II. Vád és védelem. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

II.
Vád és védelem.

Itt állok tehát a’ megtámadott! ellenében egy szótengernek, mellyből sok szép gondolatot halászhat, kinek az isten szép számmal adott üres órákat, mikkel – fájdalom! – a’ 24 órai rögtönzésekre kárhoztatott hirlapszerkesztők meg nem áldattak; itt állok ellenében egy tömeg vádnak, mellyről a’ megtámadó maga megvallja, hogy bebizonyittatnia vajmi nehéz, miért is bizonyítás helyett egészen ŕ la Fouquier gyanusitáshoz folyamodik, mire viszont felelni vajmi nehéz; mert vád helyébe állitott gyanusitás nem az értelemhez, hanem érzelemhez, pedig nem mondhatnók, hogy a’ legnemesebb érzelemhez, sőt megriasztott szenvedélyhez szól; itt állok ellenében egy névnek, mellyről három nehéz év szenvedése után Pest vármegye teremében ejtett legelső szavaimban mondám, hogy csak buzgó hálával ’s hő lelkesedéssel lesz emlegetve minden magyartól, a’ míg lesz magyar, – illy névnek ellenében állok egy igénytelen homályos polgár, és állok ellenében bokros érdemeknek, mik – bizonyossá teszem a’ nemes grófot – e’ honban feledve nem lettek volna, habár nem frisittetik is fel olly sűrű emlegetéssel emlékezetünk; és állok én, kinek köre eddig olly szük vala és tehetségei olly csekélyek e’ szük körben, hogy gróf Széchenyi méltán kérdezhetné: „valljon mi nagy jót tett a’ hazának?” ’s én semmiségem érzetében porba borúlok, hogy felkiáltsak – semmit! de még csak legkisebbet sem! csakhogy nem azért, mert nem akartam, hanem mivelhogy nem lehetett. – Illy megtámadott, illy megtámadónak ellenében, ügyem felől előre kétségbeesném, hahogy e’ nemzet olly eszméletlen népcsorda volna, mellyből a’ fiatalabb nemzedéknek – mint gróf Széchenyi (87 l.) mondja – „igérjük a’ föld minden kincseit és elhiszik, igérjük magát a’ mennynek országát és nem kételkednek;” de mivel én ezt másképen tudom, mivel ugy tudom, hogy e’ nemzetnek akár örege akár fiatala vakon még egy gróf Széchenyi Istvánnak sem hiszen, megkisértem a’ védelmet, s’ megkisértem annyival inkább, mert mellettem az élet, nemzetem nyilvános élete szól; ’s nyugodt folyamával a’ czáfolatot helyettem már is magára vette, sikeresebben mint én tehetném. – A’ hajdan híres „Bölcsészeti párbeszédek”-ben (Dialogues philosophiques) kérdi egy tudós: „Mikép bizonyitaná be ön az istenség lételét?” – „En ouvrant les yeux” – mond a’ felelet. – Valóban ha nem volna szentségtörés a’ legnagyobbat csekélységekre alkalmazni, e’ kérdésre: mikép bizonyítom be, hogy a’ Pesti Hirlap nem vezet forradalomra? nyugodt érzéssel felelhetném: „En ouvrant les yeux” Tessék szétnézni az országban! – Én szétnéztem, ’s ügyekeztem, mennyire emberi gyarlóságom engedé, el nem fogulva nézni szét; ’s ha csak árnyéknyomát látnám is a’ veszélynek, mellyet gróf Széchenyi gyanít, vagy – jobban mondva – mellyről gyanusít: inkább gyávának akarnék látszani, mint rosz hazafi lenni, ’s letenném örökre szerencsétlen tollamat, egyedül abban keresve vigasztalást, hogy szándokom tiszta, czélom szent vala; de miután mindent inkább látok, mint veszélyt, ’s hazám egén fellegborúlatot észre nem veszek, kivevén amott délkelet felé, hol talán szintugy csak azért borúl, mert a’ nyilvános nemzeti figyelem körén kívül van, a’ körülmények illy helyzetében lehetlen nem remélnem, hogy habár hirlapszerkesztői hatásom sokat nem használ is a’ honnak, de legalább átkozott nem lesz emlékezetem.

A’ gróf a’ Pesti Hirlapot ugy támadja meg, hogy megtámadását személyemre is kiterjesztené. Talán jobb tactica volt volna elhagyni azt, mire nézve szükségesnek vélte, a’ megtámadottat eleve felszólitani (118 l.) „tűrje a’ közjó kedvéért az érzékenyebb vágásokat.” – Ám legyen! türöm, ’s még örömestebb talán, ha megkimél a’ gróf mind azoktól, mik Shakespeare Antoniusának ismeretes refrainjéhez hasonlítanak: „But Brutus is an honorable man.” Csak egy szót engedjen az érdemes gróf. – Három hosszú éveken át üritém a’ vesztett szabadság kínpoharát, lélekben értelemben elmaradottan, kipótolhatlan veszteséggel, és ezalatt családom, mellynek egyedüli gyámola valék, ’s melly másra nem szorult én kivülem, nyomorúságra jutott, melly ellen csak a’ nemzet nagylelkűsége nyujthatott írt – Kínos állapot, uram! mert el kellett az írt legalább kölcsönleg fogadnia; pedig a’ becsületes szegénységgel, melly önerejében keresi ’s találja rendithetlen függetlenségét, karöltve jár egy érzés, uram, mellyről a’ gazdagoknak kincshatalmaik közt fogalmuk sincs; – – és atyám e’ bánatos állapot alatt összeroskadott; béke nem derült élte alkonyára, – és nem adhatta áldását reám; – csak sirját lelém! – – E’ seb még most is gyakran felsajog, ’s még soká fel fog sajogni kebelemben; de nem kiáltám magam’ áldozatnak, panaszt e’ szájból senki sem hallott; én megköszöném a’ nemzet kegyelmét, ’s aludni hagytam az elmultakat. – És eljő a’ gróf, ’s gúnynyal tetézi a’ szenvedésnek emlékezetét! – – Gróf úr! ez nem volt – – (mikép mondjam csak, hogy epés fulánk szómban ne legyen?) ez nem volt gyöngéd bánásmód. – Elmehet hidegen a’ szenvedés mellett, ha ugy tetszik: de ha jó számolónak kiván tartatni, óvakodjék azt gúnynyal illetni; mert a’ számolástól, melly tréfát űzött a’ szenvedésből, lázadva fordul el „kebel” és „velő”.

’S aztán ti nemesek! kik – mint a’ gróf a’ 267-ik lapon mondja – személyemben „a’ magyar legszentebb jogainak megsértését véltétek szemlélni, ’s azért olly gyönyörű lelkesedéssel vivtatok (nem érettem gróf úr, ki egy súlytalan porszem valék, hanem) e’ jogokért,” esdekelve kérlek, felejtsétek el, a’ miatt, mit gróf Széchenyi István soraitokból az országgyűlésen mondott volt, – felejtsétek el, hogy „A’ kelet népének” szerzője e’ dolgok kútfejét „ujhuzásokra” reducálja, és a’ „borstörést” emlegeti, ’s most, midőn a’ multra feledékenység fátyolát vetve, nemzet és kormány kezet fogott, Eris gyanánt lép föl, gyönyörű lelkesedéstekre homályt borítani a’ gyanusitással (113 l.), hogy „kiviláglik, mikint azon féltékenység nem volt tán igen oknélküli, melly bizonyos felhevülési árnak gátot vetni ohajtott.” – Többet nem szólok; remélem azonban, igazolva leszek mindenki előtt, hogy e’ két pontot egészen hallgatással nem mellőzhetém. – ’S most lássuk, minő szörnyeteg ez a’ Pesti Hirlap, mellynek még csak modora is veszélylyel fenyeget egy nemzetet, ’s mellynek megtámadásához gróf Széchenyi bizonyos martyri resignatióval, még holttestén is keresztülindulást ’s ki tudná, mi minden szörnyüségeket emlegetve, fog hozzá.

„A’ hihetőség mérlege – mond a’ nemes gróf az 58-ik lapon – arra sülyedt, hogy egy csendes, ingadozás nélküli reformatiónak előestéjén volnánk. – ’S im egyszerre, ’s nem tudom, ki által és mi módon, azon ötlet jut szőnyegre, nem volna e üdvös olly nemzeti hirlapot szerkesztetni, melly mint a’ haladó, ’s a’ mult országgyűlésen ’s kivált ennek végén valami vezértestületet képző résznek organuma, a’ hon minden intelligentiáit egybepontositná ’s a’ t. – Nagy eszme, felséges terv! – – – ’S igy lőn, hogy a’ legszebb várakozások közt ültük e’ folyó 1841. évi január 2-án a’ kormánytól engedelmezett, és sok jó hazafi buzgó ohajtásával kisért, de bennem nem csekély aggodalmakat gerjesztő Pesti Hirlap születési napját.” –

És ismét a’ 99-ik lapon: „Hát ez azon lap, melly a’ magyar haladási résznek, a’ magyar értelmességnek volna ugyszólván organuma, és mellynek helyességeért nekünk a’ haladás embereinek mintegy in solidum jót kellene állni?”

Az első idézetben e’ szavak: „a’ kormánytól engedelmezett Pesti Hirlap,” ha magokban veszszük, egészen helyén állanak, miután a’ sajtószabadságot elvileg a’ nemzet állhatatosan fentartotta ugyan, de a’ mint most állunk, gyakorlatilag hirlapot a’ kormány engedelmezése nélkül nyomtatni ’s kiadni senki sem képes. És igy azt, a’ mi honunkban az időszaki sajtónak közös és közönséges föltétele, a’ Pesti Hirlapra nézve különösen kiemelni, henye dolog; de ha ezen, magában henye kifejezés összeköttetik a’ Pesti Hirlap szerkesztőjének multja, viszonyai ’s azon elveivel, mellyekhezi szilárd ragaszkodása némi viszontagságokkal volt összekötve: ezen különös kiemelés némi gyanusítást akarhat gerjeszteni. – Más részről viszont az in solidum jótállás kelléke azon hiedelmet támaszthatná, hogy a’ Pesti Hirlap ama’ vezértestületet képező rész terve szerint és szándékából született. – Ez igen hizelgő volna reám ’s a’ Pesti Hirlapra nézve. Azonban, bár gyöngitsem vallomásommal helyzetem erejét, igazságnak tartozom a’ kijelentéssel, hogy a’ Pesti Hirlap nem mint választott organum született, hanem organummá csak vált, ’s most is csak azon résznek organummá, mellynek pártfogását ’s hozzácsatlakozását megnyerni szerencsés volt. – Lesz talán, a’ kit érdekel, ha elmondom röviden e’ lapnak keletkezését.

Nehéz idő vonult el vállaim fölött; és midőn elvégre viszontlátott barátaim megismertettek az időkkel ’s dolgok és személyességek változataival, volt köztük nem egy, a’ ki tanácsolá, ügyekezném az időszaki sajtó körében magamnak munkatért nyitni; de feleletem mindig az vala: nem láttam módját; mert a’ míg törvény nem mondja ki, hogy hirlapkiadásra engedelemkérés kell, énnekem engedelemért folyamodnom erkölcsi lehetlenség; különben is nem tudtam magammal elhitetni, hogy a’ könyvvizsgálat és az én tollam, melly ha nem irhat is mindent, mit gondolok ’s érzek, de mást, mit gondolok ’s érzek, irni soha sem fog, egybeférnének. Azonban látám, mikép egyik másik hirlapban a’ megyegyülések szóba jőnek, ’s a’ Társalkodóban gróf Zay levele nemzetiség, Tanárky „utazása Erdély”-ben alkotmányfejlési eszmék körül, több cikkek a’ Hirnökben ’s melléklapjában, különösen a’ sajtószabadságróli czikk, olly téren mozognak, miszerint irni talán mégis csak lehet; ’s magános körben valóban sokat beszélgeténk; mennyire kivánatos egy lapnak keletkezése, melly egy részről a’ törvényhozási nagy kérdések előkészitésével, más részről az autonomicus beligazgatási javitásokkal foglalatoskodván, tegyen jelenre, a’ mennyit tehet, hasson jövőre, a’ mennyit lehet; – és egy tisztelt barátom, ki a’ nemzet bizodalmában kitűnő helyen áll, magára vállalá egy illy hirlapnak létesitését kieszközleni, mellynek munkatársai közt nekem is ugy valamint hirlapja irányával megegyezendő minden becsületes ügyekezetnek egy kis tért engedni szives volt volna. – Megtette hát a’ szükséges lépéseket, azonban – sikeretlenül. Időközben Landerer Lajos úr a’ Munkácsy úr által kiadott Sürgöny kiadó-tulajdonosi jogának a’ volt tulajdonos hozzájárultával magára átruházását legfelsőbb helyen megnyerni szerencsés volt; és a’ szerkesztés is elrendeztetett, és a’ hirlap kiadását megelőzve közrebocsátott programm is elkészittetett, midőn Landerer úr (jó vagy rosz számolással, az Isten tudja) azon ötletre jő, hogy hirlapjának szerkesztésével engem kináljon meg. És a’ mult december 28 és 29-ik napja volt, midőn Landerer úr azon kérdéssel lépett szobámba: nem volnék e hajlandó januarius kezdetével minden esetre megindítandó „Pesti Hirlap”-jának szerkesztését magamra vállalni? Kérdésére viszont kérdéssel feleltem: ha meggondolta e, hogy szerencsétlen nevem bizonyos helyeken nem a’ legjobb ajánló, ’s nem tart e tőle, hogy ha lapjának szerkesztését én rám bizza, a’ Pesti Hirlap napvilágot soha sem lát? – „Természetesnek fogja ön találni – felelt Landerer úr – hogy mielőtt önt megszólitanám, erre nézve magamat biztosítani el nem mulasztottam. Én tegnap este érkeztem Bécsből, ’s ott – megvallom – egyenesen a’ végett voltam, hogy biztos legyek, nem veszélyeztetném e a’ legfelsőbb kir. engedményezést, ha szerkesztőnek önt kérném meg? És örömmel értesítem önt, hogy e’ járatban alkalmam volt tapasztalni, miképen a’ kormány jelenleg azon meggyőződésből indul, hogy „Magyarország alkotmányos ország levén, azt máskép kell kormányozni, mint az austriai örökös tartományokat, ’s hogy a’ magyar nemzet hoszas alkotmányos élet után megérett annyira, miszerint minden véleménynek, a’ méltányosság, törvényesség és illendőség határai közt (mire hiszen felügyelni a’ ceusurára van bizva), szabad kifejezés engedtethessék.” Hirlapomra nézve tehát a’ dolgok ugy állanak, hogy a’ kormánynak meglevén garantiája a’ censurában, egyébiránt én vagyok a’ tulajdonos, ’s mint illyen köteles megtartani a’ hirlapkiadásra nézve fenálló szabályokat, miket megtartván, mikint kezelem lapom belső oeconomiáját? abba senki sem avatkozik. Hogy pedig pusztán név ellen a’ kormánynak kifogása nem lehet, azok után, mik a’ mult országgyűlés végével történtek, a’ kormány következetességéről előre is föltehetni véltem, a’ minthogy nem is csalatkozám.” – Illy nyilatkozások után, miket – ugy gondolom – minden becsületes magyarnak megérteni örömére válandik, meg levén a’ felől nyugtatva, hogy Landerer urnak, ki hozzám ismeretlenhez olly szíves bizodalommal közelített, kárt nem okozok: megnéztem a’ már kibocsátott programmát, és semmit sem találván benne, mi egy becsületes embernek, a’ haladás barátjának ’s hazáját hűn szerető független lelkű polgárnak gondolkozásával ellenkeznék, kinyilatkoztatám: hogy egyezkedésbe bocsátkozni nem idegenkedem. És a’ szerződést megkötöttük, és a’ mult év utólsó éjjelén iróasztalomhoz ültem azon föltett szándokkal, hogy megirjam a’ bevezető czikket, melly lapjaimnak általános irányát kijelelje, nekem pedig nyomban próbakövül szolgáljon, nem parancsolják e becsület, elvhűség és lelkismeret, hogy a’ tollat, a’ mint fölvettem, azonnal le is tegyem? mert – gondolám – meggyőződni, hogy nem lehet, szintugy nyereség. – És a’ mint czikkem alatt e’ jegyzetecskét pillantottam meg: „Exmissis deletis et mutatis mutandis admittitur”, mérlegre vetém, lehet e türnöm azt, a’ mi kitöröltetik, elfogadnom azt, a’ mi változtattatik, azok végett, a’ mik megmaradnak? és komoly latolgatás után a’ felelet lelkemben „igen”-re dűlt; és az első szám utnak indult, ha jól tudom, tán 60 előfizetővel; a’ kiadó 2500 példányt nyomatott, de már az első félévben második kiadást kellett készítenie, ’s most a’ második félévben előfizetőinek száma (mit – ugy hiszem – Landerer úr nem akar titkolgatni) körülbelől négyezerre megy. – Ezt azért említem, mert ámbár az olvasók számát kérdésdöntő körülménynek nem hiszem is: mindazáltal, ha magunkat mystificálni nem akarjuk, el kell ismernünk, miképen legalább a’ tacticábani korszerűtlenség vádjára ebben is fekszik némi felelet, miután a’ magyar olvasó közönségnek e’ növekedő pártfogását akármi másnak tulajdonitsuk is, ama’ képzelt nimbusnak (mellynek emlegetését gúnynak vegyem e inkább, a’ hatalomnáli gyanusitgatásnak, vagy talán költészeti virágnak? semmiségem érzetében valóban nem igen tudom) – ama’ képzelt nimbusnak – mondám – bizonyosan nem tulajdoníthatjuk; mert a’ nimbusok olly ködleplek, mellyek félévi napfény sugárainál elfoszlanak, mint álomképek.

Azonban, mielőtt szerkesztéshez fognék, mind az iránt: mit? mind az iránt: mikép? magammal tisztába jőnöm szükséges volt. És itt mindenek előtt szembeötlött ’s később gyakorlatilag is megvalósodott azon körülmény, hogy csupán a’ nemzetélet magábóli belső fejleményének ügyei számolhatnak szabadabb mezőre; kérdés tehát, okosság volna e elhanyagolni ezt, mivelhogy máson is nem munkálhatunk? A’ felelet igen könnyű volt; annyival könnyebb pedig, minél világosabb, hogy a’ kebeleket ingerlő viharok lecsillapulván, józan számolás int használni az alkalmat, melly a’ viharok lecsillapultával reményt nyitott, hogy a’ nemzeti test belső kifejlésének munkálkodását kedvezőbb időjárás kisérendi. – És e’ mezőn én is ugy, valamint gróf Széchenyi és más százezerek (mert e’ gondolat már korán sem titok a’ nemzet előtt, mikint azon angol gondolná, ki azt vélte, ő találta fel „Budapestet a’ porost”) – e’ mezőn én ugy, valamint más százezerek, két ikerdolgot láttam, a’ mellyre buzgó lelkesedéssel törekedni kell; s’ ez: nemzetiségünk biztositása és alkotmányunk kifejtése. És erre az eszközök három egysége van a’ magyarnak kezei közt; egyik a’ törvényhozás, másik az autonomicus beligazgatás, harmadik a’ polgári élet egyesületekben és egyesekben. – Ezen harmadikra nézve a’ polgári erény, a’

„Minden országok támasza, talpköve
A’ tiszta erkölcs”
(Berzsenyi után „Hitel” 169 l.)

az emberiségnek megtagadhatlan szent érzelmei, a’ polgárisodás igényei, szabadságérzet, törvényesség és rendszeretet és magasztos honszerelem – látszottak folytonos buzdítást, ébresztést és lelkesítést követelni, soha sem elől nem vesztve, hogy a’ magános erényt a’ pillanat kénytelensége sokszor szentségtelenül igényelje bár, a’ magános élet munka-phasisai mindazáltal az egésznek habgyürűzetében benfoglalvák, következőleg azon kell iparkodni, hogy a’ magános erők nyilatkozatai, bár helyzet, állapot ’s ezer különböző viszonyok szerint különbözők legyenek is, miután V. károly császár tapasztalásaiból tudjuk, hogy még csak az óraműveket sem lehet egyenlő járatba hozni, annál kevésbé embereket, – mindazáltal ez erőnyilatkozatok, a’ mennyire lehet, ama’ fél főczél felé intéztessenek, ’s a’ beligazgatás és törvényhozás intézkedéseivel összehangzásba jöhessenek. – Következett a’ helyhatósági élet munkakörének tekintete. És itt mindenek előtt ezen institutiók megbecsülhetlen kincs gyanánt tüntek elő, mellyek iránt folytonos éber részvétre kellene serkenteni mind azokat, kik e’ részvét jogát nem eléggé méltányolják. Előtünt továbbá a’ municipiumok hivatásának kettősége; egyik: életet adni a’ tövénynek, életet adni az igazságnak, ’s azért nem csak tisztviselőkre bizni a’ közigazgatást, hanem gonddal is lenni, hogy – a’ mennyire gyarló emberek közt lehet – távoztatva legyenek ezeknek eljárásából: hanyagság, részrehajlás, önkény, zsarolás és mind azon visszaélések, mellyek a’ legdicsőbb törvények áldását is paralyzálhatják, ’s mellyeket – ha netalán a’ közéletben előfordulnának – nyilvánosságra hozni annyit teszen, mint a’ törvényhatóságokat legszebb hivatásukban segíteni, ’s a’ nyilvánosságra kerülhetés hiedelmével négy közül háromnak elejét venni; – másik része municipiumaink rendeltetésének: törvényszerű statutumok utján a’ hozott törvények áldásait kifejteni, a’ mult törvényhozás nagy czélzatait elősegíteni, a’ jövendőnek hathatósan elibe munkálni. Ezekben véltem hát feltalálni az irányt is, mellyet az időszaki sajtónak e’ tekintetben szem előtt kellene tartania. – Végre még az említett eszközök leghatalmasbika a’ törvényhozás. Erre nézve, valamint nézetem szerint alkotmányos országokban a’ törvényhozó hatalomnak kettős hivatása van, egyik: a’ jelen szükségeinek megfelelőleg követni a’ közvéleményt, minthogy a’ mit a’ nemzet nem akar, az törvénynyé nem válhatik; másik: ugyanazt a’ jövő törvényhozásra előkészitni: ép a’ szerint, gondolám, kellene az időszaki sajtónak is e’ tekintetben munkálkodni; részletekben fejtegetni, miket – in thesi –, a’ közvélemény már elfogadott; figyelmet gerjeszteni azokra, mik még távolabb vannak, ’s e’ szerint a’ végczélt a’ nemzeti meggyőződéshez minduntalan közelebb hozni. – Az eszközök e’ háromságának mindenikére nézve pedig tisztán állott előttem, hogy a’ nemzetet önmagával ’s körülményeivel leplezetlenül megismertetni a’ legelső föltétel, minden haladás, minden javitás nélkülözhetlen előzménye.

A’ mi már a’ „mikép?” kérdését vagyis a’ modort illeti: mindenek előtt szükség volt megemlékeznem, mikint más hirlapot ’s más könyvet irni. Könyv lehet irva a’ jövendőségnek, könyv lehet írva a’ választottak kicsi számának; hirlapnál a’ létel föltétele: ugy irni, hogy sokak által olvastassék. ’S azért bizonyossá bátorkodom tenni a’ tisztelt grófot, hogy ha hirlapot irna olly hangon, mint minden munkái ’s „A’ kelet népe” is irva vannak: minden bizonynyal igen számos olvasókra számolhatna; mert könyvei valóságos hirlapi hangon ’s – mint maga mondja – darabosan, töredékesen, ’s rendszerét nem a’ Hirlap eddigi életének rövid napjai, de 15 esztendő alatt sem kimeritőleg irvák; de ha irna a’ számtudománynak száraz hangján, mellyet hirlapszerkesztőknek javasol, maga azonban még 24 íves könyvirásban sem követ, szerkesztési hivatalszobáját néhány hónap alatt minden bizonynyal bezárhatná. – ’S igy aztán a’ „logicai egymásutánnak szoros tudományilag kimért tactikája’” sok hasznot tenne e, vagy nem volna e tán még azon tacticánál is szerencsétlenebb, melly az embert két pad közti helyzetbe teszi, ’s laptakint majd nyugati, majd keleti széltől csapkodva, a’ légben lebegteti? szerényen kételkedni bátorkodom.

Politicai hirlapok továbbá, nem ugy mint a’ tudományos folyóiratok, legnagyobb részben csak mulékony érdekre számolhatnak, ’s az utókorra legfölebb is csak historiai kútfők gyanánt juthatnak el; mert a’ változékosság ’s olvasmányi érdek levén életük föltétele, általában véve inkább arra valók, hogy gondolatokat ébreszszenek ’s elveket állitsanak föl, a’ fölébresztett gondolkozást bizonyos ösvényre vezetőket, mintsem egy rendszeres tannak minden legkisebb aprólékos részleteit cathedraticus szőrszálhasogatással keresztülbonczolgassák. Ügyekezniük kell a’ hirlapoknak – gondolám – minden oldalróli meghányás-vetés utján tisztába hozni minden kérdéseknél az alapeszméket, mellyek a’ részletek kigyalulásánál biztos criterionul szolgálhassanak, miszerint a’ fölébresztett gondolkozás eme’ tisztába-hozott alapelvek nyomán innen egy, amonnan más ágazatot fejtegetve, idő folytával egy egészet állitson elő, a’ nélkül hogy a’ változékosság tekintetét szem elől veszitené. Hogy gyakorlat világositsa, miket kivánok ezek alatt értetni: bátorkodom a’ Pesti Hirlapnak azon czikkeire hivatkozni, mik a’ büntetőjog körébe vágnak, vagy az ősiség eltörlésének módjairól értekeznek. – Ezek szerint (jól vagy rosszul) abban állapodtam meg, hogy ügyekezzem könnyen irni, mert hirlapok nagy közönségnek irvák; gondolataimat szivemen ereszszem keresztül, mert lelkesíteni a’ jóra, és elhamvadni nem engedni a’ lelkesedést, mert gondolkozásra ébreszteni, s’ ébren tartani a’ felösztönzött gondolkozást – tűztem ki czélul szerkesztésemben, természetesen ez általános szabályt a’ szinvegyitésben és árnyéklásban dolgok ’s körülmények különbségéhez alkalmazandó: miszerint a’ törvényhozási nagy kérdéseknél, mikre nézve a’ közvélemény immár az izgatás korát tulélte, inkább a’ hidegebb fejtegetés, – a’ beligazgatásiaknál pedig, a’ mennyire kell, és a’ polgári élet körébe tartozandóknál, különösen a’ philauthropicus ügyek körül, melegebb szózat használtassék, ugy mindazáltal (mennyire értelmem gyarlósága engedendi), hogy a’ szív melegébe mártott tollal irt gondolat rideg meztelenségben is képes legyen kiállani a’ bonczoló logica taglalatát. –

Ez a’ Pesti Hirlap genesise. Hogy az, a’ mi egyenesen az én tollamból fogand, fogyatkozásoktól hemzsegni fog, nem csak tehetségeim silányságánál fogva, de azon okból is igen jól tudtam, mivel egy hirlapszerkesztő, a’ dolog természeténél fogva, örökké 24 órai rögtönzésekre van kárhoztatva, és egy czikkelynek elkészítésére soha még csak 48 órát sem fordithat; de ép’ ezért alapítottam reménységemet, kivált a’ részletesb fejtegetések iránt, azon erősbek közremunkálására, kiknél a’ Pesti Hirlapnak előszavában kifejezett elve ’s iránya rokonszenvre talál; ép’ azért panaszkodám több izben lapjaimban, hogy az időszaki sajtó nem eléggé méltányoltatik, hogy kevesen veszik tekintetbe, mennyi jót lehetne tenni általa, hahogy a’ nemzet legjelesbjei, kikhez bizodalommal tekint föl a’ hon, a’ hirlapokat mintegy a’ nemzeti értelmesség raktáraivá alakitnák.

Ha már ezeknek ellenében valaki azt mondaná: „az irány nem jó, az elvek helytelenek, ’s hirlapot szerkeszteni más szempontból kell:” talán lehetne általánosan felelnem: „meglehet; ember, gyarló ember vagyok, hibázhatok, sőt bizonyosan hibázok is számtalanszor; azonban ime itt a’ tény! a’ Pesti Hirlapot, minden hibái, minden fogyatkozásai mellett is, csakugyan vannak a’ kik pártolják, és pedig nem csekély számmal; van egy nevezetes része a’ közönségnek, melly azt a’ közvélemény egyik organumának elfogadta; és – istennek hála! – azon hatalomnál fogva, melly a’ nyilvánossághoz csatlakozik, már eddig is sükerült némi jót eszközölnie: azért tehát tessék a’ maga elvei, a’ maga iránya, a’ maga modora szerint egy más hirlapot alapítani; egy nemzet életében sok szinvegyület, sok árnyéklat van, és egymás mellett mindenik megfér; legyünk türelemmel egymás iránt, végczélunk nem különbözhetik: azért hát fussuk a’ pályát egy becsületes versenyben mint vetélytársak, ne keljünk harczra mint ellenségek; és ha egy erősb kéz előmbe vág, leszállok örömest, nem érdemlettem meg az életet.”

Igy szólhatnék tán általánosan; de gróf Széchenyinek mást kell mondanom. Gróf Széchenyi nem mondja, hogy a’ Pesti Hirlap iránya rosz, és elveit nem állítja helyteleneknek; sőt miután pusztán modora miatt a’ Pesti Hirlapot minden polgári vétkek legirtózatosbikáról, a’ nemzetgyilkolás vétkéről vádolná – igenis, uraim! nemzetgyilkolás vétkéről; mert hiszen egyenesen azt mondja: hogy „a’ Pesti Hirlap sirba dönti a’ magyart,” hogy „elsűlyesztő átokba bonyolítand mindnyájunkat,” hogy „egy irtózatos revolutionarius syllogismus antecedense;” és mikint hangzanak majd azon rémületes tirádák, miknek ha csak árnyékuk, de még csak árnyékuknak árnyéka is valóságosan épülne: a Pesti Hirlap szerkesztője megérdemelné, hogy még mielőtt a’ halálos büntetés eltöröltetnék, mint Haman magasra függesztessék; és mind ez egy nyomorúságos hirlap modorának következésében! – gróf Széchenyi, mondom, még akkor is, miután a’ Pesti Hirlapot illy irtózatos vádakkal meggyalázta, a’ nemzetgyilkoló lapnak általános irányát nem csak nem roszalja, sőt egyenesen helyesli, és elveit legnagyobb részben magáéivá teszi, sőt legédesb atyai érzések közt jobbadán magáéinak ismeri. Már kérdem én: egy illy lapnak ellenében, mellynek – a’ gróf saját szavai szerint (150 ’s köv. lap.) – „iránya nem más, mint az emberiségnek megmenteni egy nemzetet, megmenteni minden esetre magunkat; de mivel nem elég, gyalázattal többé el nem bukni, hanem élni, élni is kell nemzetünknek, ’s mi több, szerencsésen és dicsőséggel, tehát annak elérésére közredolgozni, hogy Hunniában a’ lehető legnagyobb szám minél több mind szellemi, mind anyagi tekintetben szerencsés legyen, ’s ekkép, mert a’ közszerencse a’ legnagyobb dics, feldicsőittessék a’ magyar” – egy illy lapnak ellenében, mellynek céljáról, irányáról az élethalálos harczra kelő ellenség is illy vallomást tesz, mellynek elveit osztja (117 l.), mellyről azt hiszi, hogy általa csudákat művelhetni (97 l.), hogy a pangó rész, meg a’ szomszéd, meg a’ külföld által értelmi súlyunk ’s országlási képességünk mértékeül fog vétetni (99 l.), – kérdem én: egy illy lapnak ellenében mit lehetett várnunk, remélnünk gróf Széchenyitől, a’ honszeretetnek, a’ nemzeti kifejlődésnek legelső bajnokától? sőt (mivel szerintem a’ kötelességek hoszú lajstromában legfelül áll a’ „polgár” szó, ’s én a’ polgári pályán kegyelmet senkinél, ’s még a’ legnagyobbnál is csak kötelességet ismerek) kérdem: mi volt volna gróf Széchenyinek kötelessége? nemde meginteni, ha tévedni vélte, a’ szerkesztőt, a bölcs tanácsával éltetni, és utba igazítani, és tudatni vele, mit tart rég kiszámitott terve combinatiójában, a’ szoros logicai egymásután szerint napi rendre tartozandónak, nehogy a’ Pesti hirlap, vétken ’s akaraton kívül, valamikép az érdemes grófot combinatióiból még jobban kiforgassa, ’s még a’ legjobbak által is csak sejtett, de tisztán senki által fel nem fogott rendszerének akadálya legyen, – nem ezt lehetett e várni gróf Széchenyitől? kinek – saját vallomása szerint (37 l.) – tacticájához tartozik: „bajnoki elszánással vágni ide, vágni oda, természet szerint jobbadán négy szem közt, nehogy a’ hiuságon ejtett sebek a’ nagyobb nyilvánosság által szinte nagyobb ingerültségbe jőjenek;” vagy pedig, ha magas állásánál fogva a’ Pesti hirlap szerkesztőjét – ki lapjának mindjárt legelső soraiban megkérte az erősbeket, hogy gyöngyeségét gyámolitanák – hazafias tanácsára, ok- ’s eszmecserére méltónak akármi okból nem tartotta: nem azt várhattuk e, hogy bölcs nézeteinek közlésére a’ Pesti Hirlapot minél gyakrabban organumul használandja? ’s ha Szentkirályinak „Haladjunk! de mikint?” czímű – igaz, csak szaggatott alakban kijöhetett – czikkét jónak nem találta, maga fogná megmondani, mikint haladjunk? – Istenemre mondom! e’ honban sok jeles értelmesség található, ’s polgártársaink között sok tisztelt név áll: de senki sincs, kinek számára nagy örömmel, szaporább készséggel nyiltak volna meg a’ Pesti Hirlapnak bármellyik hasábjai, mint gróf Széchenyi gondolatainak, kit e’ részben a’ kiadó által mindjárt kezdetben különösen meg is kéretni legelső kötelességeim közé számítottam; de, kérem: mit tön a’ gróf, hogy „a’ haza legtávolabb, legheterogénebb ereibe közvetlen ható hirlap (97 l.), mellyet a’ szomszéd ’s a’ külföld értelmei súlyunk mértékének tartand, vagy legalább hirdetend,” ha már annak tartatik, valósággal azzá is váljék? – Kérdem: mit tőn mind ezek helyett? – A szerkesztőnek soha egy tanácsló szót nem szól, nem üzen, őt soha értekezésre föl nem szólítja, a’ Pesti Hirlapba soha egy utbavezető betűt nem ír: ellenben, míg példaul Deák a’ szerkesztőt biráló tanácsával éltetve, három hónap után is azt irá, hogy a’ Pesti Hirlap még sokkal rövidebb ideig élt, mintsem hatását megitélni, felőle birálatot hozni lehetne, a’ nemes gróf azonnal, már az első egy-két szám megjelenésével, a’ Pesti Hirlap ellen szenvedélyesen kikel: a’ casino termeiben és minden férfikörben, a’ hol csak megfordul, ékesszólásának minden fegyvereivel azon dolgozik, hogy a’ magasbb körökben a’ Hirlap ellen ingerültséget, gyanakodást, gyülölséget teremtsen; szakadást eszközöl, hogy a’ Pesti Hirlap rovására szakadást hirdessen; ’s már februarius 20-ika körül egy derék polgártársukat azzal ereszti el magától: „Engem lekötelez ön, ha megmondja az egész világnak, hogy én Kossuthtal hajba akarok kapni, ’s hirlapja ellen már hetek óta irok.” – Februarius 20-kán már hetek óta!! ’s végre a’ 6-ik hónap végével, midőn még a’ Hirlapnak csak távolról sem volt ideje rendszerét (mire a’ grófnál 15 év sem volt elegendő) kifejteni, hatalmas nevének ’s roppant érdemeinek egész erejében, 24 1/2 íves könyvével sujt le irgalmatlanul a’ Pesti Hirlapra, ’s a’ szenvedély hevének, a’ felhőkig csigázott képzelőtehetségnek minden fegyverével megtámadottat nemzetgyilkolásról vádolja! nem mivel iránya rosz, mert azt helyesli; nem mivel elvei hibásak, mert ezeket jobbára magáéinak ismeri; hanem mert modora fonák, mert a’ szívhez ’s nem az észhez szól!! – És mind ezt tette a’ gróf – korán sem hirtelen fölhevülésből, hanem több barátai ’s jóakarói tanácsának, sőt kérésének ellenére (372 l.), kik – a’ mennyire tudom – ő méltóságát az őszinte barátság hű szavával értesitették, mikint a’ Pesti Hirlapnak országszerte épen nem azon hatása van, mellyet pesti lakának dolgozószobájában képzelt volt. – Én nem bonczolgatom a’ kebel redőit, mert isten nem vagyok, nem kutatom e’ bánásmód kútfejét és a’ czélzatot, mellyből csergedez; hanem tényeket, nyilvános tényeket beszélek el, ’s honunknak, a’ melly van, ’s honunknak, a’ melly lesz, itéletére hivatkozom; – a’ nemes gróf pedig engedje meg, hogy ha gyanusitásai, kisértetkiáltásai cskugyan megtermették volna kormánynál vagy nemzetnél gyümölcseiket, – engedje, hogy azon szavakat intézzem hozzá, mikkel „Világ”-a XXIII ’s XXIV lapjain ugyancsak ő maga egykoron gróf Dessewffyt szólitotta meg: „Kegyedben a’ becsületes ember minden lapon megvini látszik az indulatos iróval;” – ’s most, midőn tán hidegebb vérrel gondolkozik kelet népe ’s hirlapom felől, örvend e, hogy tehetségem köreit honunk java fölemelésében tán összébb szorította? – De nem, – nem szorította; sőt, ha valaha nem csalt a’ politicai számtan calculusa, erősen hiszem, hogy valamint ép’ ellenkező hatással működött eddig a’ Pesti Hirlap, mint a’ gróf gondolja: ugy ellenkezőjét eszközlendi a’ gróf annak, mit talán eszközölni vélt, ha ugy gondolá, hogy a’ Pesti Hirlap vagy egy szigorúbb könyvvizsgálat szirtein fog hajótörést szenvedni, vagy a’ nemzeti bizodalmatlanság örvényébe kerülni. – De legyen bár, hogy e’ hitemben nem csalatkozom; mégis – illyen az emberi viszontagságok természete! – valamint fájdalom dulja keblemet, hogy gróf Széchenyi ellen védelemre kelni kénytelen valék; ugy ha győznék, könyezni tudnék győzelmemen.

És mielőtt a’ tisztelt gróf egyes gáncsainak taglalatába bocsátkoznám, idején ’s helyén lesz talán két kisértetnek szemébe nézni, melly mióta a’ Pesti Hirlapnak szerencsétlensége van a’ nemes gróf oppositióját tapasztalni (e’ szerencsétlenség pedig ép’ olly régi, mint a’ Pesti Hirlap élete), bizonyos körökben megjelenik; hiszen tudja nyájas olvasóm, hogy a’ hol kisértetek iránt megvan a’ hit, ott ritkán marad el a’ kisértet; mert ha egyéb nem, akad egy póznára akasztott lepedő, s’ kiben erős a’ hit, a’ lepedőben minden bizonynyal rémet lát, fejét egész kéjelemmel hóna alatt hordozót, mint boldog emlékezetű Sz. Dienes. – Egyik kisértet: hogy a’ Pesti Hirlap nem tetszik gróf Széchenyinek ’s főrendű barátinak: tehát meg fog oszlani a’ főrendi oppositio. Másik: hogy bizony valami roszat akar (tán épen e’ megoszlást) a’ hatalom, midőn a’ Pesti Hirlapot élni hagyja. –

A’ mi az elsőt, a’ főrendi „oppositio” megoszlását illeti: jól vagy roszul, bennem azon hit fészkelte meg magát, hogy ha Landerer úr a’ Pesti Hirlap kiadását nyáron kezdi meg, midőn mágnásaink Pesten nincsenek: a’ főrendi szabadelmű oppositio megoszlásának eszméje aligha szőnyegre kerül; igy azonban a’ nemes grófnak alkalma volt a’ revolutionarius syllogismust, a’ nagy birtokosok gyülöletessé-tételét ’s vagyonaik elkobzását, bizonyos, általam igen tisztelt körökben geniális szónoklatának varázs szavaival annyiszor emlegetni, miszerint – tagadhatlan – akadtak ezen körökben némellyek (de csak némellyek), kik szakadást ’s magokat concessiókra kényszeríteni nem-engedést emlegettek; más részről itt sem hiányzott az ármányos káröröm boszantása; miszerint hiszen most, midőn jog és igazság emlegettetik, ’s nem kegyelem és nem concessio, egyben másban majd csak kenyértörésre kerül a’ dolog, ’s meglátjuk, mit tesz némelly hiresztelt liberalismus. – Ezen kárörömös dongó seregnek gyanusitgatásait – gondolom – bizvást figyelem nélkül hagyhatjuk; de az elsőre nézve kötelességemnek tartom, a’ Pesti Hirlap barátaival, kiket e’ hírek talán aggasztanak, közleni nézeteimet.

A’ politicai gondolkozás árnyéklatai az általános elvek részletes alkalmazásánál tünnek ki határozottan; ’s miután e’ téren a’ törvényhozás még eddigelő többnyire csak olly módon járt el, mint a’ ki partról féllábbal a’ jeget próbálgatja, ’s az eddigi szabadelműség épen a’ legkényesebb kérdésekben többnyire némelly anyagi engedélyek körül forgott, mellyek bár az engedélyezőknek itt-ott érzékeny áldozatukba kerültek is, csakugyan kegyelem szinét viselték, de épen azért, ha minden országgyűlésen ismételtetnének is, örökké csak alamizsnák maradnának, mellyek lecsillapithatják a pillanatnyi éhséget, de tartós megelégedést, állandó jólétet egyeseknél sem, nemzeteknél még kevésbé eszközlenek, legkevésbbé pedig minálunk, hol „A’ kelet népének” megjelente után alkalmasint minden szabadelmű magyarnak alapelvei közé tartozandik, miképen szellemi alapokon kell anyagi kiképzésünknek emelkedni, és nem viszont; én igen természetesnek találom, hogy ha majd a’ magyar alkotmány kifejtése, vagyis – határozottan szólva – az kerül szőnyegre, mire nézve a’ nemes grófnak egyetértése olly édesen rezgett át keblemnek örömhúrjain, midőn a’ 76-ik lapon olvasám: „terjesztessék Hunnia határai közt a’ magyar alkotmánynak áldása mindenkire:” ha majd szőnyegre kerül, hogy a’ nép nemzetté legyen (mert polgári religiómnak sok évek ótai mindennapos buzgó fohászát foglalá szavakba a’ nemes gróf, midőn a’ 124-ik lapon felkiált: „Oh isten! hol vagy te nemzet még!”); igen is természetesnek találom, hogy a’ magyar, polgári bajnokok dicső sora, melly a’ vész napjaiban törvény ’s alkotmány mellett érczkebellel állott mint egy férfiu, apróbb töredékekre fog megoszlani, ’s az általánosan magokéinak vallott elvek alkalmazásából egyik többet, másik kevesebbet, egyik gyorsabban, másik halkabban akarand. Ha ezt az „oppositio” megoszlásának nevezzük, hogy e’ megoszlásnak előbb vagy utóbb okvetlenül el kell következnie, arról meg vagyok ’s mindig meg voltam győződve; és hogy ha a’ Pesti Hirlap azon nagy kérdések közül, mellyekben nemzetünk jövendőjének „szíve ver,” egynek vagy másnak megérlelését korszerű fejtegetések által elősegíteni szerencsés lehetne, az említett megoszlást is siettetné, ezt tagadni egyáltalában nem akarom; valamint azonban ez a’ nemzeti kifejlődés mellőzhetlen stadiumai közé tartozik, ’s azért tőle egyáltalában nincs mit tartani, mert – miután a’ nemzeti test kifejlődési munkálkodását nem csak nem akadályozni, de sőt előmozdítani a’ kormány részéről igaz hajlandóság mutatkozik – azt, a’ mi valósággal a’ kor szükségéhez tartozik, mire nézve a’ nemzet valósággal megért, azt a’ közvélemény, minden illyes szakadáskák mellett is, az ohajtások sorából kétségtelenül jogok polczára emelendi, ’s a’ véleményi szakadásnak egyedüli sükere legfölebb az leend, hogy az egy-két évig feltartóztatott „engedély” engedélyszinét elveszti, ’s mint a’ kénytelenségnek hozott, és többé sem a’ vágyakat sem az igényeket ki nem elégíthető késő adó, hideg közönyösséggel fogadtatik azon nemzet által, melly azt hála ’s köszönet érzelmei közt egy országgyűléssel előbb hangos tapsokkal fogadta volna (emlékezzünk bár az örökváltsági törvény genesisére); ugy én azt is nyiltan kimondom, miképen én a’ haladási kérdések sikjáni véleményszakadást a’ főrendi „oppositio” megoszlásának ép’ ugy nem nevezhetem, valamint e’ véleményszakadások miatt a’ főrendi „oppositio” megoszlásától egyáltalában nem tartok; ’s a’ ki ettől tart, a’ ki ezzel fenyegetőzik, annak jellem ócsárló véleményét alkotmányunknak lelkes elsőszülöttei tömegben ugy mint egyenkint nehezen fogják jó néven venni. – Én legalább egészen más véleménynyel vagyok ezen lelkes testületről, ’s valamint a’ főrendi táblánál illy szokatlan számmal ’s helyből nem távozó kitüréssel föltünését a’ legdicsőbbnek tartom az időknek diadalai közt, mik surlódásinkból kiőrlődtek: ugy akár a’ szellemet tekintsem, melly a’ „Főrendi Naplóból” szól felénk, akár pedig eszembe juttassam, hogy maradjon bár alkotmányunk jelen ki nem fejlett állapotjában, vagy terjesztessenek ki jótéteményei Hunnia határai közt mindenkire, mint gróf Széchenyi kivánja, ’s én is ő vele: minden esetre nem lesz ember a’ magyar földön, kinek „az alkotmány megőrzése ’s a’ szabadság fentartása” inkább érdekében állana, mint a’ magyar mágnások azon részének, mellyről a’ „Főrendi Napló” 483-ik lapján irva vannak a’ nemes öntudattal teljes szavak: „Függetlenek vagyunk, mert semmit sem várunk, semmit sem kívánunk senkitől.” ’S azért ez érdek, e’ függetlenség és ’e hazafiság nekem kezesek, hogy (Zichy Ödön grófnak azon beszédénél maradva, mellyből a’ fentebbi szavak idézvék) nem csak ő rájok nézve „a’ haza és az igazság szeretete azon ragyogó csillagok maradnak, mellyek vezéreik a’ politicai nehéz pályán, ’s mellyeket szemök elől el nem veszitnek; de sőt napról napra szaporodandik e’ független jeles hazafiak száma, kik ősi alkotmányunk fentartásaért minden áldozatra készek, és Mucius Scaevolával mondhatják: Est longum post me agmen idem petentium decus.” – Ez az én hitem: és valóban e’ független jeles hazafiaktól nemzetünk jövendőjének kifejtése olly nagy részben függ, ’s olly dicső a’ polgári erény, mellyre alkotmányunk jóvoltából hivatvák, miképen habár egy-két mágnásnak országgyűlési követté választását azon oknál fogva ohajtsam is, hogy kapcsul szolgáljanak a’ rendosztályzatok társalgási egybeforrására, mellynek arra, mit az angolok parliamenti jargonjokban „out of doors” (kapunkivüli) politicának neveznek, igen nagy befolyása van: mindazáltal ezen egy tekintetet ’s még némelly különös körülményeket (minők, nézetem szerint, jelenleg Pest megyében egy igen tisztelt barátomra nézve fenforognak) kivéve, hibának tartom, ha egy lelkes magyar mágnás országgyülési követséget vállal, ’s kezeit utasítások által megköttetni hagyva lép oda, a’ hol nélkülözhető, és elmarad onnan, hol függetlenebbül munkálkodhaték, ’s hol reá szükség is van. – Azonban, ha hitemben mégis csalatkoznám, ha csakugyan akadna valaki (mit egyáltalában nem hiszek), a’ ki megsértett hiuságból vagy tulajdonkép nem is tudom, mi okból, hűtlenné válnék zászlójához: ez előbb-utóbb más okból vált volna hűtlenné, mikor aztán, meglehet, a’ csalódás még keservesebben esik vala. A’ derék megmarad helyén, ’s őt el nem vesztjük; amazt nem kár elveszteni.

Azonban ne téveszszük a’ tért, uraim! Más az önkénynek opponálni, más a’ haladási kérdések sikján küzdeni. – Itt a’ szerepek gyakran változnak. Valamint az oppositio soraiból lehet – talán – hallani, hogy a’ házi adó fizetésébeni részesités kivánsága a’ vagyontalanok vagyonosok elleni harcza (!! – tehát „ŕ bas la canaille!”): ugy más részt azon sorokból, mellyek nem az oppositio sorai, hallottunk szózatokat, merészeket a’ haladás síkján versenyre híni a’ legerősbeket is. (Lásd: „Főrendi Napló” 476 lap.) – De még azok közt is, kik eddig a’ haladást vallották jelszavoknak, akadhat egy osztály, mellyről a’ Pesti Hirlap 32-ik számának vezérczikkében irva van: hogy „barátai voltak a’ szabadelmüségnek, míg kegyelem szinében jelentkezhetett; de a’ gondolat fejökre nőtt, ’s érzelmöket sérti a’ kor, mellynek kegyelem nem kell, melly jogot ’s igazságot követel”; és ezekről áll – talán – hogy a’ Pesti Hirlap, melly ezen kornak organuma szeretne lenni, nem kegyelemkoldulási hanem jogkivánási hangjával őket a’ szabadelmüségtől visszariasztja. – Meg kell itt jegyeznem, miképen a’ Pesti Hirlap ezen kort, mellynek kegyelem nem kell, melly jogot ’s igazságot követel, nem teremtette, hanem ellenkezőleg ezen kor teremtette a’ Pesti Hirlapot: az hát e’ részben is a’ kornak idézete, nem idézője. ’S ha vannak, kiket e’ kor sért, azoknak visszahökkenése, midőn sikra kerül a’ dolog, el bizonyosan nem maradt volna: itt hát a’ Pesti Hirlapnak vétke csak annyi lehet, hogy alkalmat nyujtott megtudni ma, a’ mi holnap megtörténendik; ’s tán ez nyereség inkább, hogysem veszteség, mert megszününk magunkat mystificálni, ’s tudjuk, mi számolásunkban a’ tétleges, mi a’ vétleges mennyiség. – Azonban lássuk, tulajdonképen miről van a’ szó? Sajnosan megmagyarázza ezt gróf Széchenyi a’ 127-ik laptól a’ 135-ig, az emberi kebel gyarlóságainak azon igen nevezetes gyónásával, melly őszinteségnek a’ millyen szép, ép’ olly váratlan – hogy többet ne mondjak – a’ lelkes hazafinak tollából, kinek a’ honszeretet olly édes szent kötelesség, – azon gyónással, melly – félek – a’ nemes gróf egykori panegyristájának szárnya legjobb tollát tépte ki; ’s mire nézve a’ nemes grófnak leghőbb tisztelői tán szívvéröket adnák, ha nem-irottá tehetnék. – Ezen nevezetes gyónás igy kezdődik: „Ha közkatona volnék, elkinozhatnának, agyonlőhetnének bár tizszer is, de hat pénzecske zsoldombul, míg élek, egyet sem venne el tőlem senki is, mondom egyet sem, mellyet azonban jó kedvemben tán koldusnak nyujtanék.” – Aztán jő egy másik hasonlat a’ királyról és alkotmányról; egy harmadik a’ púpos hátról, mellyet ő maga nevetne legjobban, de rögtön vége annak, ki mielőtt maga nyitná meg a’ tréfát, gúnyra fakadni orczátlan volna. Végre jő a’ magyar mágnás, ki „a’ maga előjogait ép’ olly szent sajátnak tartja, mint a’ véletlenül öröklött pénzt, erőt, véletlen nyert szépséget, jó főt, szerencsét, véletlen nyert népszerüséget, jó feleséget, ’s kinek keble, erszénye minden engedményre tárt; ha azonban elbizottságban valaki azt hiszi, hogy szaporábban hajthatna azon czélhoz, melly régóta ki volt tűzve már, még mielőtt tudomásunk volt róla – mond a’ gróf – és mielőtt hire keletkeznék, az csakugyan gazda nélkül számol; mert az indiscrete hajtott engedményező foga fejérét mutatja le- mint felfelé, csép mint szurony felé, ’s egyetlen egy hajszálának felső, alsó vagy akármelly erőszak általi kirántását sem türi, ámbár édesörömest arra is rááll, hogy egészen megnyirják, de csak jó móddal!!” – Befejezésül pedig: „erősebbek vagytok, megtörtetek, de azért mi vagyunk a’ becsületesek, és ti a’ rablók!!!” – De hogy egy kis fenyegetés se hibázzék, tudtunkra adatik, miképen, míg ennyire jutna a’ dolog, a’ pitypalattyi haladóknak – ’s számolhatnak rá – még többször be kell ütni fejüket!!” – Ennyiből áll, uraim, a’ „magyar mérföldnyi szóalkaton keresztülvitt” nevezetes confessio! – És mind ez kinek ellenében? Azon hirlapnak ellenében, mellynek legelső szava volt, hogy „csak azon javítás tartós, melly igazságon épült, valódi szükségen segített, ’s a’ nemzet életéből önkényt fejlett ki;” – melly azt kivánja, hogy „a’ törvény mindenek előtt jogszerű legyen, mert hiú bölcseség az, mellyet a’ jog tekintete nem vezet; de a’ jogszerűség határai közt kövesse a’ józan politica sugalásait, és ne felejtse, hogy a’ századokon át emelkedett országépület roppant boltjainak árnyékában millió élet, millió érdek nyugoszik, melly az igazság mellett gyöngéd figyelmet ’s kiméletet is követel; „– és e’ hirlapnak ellenében illy szerencsétlen confessio! és kitől? Ugyanazon lelkes hazánkfiától, ki „A’ kelet népe” 111-ik lapján a’ Pesti Hirlap feladatául tűzi ki: „azon ügyekezni, hogy a’ régi várt minél előbb, de gyökeresen ’s nem mindig mázolva, foltozva lehessen tágitni, reformálni, és ugy, hogy omladozó boltozati alatt egy élő se veszitse életét, hanem nagy és kicsi, hatalmas és gyenge dicsőül felemelkedő falai közt fellelje honát,” – és a’ lelkes hazafitól, ki ezt irá, kinek ezen értelme a’ hirlapból idézettel gondolatról gondolatra megegyezik, illy váratlan confessio! egy hirlapnak ellenében, melly még az ősiségre nézve is mindig azt ajánlá, hogy a’ bajon ugy kell segíteni, miszerint a’ létező érdekek közül is minél kevesebb sértessék; egy hirlapnak ellenében, melly minden kérdést legelőször is jogszerűség szempontjából szokott fölvenni, ’s a’ jog tekintetét politicának alárendelni soha nem szokta; melly annyiszor kimondá, hogy a’ czél nem szentesít eszközöket, ’s még a’ jog is jogtalanná válik, ha jogtalan eszközökkel támogattatik; illy hirlapnak ellenében illy confessio! és csépek ’s erőszak emlegetése, ’s olly fenyegetés! és a’ fenyegetésnek sikert késziteni 24 íven át annyi tömérdek gyanusítgatás! – És az ember csak tudhatná, miért? mert a’ Pesti Hirlap szerkesztője, annyira szem előtt tartá a’ körülményeket, annyira számba vette a’ gyarlóságokat is, hogy például a’ házi pénztár terheibeni részesülés fejtegetését mindekkorig halasztgatta, mivelhogy azon körökből, mellyek a gróf szerint minden engedményre olly igen készek, csak a’ legelső megpenditésnél is haragos ingerültség szózata hangzott, ’s a’ vagyontalanoknak vagyonosak elleni harcza emlegettetett; – pedig ez olly kérdés ám, mire nézve a’ gróf még a’ hadi adó elvállalására is késznek nyilatkozik; és én valóban különös figyelemmel kisérendem a’ gyüléseket, hogy a’ nyilvánosságnak átadhassam a’ minden engedményre kész jeles hazafiak neveit, kik a’ gróf szavát beváltva, a’ hadi és házi adónak általa javasolt elvállalását indítványozni sietendnek. Erre már csak nem mondhatja senki, hogy a’ Pesti Hirlap indiscret hajtogatásra kényszerített valakit; mert a’ hadi adó elvállalásának kérdését elannyira meg nem érett dolognak tartom, miszerint ha mágnásaink részéről nem jött volna indítványba, szavamat kötöm le, hogy a’ legközelebbi három év alatt nehezen volt volna felőle a’ Pesti Hirlapban szó; de most már természetesen lesz, lenni kell; mert hiszen azon hat pénzecskék egyike, miket gróf Széchenyi jó kedvében a’ koldusnak nyújt; – ámbár még illy körülmények közt is kijelentem, hogy midőn a’ méltóságos gróf (a’ mint következetességétől mást nem is várhatunk) Pest vármegyének országgyülési utasitásokat előkészitő küldöttségében a’ hadi és házi adó elvállalására inditványt teend: én, ki olly indiscret hajtogatásról, a’ czélnak hamarabbi elérésére kergetésről vádoltatom, inditványát ez idő szerint alkalmasint csak a’ házi adónak az 1715-iki, 1764-iki ’s mostani mennyiség egybevetéséből kijövendő kulcs szerint elvállalására fogom módosítani. – Feljajdul ez a’ szerencsétlen confessio, hogy a’ birtokot, meg a’ születést akarjuk nivellálni, ’s a’ nyomorult czímeket és előjogokat elkobzani. – Én istenem! bizony, bizony, „difficile est satyram non scribere;” és ezt mind gróf Széchenyi beszéli, a’ ki más részről az alkotmánynak mindenkire kiterjesztését inditványozza olly tisztán, mint a’ hogy a’ Pesti Hirlapban mindekkorig megmondai szabad nem volt, – ő mondja, ki a’ Pesti Hirlap irányát helyesli, ’s elveit atyai érzéssel magáéinak ismeri! Vagy talán a’ puszta modor nivellál birtokot és születést, ’s ez veszi el a’ „nyomorult” előjogokat? Bizony, bizony – még egyszer mondom – „difficile est satyram non scribere!” – A’ birtokra nézve a’ pesti Hirlapnak elve az, ’s azt számtalanszor ki is jelenté: hogy jogszerű tulajdont, vagyis határozottan szólva tulajdont – mert a’ mi nem jogszerű, az nem tulajdon – a’ status senkitől el nem vehet, a’ nélkül hogy teljes tökéletes kárpótlást nyujtana, ’s illyen mellett is csak akkor, midőn a’ kisajátitást az ország közjava parancsolja; ’s én e’ részben, megvallom, szigorúbb lennék, mint gróf Széchenyit ekkorig egyik másik vállalatnál tapasztalók. – A’ születési nivellatióra nézve meg van mondva, hogy e’ nemzetben a’ nivellatio eszméje nem veszen erőt a’ historián. – Czímek? ám tessék bennök gyönyörködni félelem nélkül; a’ Pesti Hirlap elannyira nem akarja elkobozni czímeiket, miképen bizonyossá tehetem a’ nemes grófot, hogy czíme a’ Pesti Hirlapnak egy ember életén át eszébe sem jut; – a’ mi pedig az előjogokat illeti: egy gyönyörű előjoga van a’ magyar mágnásnak, az: hogy ő született törvényhozó; ehez a’ Pesti Hirlapnak sem elve sem modora nem nyult, csak kérte: érezzék, e’ szép előjognál fogva mire hivatvák; kinyilatkoztatá véleményét, hogy a’ nemzet örömest fogadandja őket vezéreivé; és ez ellen hasztalan lobban haragra gróf Széchenyi, mintha csak azt mondanók: örömest meghagyunk benneteket a’ képzeletben, hogy vezéreink vagytok, míg arra mentek, merre mi viszünk és sodrunk; – ez ellen valóban haszontalan a’ feljajdulás; mert hiszen felejti a’ gróf, hogy csak modor ellen szól, ’s elvben közöttünk különbség nincs; ’s igy a’ deferált vezéri szerepe ellen számtudományi okok szerint legalább addig nem kellene neheztelgetni, míg a’ vezérek ’s a’ vezérlettek czélban irányban nem különböznek. – Egyébiránt illy dolgokra nézve is tisztába kell jőni; a’ mystificatiók ideje lejárt, ’s azért én egyes véleményemet leplezetlenül kinyilatkoztatom, miképen nézetem szerint egy nemzet politicai életében a’ vezéri szerep a’ nemzet bizodalmától függ, véleményekben vezér csak az lehet, kit a’ közvélemény annak elfogadott; a’ közvélemény pedig pusztán szép szeméért vezérré senkit sem fogad, hanem fogad azon tények ’s elvek miatt, mikkel a’ közbizodalmat megnyerte: itt hát a’ vezérség nem valamelly imperatori szerep, hol a’ vezérlettekre csak örökös rabszolgai vak engedelmesség vár; itt a’ vezérséget a’ közbizodalom föltételezi, ’s a’ melly pillanatban ennek vége van, azon pillanatban lesz vége a’ vezérségnek is. Ah! de a’ nemzetek nehezen válnak meg a’ bizodalomtól, és a’ ki egyszer elnyeré, csak maradjon önmagához hű, elveszitni nem könnyen fogja; és senki se vélje, hogy a’ közvéleményt vezérleni fogja, hahogy a’ nemzet gyarlóságainak ügyesen hizelgene. Az ébredés korát éljük, uraim! Gróf Széchenyi nem hizelgés által lőn vezérünkké, hanem mert ollyakat tőn és tanított, a’ miket jóknak ismertünk el; és vezére marad a’ közvéleménynek, valameddig ollyakat tesz és tanít, a’ miket jóknak ismerünk el; sőt ha kisebb dolgokban tévedni véljük is, valameddig irányban czélban nem különbözik, a’ közbizodalom övé marad; – de legyen akárki bár, a’ ki vak hódolatot követelve, a’ közvéleményt eszméletlen játékköveknek tekintené; vagy ha ezt nem, olly utnak indulna, mellyet a’ közértelmesség helyben nem hagy, az vezéri levelét önmaga szakitná szét. – És itt van helye kérdenem, ’s a’ magyar főrendeket kérdenem: érzik e, érezhetik e magokat megbántottaknak az által, hogy a’ Pesti Hirlap 14-ik számában, az itt előadott elvek nyomán, kijelentém hivatásukról véleményemet, szerencséseknek vallván őket, ha nevükhöz olly historiai emlékezetek csatolvák, miknél fogva első lépésöknél, mellyet a’ hazafiság ösvényén tesznek, egy nemzet figyelme fordul rájok, míg mások e’ figyelmet, hasonló személyes tehetség mellett, talán egy egész élet munkaküzdésével sem képesek magokra fordítani; és hibáztam e, midőn azt mondám, hogy helyzetök szerencséjénél fogva a’ főrendek hivatvák, nemzetünknek rájok fordított figyelmét a’ közbizalom megnyerésére használni, – hivatvák, elsők lenni a’ munkában, kik elsőszülöttek a’ jogokban, – hivatvák, a’ nemzetboldogitás és alkotmányos életfejlemény békes ösvényén elől vinni a’ közvélemény zászlóját, – kérdem én: nem gyönyörű hivatás e ez? Azonban én a’ csábitgatáshoz nem értek, ’s nem is akarok érteni, ’s azért nyiltan kimondom: ha volna, ki e’ gyönyörű hivatás következésében a’ nemzettől azt követelné, hogy minden személyességből kivetkezzék, és megtagadván saját értelmét, őt imperatori teljhatalmú vezérének ismerje el, ’s magának a’ vakon-követés dicsőségénél egyéb tennivalót ne tartson fen, – ’ ki ezt követelné, az megfelejtkeznék magáról, nemzetéről ’s e’ nemzetnek alkotmányáról; megfelejtkeznék arról, hogy országunk szerkezete nem a’ hegyi skótok clan-rendszere, hanem olly alkotmány, mellynek alapja: „nil de nobis sine nobis.” ’S azért nyiltan ismételem: veletek, általatok, ha nektek tetszik; nélkületek, ellenetek, ha kell. – És miután ezt nyiltan kimondám, tiszteletteljesen kérdezem alkotmányunk elsőszülötteit: nem tartanák e gyalázatnak, olly bábnemzet tagjainak lenni, nem esnének e kétségbe olly népcsoport jövendője fölött, mellynek kebelét még csak ennyi önérzet sem dagasztaná? és kérdem: mi van ebben, a’ mire gróf Széchenyinek joga volt volna feljajdulni, hogy születést akarunk nivellálni és előjogokat elkobozni?! – elkobozni, gróf úr? és kegyed vádol minket, hogy ingerlünk, – kegyed, a’ ki minket rablóknak nevez, és megfenyeget, hogy fejünket még többször be kell ütnünk! Ez e a’ hideg számoló logica, mellyre nagyságod országlási rendszerét alapította? – Előjogok elkobzásáról tudtomra senki sem álmodik, hanem arról, a’ tisztelt gróffal egyetértőleg, igen sokan gondolkozunk, hogy békes törvényes uton, a’ nemzeti meggyőződés önmagábóli kifejlése által, alkotmányunkat kifejtsük, és ha vannak akár itt akár amott olly előjogok, mellyeknek megszünését az alkotmányos kifejlés föltételezi, vagyis inkább mellyeknek megszünésében áll egyenesen az alkotmányos kifejlés, oda kivánunk dolgozni, hogy mindnyájan, még az illetők is átlássák, miképen igazságosnak lenni nem áldozat, ’s ki a’ szabadságot megosztja, az nem veszít; melly meggyőződésnek következésében aztán a’ királyi felség és nemzet közakaratjából, a fenálló alkotmányos formák utján és által, az alkotmány kifejtése lépcsőről lépcsőre elkövetkezzék. ’S nehogy e’ kifejezésem általánossága miatt valaki vádolhasson, hogy fennen hangzó üres szavakat szólok; vagy pedig azon tactica utján teszi: határozottan kijelentem, miképen czímek ellen harczsíkra kelni eszembe sem jutott; a’ főrendeknek azon egyedüli előjogát (mert hiszen többel törvény szerint a’ nemesség fölött nem is birnak), miszerint az országgyűlésen születésöknél fogva személyes ülésök és szavazatuk van, nem csak elkobozni nem akarom, sőt inkább, nemzetünk politicai ’s alkotmányos körülményei következésében, annak szívem mélyéből örvendek, sőt azt jogaink ótalma ’s alkotmányos életünk kifejlése egyik garantiájának tekintem, ’s azt gondolom, hogy e’ részben még csak a’ coordinatio sem olly szükséges, mint a’ királyi városoknál, sőt – tartózkodás nélkül szólva – mielőtt alkotmányunk egy kissé jobban kifejlődnék, nem is kivánatos, miután mágnásainknak csak akarniok ’s ezen előjoguk becsét lelkesen érezniök kell, hogy a’ nemzetnek ’s ebben önmagoknak is legnagyobb jótevői legyenek, ’s alkotmányos életünk jogszerű kifejtésének legfőbb dicsősége övék legyen. – Ezen előjogot tehát megtámadni, vagyis (hogy azon szóval éljek, mellyet gróf Széchenyi István szótárában föllelhetni nem véltem volna) ezen előjognak a’ többi osztályok érdekeit neki uszítani eszem ágában sincs; ellenben ohajtom, hogy a’ ki mint részesül a’ közállomány jóvoltiban, akkint részesüljön annak terheiben is: tehát az adó-nem-fizetési előjog lépcsőnkint megszüntessék; – kivánom továbbá, hogy a’ javak világában szabadság uralkodjék, azaz: hogy kiki szerezhessen fekvő birtokot, ’s azt a’ törvény ótalma alatt egyenlő biztossággal birhassa, következőleg a’ birtokbirhatási előjog, és az ősiségi nem előjog, hanem bilincs, és szolgaság szünjék meg, de erre nézve is a’ fenálló érdekek kimélése tekintetéből határidő szabassék, melly alatt az eddigi törvények engedményével élni lehessen; kivánom, hogy a’ birtokosoknak tökéletes kármentesitése mellett, a’ munkát, szorgalmat ’s közvagyonosságot gátló urbéri állapot expropriáltassék; kivánom, hogy a’ milly ótalmat, minő biztosságot ad minden önkény ellen a’ törvény a’ legelső mágnás személyének, ép’ ollyat adjon a’ legutólsó paraszt személyének; hasonlót kivánok vagyon tekintetében is: következőleg azon előjogot, miszerint más ember vagyonának rovására a’ familiáknak (magyarul szólva) financz-operatiók általi conservatiója kezeltetik, megszüntetni kivánom; nemkülönben a’ hivatalviselési előjogon is tágittatni, az örökös kiskoruságot szülő népgyámság előjogán pedig fokonkint egy kicsit szükittetni ohajtok; végre, a’ mint ezek szerint kiebb terjesztetnek az alapok, mellyekből alkotmányunk szelleme politicai jogok gyakorlatát következteté, ép’ ugy terjesztessék kiebb az ezen jogokbani részesülés is. – Ime tehát nyilt vallomásom az előjogokról! Ezeknél a’ Hirlapban ekkorig nem több volt mondva, hanem kevesebb; a’ gróf a’ Hirlap elveiben atyailag egyetért, sőt a’ miket itt mondok, azokat (kivévén talán a’ hivatalviselhetési jogon tágitást, miben azonban ellenkezni bizonyosan nem fog) maga már régen javasolgatja: azért hát alkalmasint joggal mondhatom, hogy ha tollát nem egy bizonyos megfoghatlan boszankodás ’s a’ rémlátásig felcsigázott képzelődés vezérlette volna, elkobzásokról és rablókról és csépekről nem szól vala, mint kevésbé fenyegetőzik; vagy pedig ha mégis fenyegetőzik, ugy – megvallom – nem vagyok képes összeegyeztetni a’ nemes grófnak két állitását; t. i. hogy a’ magyar alkotmánynak áldása Hunnai határa közt mindenkire kiterjesztessék, de az előjogok el ne vétessenek!! és e’ kettőt annyival kevésbé tudom összeegyeztetni, mivel tán százszor is olvashatni „A’ kelet népében,” mikint roszalja a’ nemes gróf, ha ujraöntés helyett nyomorult foltozás kerül szőnyegre.

Azonban e’ két, egymással homlokegyenest ellenkező állitásnak mégis van kulcsa; az t. i., melly a’ nemes gróf fenidézett nevezetes confessiójában van letéve, ’s melly minden változatokon keresztül csak ennyit mond: én adok engedélyeket, mikor jó kedvben vagyok, kegyelemből is; de óvakodjatok a’ követeléstől, mert ha követelni vakmerősködtök, rablót kiáltok, fogam fehérét mutatom, ’s nem adok semmit, ha megöltök is. – Ezen őszinte nyilatkozás ellenében, azok után, miket föntebb mondék, hasonló nyilt kijelentéssel tartozom, ’s ez ennyiből áll: Alkotmányunk kifejlésének a’ nemzet szabad meggyőződéséből kell történni. Minden javitásnál meg kell vizsgálnia, igazságos e, a’ mit kiván? igazságtalant soha se kivánjon; de a’ mi igazságos, azt követelje, a’ közvélemény egész erkölcsi súlyának mérlegbevetésével követelje. Ha valakinek ez nem tetszik, róla nem tehetünk; – egy alkotmányos nemzet nem alacsonyithatja le magát koldusszerepre, – egy alkotmányos nemzet, melly hivatását érezi, ’s föllépett a’ haladás ösvényére azon nyilt szándokkal, hogy hivatásának megfelelni törekedendik, nem kárhoztathatja magát, néma hallgatásban várni, mikor méltóztatik ama’ confessionarius közlegény kegyelmesen jó kedvben lenni, ’s hat pénzecske zsoldjából egyet vagy mást tán koldusnak vetni. Nyomorult, gyáva nemzet volna az, melly alkotmánya daczára, minélfogva joga van megkivánni, hogy semmit róla nélküle, kegyelmi készségre alapítaná jövendőjét – kegyelmet még fejedelmétől sincs joga kivánnia; de igazságot még attól is, kinek joga van jó kedvtől alamizsnát nyujtani, joga van rosz kedvből nem nyujtani; pedig magán a’ nemes grófon látjuk, hogy a’ rosz kedv néha a’ legnagyobb embernél is beköszönt. „Humour has sometime his hour with every man.”* Én hát részemről hazám jövendőjét ingatag személytől függőben látni nem szeretném; és a’ melly nemzet ezt nem érezi, annak kebeléből hibázik minden életelem, annak jövendője nincs, az csak egy „élő szobor,” vagy inkább egy váz, mellynek csontjait életizmok helyett sodronyok fűzik össze. – És igy, tiszta becsületes akarattal, de a’ hasonlóan tiszta becsületes akaratú véleménykülönbség iránt ’s igazságot követelnek, az elmesurlódás mezején mindenkit szabad közremunkálásra hínak meg, miszerint megvitassuk, e’ vagy ama’ javaslat igazságos e? ’s ha igazságos, a’ „logicai egymásután” szabálya szerint korszerű e? de ha látjuk, hogy a’ közvélemény mind egyik, mind másik kérdésre igennel felelt, annak a’ törvényesség moralis súlyával követelését nem függesztik fel attól, valljon e’ vagy ama’ magas állásu hazánkfia jó kedvben van e? És ha volna ezen alkotmányos nemzet tagjai közt, ki a’ közvéleménynek azt felelné: „adtam volna, ha nem követeltek, jó kedvemből; de mivel követeltek, kegyelmes már nem lehetvén, igazságos lenni nem akarok:” annak azt felelnők: – – de nem, nem fogunk elménczkedni; – csak azt felelnők, hogy hasonlit az adóshoz, ki hitelezőjét igy utasítja el: fizettem volna jó kedvemből, de mivel követeled, fillért sem adok; – és e’ hasonlatot tán nem egészen roszul választám, miután gróf Széchenyi mondá, hogy nem népnevelés, nem ez, nem amaz, hanem bizonyos kötelességérzet felébresztése van napi renden; a’ kötelesség pedig adósságtermészetű, ’s remélem, senki sem lesz, a’ ki tagadná, hogy makacsságból ki nem rugni, kegyelmesdiségi daczból a’ hazán boszút nem állani, bizonyosan azon kötelességérzethez tartozik, mellynek a’ nagyérdemű gróf 15 év óta olly lelkes hazafisággal engedelmeskedik, ’s mit – remélem nemes lelkületétől – kegyelemnek sem tart, sem kíván tartatni. – „Igen – mondja talán a’ méltóságos gróf – de minek mind ez? miután a’ készség megvan, ’s édesörömest ráállunk mindnyájan, hogy egészen is megnyirjanak, de csak jó móddal;” – mire egész alázatossággal azt felelem: nyirni, sem jó sem rosz móddal, senki nem akar; mit nevez a’ nemes gróf jó módnak? nem tudom; ha talán azt, a’ hogy „A’ kelet népe” irva van: ugy azt követni jónak nem tartom; a’ Pesti Hirlap egyébiránt a’ magyar főrendeket meg soha nem támadta, valamint a’ nemességet, polgárságot ’s parasztságot sem; hanem megtámadta a’ visszaélést, szeretetlenséget, kicsapongást, a’ mint egyeseknél vagy cotteriáknál, bár itt bár amott mutatkozott; minélfogva meg sem tudnám fogni, miért kel a’ nemes gróf harczra ellenem, hacsak az alulróli, bár méltó leczkézés türhetlenségét nem emlité; különben pedig a’ nemes grófnak fenidézett confessióját a’ magyar főrendek confessiójának részemről nem tekinthetem, – nem, a’ kiemelt mindenrekészség tekintetében; mert például már csak a’ házi pénztár terheibeni részesülésre nézve is hallottuk a’ vagyontalanoknak vagyonosok elleni harczát emlegetni; – vélemény tekintetében szinte nem; mert a’ nemes gróf igen jól tudja, hogy a’ tennivalók logicai egymásutánjára nézve is sokan vannak főrendeink között, kik a’ nemes gróffal egyet nem mindenben értenek; mint példaul a’ nemes gróf a’ hasznos ismereteket terjesztő egyesületet (melly véletlenül „alulról” inditványoztatott) még első keletkezési eszméjében is nevetségessé tenni iparkodik: ellenben, hogy másokat ne emlitsek, gróf Batthyány Lajos azon egyesület létesítésére 500 ezüstforinttal adakozott; – de a’ Pesti Hirlap elleni antipathiában sem vehetem a’ nemes grófot főnemeseink organumának; mert hálás érzéssel mondhatom, hogy ez osztályban számosan vannak, kik a’ Pesti Hirlapnak barátai, ’s annak, általában véve, még csak modorát sem roszalják (általában, mondom, mert egyes szavakat, szóalkatokat, sőt czikkeket én magam is roszalok, ’s míg a’ nemes gróf annak csaknem minden eddigi czikkeit fölvehetőknek itéli, én nyiltan megvallom, hogy sok czikk fölvetelét csak részint a’ körülmények szentségtelen kényszeritésével, részint a’ hoszas fontolgatásra időt nem engedő 24 órai rögtönzés kénytelenségével menthetek), sőt főnemeseink közül a’ Pesti Hirlap nem csak barátokkal, pártfogókkal, hanem dolgozótársakkal is dicsekedhetik; de tekintsük bár a’ nemes gróf nyilatkozatát a’ magyar főnemesi rend nyilatkozatának, igen könnyű lesz a’ dolgot egyeztetni: méltóztassanak sietni a’ kegyelemmel, hogy követelni időnk ne legyen. Azonban akármint legyenek is ezek, annyi bizonyos, hogy a’ közszellem az, mellynek ébresztését a’ Pesti Hirlap magának feladatul tűzte ki; melly feladatot egynémellyek gyarlóságávali coquettirozásnak feláldozni jónak nem vélném, mivelhogy csak azon javitást hiszem állandóan gyümölcsözendőnek, melly a’ nemzeti meggyőződésből önkényt fejlett ki; és ha ezen feladat közben egy-két hazánkfia történetesen engedne is a’ hiuságos gerjedelmeknek, ha igazán bántaná érzelmöket a’ kor, melly jogot ’s igazságot követel, a’ veszteséget minden esetre sajnálanunk kellene, azonban több mint bő pótlékot nyujtana helyette a’ nemzet fölébresztett közszelleme, – olly gazdag pótlékot, miszerint ugy gondolom, hogy a’ Pesti Hirlap károsnak, avagy szakadást okozónak e’ részben sem fog mutatkozni.

A’ szeszélynek van órája minden embernél.

A’ második rém, mellynek szemébe kell nézni, az: hogy a’ hatalom valami roszat akar (tán épen a’ főrendi oppositio megoszlását), midőn a’ Pesti Hirlapot élni hagyja. – Erre az előrebocsátottak után már igen röviden felelhetni; mielőtt azonban felelnék, szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a’ kik „A’ kelet népe” némelly helyeiből ezen gyanusitást huzzák ki, a’ nemes grófot minden bizonynyal nem jól fogják fel; mert hiszen meg kellene emlékezniök, mikép a’ nemes gróf mindig azon volt, hogy a’ nemzet és kormány közti bizodalom kötelékeit szorosabbra fűzze, ne pedig szaggassa, ’s azért is mindig arról törekedett a’ nemzetet meggyőzni (31 l.), hogy „a’ kormány szándoka nem rosz”: már most hát gróf Széchenyi politicai következetessége bizonyosan joggal megkivánhatja, hogy ellenkező irányt, ellenkező törekvést róla senki föl ne tegyen; – azonban tagadni nem lehet, akadnak, kik e’ rémet emlegetik. Nézetem szerint ez még azon időknek viszhangja, mikor egy nagy hazánkfia, ki egy jeles megyének 7 országgyűlésen át édes hazánkhoz rendithetlen jellemmel örökké hű követe volt, ’s kit a’ nemzet közbánata kisért sirjába, – egykoron az országgyűlésen bizonyos inditványt tőn, de midőn látná, hogy azt a’ királyi személynök pártolja, inditványát visszavette; „mert – ugy mond – én ugyan most is jónak találom, a’ mit inditványoztam: de valami bajnak kell benne lenni, miután innen pártoltatik.” – Ezt mint curiosumot följegyzé ugyan a’ chronograph: de én ugy gondolom, csak tréfa végett; mert saját belátásának e’ tulságos bizalmatlansággal azon érdemes hazánkfia valóba nem nagy dicséretet mondott volt. Azonban hozzon ez időkről majdan ítéletet a’ historia, multak multjának előzményeiben meg fogja lelni az ariadnei fonalat, melly őt a’ bizalmatlanság kútfejéhez elvezérlendi; annyi minden esetre igaz, hogy e’ kornak immár vége van; a’ fejlődő nemzet eszmél, ’s öntudathoz jutva, nem ösztön-, hanem okszerűleg intézi lépéseit, ’s a’ jót, mivel jó, örömmel fogadja, akárhonnan jő. Az 1836-iki országgyűlés e’ részben, mondhatnók, korszakot tőn; mert több mint egy kérdésben tapasztalók, hogy a’ kormány mind azon engedélyeket, miket a’ nép javára inditványozott, egyenesen az ugynevezett oppositio segedelme által vítta ki. Akkor is akadtak, kik a’ „timeo Danaos et dona ferentes”-t emlegeték; akadtak, kik gúnyolgaták az oppositiót: látná meg, mikép csak a’ kormány kezére dolgozik, melly nem akar egyebet, mint az adó fundusát szaporítani. – Akarjon bár, a’ mit tetszik: „weis ich doch, was ich will” – mondá marquis Posa-val az oppositio; a’ népnek sorsán akarok javítani, akarnék erkölcsi engedélyekkel, mert csak ezeké az állandó siker; de nem tehetem; e’ helyett anyagiakra szólitanak fel, ’s én elfogadom, mert a’ népnek ez is javára válik, ’s én ezt ohajtom. – Igy veszem én föl a’ jelen állapotot is. – Miután a’ mult országgyűlésen országos dolgaink azon fokra tértek, hogy a’ haladás szüksége a’ kormány részéről is nyiltan elismertetnék, természetesnek kell találnunk, hogy az eszmecsere ’s elmesurlódás nyiltabb tért nyer; mert hiszen e’ nélkül alkotmányos nemzetnél, melynél hozzájárulása ’s beléegyezése nélkül a’ legroszabb törvényt sem lehet jóra változtatni, a’ javitva-haladás lehetetlen. – Ez a dolgok természetében fekszik; ki a’ czélt akarja, annak akarni kell a’ törvényszerű eszközöket is: azért hát nézetem szerint a’ legszívesebb örömmel ’s bizodalommal kell megragadnunk ez alkalmat; mert meg lehetünk győződve, hogy akármi czél rejlenék is a’ háttérben, minden lépés, mellyet ez uton teszünk, hazánkra nézve minden esetre nyereség. De valljon mi lappanghat a’ háttérben? Én ugyan nem azon uton jártam, járok ’s fogok járni, míg csak élek, mellyen a’ kormány titkaihoz juthatni: annyi erőt azonban mégis tulajdonítok szememnek, hogy a’ szitán átlátni képes vagyok. És én a’ dolgot ekképen látom: Gróf Széchenyi azon ohajtását fejezé ki a’ mult országgyűlésen: bárcsak a’ kormány alkotmányos szemüvegen tekintené dolgainkat, ’s vezérelvül venné föl, hogy az alkotmányos Magyarországot más uton módon kell kormányozni, mint a’ nem-alkotmányos tartományokat. A’ mult országgyűlés vége óta ugy látszik, ezen ohajtás már nem puszta ohajtás: kormányunk tehát – csekély nézetem szerint – azt gondolhatá, hogy ha nemzetünk kifejlődésének szabadabb tért nyit, ez által egy részről alattvalóinak boldogságát mozditja elő, a’ mi tisztében áll; más részről pedig a’ magyar nemzet bizodalmát szorosb kapcsokkal magához fűzi; és hogy e’ részben nem roszul számolhatott, mutatja épen e napról napra növekedő bizodalom, mellynél kormánynak nagyobb kincse nincs; és ha az 1823-iki események megbizonyiták a’ világnak – mint gróf Széchenyi a’ „Világ”-ban mondá – hogy „Magyarország fejedelme hatalmas úr, mert élő fiatal nemzeten uralkodik,” és ha – ismét gróf Széchenyi szerint („A’ kelet népe” 267 l.) – 1839/40-ben „olly gyönyörű lelkesedéssel vívott a’ magyar, minővel ha mind belülrül mind kivülrül pro aris et focis megví, nincs hatalom, melly csorbát ütne nemzeti ’s alkotmányos szüzeségén,” – valóban, midőn a’ kormány Europa színe előtt nyilt homlokkal mondhatja: „im! nézzétek e nemzetet! mennyi erő, mennyi ifjuság, mennyi lelkesedés lakja kebelét, ’s napról napra mint fejlik, erősödik, lelkesül és e’ nemzetet én hozzám nem csak soha nem tántoritható hűség, de naponkint erősödő bizodalom is köti:” én valóban csekély eszemmel ugy gondolom, ezt mondhatni mégis csak nyom valamit a’ világpolitica mérlegében: és ezt mondhatni, azt hiszem, nem rosz számvetés. – E’ nézetet látszik igazolni a’ nemzet és kormány közös érdeke, nemzet és kormány közös dicsősége; miért is nem látom okát, miért keressünk a’ háttérben mellékes czéllappangást, miután a’ dolog magyarázatára ez a’ kulcs, ugy látszik, elegendő; még kevesbbé helyeselhetném pedig a’ haszontalan scrupulositást, melly – nem tudom, minő gyanakodás miatt – vonakodnék használni az ajánlkozó alkalmat, mellynek mezején, ha csak egyetlenegy eszmét hoztunk is tisztába, minden lépés, mellyet előre tevénk, nyeretlenné többé nem tehető nemzeti nyilt nyereség. És valóban különös véleménynyel lehetnek a’ kormány belátásáról, a’ kik ugy hiszik, azért enged szabadabb mezőt az elmesurlódásnak, hogy az oppositiót megoszlassa, ’s a’ nemzet figyelmét magáról elforditsa. – Ez a’ tactica ollyasmihez hasonlítana, mintha valaki fáklyavilágot gyujtana a’ sötétben olly czélból, hogy a’ figyelmet magáról elforditsa; – a’ ki egy nemzet kifejlődésének szabadabb tért nyit, az nagyon csodálatosan számolt volna, ha ugy hinné, hogy a’ fejlettebb nemzet kevésbé fog rá figyelni; hiszen e’ fejleményhez épen az tartozik, hogy a’ nemzet éberebb, ’s mindenre, mi a’ közérdekbe vág, nagyobb figyelemmel van, és igy kormányának eljárására is; mert semmi sincs, a’ mi közelebbről, közvetlenebbül érdekelné, mint épen ez. – Az oppositio megoszlásáról pedig már szólottam: itt tehát csak, a’ dolog természeténél fogva, azon meggyőződésemet nyilatkoztatom ki, hogy a’ jogai védelmére mindig kész magyar, bár a’ haladási kérdésekben száz fractióra oszlanék is (a’ mi magában is csak ugy volna káros, ha e’ megoszlás mellett egészben nem haladnánk), mindig egy tömegbe fog összeforrni, valahányszor jogot és alkotmányt védeni kell, és fog olly lelkesedéssel víni, mint vívott 1839/40-ben korán sem egy vagy más individuumért, hanem a’ köz nemzeti jogokért, miket a’ véletlen (ha ugy tetszik) ezen individuumokkal ugyanazonított, ’s mellyeket a’ gróf maga „legszentebb nemzeti jogoknak” nevez, ’s mint illyekért maga is vívott lelkesen, férfiasan. – Végezetül még meg kell jegyeznem, miképen a’ nemes gróf tévedésben van, midőn a’ 99-ik lapon állitja, hogy a’ Pesti Hirlap megjelenése előtt „hirlapban a’ könyvvizsgálat tágabb kört nem engedett még, mellyben a’ szabadelmüség szabadabban gyakorolhatná lelki erejét.” Én e’ tágabb kört, még mielőtt a’ Pesti Hirlapnak csak hire is keletkezett, a’ magyar időszaki sajtó egyik másik termékeiben vettem észre, ’s épen ez észrevétel ösztönzött, mint már fentebb mondám, elvállalni a’ szerkesztést; később ismerni vágyván, mennyire csak lehet, a’ tért, mellyre számolhatnék, a könyvvizsgálati szabályokkal megismerkedni törekedtem; minélfogva bizonyosan mondhatom, hogy a’ szabályok, mellyek szerint a’ könyvvizsgálat minden hirlapra ’s igy a’ Pesti Hirlapra nézve is kezeltetik, már régiebbek, ’s tulajdon azok, mik szerint napfényre jöttek más hirlapokban azon czikkek, mellyeknek napfényre jötte a’ még csak eszmében is sokkal később keletkezett Pesti Hirlap szerkesztését elveimhezi hűséggel elvállalhatni reményt nyujtott.

* * *

Átolvasám az eddig irottakat, és nekem ugy látszik, hogy futólagos elmélkedéseimben vannak adatok közbeszőve, mellyek az olvasó közönségnek talán nyujtanak dolgokról ’s körülményekről annyi felvilágositást, miszerint a Pesti Hirlap elleni egyes vádak méltánylását kinekkinek bölcs belátására bizhatnám. Azonban, kivált azon oknál fogva, nehogy valaki bizonyos dolgokróli véleményemnek hátratartásáról vádolhasson, nem mellőzhetek némi részletes taglalgatást.

Programma. Szerkesztés. – Népszerüség. Szív és ész. Modor. – Tactica. – Agitatio. Sajtó. – nyilvánosság.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem