VI. Értekezés Klapkával.
VI.
Értekezés Klapkával.
Értekezés Klapkával.
Klapka tábornok jan. 17-én hozzám jött Mednyánszky alezredes kiséretében. Nem talált egyedül. Pulszky és Ihász voltak nálam. Azonban minden tartózkodás nélkül a titkok kitárásába bocsátkozott. Elmondá, hogy a háboru bizony os; hogy mind Párisban Napoleon herczeggel, mind Turinban Cavour miniszterrel értekezései voltak, s hogy Viktor Emánuel királynál is két órai hosszu kihallgatáson volt. Hogy a király határozottan kimondá, miként ő a háborura e1 van tökélve »couteque coute,« ő tudja hogy trónusával játszik, hogy családja jövendőjét koczkáztatja »mais advienne que pourra, je m’y lance« behunyt szemmel. 1-ször: Mert tartozom az Olaszhon-szerte felköltött reményeknek, melyeknek logikájától visszalépni nincs többé hatalmamban. 2-szor: Tartozom megboszulni atyám emlékét. 3-szor: Tartozom azon gyülöletnek, melyben neveltettem… Mondá továbbá a tábornok, hogy a háboru czélja nemcsak Lombárdia (Cavour emphatice kijelenté, miként ezért egy lépést sem mozdulna), hanem az osztráknak olasz földről teljes kiüzése, és egy észak-olaszországi birodalom alapitása, s hogy Közép- és Dél-Olaszországra nézve most semmi változtatás nem szándékoltatik; hogy a franczia császárnak szövetséges részvéte (még pedig nagyban, 150–200 ezer emberrel) el van határozva, s hogy ennek ára Savóya és Nizza. Hogy a király a háborut ápril elején akarná, de hogy a császár még nincs készen; s kivánja, hogy legalább május végeig várjanak; hogy Magyarország részvétének szükségéről mindnyájan meg vannak győződve; s azért kapunk pénzt, fegyvert, hajókat a kiszállásra, sőt egy franczia hadosztályt is (18–20 ezer emberből állót) kiséretül; – nem hogy velünk az országba hatoljon, hanem a kikötőben megállva hátunkat biztositsa
– Én: Ki igérte azt a pénzt, fegyvert, stb. …? a szárdiniai király?
– K… Oh nem! Neki nincs, nem adhat. Napoleon herczeg tette ez igéreteket.
– Én: Hivatalosan? a császár nevében?
– K… Azt nem; hanem igérte, hogy Turinból viszszajőve, kieszközli, hogy a császárral szólhassak.
Ezek után igy folytatá: felszólitottak tehát, hogy egy memoriáléban adjam elő, mik a mi kivánataink? – Én ezt megigértem; és mivel önnek (nekem) a magyar néprei befolyását ismerik, önnek beleegyezését kivánják; én tehát azért jöttem, 1-ször hogy önnel ezeket közöljem, mert az iránt mindenki tisztában van, hogy ön nélkül az országban semmit sem lehet tenni, 2-or hogy megkérjem, miként egy hozzám intézendő barátságos levélben fejezze ki, minő feltételeket tart szükségeseknek, Magyarországnak a háborubani részvétére.
Én erre csak annyit feleltem, hogy bár jelenlevő barátaink titoktartása felöl biztos vagyok, nekem elvem ily dolgokat négy szem közt tárgyalni, azért kérem, jöjjön másnap hozzám.
Mondott sok egyebet, miből emlitést három érdemel: 1. hogy Konstántin herczeg s a Nizzában tartózkodó fő-oroszok voltak az elsők, kik egyhangulag odabeszéltek Turinben »si vous voulez la guerre, il faut vous adresser aux Hongrois«, 2. hogy Magyarországnak királyt kellene elfogadnia, 3. hogy az orosz nem ajánlkozott egyenest részt venni a háboruban, hanem indirekt az által igérkezett segiteni, hogy fegyverzett semlegességi állást veend a határon, mely Ausztriát seregei egy részének ott tartására kényszeritendi.
(Én: ez annyit tesz, kényszeritendi seregei egy részét Magyarország határán tartani, miszerint legyen mivel elnyomni első csirájában egy magyar felkelést. K…: Ezt nem akarja az orosz. Én: Meglehet, de ez volna az eredménye az ily indirekt segitségnek.)
Másnap eljött K… tábornok, s én neki következőleg nyilatkoztam.
Tegnap csodálkoztam, hogy tábornok ur helyesnek látta a szárdiniai király, Cavour gróf s Napoleon herczeggeli beszélgetéseit mások jelenlétében tartózkodás nélkül feltárni, mint már azt tudtomra Párisban is többek előtt tette; – s nem kevésbé azon modoron, melyen előadása szerint a szárdiniai király, tábornok ur előtt nyilatkozott.
A mi az elsőt illeti: hatalmakkal van dolgunk, kik nem akarhatják, hogy diplomácziai titkaik többek birtokában legyenek, mint szükséges. Ily dolgok nem társas beszélgetés tárgyai. Kérem tehát, tábornok urat, hogy a mit a haza érdekében olyannak lát, hogy velem közlendő, azt másokkal ne közölje.
A mi a szárdiniai király beszédjét illeti, megvallom, reám inkább lehangoló, mint biztató hatást tesz. Történtek azon oldalról tapogatózások irányomban is, s azoknak modorából hajlandó valék oly tapintatot tenni fel felőle, mely magával tisztában van ugy czéljaira, mint eszközeire nézve. A mit önnek mondott, ellenkezőt bizonyit. Az egy lovagias harczfi beszédje, ki csak azt tudja, hogy nagyban szándékozik játszani. Mai világban nagy kérdések nem játékkal oldatnak meg. Ezen talán még lehet segiteni. Iparkodni fogok.
A mi a dolog érdemét illeti, az, a mit a király, Napoleon herczeg s a miniszter mondottak önnek, sokban lényegesen eltér attól, a mit azon urak másoknak mondottak, s azok közt olyanoknak is, kik által nálam kivántak tapogatózni. Melyik verzió a való? Csak tények fogják felderithetni. Hanem egy bizonyos: akár mit mondjanak ők, az legjobb esetben is csak óhajtás, de nem oly alap, melyre hazánk ügyét fektetni szabad vagy tanácsos volna. A császár szándoka az egyedül határozó. A mit erről mások mondanak, az állhat is, nem is, az nem biztositék; ő pedig egy maga tudja, mire vágyik, de azt még alkalmasint maga sem tudja, vágyainak valósitását meddig merheti munkába venni. Ebben lehetnek több fokozatok. Annyit bizonyosan nem akarhat, a mennyi egy európai koalicziót provokálhatna ellene. A többi nagyhatalmaknak, ha aktiv szövetségét meg nem nyerheti, legalább semlegességét kell óhajtania. Ezen semlegesség, meglehet, feltételekhez lesz kötve s nem lehetetlen, hogy a feltétel az lesz, hogy az osztrák hatalom az olasz tartományokat kivéve, intakt hagyassék. A többi hatalmak álláspontja tehát még egyezkedésektől függvén, akármit óhajtanak is a király, a herczeg, a miniszter, az még koránt sem bizonyos, vajjon a császár mint határozó hatalom, Magyarországnak tevékenységbe tételét számitásaiba bele illőnek fogja-e találni, tul talán egy kis legiócskának idegen földön alakitásán, amugy lengyel legió formára a keleti háboru alatt; mihez, ha csak ennyire szorittatnék a dolog, én nem csak kezet nem nyujtanék, de meg is fognám akadályozni. Meg kell azt is jegyeznem: ha megfontolom az orosz politika konzisztens természetét, nem hihetem, hogy ha az orosz a franczía felsőbbségnek Dél-Európában kiterjesztésébe beleegyezik, azt kárpótlás kilátása nélkül tegye. Az ő kárpótlása csak keleten lehet. Ha ehhez hozzá teszem azon rendkivüli erélyt, melyet a franczia kormány tengerészi erejének kifejtésére (épen nem virágzó pénzügyei daczára) is tőn, s mit egy osztrák háboru terve nem okadatol, azon meggyőződésre jövök, hogy a tervben lévő olasz háboru alkalmasint csak egy előjáték arra, hogy az osztrák Olaszországon kivüli birtokainak megtartása, béréül oly kötésre kényszerittessék, mely az angolt keleten izolálva hagyja a hajdani tilsiti eszme jövendő valósitása esetére. Háborut nem mindig azért kezdenek, hogy a ki ellen kezdik, azt tönkre tegyék, hanem hogy a háboru osztenzibilis czéljától egészen idegen czélokba beleegyezni kényszeritsék. Példa a mult orosz háboru, melynek rezultátuma koránt sincs a párisi békekötésbe irva, (a Bonaparte dinasztia elismerése). A Napoleon-ház s a franczia nemzet előtt a lengyel nemzet különös igényekkel bir; minő biztatásokat nem adtak nekik a háboru kezdetén! S a vége? Egy haszontalan legiócska! Én vigyázni fogok, hogy hazánk Lengyelország sorsára ne jusson. Mi bukásunkban is a magyar nemzet fiatal életrevalóságát oly vonásokkal irtuk be a történelem könyvébe, melyek hazánk jövendőjének alapot szerzettek. Ezt nem szabad elpazarolnunk. Mert ha még egyszer megbuknék a magyar, mivelhogy cserben hagyatik vala, elmulna egy század, mig harmadizben felkelne. Én nem mulasztom el felhasználni az ajálkozó alkalmat, sőt teremteni is iparkodom, ha ugyan ember ezt teheti. De arra is vigyázni fogok, hogy ha előbbre nem vitethetik, legalább hátra ne lökessék a hon ügye. A nemzet legjobb vérét hasztalanul, diverzió-képen, mások javára elpazaroltatni nem fogom engedni.
Most a részletekre.
1. Emlékirat beadására van tábornok ur felszólitva. Sajnálom, hogy megigérte. Eszembe juttatja, mit egy török minisztertől hallottam: »ha nem tudjuk, miként tartsunk egy vagy más dolgot függőben, emlékiratot kérünk. Ez jó mód, egy pár hónapot nyerni.« – Tudják, mire képes a magyar. Látta a világ. Ha el vannak határozva vele szövetkezni, nem kérnek emlékiratokat, hanem alkusznak a feltételek iránt.
2. Figyelmeztették tábornok urat, hogy szeretnék, ha én is egy önhöz intézett barátságos levélben, nézeteimet kifejezném. Határozott válaszom az, hogy én ezt tenni nem fogom. Egy ily levelet irni annyit tenne, mint magamat a Tuilleriák kabinetjének markába adni a nélkül, hogy ők magukat markomba adnák. Azt nem teszem. Ők alkalmasint tudják, hogy nálam nélkül a magyar néppel semmire sem mennek, s azt hiszem, azt is tudják, hogy én nem vagyok idegen észszerü egyezkedésekre lépni, de csak oly alapon, mely biztositson, hogy hazánk ne csak eszközül használtassék oly czélokra, melyekből semmí haszna. Én biztositék nélkül szóba sem állok. Meglehet, minden biztosíték mellett is mi leszünk a megcsalottak, mert a hatalom az övék (meddig? az más kérdés). De én tartozom hazámnak, a reám nehezedő felelőségnek, tartozom a történelemnek, s önmagam becsületének, megkivánni, hogy mielőtt én bár csak erkölcsi kötelezettségekbe is bocsátkozzam, kezemben biztositék legyen, mely vagy megcsalatás ellen garantirozzon, vagy ha mégis megcsalatnánk, kimutatnom engedje, hogy nem alapos ok nélkül nyujtottam kezet a koczka elvetéséhez. Óvatosságom legalább azon gondolattal enyhiti aggodalmaimat, hogy legrosszabb esetben meg fogom tudni akadályozni, hogy hazánk jövendője kompromittáltassék, akár maga magát tulbecsülő fontoskodás, akár apró nagyravágyások, akár a nemzetek legszentebb érzelmeivel játszani nem átalló politikai immorálitás által.
Egyébiránt a körülmények eléggé bonyolodottak arra, hogy valószinünek látszassék, miként egy vagy más uton cselekvésre lehetünk hivatva; azért szükséges, hogy a köztem és tábornok ur közötti viszony tisztába hozassék. Nyilt leszek, mint férfiunak illik, hazafinak kötelesség. Mai beszélgetésünk eredményétől függend: együtt, egymás mellett, vagy egymás ellen fogunk-e állani a jövendőben.
Hazánk bukásához több körülmény vágott össze, melyek közt mindnyájunknak, rajtam kezdve, a nagy feladathoz készületlensége nem az utolsó. A nép fia, a honvéd, helyt állott hősiesen; de azontul borzasztó hijával valánk a készültség. Azonban hibák s balesetek mellett, végre is hazánk bukása az elhagyatottság érzetén kivül egy fő-kutfőre vezethető vissza: a katonai hatalomnak a polgári hatalom irányábani riválitására, ama szoldateszkai negédre és nagyravágyásra, mely a szellem egységét felbontva a kormány tekintélyét aláásta, hatását paralizálta, s árulással végződött.
E keserves tapasztaláson okulva, határozott meggyőződésem, hogy forradalomban, mely háboruval van összekötve, a katonai s polgári főhatalomnak egy kézben kell lenni. Csak igy lehet sikerre számitani; mert csak igy lehet a riválitás eltávoztatva; csak igy lehet egység, s a gépezet minden kerekeinek összevágása; csak igy lehetséges, hogy a hadsereg s nemzet nem elkülönözött mennyiségek legyenek; az első a másodikat szoldateszkai negéddel lenéző, a második az első irányában ingerlett s gyanakodó; csak igy lehet az egész nemzet egy nagy tartalék-hadsereg, a hadsereg pedig polgár.
Ez fő-tekintet, mert ettől függ a siker, minden egyéb ennek alárendelt.
Én ezen egységnek szükségét ösztönszerüleg éreztem a multban is. Emlékezik tábornok ur, hogy midőn 1849. tavasz kezdetén Tiszafüredről offenzivára mentünk át, s Vetter altábornagy fővezér megbetegedett, magam akartam a fővezérletet átvenni; önt a táborvezérkari főnökség magas tisztével felruházni, s kérdém a többi tábornokok jelenlétében öntől, gondolja-e, hogy a csatatéren, hol tanácskozásra nincs idő, adhatják elő magokat oly katonai routinet (mondom: routine-t) feltételező rögtönös rendelkezések szükségei, melyek lehetetlenné teszik, hogy avatatlanságom mellett, magam vihessem a fővezérletet? Ön volt az, ki azt mondá, hogy igenis, lehetnek ily esetek, tehát hogy nem tanácsos azt tennem. Sajnálom, hogy ön nézetének engedtem. Most, midőn sok tanulás s fürkészet után a hadtudomány minden ágaiban magamat avatottnak tudom, tökéletesen meg vagyok győződve, hogy ha akkor ön nézetének nem engedek, a haza nem veszett volna el.
Konszolidált kormány mellett, melynek formái már gyökeret vertek, s gépezete az államot, minden irányban történetileg áthatotta, a hadvezér szerepének nem kell, s tán nem is tanácsos, a kormányzó szerepével ugyanazonosittatni; ott a hadvezért tökéletesen féken lehet tartani, hogy nagyravágyása. a hont ne veszélyeztesse. Forradalomban nem igy van. Mondja meg nekem ön, ha én Görgeyt a világosi átadás előtt, akármely perczben is haditörvényszék elébe állittattam volna, volt volna-e a katonai s a polgári hatalom közötti vetélkedés mellett, oly haditörvényszék lehetséges, mely reá a bünöst kimondja? Bizonyosan nem; s igy a sejtett, de be nem bizonyithatott árulást csak ugy akadályoztathattam volna meg, ha a katonai front előtt, saját kezemmel lövöm le. Ám de ez jel volt volna a hadseregbeli lázadásra; egymást öltük volna, s a testvérgyilkos katonai lázadás bizonyos halálba sodorta volna a nemzetet. Ezen bizonyos veszély érzete sugallta hazafiságomnak azon módot, hogy kielégitést nyujtsak Görgey nagyravágyásának, miszerint igy az árulót hazafivá változtassam. – Ő áruló maradt; s mivé lett szegény hazánk!
