I. A béke fogadtatása Európában.
I.
A béke fogadtatása Európában.
A béke fogadtatása Európában.
Az osztrákot ki kell üzni az olasz félszigetről! Ki kell zárni minden befolyásból Olaszország ügyeibe! Vissza kell Olaszországot adni önnön magának! Szabaddá, függetlenné kell tenni az Alpesektől az Adriáig! – E programmal lépett III. Napoleon a szárd királylyal szövetségre; e programmal vezette csatára hős seregeit; e programmal győzött Magentánál, Solferinonál. És mikor győzött, programmját a következő pontozatokra szállitotta le, melyeknek alapján Villafrancában 1859. julius 11-én az osztrák császárral békét kötött:
1. A szerződő felek azon lesznek, hogy olasz confoederatio jőjjön létre a pápa tiszteletbeli elnöksége alatt.
3. Az osztrák császár átengedi jogait Lombardiára (Mantua és Peschiera erődök kivételével) a francziák császárjának, ki az átengedett területeket a szárd királyra ruházza.
3. Velencze az olasz confoederatió tagja lesz, de az osztrák császár koronája alatt marad.
4. A toscanai nagyherczeg s a modenai herczeg visszatérendnek államaikba s általános amnestiát adandnak.
5. A két császár a nélkülözhetlen reformok behozatalára fogja a pápát felkérni.
6. Teljes és tökéletes amnestia.
Ennyi volt az egész!
Ezért ontatott ki annyi tömérdek vér!
A békepontozatok igy szárazon előadva is elegendők annak megértésére, hogy Napoleon császár e váratlan »csinálmánya« senkit sem nyugtatott meg. Olaszországban elkeseredést idézett elő, Francziaországban megütközéssel fogadtatott, Európaszerte gyanakodást ébresztett.
Általános volt a meggyőződés, hogy ez nem béke, hanem beláthatlan bonyodalmak kutfeje: az olasz kérdést megoldás helyett elmérgesiti s oly állapotot teremt, mely Európa békéjére még fenyegetőbb, mint az előbbeni volt.
E meggyőződést hangoztatta az európai sajtó mindenütt, a hol csak szabadon nyilatkozhatott. A közvéleménynek még oly kiválólag higgadt közlönyei is, mint pl. az angol »Economist«, kereken kimondották, miként »Napoleon császár e békével nem vallott becsületet. Cynicus könnyelmüséggel hazudtolta meg igéreteit; rendszerré akarja szilárditani Ausztria tulsulyu befolyását Olaszország ügyeibe, holott a háboru czéljának egyenesen e befolyás kirekesztését vallotta.«
Lord John Russell angol külügyér ez általános meggyőződésnek hivatalos kifejezést is adott lord Cowley párisi angol követhez jul. 25-én és aug. 9-én intézett sürgönyeiben.
Előrebocsátván, miként »Nagy-Brittania kormánya teljes készséggel el fogja ismerni a területi nagyobbodást, mely a béke által a szárd király számára biztosittatik,« megütközését fejezte ki a felett, hogy a villafrancai egyezmény ezen tul menve, Olaszország jövendő sorsa felett amugy rövid uton (in a brief fashion) határoz.«
Kijelentette az angol külügyér, miként »egész Európa kivánja, hogy Olaszország ne hagyassék azon biztonságtalan és elégedetlen állapotban, mely az 1856-iki párisi conferentián az angol és franczia meghatalmazottak észrevételeire alkalmat szolgáltatott; egész Európa kivánja, hogy Olaszország oly szervezetet kapjon, mely némi biztosságot nyujthat azon zavarok és forradalmak ellen, melyek már akkor előre, láttattak. Ezt a villafrancai egyezmény által lehetetlen elérni. Ha az egyezmény végrehajtatnék, – az osztrák császár, a pápa által pártoltatva s a restaurálni szándékozott két osztrák főherczeg által engedelmesen támogatva, okvetlenül tulnyomó befolyást gyakorolna a tervezett olasz confoederatió tanácsaiban. Hogy hány szavazattal fogna birni Velencze birtokánál fogva, – az nem gyakorlati fontosságu dolog. Az osztrák császárnak sem akaratában nem lehet, sem tehetségében nincs azon minőségből követkőzve jelenni meg a confoederátióban, hogy a hatalmas osztrák birodalom uralkodója. Hatalma osztrák lesz; eszközei, nézetei osztrákok lesznek. Ez a helyzet természetében fekszik. Miként remélhetné a szardiniai király, hogy ettől őt eltéritheti, vagy hogy ennek ellentállhat? E tulnyomasztó (overwhelming) hatalom árnyéka elfojtaná Olaszország függetlenségének világát, s oly állapotot hozna létre az olasz félszigeten, mely rosszabb volna annál, mely a háboru előtt volt.«
Igy itélt a villafrancai béke felől az angol kormány.
»Az osztrák császár sehol, semmi helyzetben, semmi minőségben nem vetkőzhetik ki azon jellegből, hogy ő az osztrák birodalom uralkodója. Hatalma, eszközei, nézetei mindig s mindenhol csak osztrákok lehetnek.« – Én Istenem! Minő szomoru, de mert elvitázhatlan tényt mond, minő végzelmes itélet rejlik e szavakban azoknak emlékére, a kik akárhol másutt is a világon szemet hunytak azon igazság verő fénye előtt, hogy az osztrák császár a mig csak osztrák császár, sehol a világon, semmi minőségben nem lehet más, mint osztrák császár! Osztrák hatalmában, osztrák politikájában, osztrák eszközeiben, osztrák nézeteiben, osztrák érdekeiben! – És vannak emberek, a kik csodálkoznak (én istenem! »csodálkoznak«!), hogy én haza (már hogy »haza«) nem megyek; – – és miután magyar polgári minőségemből kivetkőztettek, akadnak emberek, magyar emberek! a kik amugy könnyedén azt mondják: »mit zugolódik? mit zugolódnak fiai? hiszen csak akármely osztrák konzulnál kell jelentkezniök, hogy magyarok maradhassanak!« – – De profundis ad te, Domine, clamavi:* Ne szállj perbe miattuk a nemzettel! ne büntesd meg egy nemzedék vétkét az utódokban! – – – – –.
A mélységből hozzád kiálték, uram.
Az igazság, melynek az angol külügyér kifejezést adott s melyben a világ közvéleménye osztozott, annyira szembetünő, miszerint épen nem lehet csodálkozni, hogy a villafrancai békét az olasz kérdés szempontjából nem lehetvén kimagyarázni, önként felvetette magát a kérdés, hogy mit akarhatott Napoleon e váratlan, indokolatlan békével?
Napoleon magát nehány év alatt az egykori hám-i fogolyból, a csak kalandos merényletekről ismeretes számüzöttből Francziaország császári trónusára s e trónuson oly állásra küzdötte fel, hogy jóformán a sors arbiterjének tekintetett Európában.
Ily emberről senkisem volt hajlandó feltenni, hogy minden czél nélkül keseritette el Olaszországot, minden számitás nélkül parancsolt »megállj«t diadalmas seregeinek, – s mert ilyesmit senkisem vélt róla feltehetni, tehát titkos szándokokat, messzevágó terveket tettek fel, s a megfoghatlan békének rejtett czélokban keresték magyarázatát.
Angliában általánossá vált a nézet, hogy Napoleon azért kötött békét az osztrákkal, miszerint harczedzett seregit „más nayyobbszerü vállalatra« alkalmazhassa; s Nagy-Brittanián végig zúgott a kiáltás, hogy e nagyobbszerü vállalat alatt nem kevesebbet, mint Anglia invasióját kell érteni. Aggályos arczczal adtak e sejtelemnek kifejezést még a leghiggadtabb tory államférfiak is, a szabadelvű lapok pedig riadalmi hangon sürgették a kormányt, hogy ugy fegyverkezzék, ugy készülődjék, mintha Napoleon már megüzente volna a háborut Angliának. – E feltevésnek nem volt semmi alapja; az invasiót illetőleg bizonyosan nem. De Anglia érdekei nincsenek magára a szigetországra szoritva s még a kik az invasióban nem hittek is, nem vélték valószinűtlennek, hogy Napoleonnak szándokában van a keleti kérdést az orosszal és osztrákkal közösen, Anglia rovására felmelegiteni. Hát Anglia csakugyan fegyverkezett, rendkivüli erélylyel fegyverkezett. Még Palmerston és Russel is oda nyilatkoztak a parlamentben, hogy bár minden méltánylattal viseltetnek a francziák császárjának loyalitása iránt, mindazáltal a fegyverkezés folytatását mulhatlanul szükségesnek tartják.
Németországban szintugy egyetértett mindenki abban, hogy Napoleon császár forral valamit, de ott általános volt a hit, hogy annak a forralásnak tárgya nem Anglia, hanem Németország. A Rajna, – ugy mondák – régi vágytárgya a francziának; e vágy kielégitésével akarja Napoleon az elégedetlenséget megkérlelni, melylyel a franczia nép a villafrancai »gyengeséget« fogadta. Bosszut akar állni a németeken az ellenséges indulatért, melyet a lefolyt háboru alatt iránta tanusitottak. Lekötelezte maga iránt Ausztriát; kiméletesen bánt vele, miszerint biztositva legyen, hogy Ausztria nem segitendi Németországot, ha ezt a francziák megtámadják. Ez a villafrancai csinálmány indoka, magyarázata. És e magyarázat alapján megindult a nemzetegységi mozgalom Németországban, azon nemzetegységi mozgalom, melyről Napoleon nekem azt mondta: »(’a ne me va pas,*) s bár egy helyütt a diplomatiai óvatosság, más helyütt a regionalis érdek nemcsak különböző, hanem ellentétes terveket is hozott szőnyegre: tagadhatlan, hogy a mozgalom éle határozottan Ausztriának a német szövetségből kizárása felé irányult. Az a Németország, mely pár hónap előtt annyira buzgott Ausztria mellett: a villafrancai béke után Ausztriát franczia zsoldba szegődött árulónak tekintette, ki eladta Németországot, hogy magát megmentse.
Az nem járja – az nincs inyemre.
Minő gyarlók az emberész számitásai! Minő erő van a történelmi kérdések logikájában! Akármire számitott Ausztria a villafrancai béke aláirásánál, arra nem számitott, hogy az bevezető czikket képezend a prágai békéhez, mely őt Németországból kizárta. – Vajjon ezzel be van-e rekesztve a német egység kérdésének syllogismusa? – Aligha. Már akkoron is volt párt Németországban (»német párt«-nak hivták), mely Ausztria kizárása mellé azt irta programmjába, hogy Ausztria német tartományainak önmaguktól bele kell esniök Németországba. A történelmi logika órájának számlapján a perczmutató néha éveken át lassan mozog, azután egyszerre nagyot szökken – – – és megkondul az óraharang.
De nemcsak az angolok s németek bizalmatlankodtak s fegyverkeztek, – még az orosz is gyanakodott.
Minden európai hatalmak közt az orosz volt az, mely az osztrák elleni háborut kedvteléssel fogadta. Kereken tudtára adta az angol tory kormánynak, hogy teljességgel nincs szándékában megfogni a kezet, mely Ausztriára halálos csapást mér. Kevéssel a háboru kitörése előtt tudtára adta a németeknek, hogy ha fegyverhez nyulnak Ausztria mellett, az orosz fegyverhez fog nyulni Francziaország mellett ellenük (Gorcsakoff jegyzéke, márcz. 27. 1859.) s Nápoly berlini követének május 28-ikai és junius 6-ikai sürgönyei arról is tudomást nyujtanak, hogy Oroszország már a háboru alatt a porosznak Ausztria rovására még területi szerzeményeket is kilátásba helyezett* ha Németországot a háboruba való avatkozástól visszatartja. Sőt az is positiv tény, miként az ellen sem volt az orosznak kifogása, hogy az olasz háboru a Dunához s Tiszához kiterjesztessék. Elfogadta Magyarország függetlenitésének eszméjét. Ohajtotta az osztrák ház hatalmának megtörését. Számitott rá, hogy megtöretik.
Emlitésre méltó, hogy az orosz diplomatia e lépései Bismarck urnál, ki akkor porosz követ volt Szent-Pétervárott, meleg támogatásra találtak. Sauli szárd képviselő 1859. junius 1-én kelt bizalmas jegyzékében azt irta Szent-Pétervárról kormányának, hogy »a kisebb német államok képviselöi dühösek (sono furiosi) e miatt Bismarck ellen; vádolják, hogy inkább franczia és olasz, mint német.«
Nyolcz éve, hogy e revelatiók közkézen forognak Olaszországban, s én nem hallottam, hogy hitelességük csak egy szóval is kétségbe vonatott volna.
Azóta sok változott. Az egykori sz.-pétervári porosz követ is sok evolution ment azóta keresztül. Nagy dolgokat vitt véghez; és nagy hibákat is követett el. Egyike ezeknek Elsas és Lotharingia elvétele a francziáktól. A hatalmas német birodalmi kanczellár ma áradozik a barátságtól Ausztria iránt. Hanem végre is »on revient toujours ŕ ses premiers amours.« Lesznek, a kik megérik, hogy Elsas és Lotharingia az osztrák birodalom német tartományaiért fognak kicseréltetni. – Kicserélés alatt természetesen az értendő, hogy amazokat visszakapják a francziák; emezeket meg elveszik a németek. – A történelemnek megvan a maga logikája.
És most egyszerre csak azt látta, hogy Napoleon győzelme tetőpontján megmenti Ausztriát, s barátjává, szövetségesévé fogadja az ellenséget, kit megtörni igyekezett.
Nem értették e változást Szent-Pétervárott. Nem is érthették. Megcsalatva érezték magukat s gyanakvó bizalmatlansággal lesték, hogy hová vág e meglepő átfordulás.
* * *
Ilyen volt a fogadtatás, melylyel a villafrancai béke Európában találkozott. Az orosz gyanakodott, az angol fegyverkezett, a német sorakozott; gyanu s bizalmatlanság mindenhol, melynek tüzére az ingerültség szenvedelmes kitörései naponként olajat öntöttek. Bizonytalannak, tarthatatlannak itélte a helyzetet az egész világ. Gyültek a vihar jelei minden oldalról a politikai láthatáron, s nekünk magyar emigrácziónak, lehetetlen volt e helyzetből ösztönt nem meritenünk, hogy résen legyünk, kapcsot keressünk a megoldatlan vagy felmerülhető kérdések és hazánk ügye között, s megtegyünk mindent, a mi tőlünk kitelhetik, hogy az előfordulható alkalmat nemzetünk siker kilátásával felhasználhassa azon aspirátiók valósitására, melyeket a világ előtt képviselni hazafiui kötelességünk is volt, hivatásunknak is ösmerénk.
