V. Kossuth – Irányi Dánielnek.
V.
Kossuth – Irányi Dánielnek.
Kossuth – Irányi Dánielnek.
Még nem lát komoly alapot az akczióra. – Tisztázni kell a helyzetet, ugy a hatalommal szemben, mint a meginditandó mozgalom mérve és vezetése iránt.
London, 1859. jan. 6.
Mult dec. 29-iki levelét vettem. Mielőtt válaszolnék, szükségesnek láttam, némi tájékozás után nézni, mert az állás. kényes, a legóvatosabb gondosságot kivánja. Ha csak magán kompromisszió körül forogna a tévedés veszélye. alkalmasint nem tétováznám egész személyes jövendőmet bármi koczkavetésre bizni, következnék bár belőle személyes kompromiszszió, mert én csak azzal gondolok, hogy lelkiismeretemmel tisztában legyek; ambicziót sem életemre nézve nem ismerek, sem a história babérjára nem spekulálok; hirnév, kitünés becscsel nem bir szememben, csak a kötelesség bir. Hanem ez ügyben a hazáról van szó. – Sorsosztályrészemül jutott fő-eszköznek lenni abban, hogy hazánk egy oly közel multtal birjon; mely jövendőjének biztos alapot szerzett. Ez alapot eljátszani bün volna. Nekünk bukásunk is egy oly históriai fejlemény, mely nemzetünk életre valóságának kitüntetésével hazánkat a jövendő Európa nélkülözhetlen, mellőzhetlen alkatrészei közé avatta, Ezen szerzeményt valamely nevetséges kudarcz által nem szabad elpazarolni. Én, a mennyiben rajtam áll, gonddal leszek, hogy a mi eddig egy nemzet ügyének van a történelemben feljegyezve, az egy nevetséges kudarcz által apró párt-ügyecskévé ne sülyedjen; mert ezzel a haza jövendője gyilkoltatnék meg. Ha mi mozdulunk, oly alapot kell szereznünk, mely biztosit, hogy a nemzet mozdul velünk. Különben a lengyelek sorsára juttatjuk a hazát. A »legiócskák« condottieri-szerepe minket nem illet. Ügyünk magasabban áll, ha magunk le nem sülyesztjük. Nekünk öntudatos czélnak kell lennünk, nem eszköznek mások cselszövényes czéljaira.
Ezeket emlitem, mert indokolni akarom azon nézetemet, hogy még mindig nem látom a dolgot oly alapon, melyen indulnunk lehetne. Hogy minden csapás, a mi Ausztriát éri, akár kitől jöjjön, nyereség, az való, s ezért a mennyire tőlünk függ, rajta kell lennünk, hogy megtörténjék, de a krimi háboru mutatja, hogy nem mindig akarnak csapást, midőn azt szinlelik. Az oroszt vesztő félnek mondják, pedig nyert; konszolidáltatott állása, mert diplomácziai biztositást szerzett, hogy ha Európa legnagyobb hatalmai üzennek is neki háborut, nem merik azt komolylyá, tenni, nem merik gyenge oldalát bántani, nem merik a lengyelt felkelteni. Ez az orosznak oly eredmény, melyért Szebásztopol igen csekély ár. Ez az, a mi némi alapot nyujt lord John Russell azon mondásának, hogy a lengyel ügy holt ügy. Csak egy európai forradalom fogja talán megczáfolhatni. Gondatlan, tulkapzsi tolakodással mi hazánk ügyét még halálosabban kompromittálhatnók, mert fel nem karoltatni baj; de felkaroltatni és eldobatni, nemzeti halál. Nekem biztositék kell az eldobás ellen, hogy komoly szóba álljak a dolog felett. Különben feladatomnak nem azt fogom tartani, hogy egy tehetetlen legiócskánk paradirozzon a »sas« főhadiszállásán, sem azt, hogy a Luiza-uton egy katonai sétát tegyünk Károlyvárosig, s aztán a megkötött béke hirére egy »Flankenbewegung«-gal meneküljünk (ha tudunk) Boszniába, hanem azt, hogy a megkezdett háboru terrénumát, a játszó felektől függetlenül, s korlátoló béklyóiktól menten, ugy igyekezzem kitágitani, miszerint ha nem sikerül, hazánk ügye ne legyen kompromittálva; ha pedig sikerül, strategiai alapot biztositsak, magyar »nemzetiese és nem pártias küzdelemre.
E tekintetek még határozottabb alakot öltenek, ha meggondolom, kitől s mi alakban jő a kezdeményezési tapogatózás? Ki az a franczia nagy ur.? Azon egyéniség, ki hajdani »hegypárti« reminiscencziáinál fogva, a hatalmas rokon által arra szokott használtatni, hogy oly kis érintkezés tartassék fenn az emigrácziókkal, mely ezeket várakozások álmaiban ringatva, az emigráczió azon részéveli szolidaritástól visszatartsa, melytől a hatalom fél; – de ezen érintkezés is mindig oly alakban maradjon, hogy a hatalom minden szolidáritáson kivül álljon, s a mikor tetszik, azt mondhassa, »nem tudok róla semmit.«
Ha a hatalom valóban akarna valamit, meglehet másoknál is tapogatóznék, de arról biztos lehet, barátom, hogy velem nem mulasztaná el, bizalmat ébreszthető alakban szólani s minthogy, ha az olasz háboru csakugyan meg talál lenni, ezzel, (az orosz barátság szükségénél fogva) a lengyel ügyet nem lehet összekötni, nem igen avatna lengyel emigránsokat diplomácziai titkaiba.
Átmegyek levelének más részére, mely arra vonatkozik, hogy mi lábon állok Klapka tábornokkal? Feleletem: sem jól, sem rosszul. Nem lakunk egy helyütt, ritkán érintkezünk.
Hanem négy dolgot tudok. *
A mi itt következik, az Kossuth és a magyar emigráczió egy része közti személyes viszonyra, tehát az emigráczió »házi dolgaira« vonatkozik. Nincs ugyan összefüggés nélkül az alkudozás első phasisaival, de minthogy a kezdetben némelyek véleménye szerint fenforogni gondolt nehézségek azon perczben, melyben a dolgok határozottan komoly szint öltének, magoktól elenyésztek, Kossuth jobbnak vélte levele itt következett részét most nyilvánosságra nem bocsátani.
Helfy.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De igy vagy amugy alkalmasint a tevékenység lehetsége felé közelgünk, azért hazafiui kötelességnek tartom ugy fontoskodás mint álszemérmi negélyeskedés nélkül tisztára állitani a helyzeteket.
Én ambicziót nem ismerek. Legyen a haza megmentve, nekem nemcsak mindegy: akár én, akár más mentse meg, de ha választásom volna, ha láthatnám, hogy más akárki tud annyit tenni a haza javára, mint én, a mellett, hogy a győzelem napjára oly biztos a kivivandó szabadságnak konszolidácziója az ő kezében, mind ambiczió ellen (legyen bár nemes), mind pártsurlódás s elvtusa ellen, mint az én kezemben – azt mondom, jobb szeretem, más tegye, mint én. Istenemre mondom, nem bir előttem semmi vonzalommal a roppant felelősség s a tömérdek gond. Dicsöség szememben haszontalan tömjén füst. Szagától is undorodom. Vonzalmaim, véralkatom, jellemem, a harmaté; szeretnék, mint az, áldást hinteni észrevétlenül. Ezt vegye ön ténynek, mely soha és semmi körülmények között változni nem fog.
Igen; de ki mentheti meg a nemzetet? – Mi? – Romemigráczió? Nevetség! Csak a nemzet maga. A nép tömegeinek áldozatkész csatlakozása. – No, emlékezzék ön, miként a nagy Napoleon hazánk határán állva diadalmas seregével, szabadságra hivta fel a nemzetet s egy ember sem mozdult, egy sem; miért? Mert nem volt bizalma a felszólitóhoz. Fogja ön mondani, ma másképen vannak a dolgok. Igaz, sok másképen van, de egy most is akként van, mint volt: a nemzet (a nemzetet mondom) csak annak felhivására mozdul meg, a kiben bizik; másnak nem.
Bizalomra sok ember lehet érdemes, de ez nem elég; birni kell azt. Érdem, alkalommal megszerezheti, de mig meg nem szerezte, nem birja, s mert nem birja, a nép nem mozdul szavára.
No már, én bizony nem hiszem magamat valami nagy embernek, de legyen érdemelve, legyen érdemtelenül, tény: hogy a körülmények a nép tömegeinek bizalmát csekély személyemben öszpontositották. Nem mondom, hogy minden osztály ragaszkodik hozzám; van, a mely félrehuz, van, a mely inkább fél, mint bizik, sőt olyan is van, a mely gyülöl, de az tény, hogy csak én vagyok azon helyzetben, miszerint a józan észnek magát ajánló alapon prezentálván magamat (puszta kézzel én sem), oly tömegeket költhetek követésre, hogy minden félreszivó párt elhallgat. »Volentes ducit; nolentes trahit.«
Ezen helyzet a körülmények által van adva. Vezérré az ember nem maga teszi magát a közvéleményben, hanem tétetik.