Ezen irtózatos tapasztalás mellett a bünök legnagyobb büne volna, a hazát még egyszer ily veszélyeknek kitenni. Azon kapocs mellett, mely a hadsereget vezéréhez köti, merő oktalanság abban bizakodni, hogy hiszen ha veszélyessé válik a hadvezér, le lehet tenni, vagy agyon lehet lőni. Megtenném kétségtelenül, de megmentetnék-e általa a haza? Az más kérdés.
Egy kézben kell tehát lenni a vezérletnek s a kormányzatnak.
Én nem ismerek nagyravágyást. A mely perczben a hazának szüksége nem leszen reám, én nemcsak nem ragaszkodandom a hatalomhoz, de nincs a világnak azon hatalma, mely engem a csendes magányba való visszavonulástól viszszatartóztatni képes legyen. Én nem vágytam a helyzetre, melyben vagyok. De a helyzet megvan. Kötelességem annak felelősségét el nem utasitani. A nép bizalma körültem öszpontosul. Más szavára nem fog a nemzet felkelni. Ha én szólitom fel, felelős vagyok isten, a világ s a nemzet előtt azért; a mi következni fog. Ha én vagy ok felelős, kell hogy én legyek a vezér.
Határozott nyilatkozatom tehát, hogy én a hadsereg vezényletét kezemből semmi feltétel alatt ki nem adom. Hogy az én kezemben a honszabadság biztos, azt tudom: – az volna-e máséban, nem tudhatom.
Mondhatná ön, hogy nem birok kellő katonai tapasztalással. Kérdem önt. harczunk legdicsőbb szakában voltak nekünk ugy nevezett tapasztalt hadvezéreink? Bémet kivéve, ki nagy tapasztaltsága mellett hibát hiba után követett el, sereget prédált el sereg után. s a vezért a bátor katonában elfelejtette, a stratégiát a tüzérnek feláldozta, – ki volt rajta s Dembinszkyn kivül (a ki mindig hátrált, de bizony nem mindig okszerüleg hátrált; példa: Temesvár* ki volt ezeken kivül hadvezéreink közt. ki valaha csatát intézett harczunk előtt? Maga tábornok ur, azelőtt midőn sereget adtam kezébe, hány csatát, nem mondom intézett, de csak látott is?
Szegeden elnökletem alatt tartott haditanácsban (jelen voltak Dembinszky, Mészáros, Perczel, Guyon) el volt határozva, hogy Dembinszky, ha magát Szegednél a Tisza bal partján nem tarthatná, egyenes vonalban Arad vára alá vonuljon vissza. Török Gábor kormánybiztos rendeletet kapott gondoskodni, hogy ezen a visszavonulási vonalon a hadsereg az élelmezést készen találja. Gondoskodott is erélyesen: Arad volt egyesülési pontul kitüzve Görgey hadserege számára is. Ott a vár ágyuinak oltalma alatt Dembinszky Görgey seregének megérkeztét bizton bevárhatá; s mi egyesitett erőnkkel magunkat a Maros által elválasztott orosz és osztrák seregek egyikére reá vethetők, mielőtt egyesülhetnének, mit a minket fedező aradi vár miatt csak kerülettel tehetnek vala. – Dembinszky a helyett, hogy Aradhoz vonult volna vissza, mely a mi várunk volt; Temesvár felé vonult, mely az ellenség kezében volt, s vonult oly vonalon, melyen a sereg ellátására nem számithatott. A nélkülözés demoralizál. A temesvári csata elveszett. Ennek hirére Görgey azt mondta: a kormánynak most nincs mire támaszkodnia – most én parancsnolok – s megcsinálta – – Világost.
Én tiz év óta, mimden üres perczemet a hadtudománynak szenteltem. Ismerem a hadtörténet által gyakorlati alapelvekre redukált magas taktikát és stratégiát; tanulmányoztam a legnevezetesebb, legtanulságosabb hadjáratokat; otthonos vagyok a katonai szervezet s admimisztráczió minden ágazataiban; mult harczunk nekem is nagy iskola volt; számot vetve a lelkiismeretemmel, nem csak hiszem, de tudom, hogy képes vagyok a hadvezéri feladatnak megfelelni.
Tehát a hadsereget kezemből ki nem adni, változhatlan elhatározásom. Vagy igy lépek fel, vagy nem.
Én tábornok ur tehetségét méltánylom s becsülöm. Ha akarja mellettem a táborvezérkari főnökség dicső s roppant fontosságu állását elfogadni, azt én őszinte bizalommal megajálom. – Mondanom sem kell, hogy helyzetünkben, minthogy kivülről kell bemennünk s a főhadiszállásról szerveznünk, ezen állás a hadügyminiszteri funkcziókat is természetesen magában foglalja. Meg vagyok győződve, hogy ily viszonyba lépve egymás iránt, ha igazán akad alkalom, mi együtt a nagy feladatot keresztülvihetjük.
Elmondtam okaimat. Csak ilyen viszonyban fogunk együtt mehetni. Ha nem, nem.
A tábornok erre mondá, hogy ő azt tökéletesen elismeri, miként nálam nélkül senki sem remélhet a néppel boldogulni s hogy én vagyok a nemzet törvényes főnöke. Ő ugyan azon véleményben volt, hogy tán jobb volna, ha eleinte én hátrahuznám magam, s hagynám őt a dolgot meginditani, s csak akkor jelennék meg az országban, midőn már egy tekintélyes hadsereggel birnánk, s nagy eldöntő csatára volna kilátás, mert, ugymond, felkeléssel, különösen a székelyföldön kellene a dolgot meginditanunk, s káros volna, ily rendezetten, készületlen mozgalomban személyemet veszélyeztetni. Erre én közbevágtam: de ha a czélzott háboru hatalmasságaival szövetségben kezdjük a harczot, én ugyan az ily felkelési inzcziativát meg nem engedem. A székelyeknél én 20,000 emberre számitok, ha mint erő jelenve me?, nekik. a szervezkedésre alkalmat, s magkövet nyujtunk; azt meg nem engedem, hogy ezen gyönyörü erő, felkelésnek neki uszitva a nélkül, hogy volna mire támaszkodnia, eltiportassék, elpazaroltassék. – Mely észrevétel után K…tábornok igy folytatá: azonban hallván kormányzó ur nézeteit, én okainak fontosságát tökéletesen elismerem, nézeteiben egyetértek, álláspontját elfogadom, s tehetségeimet s tapasztalásomat a haza szabadságának kivivására, felajánlom. Nekem soha sem volt gondolatomban ön ellen ellenzéket csinálni; s hiszem, sőt tudom, hogy azt a többiek sem teendik. Hogy is tehetnék? – Kinek juthatna eszébe az önt illető, s csak önt illető állást kontrovertálni? Miután e szerint egyetértünk, kérem, mit tart jónak, hogy én tegyek Párisban, hova visszamenni kötelezve vagyok.
Én: Remélem, átlátja ön, hogy a mivel a herczeg kecsegtetett, az még koránt sem a császár határozata.
K.: Ugy van. Az csak »pium desiderium«. De biztatott, hogy Turinból visszajötte után, ki fogja eszközölni, hogy a császárral szóljak. Ugy mondá, eddig is megtörtént volna; hanem hogy a császár környezete, mely egyhangulag ellene van a háborunak, annyira vigyáz a császár minden lépésére, hogy még nem lehetett engem elfogadnia.
Én: Ez mende-monda. Nem az az ok, hanem az, hogy a diplomácziai negócziácziók még függőben vannak. Sürgesse tehát a császárral-szólást. A mit ő mondand, majd abból meg látjuk, van-e a dolognak valódi alapja.
K.: De ha kérdezne, hogy mit kivánunk, mit mondjak?
Én: Ennek több részlete lehet és lesz. Fegyverzet, pénz s a többi. De vezéreszméül kérem ezt venni: én a nemzetet csak ugy szólitom fel fegyverre, ha mint erő, jelenünk meg a határon. Ennek két módja van. Vagy a szövetséges hadseregnek, ha győz Olaszországban. előhatolni kell Bécs felé, vagy pedig Olaszországon kivül Magyarországot is egyetemben (simultanément) harcz-szinhelyéül kell venni. Igazán szólva, ez stratégiai kénytelenség is, különben nem birnak az osztrákkal Lombárdiában. Tehát egy erős hadosztályt kell nekünk adniok, melylyel a megválasztandó ponton kikössünk, de nem ugy, mint tábornok urnak mondták, hogy a partnál megállnak s nem mennek előre; köszönöm; – ez annyit tesz, hogy ha egy csatácskát vesztünk, – mi ily esetben a külföldön összeszedett egy pár ezer emberrel bizony igen meglehetne, akkor ők hajóra szállnak, s minket ott hagynak a faképnél, vagy megkötik Milánóban a békét, s minket vesztünkre hagynak. Nem, igy nem játszunk. Nem az kell, hogy a franczia zászló magyar földön valósággal koczkáztatva legyen, – »que l’honneur du drapeau français soit offectivement en Hongrie.« Tehát a segédhadosztály előre, csatába magyar földön; ez az egyedüli biztositék, mely megnyugtathat.
K.: Én tehát sürgetni fogom a kihallgatást. Ha adnak, visszajövök Londonba számot adni, s elintézni a további teendőt. Ha nem adnak kihallgatást tiz nap alatt, meg leszek győződve, hogy nincs mit adni a biztatásokra s megyek vissza Genfbe. De nekem erős reményem van, hogy ez idén hon leszünk.
Én: Meglehet, nélkülök is, ha a hon önzéstelen szeretetében egyetértünk, mert ha kiüt a háboru, senkinek sem álland hatalmában megakadályozni némely előre nem látott fordulatokat; de ha velök, ugy az, hogy Magyarország is harczszinhelylyé vétessék, »conditio sine qua non«. Tábornok ur, mint tapasztalt katona, nem lesz okoknak hiányában megmutatni, hogy miután Németország felé nem támadhatják meg az osztrákot, mert ez a németeket zuditaná fel, pusztán stratégiai szempontból is nincs más választás, mint Magyarországon is csatázniok. Különben pusztán homloktámadásra volnának szoritva, a mi merő bikaviadal, melylyel nehéz lesz az osztrákot a hires négyszögből – melynek egyik sarka: Veróna, nem vár, hanem sánczolt tábor – kiverni.
K.: Ez világos, ezt nem lesz nehéz velök megértetnem.
(Aláirva)
Kossuth.
Klapka tábornok Párisba visszatérvén, őt Szarvady meglátogatta, s február 8-káról ezeket irja:
Klapka tábornokot láttam. Ugy nyilatkozott kormányzó ur iránti viszonyáról, mint azt csak kivánhatni. Arra kért, irjam meg t. uramnak, hogy a helyzet az ő Londonba járta óta nem változott. A háboru egy időre el van halasztva, lehet egészen őszig. Sem Szárdinia sem Francziaország nem kész még teljesen a harczra, s Francziaország szeretne még egy más ürügyet is találni Olaszországon kivül. Itt a rendelkezések jól meg vannak téve, de óvakodnak a kompromiszsziótól s egyelőre nem akarnak mélyen a dologba nyulni. Magyarország közremunkálására nagy sulyt fektetnek. Klapka igéri, hogy kormányzó ur óhajtásaihoz képest teendi meg lépéseit.
Szarvady.
Tárgyösszefüggés miatt ide iktatandónak véltem, Klapka tábornok, bár valamivel későbbi keletü, következő levelét:
