megmaradása hiuságomnak hizelgene; kitépjem pedig korán sem félelemből, mert annyi öntudatot talán csak szabad lesz viszontagságterhesen leélt napjaimból merítenem, mennyi kell, hogy elmondhassam: jogszerüségem érzetében e’ szót „félelem” nem ismerem, még gróf Széchenyi ellenében sem; hanem kitépni szeretném a’ most talán észre nem vett fulánkot a’ tiszteletnél fogva, mellyel a’ grófnak tartozom, ’s azon ohajtásnál fogva, hogy gyönge szózatom ne növeljen, de – hacsak lehet – egyenlítsen a’ szakadáson, mellyet a’ gróf előbb eszközölni, utóbb hirdetni jónak tartott; és ez indulattal térek át tulajdonképeni védelmemre.
