Harmadik szakasz. (Értekezés Obrenovics Mihály herzceggel. Küldetés Belgrádba.)
Harmadik szakasz.
(Értekezés Obrenovics Mihály herzceggel. Küldetés Belgrádba.)
(Értekezés Obrenovics Mihály herzceggel. Küldetés Belgrádba.)
Szerbia ugy miként 1839-ben s 1842-ben, 1858. végén is fejedelmet változtató forradalmat csinált. Ezuttal minden nehézség nélkül, szép csendesen. A skupstina deczember 22-én küldöttség által tudtára adta Karagyorgyevics Sándor fejedelemnek, hogy letétetett, s helyébe a már több mint nyolczvan éves Obrenovics Milos (Mihály herczeg atyja) lett ujra megválasztva. Sándor herczeg tiltakozott, s a belgrádi (török) várban keresett menedéket; de Konstantinápolyban nem találván pártfogásra, már január első napjaiban beadta lemondását, s Obrenovics Milos, miután megválasztatása, személyére nézve s az örökösödési elv kizárásával, a porta által már január 14-én megerősittetett, husz évi számüzetés után* ujra Szerbia fejedelmévé lett.
Alkalmat veszek itt 1848-ból egy történetecskét jegyzékbe tenni, mely – tudtomra – ekkorig nem jutott nyilvánosságra.
A honvédelmi bizottság elnöke voltam, midőn 1848. őszkor egy (ha nem csal emlékezetem) magát Petrovicsnak nevező uri ember Szerbiából, pár sor irással jelent meg nálam egy Obrenovicspárti hirneves államférfiutól, mely sorok által tudtomra adatott, hogy átadójuk egy nagyon fontos, de szorosan titkos küldetésben jő hozzám s bizalmas kihallgattatást kér. Elfogadtam, de csak szerbül tudott, én pedig szerencsétlenségemre nyelvét nem értettem. Tolmácsra volt szükségünk. Szétnézvén az előteremben, ott láttam Duscheket, kinek önfeláldozó, becsütes, hű hazafias szolgálatai azóta annyi rágalommal lettek megjutalmazva. Megkérdeztem, nem tud-e valamely megbizható, becsületes hazafit, ki köztem s a magát fontos küldetésben járónak bemutatott szerb uri ember közt tolmácsul szolgálhatna? Duschek, kis gondolkodás után, az akkori budai görög nem egyesült püspököt ajánlotta, ki becsületes hazafinak ismertetett, a 48-iki mozgalomhoz nyiltan csatlakozott, s fia a pénzügyminiszteriumban volt alkalmazva. Más kutfőkből is tudomást szerezvén magamnak, hogy mi hirben áll a püspök ur hazafisága, őt elfogadhatónak találtam, s másnapra magamhoz kérettem. Tolmácsul szolgált, miután előbb becsületszavát adta, hogy a mit hallani fog, akármi legyen is az, titokban fogja tartani.
Az ő tolmácsolása mellett a szerb küldött a következőket adta elő:
Önöknek – ugymond – nem kis alkalmatlanságot okoznak azok a szerbek, kik ezrenként özönlenek át Szerbiából, hogy önök ellen harczoljanak. Én, az Obrenovicspárt vezérei által meg vagyok bizva önnek ajánlatot tenni, hogy, ha előadandó kivánságaim teljesittetnek, mi önöket ez alkalmatlanságtól megmentjük. Kérdésemre, hogy miként gondolják ezt eszközölhetni? ekként felelt: »Mi meguntuk Karagyorgyevics Sándor uralmát; forradalmat akarunk csinálni, hogy őt elcsapjuk, s az öreg Milost visszahivjuk; ha nálunk a forradalom kiüt, bizonyos lehet ön, hogy a mi szerbjeink tömegestől hazasietnek Magyarországból, miszerint kiki a maga pártjához csatlakozhassék.« Azután kérdésemre, hogy mit kivánnának tőlünk? azt adta feleletül, hogy két dologra volna szükségük, t. i. először: nehány ezer darab aranyra, (nem nagy összeget, ugy emlékszem: hat ezeret mondott) másodszor: arra; hogy küldjek valakit Milos herczeghez Münchenbe, s adassam tudtára, hogy miután párthivei az ő közellétét szükségesnek tartják, mi neki a magyar korona területén vendéglátást ajánlunk, szivesen látjuk; ha ezeket megteszem, ők forradalmat csinálnak, annak hirére a szerbek mind hazamennek s az Obrenovicsház, restauráczióját a mi segitségünknek köszönhetvén, bizonyosan gondoskodni fog, hogy vissza ne jőjjenek. Én erre azt mondtam, hogy a második kivánságra nézve nem volna nehézség, de a mi azokat az aranyokat illeti, nekem a dolog azért nem tetszik komolynak, mivel hat ezeret, s nem hatvan vagy hatszáz ezeret kér; hat ezer aranynyal nem gondolom, hogy forradalmat csinálhassanak. Mire a küldött határozottan állitotta, hogy nekik ez elég, s meg is magyarázta, hogy miért elég. Nekik – ugymond – pénzre csak a végett van szükségűk, hogy pártjuk vidéki notabilitásait »kellő kísérettel« Kragujeváczra összegyüjthessék, miszerint ott Sándor herczeg letétele gyülésszerüleg dekretáltassék. A többi aztán az ő dolguk. A letétel ki lévén mondva, természetesen egy ideiglenes kormány állittatik fel, mely ha Sándor herczeg megadja magát, mindenütt, ha pedig ellentáll, legalább azon vidékeken, melyek a mozgalomhoz csatlakoznak, kész engedelmességre talál, s a forradalom további költségeinek fedezéséről annál könnyebben gondoskodhatik, mivel náluk minden ember fel van fegyverezve, ez a költségrovat tehát náluk forradalmi küzdelem esetén nem létezik. Azon további megjegyzésemre, hogy egy ismeretlennek előadását semmiesetre sem tekinthetném elegendő alapnak, a küldött odanyilatkozott, hogy ezt igen természetesnek találja, annyira természetesnek, miként, ha oda akarnám is neki adatni a kivánt hat ezer aranyat, ő azt el nem fogadná, hanem arra kér, adjak rendeletet a péterváradi várparancsnoknak, küldjön egy megbizható embert Belgrádba, (a küldött megmondta, hol található s minő jelszóval szólitandó,) ő el fogja vezetni pártjuk fő embereihez, – a pénz csak azon esetre vétetnék igénybe, ha ezek a küldött állitásait megerősitik, s a pénzt, melynek Péterváradra kellene küldetni, akkor sem ő fogná felvenni, hanem az, kit a főnökök erre megbizandnak.
Utána járattam a dolognak, s a küldött előadásának korrektségéről meggyőződvén, azt gondoltam, hogy a dolog megérdemli a kisérletet. Szabó Imre (később) ezredest Münchenbe küldtem, hirt vinni Milosnak, ki erre nyomban Zágrábba ment, – a hat ezer aranynak Péterváradra leendö átvitelével s ott a szerb megbizottnak való átadásával pedig ugyan csak azt, t. i. a budai görög nem-egyesült püspököt, biztam meg, ki az értekezleten tolmácsul szolgált, a dologba tehát be volt avatva.
A püspök ur átvette az aranyakat, becsületszavát adta, hogy megbizatását hiven teljesitendi, és – – elment, de nem Péterváradra, hanem a lázadó szerbek táborába, azoknak adta át az aranyakat, maga meg Újvidéken maradt – – püspöknek!!
Az Obrenovicsok Szerbia fejedelmi székébe csak tiz évvel később kerültek vissza.
Klapka tábornok, miként a Couza fejedelemmel kötött egyezkedést velem közlő levelében irta, ez egyezmény alapján Milos fejedelem fiával: Obrenovics Mihály herczeggel is értekezett. A párisi viszonyainkról ekként nyert tudomás folytán Mihály herczeg azon gondolatra jött, hogy miután Napoleon császár az olasz kérdés alkalmából a magyar ügy felkarolásától nem idegen; talán arra is rá lenne birható, hogy – a mint mondani szokás – »egy füst alatt« a keleti kérdést is felkarolja. Ennek megkisérlése végett 1859. májusban Párisba ment, s a császárral, kevéssel a hadsereghez Olaszországba utazása előtt értekezett.
A császár Mihály herczegnek határozottan tagadó választ adott. Az olasz kérdést veszélyes dolog volna a keleti kérdéssel összebonyolitani. Magyarország egészen más tekintet alá jő. Ott a háboru az osztrák ház területére marad szoritva, s minthogy a császár Ausztriával már háboruban van, a harcztérnek kiterjesztése Magyarországra, mely a német szövetséghez sem tartozik, nem olyan dolog, hogy európai intervenczióra plauzibilis ürügyül szolgálhatna, s mégis a háboru lokalizácziójának eszméjébe annyira beledisputálták magukat az angol diplomaták, miszerint a háborunak csak Magyarországra is kiterjesztése attól függ, vajjon sikerülend-e Kossuthnak Anglia neutralitását biztositani. Kossuth ezt reméli, de ha a háboru a keleti kérdéssel is komplikáltatnék, Anglia bizonyosan nem maradna sem-leges, s a dolog beláthatlan bonyodalmakra vezetne. Erről hát szó sem lehet. De, folytatá a császár, ön (Mihály herczeg) bizonyosan érti azt, hogy Magyarország függetlensége Szerbiának érdekében van. Ez annyira világos, miszerint egyenesen ez alapon véltem méltányosnak önöket felszólittatni, hogy a magyar hazafiaknak előkészületeikre Szerbiában tért nyissanak s támogatást nyujtsanak. Nagyon óhajtom, hogy erre nézve egyetértés jőjjön létre. Jól tenné ön, ha átrándulna Londonba, s Kossuthtal bizalmasan értekeznék.
Ezeket nekem Mihály herczeg beszélte. Átrándult Londonba, bizalmas titkára: Zu … cs ur kiséretében. Jónak látta találkozásunkat titokkal venni körül, nehogy a különben is gyanakodó angol torykormány a dolognak neszét vegye. Néhai Ludvigh János barátom levén a belgrádi küldetésre általam kiszemelve, én őt utasitásvétel végett Brüsszelből Londonba rendeltem. Ő és Zu … cs ur rendezték el találkozásomat Mihály herczeggel. Ludvigh szállásán találkoztunk éjnek idején.
Mihály herczeg, miután a császárral történt beszélgetéséről értesitett, megjegyezte, hogy ő mindig rokonszenvezett ügyünkkel, őt hozzánk személyes és családi kapcsok is csatolják. Neje magyar hölgy, (gróf Hunyadyleány) s e hosszu számkivetésének nagy részét Magyarországon (Ivánkán) töltötte, s a magyar vendégszeretetért, melyben részesült; hálával tartozik. Örvendeni fog, ha hazám ügyének segitségére lehet, s mindent kész megtenni, a mit helyzete, saját hazája érdekeinek veszélyeztetése nélkül, tennie megenged.
Én megköszöntem a herczeg rokonszenves jó indulatát, hanem, miután politikában érdek határoz, óhajtám hallani, miként fogja fel a Szerbia s Magyarország közötti érdektalálkozást, melyre egyetértésünket fektethetjük: mert sokkal nagyobb véleménynyel vagyok igazságszeretete felől, mintsem meg ne volnék győződve, miként támogatásához, melyre igen nagy becset helyezek, sem Szerbiát, sem magyarországi fajrokonait illetőleg oly árt kötni nem kiván, mely Magyarország területi épségével s állami egységével ellenkeznék, mit tehát mi el nem fogadhatnánk.
Erre a herczeg kinyilatkoztatta, hogy ilyesmire gondolni esze ágában sincs. Ő érdekközösségből indul ki, s azt a következőkben látja:
Először is: Mi szerbek – ugymondá a herczeg – bár a századokon át tartott török járom miatt polgárosodásban elmaradott, nyers, de fiatal, pezsgő erejének öntudatával biró nép vagyunk, mely meg nem elégszik azzal a félfüggetlenséggel, melyet apám vezérlete alatt kivivott s a drinápolyi egyezmény 1829-ben megerősitett. Mi teljesen független állam akarunk lenni, miként őseink voltak. A tributárius helyzet a porta iránt, az invesztitura., melyet Konstantinápolyban kell kikoldulnunk, sérti nemzeti önérzetünket, s az a török pasa ott a belgrádi várban, a török várágyuk, melyek fővárosunkra tátongtak, a török katonák, kik utczáinkon hetvenkednek, minden perczben léleklázitólag emlékeztetnek, hogy szolganép vagyunk. Független állam akarunk lenni, s bizunk magunkban, hogy valamint Cserni György alatt a század elején, s apám alatt 1816-ban s után meg birtunk birkózni a törökkel, ugy most, miután saját rendezett kormányunk, tehát szervez kedési tehetségünk van, a törökkel még inkább megbirkózhatunk, csak a kellő alkalmat kell meglesnünk; hanem a mi bajunk az, hogy az osztrák hatalom itt van tőszomszédunkban, erről tudja az egész világ, hogy terjeszkedni vágyik kelet felé, a keleti tartományokat eventuális zsákmánynak tekinti, melyben osztozkodni remél, s azért mindig kész az avatkozásra, valahányszor szomszédságában mozgalom támad, mely nagyravágyási czéljaival ellenkezik. Nincs kétség benne, hogy ha mi kitüzzük a függetlenség zászlaját, a bécsi udvar okvetlenül interveniál, kivéve ha orosz pártfogás alatt fogunk fegyvert; ily esetben a bécsi udvar nem fogná Szerbiát megszállani. mert az orosztól fél. Igen, de mi szabad, független nemzet akarunk lenni, azt pedig tudjuk, hogy orosz segitséggel menekednünk a török függéstől, annyit tenne, mint csak névleg lenni függetleneknek, s valóságban Oroszországtól függni, szóval: urat cserélni. Tehát mi az osztrák hatalom szomszédságában találjuk függetlenségünk főbb akadályát. Ez a szomszédság az, mely minket arra kárhoztat, hogy vagy török tributáriusok maradjunk, eventuális osztrák uralom kilátásával. vagy pedig orosz vazallusokká legyünk. Ezt Szerbiának minden lakosa ösztönszerüleg ép ugy érzi, mint én magam. Innen az a dühhel határos mély gyülölet, melylyel az osztrák iránt viseltetünk. Emlékezzék ön Garasanin diplomácziai jegyzékére, melyben a krimi háboru alatt, midőn Ausztria Szerbiát is megszállani ajálkozott, a mint már Moldva-Oláhországot megszállotta, Európának hivatalosan tudtára lőn adva, hogy a szerb nemzet Ausztriát, mint a kielégithetlen kapzsi nagyravágyás megtestesülését gyülöli, mint az ördögöt. Ez szóról-szóra igaz. Nekünk tehát érdekünkben van, hogy az osztrák hatalom szomszédságunkból eltávolittassék, s ez csak Magyarország függetlensége által eszközölhető. Nekünk érdekünkben van, hogy Magyarország függetlenné legyen, nem mintha azt várnók, vagy kivánnók, hogy Magyarország a mi függetlenségünk kivivásáért harczoljon; ezt nem kivánjuk ép ugy, mint, gondolom; önök sem kivánják, hogy Magyarország függetlenségének kivivásáért Szerbia harczoljon; (én közbeszólva: bizonyosan nem kivánjuk!) hanem érdekünkben van Magyarország függetlensége, mert tudjuk, hogy a független Magyarország irányunkban nagyravágyási szándokokat nem táplál, nem táplálhat mivel az nemzetiségi érdekeivel szembeszökőleg ellenkeznék, függetlenségünknek pedig nem lehet ellensége, mert a helyzet olyan, hogy ha Szerbia saját erejével függetlenné nem lesz, előbb-utóbb okvetlenül orosz vontató-kötélre kerül, ezt pedig Magyarországnak ugyancsak van oka nem óhajtani. Mi annálfogva meg vagyunk győződve, hogy a független Magyarországban egy oly szomszédot birandunk, mely függetlenségünk utjában nemcsak akadály nem lesz, de sőt annak saját érdekében jóindulatu barátja lesz. S ez az egyik érintkezési pont, melyben érdekeink találkoznak.
A másik találkozási pont az, melyet ön a mult keleti háboru alatt itt Angliában tartott beszédeiben több izben hangsulyozott, t. i. hogy a kisebb nemzetek csak ugy képesek független nemzeti létüket a nagyhatalmak általi elnyeletés ellen megóvni, ha kültámadás ellen kölcsönös védelemre szövetkeznek. E nézetben mi tökéletesen osztozunk. Mi tudjuk. hogy ha kivivjuk is függetlenségünket, azt ily szövetség nélkül nehéz volna fentartanunk. E részben érdekünk közös, egymásra vagyunk utalva, s minthogy önök a Couza fejedelemmel kötött egyezményben – mely velem közöltetett – maguk is kijelentették, hogy a Magyar- s Moldva-Oláhország és Szerbia közti védszövetséget, vagyis a dunai konfederácziót oly czélnak tekintik, mely felé törekedni kivánnak, erre nézve, további fejtegetés nélkül, csak annyit jelentek ki. hogy ebben tökéletesen egyetértek.
Lehet még egy harmadik találkozási pont is, mely inkább konjekturális természetü ugyan, de mégis megemlitem, mert őszintének akarom a köztuük való viszonyt, s ehhez a nyiltság szükséges. Nem tudom, miként gondolkozik ön a török birodalom jövendője felől. Én azt hiszem, hogy annak felbomlása csak idő kérdése. A felől azonban bizonyos vagyok, miként önöknek ép ugy, mint nekünk, azt kell kivánniok, hogy ha felbomlik, ne az orosznak s osztráknak essék zsákmányul, hanem a népszabadság legyen örököse. Ez lehetetlen, ha az osztrák birja Magyarországot, mert az prédára les. De van egy másik tekintet is. Ha, felbomlás esetén, a török birodalom azon része, melyet szlávok laknak több apró államocskára dekomponálódnék, ezek okvetlenül orosz befolyás alá kerülnének. Ez ismét olyan dolog, a mi önök érdekével ellenkezik; de ellenkezik a mienkkel is, mert nem szeretnénk orosz hatalmi tulsuly által körittetni. Ezt csak ugy lehet kikerülni, ha a keleti szlávok oly kompakt tömeggé tömörülnek; mely állami lételüket önálló vitalitással ruházza fel. No már én azt hiszem, hogy nem a horvátok, hanem mi szerbek vagyunk hivatva ez eventuális tömörülésnek magkövét képezni. A horvátok a periferián vannak, mi a körben. Nekik vallásuk, irásmódjuk, történelmük egészen különböző, mig nekünk történelmünk, vallásunk, irásmódunk ugyanaz, a mi a többi keleti szlávoké. Hanem ezt csak közbevetőleg mondom. Nem tartozik beszélgetésünk napirendjére. Erre csak az tartozik, hogy ezen eventualitás szempontjából is találkoznak érdekeink, mert mindkettőnknek érdekében áll, hogy ha a török birodalom szétbomlik, nem osztrák és orosz nagyravágyás, hanem a népszabadság legyen örökösévé. Engem tehát mind ezen tekintet, mind Szerbia függetlensége kivivásának, mind a kivivandott függetlenség biztositásának tekintete arra ösztönöz, hogy Magyarországot függetlennek óhajtsam, s önöknek a függetlenség kivivásában, a mennyire hazám veszélyeztetése nélkül lehetséges, annál inkább segitségükre legyek, minthogy ezt a francziák császárja is óhajtja, a kinek pedig jóakaratát kultiválni nekem személyesen is, hazámnak is érdekünkben áll.
Kijelentettem a herczegnek, hogy érdekeink közösségének e beható felfogását, melyet tőle hallani szerencsém volt, ugy Magyarország, mint Szerbia független jövője zálogának tekintem, s a herczeg azon mondásából, hogy nem tudja, miként gondolkozom a török birodalom jövendője felől, – alkalmat vettem kinyilatkoztatni, miként én személyes hálával is tartozván a portának, szivemből óhajtom ugyan, hogy sikerüljön birodalmát a kor igényeihez alkalmazkodva akként regenerálni, miszerint fenmaradását remélhesse, de mindig azon nézetben voltam, hogy azon önkormányzati vivmányok után, melyek ugy Szerbia, mint Moldva- s Oláhország számára immár szerződésileg biztositva vannak, ezeknek teljes függetlensége nemcsak nekünk magyaroknak, hanem magának a portának is annyira érdekében van, miként én valóban csodálkozom, hogy a török államférfiak ezt be nem látják. A Szerbia és az egyesült dunai fejedelemségek felett fentartott névleges felsőség a portára nem erő, hanem gyöngeség forrása, mert sérti a nemzeti önérzetet, s a szerbeket s oláhokat a porta ellenségeivé teszi a nélkül, hogy a veszély és kár, mely e helyzetből reá hárul, akár anyagi, akár politikai tekintetben valamely érezhető előny által kárpótoltatnék. (Az a nyomoruságos tributum szót sem érdemel.) Az egész souzerainitás merő oktalan hiuság, melyért a porta előbb-utóbb keservesen meg fog lakolni, ha hozzá ragaszkodik. Én ezt az alatt, mig Törökországnak előbb menekült, utóbb kényszerült vendége valék, iparkodtam megértetni a török államférfiakkal, – fájdalom, hiába; a szegény számüzöttnek, kinek hatalom nincsen kezében, szava nyomatékkal nem igen bir; azt gondolom azonban, hogy ha Magyarország függetlenné leszen, annak ily értelmü tanácsa, melynek háta mögött erő áll, nyomatékra számithatand. Ezt csak azért emlitem, mert meggyőzni óhajtom a herczeget, miként azon nyilatkozatom, hogy mi magyarok, Szerbia függetlenségének szivvel-lélekkel barátai vagyunk, nem csupán mostani helyzetünk szükségei által van sugalmazva, hanem hazánk legfőbb érdekeinek felfogására épitett, mély, komoly meggyőződésből ered, melylyel maga a porta iránt tartozott személyes hálaérzet sincs ellentétben.
A mi az európai török birodalom felbomlásának esélyét illeti, nem tagadhatom, hogy miután a törökök oly időszakban kerültek Európába, midőn a földet, melyet meghóditottak, már nem pusztán zagyva, szervezetlen népfajok, hanem történelmi alakulásu valóságos nemzetek lakták, ez a történelmi alap, kapcsolatban a vallással és a nemzeti érzelem elevenségével, oly ellentéteket fejtett ki, melyeket kiegyeztetni nem igen lehet. Én tehát a török birodalom eventuális felbomlását magam is igen valószinünek tartom, s csak azon meggyőződésemnek adok kifejezést, miként a történelem logikájával számot vetve, hazámra, sőt mondhatom: Európára nem az a lényeges dolog, hogy a török birodalom keresztyén nemzetei török uralom alatt maradjanak, hanem az, hogy sem az orosz, sem az osztrák uralma alá vagy hatalmi szférájába ne kerüljenek, hanem miként a herczeg igen helyesen megjegyezte, a népszabadság legyen a török uralom örökösévé. A török birodalom fentartását – a mivel azonban, mint már emlitettem, Szerbia s az egyesült dunai fejedelemségek függetlensége teljességgel nem áll ellentétben – eddig is nem az tette az európai politika egyik elfogadott maximájává, mintha a keleti keresztyén nemzetek felszabadulása ellenkeznék Európa érdekeivel, hanem az, hogy a török birodalom épsége az osztrák ház osztozkodási vágyával komplikált orosz hatalmi terjeszkedés ellen védgátnak tekintetett; de azt nem lehet tagadni, hogy ezt a védgátat a népek szabadságában is fel lehet s pedig állandóbb biztossággal fel lehet találni. Én meg vagyok győződve, hogy a független Magyar- s Horvátország, Szerbia és a dunai fejedelemségek kültámadás elleni védszövetsége Európa nyugalmának és függetlenségének minden hatalmi tulterjeszkedés ellen a mostaninál biztosabb védgátját képezné. Nem is hiszem, hogy ezen konfederáczió és Lengyelország helyreállitása nélkül az európai államrendszer amott Keleten normális megüllepedésre juthasson. Ha már most azon feltevés szempontjából indulunk ki, hogy a török uralomnak a népek szabadsága válhatik örökösévé, vajjon e népek szabadságukat valamely tömörülésben, vagy pedig nemzeti egyéniségük fentartása mellett, szövetkezésben fogják-e keresni? – ez ő tőlük függ; én, tekintve az eleven nemzetiségi érzelmet, mely Bulgáriában, Montenegróban, Boszniában észlelhető, meglehet, a szövetkezést tartom valószinübbnek, hanem ez puszta konjektura, én csak a felől kívánom a herczeget biztositani, hogy én a török birodalom felbomlása esetére a keleti szlávoknak, ha nekik ugy tetszenék, egy államba tömörülését ép ugy nem tartanám Magyarországra veszélyesnek, mint amott éjszakon a szintugy szláv nemzetiségü Lengyelország regeneráczióját nemcsak nem tartom, de sőt mint szabadságbarát is s mint magyar is, lelkem hő óhajának vallom. Reánk nézve a lényeges az, hogy a délszlávok, ha a török birodalom felbomlik, sem osztrák, sem orosz vontató-kötélre ne kerüljenek, hanem szabadok s függetlenek legyenek ugy, a mint jónak látják.
Egyetértésünk alapjának e kölcsönös kifejtése után átmentünk a teendők gyakorlati részleteire.
1. A legelső s legfontosabb az, hogy a horvátokkal s a horvát-szlavon határőrséggel egyetértésre jussunk Ez legfontosabb azért, mert mi a háboruban való részvétünkre feltételül szabtuk, hogy az ádriai tenger felől franczia hadsereg nyomuljon Magyarországba, s ebben igen nagy akadály volna az, ha a francziák Horvátországban barátságosan nem fogadtatnának. Mi e szempontból arra is készek vagyunk, hogy Horvátországnak teljes, tökéletes függetlenséget biztositunk, ha nem akarják a magyar koronával nyolczszáz év óta fenálló kapcsot fentartani. Nem mozoghatván magunk ott szabadon, ez alkudozásokra legalkalmasb helynek Belgrádot gondoljuk, s oda e végett Ludvigh János urat szándékozunk kiküldeni. A belgrádi franczia és szárd ügyviselők utasitva lesznek őt pártfogolni s kiküldetésében gyámolitani. De arra, hogy ez az alkudozás megtörténhessék, szükség volna Szerbiából Szlávóniába, Horvátországba és a határőrvidékre egy alkalmas egyént kiküldeni, ki ott járatos, szabadon mozoghat, a helyzetet ismeri, társadalmi összeköttetésekkel bir, s kinek feladata volna: a legbefolyásosabb hazafiakkal s vezéregyéniségekkel bizalmas viszonyba lépni, s őket reábirni, hogy Belgrádba menjenek egyezkedni Ludvighgal, ki erre kellő felhatalmazással, s utasitással lesz ellátva. E személy megválasztása nagyon kényes feladat, végtelen fontosságu érdekek vannak hozzákötve. Kénytelenek vagyunk e végett a herczeg bölcsességéhez folyamodni, s jóakaratát igénybe venni.
A herczeg megigérte, hogy gondoskodni fog oly személyről, ki a kitüzött czélnak minden tekintetben meg felel.
2. Ha egyezkedésre jutunk a horvátokkal, azoknak a harczkészület végetti költségekkel ellátásáról a szövetséges hatalmak természetesen gondoskodandnak. Hihető azonban, hogy a megválasztandó személy kiküldetése s a horvát hazafiaknak belgrádi utja stb. több költséget fog igénybevenni, mint a mennyivel viszonyaink mostani kezdetleges állapotában rögtön rendelkezhetünk, kérdém, számithatunk-e azon kegyességre, hogy a herczeg szükség esetében előlegezéssel segitségünkre lesz, a minek megtéritéséről gondoskodni szent kötelességünknek ismerendjük. – Ezt a herczeg teljes készséggel megigérte.
3. Reméljük, hogy ez alkalommal a magyarországi szerbek velünk tartandnak. Mi a nemzetiségi kérdésben készek vagyunk a legvégső határig menni, melyet hazánk területi épségének s politikai egységének tekintete megenged. Közöltem a herczeggel e tekintetben nézeteinket. * Megemlitettem, hogy már is felszólitottuk, s ezentul is sürgetni fogjuk a mozgalom vezéregyéniségeit a hazában, hogy szerb nemzetiségü hazánkfiaival ez alapon egyezkedjenek, s kérem a herczeget, méltóztassék ez egyetértést hathatós befolyásával támogatni.
Ezek majd alább, a junius 22-én Génuából hazaküldött tudósitás mellett fordulnak elő.
A herczeg engedményeinket tökéletesen kielégitőknek találta; szavát adta, hogy az egyetértésnek előmozditására minden lehetőt el fog követni, s pozitiv adatok alapján előre is biztositott, hogy e részben nem lesz nehézség.
4. Fegyverszállitás iránt a keletre már történt intézkedés, s ha az angol semlegesség biztositása a harcztérnek Magyarországra kiterjesztésére vezetend, még több fegyver is fog szállittatni. Az eddigi szállitás Moldvába volt szánva, czélunk lévén azonban a Szerbiával határos megyéket is annak idején harczképes állapotba tenni, engedelmet kérünk, hogy fegyvereket Szerbiába is szállittathassunk s azokat ott a használat idejére letárolhassuk. Vajjon e fegyvereket egyenesen Szerbiába, vagy pedig Moldvából át szállithatjuk-e, s vizen vagy szárazon, és ha igy, mily uton lesz tanácsosabb a szállitás, és a letárolásra Belgrád lesz-e a legalkalmasabb hely, vagy inkább Maidanbeku, hol a mint tudom a szerb kormánynak üresen álló nagy kincstári épületei vannak, – mindezek oly részletek, melyeknek elhatározása a helyszinére tartozik. – Én itt ezekre nézve csak in thesi megegyezését, pártfogását, a szállitási nehézségek legyőzésére támogatását s azon engedelmét kérem, hogy annak idején az illető személy a herczeg parancsait kikérhesse.
Megigértetett.
5. Ugy vagyok értesitve, hogy herczegségteknek 20 üteg ágyuja van, mindenik 6 ágyuval. Ha jól tudom, ezek egy részének átengedése iránt a mi érdekünkben is történtek Couza fejedelem részéről lépések herczegségteknél. Nagy megnyugtatásomra szolgálna, ha szerencsés lehetnék megérteni, hogy e lépések kedvező fogadtatásra találtak, s különös kegyességnek tekinteném, ha az aldunamelléki szervezkedés számára is egynéhány ágyut kaphatnánk.
A herczeg megemlitette, hogy első tekintetben már történt intézkedés; a másodikat is kilátásba helyezte, hanem megjegyezte, hogy az ágyuk Szerbiában öntetvén, használhatóságuk felől jó lesz szakértőleg meggyőződni, s hogy ágyus lovakról magunknak kellend gondoskodnunk.
6. Mi aldunavidéki hadaink vezérletére Vetter altábornagyot szemeltük ki. Neki tehát, a mint a franczia expediczió végleg el lesz határozva, Szerbiába kellene menni, onnan a hazában levő sereg szervezése felől intézkedni s átjövendő magyarországi önkéntesekből maga körül egy kis erőt szervezni, melylyel annak idejében a hazába átkélhessen. Kérdém, remélhetjük-e hogy e szervezkedésre engedelmet nyerünk, s ha igen, nincs-e a herczegnek Vetter személye ellen kifogása?
A herczeg kijelentette, hogy teljességgel nincs. A szándoklott szervezkedésbe is beleegyezik, sőt az ellen sem volna ellenvetése, ha a két nemzet közti testvériesség konstatálása végett Vetter nehány száz önkénytest magában Szerbiában engageirozna, kiknek a magyar táborban jelenléte, ugy hiszi, a magyarországi szerbekre jó hatással lehetne. Hanem világosan megjegyezte, hogy Vetter altábornagy Szerbiába csak akkor menjen, ha már a franczia seregexpediczió tökéletesen bizonyos lesz, mit ő a hadi szervezkedési engedélynek is nélkülözhetlen feltételeül kénytelen tekinteni, mert ha Francziaország által nem támogattatnánk, s csak saját magunk merényletére csinálnánk forradalmat, Szerbiára nézve nagyon koczkáztatott dolognak tartaná, ott nekünk katonai szervezkedésre tért nyitni, azt nem is emlitve, hogy ő maga is végetlen kompromissziónak volna kitéve. Nem kell felejteni, hogy nem ő maga az uralkodó, hanem az atyja, kinek a hosszas számkivetés emléke sokkal inkább fáj, mintsemhogy koczkáztatott lépésekre reábirható volna. Ludvigh ur kiküldetése, a horvátországi misszió, a fegyverszállitás oly dolgok, melyek, ha kellő óvatossággal történnek, eszközölhetők a nélkül, hogy az öreg fejedelem csacska környezetének tudomására jussanak; vigyázzon is Ludvigh ur, hogy küldetése legalább addig, mig a horvátokkal az egyezkedés megtörténik, a legnagyobb titokban maradjon; ne vonja magára a figyelmet, ne tudassa ottlétét Magyarországba, nehogy magyaroknak Belgrádba csoportosulása az osztrák konzulátusnak feltünjék, s ne is érintkezzék a dolgot illetőleg másokkal, mint a kiket ő (a herczeg) ki fog jelölni; ez nagyon lényeges, de ha egyszer már hadiszervezkedésre kerül a dolog, az az öreg fejedelem tudta nélkül nem történhetik, különben dühbe jönne. s mindennek véget vetne, ha megtudná, hogy ily dolgok hire-tudta nélkül merényeltetnek; tehát szükség lesz az ő helybenhagyását kieszközölni, mit a herczeg magára vállal, de csak ugy, ha arra mutathat reá, hogy a francziák császárja áll hátunk mögött. Különben nem.
Ebben maradtunk. Azokról, a miket a herczeg sógora beszélt Telekinek, t. i. szerb seregről, a Magyarország által Szerbiának adandó fegyveres segitségről stb. szó sem volt.
Ludvigh még tájékozta magát a belgrádi viszonyok felől. Junius elején szállt hajóra Marseilleben, természetesen álnév alatt. Junius 22-én embert küldött Belgrádból Horvátországba, s mielőtt az küldetésében eljárhatott volna, a villafrankai béke mindennek véget vetett. Ludvigh végjelentését szóval tette. (Nincsenek róla jegyzeteim.) Levelei tehát nem igen birnak politikai fontossággal, de világot vetnek az akkori viszonyokra, s azért némely részét közlendőnek tartottam.
Szemelvény
Ludvigh János belgrádi utjából Kossuthhoz irott leveleiből.
Ludvigh János belgrádi utjából Kossuthhoz irott leveleiből.
1.
Belgrád, 1859. junius 22.
Csak ma indult el emberünk. Gondoltam, hogy megérkezésemig legalább ember iránt körültekintenek, de hiába, nem gondoskodtak semmiről, és Garasinnak még tudomása sem volt a dologról. Igaz, beteg volt s őt más ember nem pótolhatja. Pár szavam, melyet nevedben mint e tartomány legügyesebb államférfiához intéztem, igen jól esett neki, mert tőled jött. *
Garasanint személyesen nem ismertem, de Sumlában és Kutáhiában tartózkodásom idején több levelet váltottam vele. Mély belátásu, tág látkörü, szabadelvü államférfiunak tapasztaltam. Irántam s az enyémek iránt mindig nagy szivességet tanusitott, s különös hálára kötelezett azon gyöngéd figyelmü oltalom által, melylyel szegény halálra üldözött nőm személyes biztonságáról gondoskodott, midőn hazánkból ezer veszély közt Belgrádba menekült.
Az orosz-török bonyodalmak alatt Miklós czár nevemet ürügyül vette fel, hogy Garasanint, ki a szerbeket szabad nemzetnek s nem orosz szolgáknak akarta, miniszteri állásából kizavarja. Az angol kékkönyvben a következő jegyzék olvasható:
»Rose ezredes – John Russel lordnak. Konstantinápoly, 1853. márcz. 11. A szerb ügyvivö: Nikolajevics ur tegnap meglátogatott s izgatottan arról értesitett, miként nehány nap előtt Mencsikoff herczeg kötelességévé tette, tudósitani Szerbia fejedelmét, hogy rögtön el kell bocsátania Garasanin urat, mert az Kossuth és Mazzini urak tanitványa; s az orosz követség egy tagja kereken tudtára adta, hogy ha a fejedelem ezt meg nem teszi, Oroszország lázadást vagy valami nagy katasztrófát fog eszközölni Szerbiában! Nikolajevics ur kijelentette, hogy Garasanin egészen ártatlan abban, a mivel vádoltatik.« – Büszke lehetnék az ily tanitványra, de biz azzal nem kérkedhetem. Hanem hát igy »uralkodik« a szent orosz autokráczia.
Emberünk odavaló származásu, a hová ment, s igy inkább fogja az illetőket felkereshetni, mint más.
A mennyire alkalmam volt mindenféle emberekkel, osztrák konzulokkal, katonatisztekkel stb. utazni, és álnevem fedezete alatt társalogni, tapasztaltam, hogy az osztrák chauvinizmus csak a német lapokban létezik. Találkoztam az orosz czár egyik segédjével is, de tőle csak annyit hallottam, a mennyit ugyis tudtunk, t. i.: »nous n aimons pas les Autrichiens«, az odesszai osztrák konzul pedig azt mondta nekem: »unsere Stellung ist in Russland eine höchst unangenehme, doch haben wir bei Hof eine freundliche Partei.« Szerettem volna megtudni, melyik az a freundliche Partei, s mivel sehogysem emlitett nevet, azt kell gyanitanom, hogy a freundliche Partei csak képzelet.
Utamban két hadigőzöst láttam, az egyik a »Schlick«, a másiknak nevét nem kérdeztem. Amaz egy vontatóhajón matrózokat vitt fölfelé. Mi Gyurgyevó mellett megállottunk, egy telivér osztrák tiszt a hajóra lépett, s miután nekünk mindenféle nevetséges győzelmi rodomontadeokkal kedveskedni megszünt, a »Schlick« gőzösbeli önkénteseket a kapitány gondoskodása alá ajánlotta, mire a mi kapitányunk ezt válaszolta: »Diess sind ja keine Freiwillige, es sind Matrosen, die in ihre Heimat zurückkehren« »Herr Hauptmann, felelt a katonatiszt, es sind Freiwillige«, és a másikhoz fordulván, ismételte: »Und für diese Freiwillige sorgen Sie.« Ekként tudtam meg, hogy a megszünt hajózás következtében kenyér nélkül maradt matrózoknak a hazaszállitást megigérték, s mikor hajóra szálltak, önkényteseket csináltak belőlük.
Mind Galaczban, mind Orsován saját szemeimmel meggyőződtem, hogy ötven ügyes honvéddel egy-egy hadigőzöst kézre lehetné keriteni, a mi az Al-Dunán és Száván a felkelési rendezkedésre nagyon előnyös volna. Mondtam G.-nak, hogy szóljon erről szövet ségeseddel, az ifju herczeggel.
Az öreg herczeg mindent tudni akar, de vele még mitsem akarnának tudatni, mivel ő szól, mielőtt valamit tenne. Garasanint nem igen szenvedheti, ő pedig az egyedüli ember, ki tud is, képes is valamit tenni. Innen magyarázom a londoni véghetlen titkolódzást is ott, hol reá szükség nem volt. Tartanak nemcsak az osztráktól, de az öreg urtól is. – Az olasz ügynök nekem tetszik. Tőle tudom, hogy a régi franczia ügynök ittléte komoly baj, mert inkább osztrák, mint franczia ügynök szerepét viseli. Az olasz elégedetlen, hogy a nervus rerum gerendarum hiányzik, és uj franczia kollegája még nincsen itt. Unatkozik, mint unatkozom én, és mégsem igen láthatjuk egymást. Azt állitják, hogy a város hemzseg osztrák kémektől, szinte sokallom már mindennap ezt hallani, de a kémektől való végtelen félelemnek az olasz ügynök más okát is adja. Neki azt mondták, hogy ha az öreg ur megtudná, mi szándékban vagyunk mi itten, mindkettőnket elkergetne, nem az osztrák kedvéért, hanem mert neki mindent fel nem fedezünk.
Utamban a gőzhajókon magyar legényeket találtam. Az egyik tört német és fél magyar nyelven azt mondta: tudjuk már, hogy Kossuthnak van egy ezredje, bárcsak jönne már! – Kérdeztem, ha társai is ekként gondolkoznak-e? – Hogy gondolkozhatnának másként, – volt felelete. S minthogy egyetmást, mit állitólag az utban hallottam, s az ujságban olvastam, terjesztési czélból neki elmondtam, – ha a hajófedélzeten megjelentem, azonnal mellettem termett, hogy velem szóba álljon.
Több efféle találkozás kedvessé tette unalmas utamat. Kellett azonban az osztrákok szájából mást is hallanom, de ez nem boszantott, sőt mulattatott. Ellenben alig tudtam magam visszatartóztatni egy másik esetnél. Egy Szerbiában lakó nőnek jó német beszédére azon megjegyzést tettem, hogy nem. gondoltam volna szerb nő ajkáról oly tiszta német beszédet hallhatni, tán nem is Szerbiában lakott ezelőtt? – Karloviczi vagyok, volt felelete. – Tehát magyarországi? mondám én. – Nem, én osztrák Szerbiába való vagyok …
Egy pár hete, hogy Zákó és Horkalovics itt jártak; sajnálom, hogy már nem találtam. Épen hallom, hogy három zászlóalj jött Zimonyba, többnyire somogyi fiuk; még fegyverük nincs. Az orsovai oláhokról odavalók azt állitják, hogy jóérzelmüek.
A csajkások flottilleja Zimonyban van.
Bécsi bankárral lakom egy vendéglőben. Francziafaló. Hát én meg vele szemben osztrákfaló franczia vagyok. Taglalgattuk Ausztriát, s ő a forradalomgyülölő bevallotta; hogy bécsi felkeléstől tart, mivel a munkás és mesterember, szóval: a szegény- és középpolgári osztály igen elégületlen, * és többek közt azt mondá, hogy ő, kinek üzlete van Konstantinápolyban, gyára Csehországban, és bankja Bécsben, csak annyi adót fizet, mint egy szegény háztartásu mesterember. – – – –
Ez az elégedetlenseg eszembe juttatja, hogy azon időben a jó bécsiek, Bach, Bruck miniszterek, Rauscher érsek, és Grünne császári szárnysegéd iránti »megelégedésük«-ben a következő epigrammal mulatták magukat:
Wenn's Bach-erl vertrocknet,
Und's Bruck-erl bricht,
Wenn's Rauscher-1 verstummet,
Und's Grünne verschwindet
Kommt's Glück. Eher nicht.
Hát bizony, ki is száradt, be is tört, el is némult, el is tünt – de hol van a »Glück?« – – pardon! hisz ott van Bosznia! Az aztán »Glück!«
Midőn ezeket irnám, hirt hoznak a lapok. hogy a bécsi reichsrath körében bizonyos mozgalom mutatkozik a seregleszállitás czéljából. Ez meg azt a másik epigrammot juttatja eszembe, hogy kevéssel az 59-iki háboru előtt Bruck miniszter azt inditványozta, hogy az osztrák himnus ezen szavaihoz: »Gott erhalte unser'n Kaiser«, tétessék hozzá »und unsere Armee«, mert ha azt az isten valamely csodával nem »erhaltolja«, az állam ugyan nem képes reá. Igy állt a dolog már husz év előtt,– hát most!
(Aláirva.)
Ludvigh.
2.
Belgrád, 1859. julius 9.
Nem vettem még semmi tudósitást emberemtől, s ez nekem kín, mindamellett, hogy G. a hallgatást természetesnek találja s épen nem kételkedik eljárásának eredményéről.
A szolferinói győzelem hirére az itt állomásozó szerb katonatisztek mind a franczia, mind a szárdiniai konzulnak gratuláltak. A franczia konzul örömében pénzt dobált ki az utczára, az éjféli sötétségben ácsorgott nép közé. Poharazás közben a szárd ügynöknek is nagyon megjött harczi kedve, s másnap nekem bizonyitgatta, hogy minek várakoznánk még, üssünk rajta az osztrákokon, foglaljuk el Zimonyt, a többi magától jő. Harczvágya ellen már csak unalomból sem tettem volna kifogást. »Üssünk rajta!« mondám. Annyit tudok, hogy 1800 ember van Zimonyban és kőzte számos régi honvéd, Pancsován pedig valami 2400 ember van, – mindenesetre jobb a kevesebb számuval kezdeni.
Ily párbeszéd folytán magára vállalta az ifju herczeggel szólni, s tőle 40,000 frtot kölcsönül kérni. Én őt erre annálinkább biztattam, hogy tudjam, mit mondand a herczeg. Válasza az volt, hogy ha a franczia sereg nem jön Magyarországba, ő a magyar mozgalmat nem fogja segiteni. Itt is igaz az: »csatlakozunk, ha ti lesztek az erősebbek.«
Felséges egy látvány az inneni vártérről a tulsó part áldásos lapályain jártatni a szemet. Egy tekintet elég a mult megmagyarázására. .... A török a várat folyvást erősitteti és szokatlanul mozog. De az ő készülete nekünk nem árthat.
A szerb gyülöli a svábot, de Belgrádnak nagy része, épen ugy mint a tulsó parti szerb, szereti ha svábul kotyoghat. Ha a magyarnak nemzeti kormánya volna, itt is német szó helyett magyart lehetne hallani. Csakugyan nemzeti lét kérdése felmenteni a magyart nemcsak a német uralom alól, hanem még literaturai és társalgási befolyása alól is.
Itteni unalmamban mégis tanultam valamit a szerb történelemből, azt, hogy Kinizsi Pál szerb volt; jele, hogy a szerbeknek akkor malmuk volt, most pedig nincsen. – –
(Aláirva.)
Ludvigh.
3.
Belgrád, 1859. julius 13.
Az itteni kormányt és az apa s fiu közti viszonyt legjobban a következő esemény jellemzi: E napokban egy hivatalnok, – talán élete koczkáztatásával – megsugta az ifju herczegnek, hogy kormányi parancs fog nyomban utnak indulni, nem tudom mely határszéli falu előljáróihoz, miszerint három embert rögtön akasztassanak fel. E három ember sem meg nem volt idézve, sem ki nem hallgatva, sem vizsgálat ellenük nem volt rendelve, sem el nem voltak itélve. Az ifju herczeg elmegyen az öreghez s kérdést teszen; az öreg azt felelte: »ahhoz semmi közöd.« – Hiszen épen mivel közöm nincs, el akarok innen menni, mert ily eljárásnak nem lehet jó következése; ekként senki sincs életéről biztositva, ha embervesztésre egyéb nem kivántatik, mint fondorkodó embernek feladása. – »Nekem ez igy tetszik, s igy akarom,« viszonzá az öreg, mig a fiatal herczeg az ország odahagyásával fenyegetődzött, mitől megint az öreg félt, s csak e félelem akadályozta meg a három ember felakasztatását.
F. hó 12-én, mig az ifju herczeg S.-ban járt, az öregnek kedve kerekedett nyolcz előkelő embert, többnyire régi szenátort elfogatni. Miért? – senki sem tudja. Garasanin azt mondja, hogy ő nem hiszi őket bármiben is vétkeseknek, s ha ők elfogattak, bizony ő maga sem érezné magát az elfogatás ellen biztosnak, ha az öreg azt nem hinné róla, hogy a franczia császárnál jó hirben, kegyelemben áll; ez a hit az ő »salva guardiája.«
A közönségben az a hir jár, hogy Sándor herczeget akarták volna visszahivni. Ez nem áll, de az bizonyos, hogy az öreg furcsa szeszélyü kormányzata sok rossz vért csinál. A fiatal herczeg maga akart miniszterváltozást megkisérleni, de erélytelen fellépése az öreg akaratossága ellenében mindaddig eredménytelen lesz, mig nem lesz, ki a franczia császár nevében szóljon. Nem lehet eléggé hangsulyoznom, hogy Lesseps jőjjön már valahára. Csak ha ő a franczia császár nevében erélyesen föllép, lehet a mostani viszony megváltoztatását remélenünk, hogy Mihály herczeg igéretei valósittathassanak. Ha Lesseps sarkára áll, Garasanin miniszter lesz. Pedig ő a mi egyedüli emberünk. Ha ő hatalomra jő, minden meglesz, a mit te tanácsolni és kivánni fogsz, máskülönben a »szövetség« puszta szó marad. Igaz, maga az öreg is annyira gyülöli az osztrákokat, miszerint épen nem lepne meg, ha egy szép reggel azt hallanám, hogy parancsot adott Ausztriát megtámadni, csakhogy másnapra inasa valami mesét találna ki, s harmadnap arra ébrednénk, hogy minket támadnak meg. Nyomoruságos állapot ez. Változtatni kell rajta. Ne késsék Lesseps. – –
A magyar föld lakosait csak a gyávaság és félelem birja adakozásra, és azok is csekélyek. Egy kis franczia seregnek megjelenése az egész országot ki fogja tisztitani az osztráktól. Nem jut a határszéli szerbeknek a nemzeti kérdés eszébe. Igy van, hihetően a horvátokkal is, legalább nekem ezt mondják. Az első sikertől függ minden.
* * *
– julius 14.
Tegnap az osztrák konzul az előleges békealkudozás távsürgönyét kihirdette. Már a fegyverszünet és a két császár találkozása is váratlan volt, de még váratlanabb a béke. Mi történhetett ennél valótlanabb? Zimonyban már a béke egyik feltételét is hirdették, Ausztria lemondását Lombardiáról a Mincióig, – de feltünő, hogy Szárdiniáról nincsen szó, s ez még reményt ad.
Nem tudom mi tévő legyek. Két hétig még itt várok, részint hogy ujabb rendeletedet vehessem, részint hogy emberem visszajövetelét bevárjam, s jövőre összeköttetést alapitsak. –
(Aláirva.)
Ludvigh.
Kossuth – Ludvighnak.
Genf, 1859. julius 31.
A béke komoly, igen is komoly. Mindennek vége. Reményeink le vannak sujtva oly megfoghatlan váratlanul, mint mikor a villám csap le a felhőtlen kék égről.
Bámulni fogsz, ha majd elbeszélem a detailleokat. Borzadni fogsz, ha elmondom, minő kipótolhatlan a helyzet kedvezése, – mind ben a hazában, mind kün, – melyet vesztettünk. Irtózatos! S annál irtózatosabb, mert semmi kigondolható tekintetben nincs indokolva a csapás.
Elrendezvén a már öt zászlóaljra szaporodott s pár hét alatt négyszer annyira szaporodandott légió ügyét, pár hetet roncsolt lélekkel az Alpesek közt töltök, mielőtt angol magányomba visszabujnék.
Azért ne irj többet, annálkevésbbé, mert Cavour nem miniszter többé, – s utazni ment ő is. Vagy épen nem, vagy csak igen későn kapnám leveledet. A julius 17-iki chiffresoraidat is csak ma kaptam Cavourtól, ki történetesen itt a szomszédban volt.
Azt kivánom, hogy a jövendőre való tekintettel igyekezzél az egyetértést Szerbiával konszolidálni, a horvátokkal megállapitani, s mindkettővel a rapportban-lételt elrendezni, mert bár reménytelenül nézek a jövendő elé, az abnormis békekötés után Európa állapota még abnormisabb, mint ez előtt. Semmi nincs megoldva, semmisem állandó s az események fordulata kiszámithatlan.
A mint pedig az egyetértést vagy eszközlötted, vagy látod, hogy nem eszközölheted, nincs ott mit vesztegetned az időt, indulj haza, – – (mit mondok! nincs nekünk »haza«) indulj vissza. – – – –
Isten vigasztaljon mindnyájunkat. (Aláirva álnév alatt)
Kossuth.
4.
Ludvigh – Kossuthnak.
Ludvigh – Kossuthnak.
Brüsszel, 1859. szeptember 25.
Kiegészitéseül szóbeli és kiküldetésem alatt tett irásbeli jelentéseimnek, mind a keleti viszonyok, mind az egyének megismertetésére nem lesz felesleges még ezeket elmondanom:
1. A szerbekre vonatkozólag.
Nem tapasztaltam egyik rétegében sem a népnek magyarellenes érzelmet. A magyar név, melyet a német lapok az Ungar kifejezés ellenében szakadás és felingerlés czéljából mintegy gunyképen használtak, a szerbeknél most megbecsülési indulatot fejez ki, mintha hozzátétetnék: a jeles, a vitéz.
Ellenben a németet a megvetés hangján svábnak mondják, és e megnevezésben részesitik mindazokat, kik osztrák protekczió alatt állnak, ha mindjárt ráczok volnának is; de a magyar még osztrák protekczió alatt is magyar marad.
Visszamenve az 1848-iki eseményekre, a nemzetiség kérdése nem foglalkodtatá a tömeget; azt inkább vallással izgatták, sőt az első önkénytesek fejében nem volt más czél s gondolat, mint rablás.
Kétségkivül kellemetlenül hangozhatott a szerb vezérek füleibe az, hogy »rablócsoport«-nak neveztük, és én is mondom, hogy minekünk, ha a multakra akár a sajtóban, akár beszédben visszatérünk, ily jellemző kifejezésektől a jövő érdekében óvakodnunk kell. De a dolog igaz, nagyon is igaz. S ennek Szerbiában történelmi alapja van. – Népek hajlamait és jellemeit történetökből kell tanulni; azért nézeted igen helyes volt, midőn már a herczeggel való értekezés előtt is a fegyveres segély szóba hozott módját elvből elutasitád.
A mostani kormánynak minden jóindulata daczára csak óvakodva hihetünk. Nem a jelen, hanem a mult int ez óvakodásra. Emlitém, hogy épen nem lenne nehéz a mostani kormányt reábirni, hogy rajta üssön az osztrákon, de ez sem a juliusi igen kedvező körülmények közt nem volt tanácsos, sem a jövendőben nem az. Nem kell nekünk egyéb, csak szabad mozoghatás az ő földjén, s ügyes felvigyázat az osztrák kémekre. Rövid idő alatt, kivándorolt magyarokból és határszéli bolgárokból valami félreeső helyen kis hadsereget lehetne rögtönözni.
Ha Obrenovics Milos meghal, fia változtatni fogja kormányát, ha addig forradalom vagy összeesküvés nem változtatja. De ő benne is megvan a bizalmatlankodás, mely a nemzetnek vérébe ment át. Mind a mostani, mind a mult kormány embereinek nagy része neveletlen, mint Milos maga. Régi pandurok, inasok. De van sok fiatal ember, ki Pesten, Bécsben, Párisban stb. tanult, s ezek többnyire a katonai pályát követik. Igen valószinü, hogy a fiatal herczeg ezeket veendi miniszteriumába. Ezen fiatalságban nincs egy csepp osztrák rokonszenv, sőt érzi az osztrák beavatkozás sulyát. Garasanin szükséges emberévé váland. Mert most is volt alkalmam tapasztalni, hogy csak ő előtte tárta ki szive érzelmeit, de mindamellett apja bizalmatlankodási árnyéka őt is kiséri. Ugy látszik mintha apja őbelé is beleverte volna a gyanut, hogy Garasanin fejedelemségre vágyódik.
A kormánynak minden státustudománya: – a konspiráczió. A mult kormány konspiráczió félelméből üldözte az embereket, és konspiráczió következtében bukott meg. A mostani kormány konspiráczióból támadt, s abban keresi léterejét. Nem ártand megmondani, kik viszik a kormányt.
Milost, gondolom, eléggé ismertettem. Ő élőképe a szerencsehősnek. Ő, kinek még családi neve sincs, pandurból, kondásból fejedelemségre vitte fel, a mi különben becsületére válnék, ha mint fejedelem is pandur nem volna. Obrenovics felvett, kölcsönzött név. Anyja első férjének neve volt, s minthogy Milos ennek testvérénél. Obrenovicsnál szolgált, az ő nevét vette fel.
Első minisztere Raj … Zv … egy volt pandur: egyike azoknak, kik az előbbi fejedelem ellen összeesküdtek Ranisics pap áldása alatt; háromszor halálra volt itélve.
H … pénzügyminiszter, bosnyák paraszt; Milost számkivetésében Bécsbe követte, és ott keveset megtanult németül.
Ugr … igazságügyér, tudatlan, de becsületes ember. Irást nem tud, de megtanitották neve aláirására.
Mel … ko régi inasa Milosnak, most fősegédje és főtanácsadója.
Ily és ezekhez hasonló emberekben bizni nem lehet.
Azért misszióm ezek előtt titok maradt, mi különben is Mihály herczeg kivánata volt. Csak a herczeg titoknokai: Zukics és Lesjanin, meg Garasanin értekeztek velem; és értesitve volt még Magazinovics, Garasaninnak hű embere, kivel a szárd konzulátusban szoktam találkozni.
A szárd konzul bácskai huszármenekültet vett tolmácsul, s az ő, s egy más ott lakó fiatal magyar segitségével, valami 400 magyar kocsis, inas, mesterlegény stb. fegyverfogásra össze volt irva, s késznek nyilatkozott, szólitás esetére előállni. De komolyan a dologhoz látni Belgrádban nem lehetett, s jövőben sem lehet. Arra távoleső, de mégis a Dunához közelfekvő hely szükséges. De hogy ennek jó eredménye legyen, egy Garasanin kell hozzá.
A szárd konzullal fentartom a viszonyt, miszerint az ottani események fonala kezünkből ki ne essék.
Irtam már Garasaninnak, a konzulnak és Zukicsnak néhány sort. Felkértem az utóbbit, hogy Konstantinápolynak küldjön nekem tudósitást emberünk eljárásáról a horvátoknál. – Chiffre-levelezési kulcsul … könyvet választottunk.
2. Moldva-Oláhország reánk, még Erdély szomszédságától is eltekintve, igen nagy fontossággal bir; 30,000 magyar lélek magában Bukarestben, s nem tudom hány ezer Galaczban és Jassyban, és a csángók, – nem csekély dolog
Hanem bizonyossá tehetlek, hogy Klapka bámulatosan misztifikálta magát, midőn azt hitte, hogy Couzát s kormányát ügyünknek megnyerte. Ellenségei hazánknak. Neked különösen ellenségeid. Hűség és szövetség csak üres szavak. Rosszabb: – álarcz! Én nem szabadulhatok azon gyanumtól, hogy az első terv alatt dákoromán üzelmek lappangtak. Azért gyülölnek téged oly dühösen, mert az által, hogy a franczia seregküldésnek oly határozottan inszisztáltál, terveiket keresztülvágtad. E nélkül ők foglalták volna el a tért Erdélyben. * Napoleon császár trónbeszédében az oláh kérdést is előrántotta, hogy minél több casus bellit akaszszon az osztrák nyakába bünlajstrom gyanánt, s mikor aztán a hirlapok tele voltak a román nemzetiség regenerácziójának hangoztatásával, Bukarestben a Hora Gloska-tánczot nemzeti dicsfénynyel vették körül! – és Klapka azt hitte, hogy ő majd oláh segitséggel Magyarországot csinál! Rá sem ért volna észrevenni magát, mikorra elteszik láb alól, ha a te »vagy franczia sereg, vagy nem mozdulunk« szavad utjokat nem állja.
E nézet nem volt alaptalan, miként Irataim II-ik kötetében olvasható lesz.
Lehet, hogy ez üzelmeknél Couza inkább csak eszköz volt mások kezében, mint intéző. Lehet, bár nem bizonyos, de az tény, hogy Couza, ha általában valamire támaszkodhatik, csak a »jeune Roumanie«-pártra támaszkodhatnék, mely 1847-ben alakult, titkos társaság által vezettetik, s feje Ghika J., volt számoszi kormányzó. A magyar dákorománok, kik az előbbi kormánytól elutasittattak, most hivatalban vannak.
Különben én azt hiszem, hogy legyen bár Couzának kezében a fermán, czimezze bár magát nagyhetykén »nous Jean Alexandre 1-er prince regnant«-nak, az ő napjai meg vannak számlálva; nem tarthatja fen magát, nincs alapja, nincs gyökere, tehetetlen is, csak a franczia sas szárnyai fedik. De meddig fogják fedni? – – De a mig fedik, azon kellene lenned, hogy csak azon feltétel alatt fedjék, ha a dákorománoktól elvél. Erre ott helyben is hatni kellene, s e végett oly tekintélyes ügyvivőre van ott ügyünknek szüksége, ki oláhul beszél, s a franczia kormány tekintélyével tudjon Couza előtt megjelenni, az embereket kitanulni és odahatni, hogy a megelégedetlen bojárpártból olyanok alkossák a minisztériumot, kik nekünk barátaink. Vannak ilyenek (itt nevek következnek, élő emberek nevei). E fontos feladatra, lelkem teljes meggyőződése szerint, senkisem oly alkalmas, mint Karacsay Sándor. Mig olyan körben élt, mely ellened áskálódott, ő reá is hatott környezetének frondeur szelleme, de ez tökéletesen elmult. Számithatsz reá. Higgadt gondolkozásu, okos ember, ki ha franczia támogatással léphet fel, képes kivinni, a minek kivitele érdekünkben áll.
Ezek után Ludvigh még a belgrádi várról s a török viszonyokról is ir. Levelének e részéből, a változott viszonyok folytán, elég lesz kivonatul a következő:
A boszniai muzulmánok nem mások, mint a régi földesurak. Ezek, noha egy nemzetbeliek a szerbekkel, mégis tartanak tőlük és saját parasztjaiktól, nehogy ugy kivetkőztessenek birtokaikból, mint a szerbiai törökök, de szintugy félnek a tanzimáttól, azért óhajtanak a porta közvetlen kormányzata alul menekülni és csak hűbéri viszonyban maradva, a dunai fejedelemségek normájára saját kományt nyerni.
Emlitém, hogy a magyarhoni ráczok szelleméről a legjobb hireket vettem. Orsova mellett találkoztam több bánáti oláhval; mind várt téged, mind remélt. Az erdélyi oláhokról ugyanezt mondják nekem Krivácsy és Dunyov, kik kijövetelükkor jártak köztük. A horvátokról ugyanezt hallám, de H … cs elmenetelemkor még vissza nem érkezvén, a jelentést az adatokkal várom.
Meg kell még emlitenem, hogy utamban hallottam, kik avatkoznak vagy »avatkoztatnak« az országban a felkelés elrendezésébe és kik játszák a vezérszerepet. Én e titokba sohasem voltam beavatva s nincs is erre óhajtásom, de én elborzadtam a felett, a mit hallottam. * – – – – – – –
Én is!
(Aláirva.)
Ludvigh.