Legyen az akárki, a ki a magyar néphez igy szól: »itt vagyok, vezetlek; kövess,« a nép azt fogja mondani: »kérem szépen, hát miért nincs Kossuth Lajos aláirva a rendeletnek?« s megcsóválja fejét, és azt mondja: »hej bátya, ha jó volna ez a dolog, itt volna Kossuth Lajos.«
Többet mondok: kezdjen akárki vezérkedést, ha én nem mozdulok, az angol nép sem mozdul elejét venni a titkos diplomáczia szabadságellenes cselekvésének, mert nem lesz bizalommal a dolog iránt. És lenne belőle ismét intervenczió (ezuttal alkalmasint porosz, később talán más is, bármi »rossz vér« látszassék is most uralkodni; jól mondja a mai »Times«: a háboru olyan, mint a tánczvigalom; tudja az ember, kivel kezdi meg a tánczot, de nem tudja, kivel fogja végezni) és ha az intervenczió sem használna, lenne diplomácziai közbenjárás, s vele a magyar függetlenség jövendőjét századokra megölő fatális »transakczió«. – De ha én vezetem a mozgalmat, az angol nép, mely előtt a magyar ügyet hét év óta, meetingről-meetingre személyesitem, annyira megszokta azt személyemmel azonositani, hogy felszólalásomra a nép szava ugy dördül végig Lands’s Endtől Johnogroatig, miszerint nincs az az angol miniszter, a ki nem sietne minden intervencziónak elejét venni, a ki merné, merhetné diplomácziájával a harcz eredményét ajkainktól elorozni, a ki késni merne kormányunk elismerésével, mihelyt kormány leszünk. Eddig s ennyire a közvéleménynyel itt rendén vagyok, mert ismerem rugóit s bizalmas lábon állok azokkal, a kik hatalmas tömegek élén állanak. A magán rokonszenv (nem megvetendő) aktiv segélyéről nem is szólok.
Érdemelten, vagy nem érdemelten, mindegy; ez tény, s tény marad, mig vagy physice, vagy erkölcsileg meg nem halok.
Ha más akárki vél vezérkedhetni, pártocskákra találhat talán (ha talál), de a magyar nem olasz; nálunk párt a zöldasztalnál felléphet a nemzet nélkül, a nemzet ellen is, de a csatatérre nem megyen, a nemzet nélkül, a nemzet pedig nem fog menni.
S aztán én ellenemben, ha a nemzet követ, versengések nyiltan nem léphetnek fel (Görgeyk ellen tudom megóvni a. hazát; keserü leczkebért fizettünk, de tanultunk), de ha más veti fel magát választatlan vezérnek, lesz harmadik, negyedik, ki azt mondja: »ej, nekem is van annyi jogom« s lesz párttusa;
………
az ambicziók versenyfutása nem fog birót választani, hanem vetélkedni fog, s a szegény haza nagy ügye belesülyed a személyes vetélkedés poklába.
Egy pár száz deserteurből legiócskát alakithat adandó alkalommal akárki, de azt hinni, hogy »hadsereg« fog akárkinek is felhivására zászlót változtatni, a nélkül, hogy a nemzetet látná háta mögötte, ezt hinni nem tévedés, de bün.
Ezen körülményekből, melyeket nem kerestem, nem vadásztam, de melyeket látni kötelességem, helyzetem tisztán mutatkozik.
»Per imperium divisum« háborut vezérleni nem lehet. Ha valaki azt hiszi, engem mellőzhet, – ám tessék. Mit fogok én tenni? A körülményektől függ. Ha látom (mint a krimi háboru alatt láttam), hogy az ügyre veszély nem hárul, meglehet, nézem s hagyom, de ha látom, hogy a haza becses multját s vele jövendő reményeit veszélyeztetheti, hazafiui kötelességemtől fogok tanácsot kérni.
Ha pedig valaki azt gondolná, hogy én nevemet segédül adom, – csalatkoznék. A multak kérlelhetlen szigora megtanitott, hogy hol az én nevem előfordul, a felelősség legnagyobb sulya enyém, és a kié a felelősség, azénak kell lenni a vezetés inicziativájának is. Nem szándékom zászlónak lenni más kezében bizonytalan czélokra, sem báránynak, mely elvigye mások büneit vagy hibáit.
Én K. tábornok urnak tehetségeit nagyra becsülöm. Őt illető helyütt a nagy munka fontos tényezőjének tartom, de nem hiszem, hogy most még a nemzet őt főnökének elfogadná. A tettek mezején oda emelheti őt a hűség s nagyravágyás nélküli népiesség, de most még nincs ott.
Ha a körülmények engem szólitanának tevékenységre, én mind mulaszthatlan kötelességemnek tartanám, mind ön-: tulbecsülés nélkül képesnek érzem magamat, a sereg élén magam személyemben állani, – s ha K… tábornok urnak tetszenék – a hadorganizmusi szabályszerüség rendje s módjával, mellettem a tábor vezérkari főnökség állása, erre neki, némi (remélem kölcsönösen kielégitő) magyarázatok után, szivesen kezemet nyujtanám. – Ő katona, ismeri mi sokat mondok e szóval. Az ország polgári kormányzatát vinném a függetlenségi nyilatkozat alapján, mig a haza azon karba tétetnék, hogy rendelkezhetik, – akkor lelépnék – és szilvafám árnyékában keresném életviharaim jutalmát az eke szarvánál; – helyet engedve más erőknek, a nemzet bizalmának gyümölcseit aratni.
Mind ez nem szó, hanem elv, mely elvem volt a multban, a jelenben, s az marad koporsóm zártáig.
Reménylem, egyet fog ön velem érteni, hogy e nyilatkozattal a becsületességnek s hazafiságnak tartoztam. Komoly megfontolás után találjon az (óhajtom) oly méltánylatra, mint a minő őszinte s tiszta czélból eredett.
S mi a szillogizmus zárlata? Ez:
Még most ugyan a tárgy, mely körül levelezésünk forog, nincs oly fokon, hogy reálitás volna, de készen kell lenni az eshetőségekre. Azért kötelességem kinyilatkoztatni, hogy ha az »avance-ok« csakugyan folytattatnának s komoly alakot öltenének, én a mint becsületérzelmem alatti dolognak tartanám, más háta mögött takácskodni, ugy a haza érdekével nem tudnám megegyeztetni, hogy az imperiálisztikus kétkulacsosság serleghordója legyek. Ha mással egyezkednek, tessék, én nem lennék itthon számukra. A haza ügyének apró intrigácskák horgára-függesztéséhez nem járulok soha, hanem megyek a magam utján.
Óhajtanám, hogy mindenki számot vessen a körülményekkel s közszempontból vizsgálja meg azokat; s ha valaki ugy találja, hogy (ujabb avance-ok esetére) a hazafi kötelességét teljesiti, ha maga nevében folytatja az érintkezést, tessék; lássa, mit cselekszik; ha ellenkező meggyőződésre jönne, érezni fogja, miként tudatnia kell a felhivóval, hogy legkisebb igéret vagy feltételszabás előtt, a dolgot velem közölni kötelességének tartja, s hogy az érintkezésnek velem kell folytattatni.
A mi a kivánt megbizó levelet illeti, nem látom még ugyan oda érettnek a dolgot, hogy reá épen szükség legyen, azonban annyit, a mennyinek talán most hasznát veheti, bizalmam jeléül ide rekesztek, de kérem, legyen szives annak használatában magát a következőkhöz tartani.
1. A világért sem kell az ajálkozóval sejtetni, hogy sorainkban szertevonás lehet. Ennek tudatása morális csődhirdetés volna. Ha ön, jelen nyilatkozatom után megmarad azon véleményben, hogy a cselekvés eszközeinek kezemben öszpontositása kivánatos, diszkret tapintatának feladatához tartozik oda működni, hogy ezt illető helyen maga megértesse az, a kivel érintkeznek.
2. Különös fontosságot helyezek arra, hogy ön nevemben semmi oly lépést ne tegyen, mely részünkről ajánlkozás s békétlen kopogtatás szinét viselné. Ha maga a sátán nyujt is kezet, elfogadhatjuk óvatos vigyázattal, de kérnünk azt nem lehet. A kéz visszahuzása, vagy megtagadása erkölcsi halál volna.
3. Kérném tehát, hogy ezuttal ennyire szoritkozzék: keressen módot azon franczia főurral szólani s mondjon ennyit neki: »Mieroslawszky tábornok állitólag ön megbizásából »közlött velem, mint kiről tudja, hogy Kossuth bizalmát birom, ennyit s ennyit; közlöttem megbizómmal azon válaszát »vettem, hogy ugy, a mint állitva volt a dolog, sem oly hivatalosságnak szinével nem bir, sem nincs ugy definiálva a felszólitás, s ugy indokolva ellenajánlattal, hogy értekezés tárgyát tehesse. Kötelességem megtudni kiván-e ön s mit? e »válaszra felelni; ha nem, kötelességem lesz megbizómmal »tudatni, hogy a dologban semmi sincs; ha igen, jelentést »fogok tenni, s magamat továbbra utasittatni.«
Ha beszélgetésbe bocsátkoznék azon ur, jó volna vele éreztetni, hogy ha a szándok komoly, az idő becse javasolja, hogy e szándok komolyságának biztositéka adassék, nem indefinált általános igéretekkel, hanem precziz propoziczió alakjában.
Szives barátsággal
Kossuth.
Irányi január 14-kén tudósitott, hogy e megbizatásban el fog járni; egyszersmind értesitett, hogy Klapka tábornok Londonba megyen velem értekezni.
Ez értekezésről az itt következő feljegyzést találom irataim közt:
