II. Olaszország a villafrancai béke után.
II.
Olaszország a villafrancai béke után.
Olaszország a villafrancai béke után.
De különösen Olaszország politikai helyzete s a dicsőséges magatartás, melylyel a villafrancai nyomással szemben állást foglalt, – nyujtottak nekünk kilátást, hogy a honszabaditás váratlanul megszakitott fonalát ujra felvehetendjük.
„Povera Italia!” – »Szegény Olaszország!« kiáltott fel Victor Emánuel király, midőn a villafrancai „megállj!” tudtára adatott. És valóban szegény volt volna, ha ő önmagában s az olasz nemzet rendithetlen határozottságában kezességét nem birta volna annak, hogy az elüzött nagy és kis herczegek nem fognak visszatérni, hogy Velencze nem marad Ausztria birtokában, s a feldarabolt Olaszország fejedelmeinek az osztrák körül csoportosuló confoederatioja helyett a szabad és független Olaszország nemzeti egységének diadalmas zászlaja fog a Capitoliumról lobogni.
Az olaszok nem ismerték azt a tant, mely a nemzeti függetlenség elalkuvását »bölcseség«-nek nevezi. Kimondhatlan el voltak Napoleon ellen keseredve. Szószegést vetettek szemére, megcsalattatás felől panaszkodtak. De nem érték be a puszta henye sopánkodással, hanem állást foglaltak jogaik terén a nemzeti önérzet bátorságával; magukévá tették Farini dicsőséges felhivását: „Előre Olaszország csillagával!” s daczára a zürichi végleges békeszerződésig Lombardiában tanyázó ötvenezer főnyi franczia hadseregnek, magukat Francziaország hatalmas urának akaratával nyilt ellenszegülésbe helyezték.
Ez ellenszegülés szinteréül a közép-olaszországi tartományok voltak a körülmények által kijelölve.
A villafrancai béke a háborunak Velencze felszabaditása végett való folytatását Victor Emmánuel királynak lehetetlenné tette, de Toscana, Parma s a Romagna nem voltak az osztrák kezében, mint Velencze volt. Parmáról semmit sem határoztak Villafrancában, – a többiekre nézve elhatározták, hogy az elüzött fejedelmek visszatérjenek trónusaikra. De ez még csak irva volt. Hát ez volt az ellenszegülés tere. Becsapni az ajtót előttük, hogy vissza ne térhessenek –: ez volt a feladat.
És e feladat dicsőségesen megoldatott. »Mi nem irtuk alá a villafrancai békeelőzményt, – nekünk az egy darab rongy papir és semmi több! Előre Olaszország csillagával!» – kiáltá el magát Farini Modenában. E kiáltás Közép-Olaszország népeinek sorakozási jelszavává lett, s mig a volt háborus hatalmak Zürichben tanácskoztak, hogy a villafrancai békeelőzményt szerződéses nemzetközi jog érvényére emeljék, azalatt Közép-Olaszország népei a kiegyezett császárok akaratának a nép akaratával állották utját; szándokaik elé bevégzett tényeket görditettek, melyeket csak fegyveres avatkozással lehetett volna felforgatni.
Victor Emmánuel király kénytelen volt megadni magát a hatalmas szövetségese által reá kényszeritett helyzetnek; hüvelyébe csapta kardját, de megüzente La Marmora tábornok által Napoleon császárnak, hogy ő a villafrancai egyezményt csak e záradékkal irandja alá: „amennyiben engem illet”. Ez annyit tett, hogy arra nézve, a mi az egyezményben Toscanára, Modenára s a pápai tartományokra vonatkozik, – semmi kötelezettséget nem vállal. Napoleon azt felelte reá: „ám legyen ugy”.
***
A háboru alatt e fejedelemségek és tartományok kormányzatának élén a turini kormány által kinevezett királyi biztosok állottak: Parmában Palieri, Modenában Farini, Toscanában Boncompagni, Romagnában Bologna székhelylyel Massimo d’Azeglio.
A villafrancai béke a turini kormányt azon kényszerüségbe helyezte, hogy e biztosokat visszahivja.
Visszahivattak, de azon meghagyással, hogy a közügyek vezetését a legtekintélyesebb polgárok kezeibe tegyék le s adják tudtára a lakosságnak, hogy a királyi kormány nem fogja elmulasztani Közép-Olaszország népeinek jogszerü kivánatait a békealkudozásoknál s az európai hatalmak előtt pártfogolni; egyszersmind bizalmasan utasitásba adatott a visszahivott királyi biztosoknak, hogy a lehetségig felfegyverezve hagyják el tartományaikat. Az ottani önkéntesek közt szolgáló piemonti tisztek pedig biztosíttattak, hogy ottmaradásuk állásuknak a piemonti hadseregben s ehhez kötött jogaiknak és igényeiknek nem praejudicál.
Ez intézkedésekkel kapcsolatban julius 27-én utasitás küldetett Párisba, kijelenteni, hogy e tartományok népei most már minden befolyás alul felmentve, szabadon fogják akaratukat kinyilatkoztathatni; a turini kormány kötelességének tartja számukra a nem-avatkozást követelni, s reméli, hogy Európa tisztelni fogja határozataikat, s különösen Francziaország nem fogja megengedni, hogy idegen erőszak határozzon Olaszország e népeinek jövendője felett.
A dolgok ez állásában az olasz egység és függetlenség előbbre vitelének szinhelye Turinból Modenába, Parmába, Toscanába és a Romagnába lett áthelyezve.
Farini-nak, a modenai királyi biztosnak dicsőséges magaviseletét már Irataim I-ső kötetében megemlitettem. A királyi biztos engedelmeskedett a visszahivó rendeletnek, de Farini, a polgár, helyben maradt, s a néppel honvéddé lett. Ugyanazon napon, jul. 16-án, melyen Farini a polgár, a classicus idők legmagasztosabb mozzanataira emlékeztető polgárerénynyel felvette a honszabaditás fonalát, mely Farini-nak, a hivatalnoknak kezéből kiüttetett. – Modena városának községtanácsa felhivta a város lakosságát: lépjen ki napfényre akaratával s nyilatkoztassa ki ünnepélyesen, hogy minden áldozatra kész, miszerint egyesülését a szárd királysággal fentartsa. Megtörtént. Farini dictatorrá kiáltatott ki, s mint ilyen, kiadta azt a dicsőséges jelszót, melyen a Villafrancában összekovácsolt rabláncz széttörött. Farini a modenai és reggioi herczegségeket alkotmányozó gyülésre hivta össze. Ez aug. 20-án a modenai herczeget trónvesztettnek, s a habsburg-lotharingiai ház minden tagját örökre kizártnak egyhangulag kijelentette, a következő napon pedig, Maramotti képviselő inditványára, szintugy egyhangulag »a modenai tartományokat II. Victor Emánuel király jogara alatt az alkotmányos szárd királysággal egyesülteknek« határozta.
Parma és Piacenza felől a villafrancai egyezmény semmit sem határozott, de Walewsky franczia külügyér kérlelhetlen szigorral követelte, hogy Palieri királyi biztos visszahivassék s a savoyai ház czimere eltávolittassék. Megtörtént. De megtétettek az intézkedések, hogy a lakosság népgyülésen szavazzon: fenn akarja-e tartani a plebiscitumot, mely a Sardiniával való egyesülést elhatározta? – 63,167 igen és 540 nem volt. az eredmény. Farini itt is dictatorrá választatott oly megbizássa, hogy e határozatnak érvényt szerezzen: Ő itt is alkotmányozó gyülést hivott össze, s az sept. 10-én a Bourbon-házat egyhangulag trónvesztettnek mondta ki s majd az egyesülést a savoyai ház alkotmányos királyságával ünnepélyesen megerősitette.
Midőn az 1859-iki háboru kiütött, Toscana volt az első, mely az olasz szabadságharczhoz csatlakozott. A toscanai hadsereg hangosan követelte a nagyherczegtől, hogy vezesse csatába az osztrák ellen. A nagyherczeg azzal felelt, hogy családjával együtt megszökött s az osztráknál keresett menedéket. A toscanaiak ideiglenes kormányt állitottak s kivánták, hogy Victor Emánuel király vállalja el a dictaturát a háboru idejére. A király kérdést tétetett a dolog iránt Napoleon császárnál, ki azt tanácsolta, hogy a király dictaturát nem, hanem védnökséget vállaljon el. Ugy történt. Boncompagni lett Toscanába királyi biztosul kinevezve. Midőn a villafrancai béke folytán a királyi biztosok visszahivattak, Boncompagni kijelentette, hogy ő helyét mindaddig nem gondolja elhagyhatni, mig az összehivandó nemzetgyülés egybe nem jön, melynek feladata leend Toscana sorsa felett határozni.
Toscanát, a Victor Emánuel királyt mint protectort képviselő királyi biztos alatt s egy államtanács (consulta di Stato) ellenőrsége mellett miniszterium kormányozta, melynek elnöke az olasz szabadságharcz egyik kimagasló alakja: Ricasoli báró volt. Az államtanács nyomban a béke hirére elhatározta: 1. hogy ennek daczára Victor Emánuel király a védnökség folytatására fölkéressék; 2. hogy a népnek levén joga a kormányzat felett rendelkezni, a miniszterium e jog megóvására nyilatkozatot intézzen a nagyhatalmakhoz; 3. hogy az alkotmányozó nemzetgyülés hivassék egybe az 1848-iki választási törvény alapján.
E határozatok végrehajtattak. A nemzetgyülés összehivatván, Boncompagni lemondott királyi biztosi hatalmáról s letéve a kormányzatot a miniszterium kezeibe, Toscanából eltávozott, miszerint a nemzetgyülés Toscana sorsa felett minden külbefolyásnak még csak látszatától is menten határozhasson. Határozott is ugy, amint a nemzeti függetlenség valósitásának szent kötelessége sugallta. Augusztus 16-án a habsburg-lotharingiai dynastiát trónvesztettnek mondotta ki, 20-án pedig határozatilag kijelentette, hogy Toscana része akar lenni egy erős alkotmányos királyságnak Victor Emánuel uralkodása alatt. Mindkét határozat titkos szavazattal s mégis egyhangulag hozatott. Az elsőt Ginori Lisci őrgróf inditványozta, a másodikat Strozzi herczeg, Ugolino Della Gherardesca és Piccolomini grófok, s Mansi Borghesi, Franceschi, Adami, De Rossi és Guillichini képviselők.
Ilyen volt a felelet, melyet az olasz fejedelemségek népei a villafrancai békére adtak.
Ha lehet, még dicsőségesebb volt a magatartás, melyet a Romagna lakossága tanusitott; dicsőségesebb azért, mert ezek helyzete sokkal nehezebb volt, mint amazoké. A francziák császárja felvette ugyan a béke feltételei közé a toscanai és modenai fejedelmeknek trónusaikra való visszatérését, de csak oly értelemben vette fel, hogy Francziaország és Sardinia nem fogják e visszatérést tettlegesen ellenezni. Azon eszmének, hogy fegyveres avatkozással helyeztessenek vissza, határozottan ellene nyilatkozott s bár a fegyveres interventió kizárása az osztrák császár ellenkezése miatt, nem lett is a békepontokba iktatva, – annyit jóformán bizonyosnak lehetett tekinteni, hogy Francziaország nem fogja a trónvesztett fejedelmeket az olaszokra fegyverrel felerőszakolni, s még az sem volt valószinütlen, hogy Ausztriát sem engedendi beavatkozni. De a romagnaiak nem voltak ily kedvező helyzetben. Náluk a pápa világi hatalmának kérdése forgott fenn s ez annyira kényes kérdés a franczia katholikusok előtt, hogy Napoleon császár szükségesnek látá a háboru kezdetén kibocsátott kiáltványában határozottan kijelenteni, miként ő »nem a végett megyen Olaszországba, hogy a pápa hatalmát megingassa, kit ő helyezett vissza a trónjába; hanem megyen a végett, hogy őt azon idegen (osztrák) nyomás alul felmentse, mely az olasz félszigetre reá nehezedik«. És Napoleon a háboru folyama alatt is mindig kitüntette, hogy a pápa uralkodását más szempontból tekinti, mint a toscanai s modenai fejedelmekét. Abba beleegyezett, hogy Victor Emánuel király Toscana protectoratusát a háboru idejére elvállalja, de midőn Napoleon herczeg hadtestének előnyomulása folytán az osztrákok a pápai legatiókból kivonulván, a pápa legatusa által is elhagyott Bologna forradalmat csinált, s magát a szárd király pártfogása alá helyezte, – Napoleon császár határozottan ellenezte, hogy a király a Romagnában a protectori állást elfogadja s csak abba egyezett bele, hogy a bolognaiak hozzájárulása a háboruhoz az osztrák ellen elfogadtassék s e hozzájárulás szervezése végett, de kirekesztőleg csakis e végett, oda katonai biztos küldessék. (Massimo d’Azeglio lett küldve.)
A romagnai nép tehát azon helyzetben volt, hogy ha a pápa uralkodásának ellenszegül, nemcsak más katholikus hatalmak, de még a közelükben (Lombardiában) tanyázó franczia hadsereg részéről is fegyveres avatkozásnak lehet kitéve.
De ők hazafiak voltak, ők Olaszországot egynek, függetlennek akarták, s a nemzeti lét szent aspiratioja által lelkesitve, érezték, hogy nemzet csak ugy igérhet magának jövendőt, ha határozottságával a helyzet magaslatára emelkedve, nem a nehézségeket latolgató meghunyászkodás gyáva »bölcsesség«-étől, hanem a semmi áldozattól vissza nem riadó kötelesség-érzettől kér tanácsot.
Szédül ősz fejem belé, amint ez eszmelánczolat gondolatimat azon térre viszi, hol az erkölcsi világ ez örök törvénye oly végzelmesen megszegetett!
Massimo d’Azeglio is megkapta a visszahivó rendeletet, mint a többi királyi biztosok. De nem engedelmeskedett. A négyezer főnyi piemonti sereget nem Turin felé vissza, hanem előre küldötte oda, ahol a pápa svajczi zsoldosai a legatiokat invasioval fenyegetheték, s csak miután a védelmet elrendezte s a romagnai népet oly karba tette, hogy sorsa felett szabadon határozhasson, hagyta el Bolognát; de akkor sem a nélkül, hogy addig, mig a nemzetgyűlés rendelkeznék, a hatalmat táborvezérkara főnökére: Falicone ezredesre ruházza. Turinba visszatérve, e szavakkal mutatta be magát a királynak: „Sire, megtagadtam az engedelmességet, állittasson haditörvényszék elé!” – „Helyesen cselekedett ön. Köszönöm” – volt a király válasza.
Sept. 1-én gyült össze a nemzetgyülés Bolognában, s Varano őrgróf, Bentivoglio és Rasponi grófok, Alessandrini s Rizzoli tanárok s több mások inditványára egyhangulag elhatároztatott, hogy a Romagna semmi áron, semmi feltétel alatt nem tér vissza a pápa uralkodása alá, hanem Victor Emánuelt ismeri királyának.
E szerint Rómát s a még a pápa birtokában levő tartományokat (Umbriát és a Markákat) kivéve, egész Közép-Olaszország nyilt ellenszegülésbe helyezte magát a villafrancai béke állapodásaival. Napoleon császár a fegyveres erőszakot kivéve, minden lehetőt elkövetett, hogy az olaszokat határozatuktól eltéritse, Victor Emánuelt a felajánlt annexiók elfogadásáról lebeszélje; külügyminisztere, Walewski még messzebb ment, ő még fegyveres erőszakkal is fenyegetőzött: de az olaszok hajthatatlanok maradtak: vezéreik nem engedték magukat sem a diplomatiai nyomások által megingattatni, sem a fenyegetések által megfélemlittetni, s a nép hiven helyt állott hű vezérei mellett, harczra határozottan, ha harczolni, szenvedni készen, ha szenvedni kell. – Kölcsönös védelmi szövetségbe léptek mindannyian: hadseregeket alkottak; a flórenczi kormány Garibaldit állította a toscanai hadsereg élére; Fanti piemonti tábornok lett a szövetséges hadsereg fővezérévé kinevezve, az európai diplomatia azon helyzetbe tétetett, miszerint fegyveres erőszak alkalmazása nélkül nem volt képes megakadályozni, hogy Farini, Parma s Modena magasztos jellemü dictátora, Romagna dictátorává is megválasztatván, e tartományokat s a Ricasoli-miniszterium Toscanát Victor Emánuel király nevében kormányozzák, és az egységesités nagy munkáját törhetlen következetességgel lépésről-lépésre előre vigyék. Farini dictátor az egész nép elhatározásának adott kifejezést, midőn Michelangelo Castelli-nak ezeket irta: „Megerősitem Bolognát, gondoskodom jó ágyukról, jó katonákról, mindenki ellen, akárki legyen, aki az annexiót akadályozni akarná: – ez az én politikám. S az örök istenre mondom: ha csak engem fel nem akasztanak, s Pármát, Modenát, Bolognát porrá nem égetik, – ide ugyan sem herczegek, sem papok vissza, nem térnek.
* * *
És nem tértek vissza! Daczára minden nyomásnak, mely visszatérésük érdekében gyakoroltatott, nem tértek vissza, – mert az olaszok hittek önmagukban, biztak önmagukban, s egyetértve szándokban, egyesülve határozottságban, nem alkudták el jövendőjüket, – – és a kitartás sikert hozott. Tanulságteljes emlékezet! De nekem fájdalmat okoz; a magyar olvasó érti, hogy miért?
Az időszak, melylyel foglalkozom, balkimenetelü, de ép azért igen nagy változások kezdetével esik össze Magyarország történelmében; igazolásuk örökre lehetetlen, de keletkezésük megértéséhez az európai viszonyok helyes megitélése szükséges. E szempontból tárgyamhoz tartozik egy nevezetes mozzanatra azon nyomások közül kiterjeszkedni, melyekkel a francziák császárja megkisérlette reá birni az olaszokat, hogy hagyjanak fel egységre törekvésükkel, vessék magukat alá Ausztria akaratának, s fogadják vissza az osztrák császári sas szárnyai alá menekült főherczegeket.
Napoleon császár a »Moniteur« 1859. sept. 9-ikei számában a következő, nagy feltünést okozott nyilatkozattal lepte meg az olaszokat, s örvendeztette meg a bécsi udvart.
»Páris, sept. 8. 1859.
Midőn a tények magukban is világosan szólanak, – első tekintetre haszontalannak látszhatik magyarázatuk, de midőn a szenvedély vagy cselszövény a legegyszerübb dolgokat elferditi: elkerülhetlenné válik valódi jellemüket helyreállitani, miszerint az események menete teljes ügyismerettel biráltathassék.
Midőn mult juliusban a franczia, szárd és osztrák hadseregek az Adige és Mincio közt szemben állottak, a kilátások a két oldalon körülbelül egyenlők voltak; mert ha a franczia-szárd hadseregnek megvolt is a kivivott sikerek erkölcsi befolyásának előnye: az osztrák hadsereg számban erősebb volt, s nemcsak félemitő (redoutables) erődökre, hanem még egész Németországra is támaszkodhatott, mely készen állott, Ausztria ügyét az első jeladásra magáévá tenni, s ha ezen eset valósul, Napoleon császár kényszerülve volt volna, seregeit az Addige mellől visszavonni s a Rajnához átvinni, mi által az olasz ügy, mely végett háboru viseltetett, ha nem is elveszve, de legalább erősen compromittálva volt volna.
E komoly körülmények közt a császár ugy vélte, hogy első rendben Francziaországra, aztán Olaszországra is előnyös lesz, ha béke köttetik, feltéve, hogy a feltételek megfelelnek a programmnak, melyet magának kitüzött, s használnak az ügynek, melyet szolgálni akart.
Az első kérdés az volt: vajjon Ausztria átengedi-e szerződésileg a meghóditott területet? – a második: vajjon őszintén feladja-e a felsőbbséget, melyet az egész félszigeten magának megszerzett: vajjon elismeri-e az olasz nemzetiség elvét az által, hogy a szövetséges rendszert elfogadja: végül: vajjon ad-e Velenczének oly intézvényeket, melyek azt valóságos olasz tartománynyá teszik?
Az első pontra nézve az osztrák császár ellenvetés nélkül (sans contestations) átengedte a meghóditott területet; a másodikra nézve a legszélesebb mérvü engedményekre tett igéretet, Velencze számára elfogadván jövendő szervezeti alapul azt az állást, melylyel Luxemburg bir a német szövetség irányában, de ez engedményekhez elegedhetlen feltételül (conditio sine qua non) szabta a főherczegek visszatérését államaikba.
E kérdés tehát tisztán fel volt állitva Villafrancában: a császárnak vagy semmit sem kellett kikötnie Velenczét illetőleg s a fegyverei által szerzett előnyökre kellett szoritkoznia, – vagy pedig megegyezését kellett adnia a főherczegek visszatéréséhez, miszerint a fontos engedményeket s a nemzetiségi elv elismerését megszerezhesse.
A józan ész kijelölte a császár magatartását, mert teljességgel nem arról volt szó, hogy a főherczegek idegen seregek segitségével vitessenek vissza, hanem arról, hogy komoly biztositékok mellett a népek szabad akaratából térjenek vissza, – mely népekkel meg fogna értetni: mennyire érdekében fekszik a nagy olasz hazának e visszatérés.
Ez rövid szavakban a villafrancai alkudozások valódi története, s ebből minden részrehajlatlan elmére nézve világos, hogy Napoleon császár e békével annyit s tán többet nyert, mint a mennyit fegyverrel meghóditott.
Sőt el kell ismerni, hogy Napoleon császárnak nem lehetett mély rokonszenv érzete nélkül látni: mennyi őszinteséggel, határozottsággal mondott le Ferencz József császár az európai béke érdekében és azon ohajból, hogy Francziaországgal a jó viszonyt helyreállitsa, nemcsak egyik legszebb tartományáról, hanem azon talán veszélyes, de nem dicsőségtelen politikáról is, mely Ausztria számára uralkodást (domination) biztositott Olaszországon.
Valóban, ha a szerződés őszintén végrehajtatik, Ausztria nem leendne többé az olasz félszigetre nézve azon ellenséges és félemitő hatalom, mely Parmától Rómáig, s Florencztől Nápolyig minden nemzeti aspiratiónak ellenszegül, hanem ép ellenkezőleg: baráti hatalommá válnék, minthogy jószántából ráállott, hogy az Alpesek azon oldalán többé nem lesz német hatalom s hogy az olasz nemzetiséget az adriai partokig ő maga fogja fejleszteni.
Az előrebocsátottakból könnyü megérteni, hogy ha a béke után Olaszország sorsa oly férfiakra bizatik, kik inkább törődnek a közös haza jövőjével, mint apró részleges vivmányokkal: törekvéseik czélja a villafrancai béke következményeinek nem lenyügözése, hanem kifejtése volt volna. Ugyanis mi lehetne egyszerübb is, hazafiasabb is, mint azt mondani Ausztriának: „A föherczegek visszatérését kivánjátok? – Jó. Legyen. Ámde akkor ti is teljesitsétek becsületesen (loyalement) igéreteiteket Velencze iránt; hadd nyerjen saját életet, hadd legyen olasz közigazgatása, olasz hadserege, szóval: az osztrák császár az Alpesek ezen oldalán ne legyen többé más, mint velenczei nagyherczeg, ép ugy, miként Hollandia királya Németországra nézve nem egyéb, mint luxemburgi nagyherczeg.“
Sőt az is lehetséges, hogy őszinte és barátságos alkudozások folytán az osztrák császárt oly combinátiók elfogadására lehetett volna rábirni, melyek a modenai és parmai herczegségek által nyilvánitott ohajtásokkal inkább összhangzanának.
Napoleon császárnak azok után, a mik történtek, számitania kellett Olaszország józan eszére s hazafiságára s hinnie kellett, hogy megérti politikájának indokát, mely e szavakba foglalható:
„A helyett, hogy egy európai háborut s annak következtében országa függetlenségét koczkára tenné; a helyett, hogy elköltene még vagy háromszáz milliót s ötvenezer katonájának vérét ontaná: Napoleon császár oly békét fogadott el, mely századok óta először szentesiti az olasz félsziget nemzetiségét. Piemont, mely az olasz ügyet különösebben képviseli, hatalmát tetemesen megnövekedve találja és ha a confoederatió felállittatik, abban az első szerepet fogja játszani, – de mindezen előnyökhöz egyetlen feltétel van kötve, az, hogy az eddigi uralkodó-házak államaikba visszatérjenek.”
E beszéd, hisszük, még most is meg fog értetni a nemzet ép része által; mert különben mi fog történni? – A franczia kormány már kijelentette, hogy a főherczegek nem fognak államaikba idegen erővel visszavitetni, ámde miután a villafrancai béke egy része nem hajtatik végre, az osztrák császár fel lesz oldva Velencze javára tett minden igérete alól. A Po jobb partjáról ellenséges tüntetések által nyugtalanitva, a bal parton magát hadilábon fogja tartani s a béke és kiengesztelődés politikája helyett megujulva fogjuk látni a bizalmatlanság és gyülölet politikáját, mely uj zavarokat, uj szerencsétlenségeket vonand maga után.
Ugy látszik, vannak, kik sokat remélnek az európai congressustól. Mi is ohajtjuk teljes szivből a congressust, de erősen kételkedünk, hogy az Olaszországra jobb feltételeket eszközlend. A congressus nem kivánand mást, mint a mi igazságos, s ugyan igazságos volna-e, egy nagyhatalomtól fontos engedményeket kivánni a nélkül, hogy viszonzásul neki méltányos compensatiók ajánltatnának? Az egyedüli eszköz a háboru lenne, ámde vigyázzon Olaszország, hogy ne csalatkozzék (que l’Italie ne s’y trompe pas). Európában csak egy hatalom van, mely eszméért háborut visel. Ez Francziaország, és Francziaország bevégezte feladatát (a accompli sa tâche).«
* * *
E nyilatkozattal Napoleon császár egy oly ujabb engedménynyel ajándékozta meg az osztrákot, mely a villafrancai egyezményen messze tulhajtott.
Ez engedmény azon kijelentésben foglaltatik, hogy ha a toscanai és mondenai fejedelmek államaikba vissza nem helyeztetnek, akkor az osztrák császár fel lesz oldva minden igérete alól, melyet Velencze javára tett, mert amaz ennek sine qua non-feltételeül volt kikötve.
Tartozom a történelmi hűségnek megjegyezni, hogy e sine qua non-feltétel nem igazolható állitás. – A toscanai és modenai főherczegek restauratióját nem Ausztria, hanem Napoleon tette javaslatba. Tudta, hogy kedves dolgot teszen vele az osztráknak; de nem az osztrák, hanem ő tette. Benne volt ez azon békeelőzményekben, melyeket Napoleon császár saját kezével fogalmazott Valleggioban ugyanazon asztalnál, melynél pár nappal előbb a magyar katonasághoz intézendő kiáltványomat helybenhagyta. E fogalmazásban az mondatott, hogy a két császár mindent el fog követni, kivéve a fegyverhezfolyamodást, miszerint Toscana és Modena fejedelmei államaikba visszahelyeztessenek (soient réintegrés). Ferencz József császár az egész alkudozás alatt Napoleon herczeggel (ki a békefeltételeket neki Veronába megvitte,) soha egyetlenegy szóval sem emlitette, hogy ezt a restaurátiót a Velenczének adandó engedményekhez mint sine qua non-feltételt köti, csupán a fegyeres erő kizárása ellen tett kifogást s tett azon alapon, hogy ez felhivás volna a nép fegyveres ellentállására. Napoleon herczeg erre ekként felelt: »Azt csak nem akarja felséged feltenni, hogy franczia katonák vigyék a főherczegeket vissza trónusaikra, vagy megengedjék, hogy azt osztrák katonák tegyék?« – »Ezt nem állitom« – válaszolá az osztrák császár – »de a modenai herczegnek van néhány hű zászlóalja, melyekkel reméli magát visszahelyezhetni; a toscanai nagyherczeg pedig, azt hiszem, egyetértésre jut a toscanaiakkal. Tehát hagyjuk az olasz államok dietájára e komoly kérdés megoldását. A békeelőzményeknél pedig maradjunk annyiban, hogy a francziák császárja nem ellenzi visszatérésüket.« – No már ha conditio sine qua non-nak tekintette volna a visszahelyezést, – nem mondta volna, hogy a kérdés megoldása a dietára bizandó.
Magában a zürichi végleges békeszerződésben sincs egyetlenegy szó sem, melyből azt lehetne következtetni, hogy a trónvesztett olasz fejedelmek visszahelyezése a békekötés akármely más pontjának feltételét képezné.
Ott a XVIII-ik czikk szól az olasz államok confoederatiójáról, melynek czélja a confoederált államok függetlenségét és sérthetlenségét egy szövetséges hadsereg felállitása által biztositani, s megmondja, hogy Velencze a császár és apostoli király koronája alatt maradva, e confoederatió egyik államát képezendi, de a következő XIX. czikk a herczegségekről szóról-szóra csak ennyit mond: »Olaszország független s a háboruban részt nem vett államainak területi körülhatározása csak azon hatalmak hozzájárulásával levén megváltoztatható, melyek alakulásukat rendezték s lételüket elismerték: a toscanai nagyherczeg s a modenai és parmai herczegek jogai a magas szerződő felek közt világosan fentartatnak.«
E szerint a kérdés végeldöntése világosan az európai hatalmak határozatára lett utasitva, a mi a conditio sine qua non-eszmét egyenesen kizárja.
Azt, hogy a Velenczének igért engedmények nem absolut kötelezettségüek, hanem feltételesek s a főherczegek visszahelyezésétől függnek, – a bécsi kabinet csakis a »Moniteur« fentebbi czikkéből tanulta meg, azelőtt ily értelemben sohasem nyilatkozott. Meg is örült Napoleon császár e váratlan adományának mondhatlanul. Rechberg gróf tartózkodás nélkül kifejezte az angol követ előtt a feletti örömét, hogy a franczia kormány elismerte, miként Ausztria fel lesz oldva elvállalt kötelezettségei alul, ha a főherczegek államaikba vissza nem helyeztetnek; s midőn a követ kérdést tett e nyilatkozat hordereje felől Lombardiát illetőleg, – Rechberg gróf azt felelte, hogy Sardinia birtokolni fogja tényleg, de nem jogilag, »de facto« s nem »de jure«, az ily birtok pedig sem nem biztos, sem meg nem nyugtató. (Mr. Fane – lord John Russelnek sept. 10-én; lord Loftus Ágost – ugyanannak sept. 15-én 1859.)
De akár volt előzetes alapja a franczia kormány váratlan nyilatkozatának, akár nem: a szó ki volt mondva, hogy Velencze csak ugy számithat nemzeti intézvényekre, ha Toscana s Modena visszafogadják a herczegeket.
E kijelentés a legnagyobb nyomás volt, melyet a franczia kormány az olaszok ellenszegülésének megtörésére kigondolhatott. Szeme előtt lebegett a lombardok magasztosan „olasz” (nem lombard, hanem olasz) hazafisága 1848-ban, kik inkább visszautasitották a Lombardia számára felajánlott teljes függetlenséget, mintsemhogy Velenczét cserben hagyják. A franczia kormány e kijelentésével a testvériesség e magasztos indulatára spekulált.
Franczia kormányt mondok, mert ha olyasmi fordult elő Párisban, a mi Olaszországra lehangolólag hathatott, az olasz diplomaták, teljes lelkükből osztozván nemzetük függetlenségi vágyaiban, nagy gonddal megragadtak minden szót a császár bizalmas környezetében, mely alkalmat adott azt irhatni haza, hogy ami rossz történik Párisban, az a Walewski által vezetett „hivatalos politika” műve, nem kell tőle félni vagy megijedni, a császár másképen gondolkozik. Érdekes nyomaival találkozunk ennek az akkori diplomatiai levelezésekben. Elég lesz példakép felhoznom, hogy Peruzzi ur Párisból (sept. 11-én), Neri Corsini herczeg pedig Londonból (sept. 12-én) megjelentették a florenczi kormánynak, hogy Napoleon császár legmeghittebb embere: Conneau orvos oda nyilatkozott előttük, miként a gyöngédség nem engedi, hogy a császár a Villafrancában adott szótól önként elálljon, hanem óhajtja, hogy az olaszok szilárdságot tanusitsanak, miszerint »keze – amint mondani szokás – erőszakolva legyen.« Ez kétségtelenül nagyon fontos nyilatkozat volt, tekintve, hogy Conneau urtól eredt, kire a császár a legkényesebb természetü megbizásokat szokta bizni, s ki maga kezére politikát sohasem csinált. Az is tagadhatlan, hogy (miként már az I-ső kötetben is megjegyeztem) Napoleon idejében a hivatalos politikától a nem hivatalos igen gyakran merőben eltért s hogy ez utóbbira nézve (mely végre is a mérvadó volt) a „hátulsó lépcsők” táján sokkal biztosabb tájékozást lehetett szerezni, mint a „fő-lépcsőn”, melyen a miniszterek jártak.
A fenforgó esetben azonban három tény határozottan arra mutat, hogy a sept. 9-ikei nyilatkozat által egyenesen Napoleon császár maga akar az olaszokra nyomást gyakorolni. Az egyik tény az, hogy Napoleon barátja volt ugyan az olasz nemzetiség eszméjének, de Olaszország egységének nem. Ennek határozottan ellene volt ép ugy, mint I. Napoleon. Kétségtelenné teszi ezt az, hogy az olasz fejedelmi confoederatio eszméje egyenesen az ő agyában termett. Én sokat gondolkoztam a villafrancai „csapás” indokai felett, s minden körülményt gondosan számbavéve, azon meggyőződésre jutottam, miként annak a váratlan békének valódi indokát az olasz nemzeti mozgalom határozott »egységes« irányában kell keresni. Ezért mondá Napoleon bizalmas körben: „békét akarok, mert a forradalom tulszárnyal” (je veux la paix, parceque la révolution me déborde). Azért kötötte meg a békét, hogy Olaszország egységének utját bevágja. A ,,Moniteur” nagy feltünést okozott czikke tökéletesen összevág Napoleon ez irányával. Hogy az nagyon tetszett Walewski-nak, ki az osztrák-barát politikának feje volt Párisban, az bizonyos, – de azt Walewski sem nem irta, sem nem sugalta, azt a császár mondta La Guéronničre ügyes tollába.
Ez az egyik tény. A másik az, hogy már egy héttel a „Moniteur” czikke előtt (sept. 3-án) Napoleon császár nem is Párisból, hanem Saint-Sauveur-ből, hol miniszterei nem voltak jelen, egészen hasonló értelemben, nem is levelet irt, hanem távsürgönyt küldött Victor Emánuel királynak. E távsürgöny igy szól:
„Bécsből jó hireket kapok, de a Velencze számára megigért concessiók mindig azon feltételtől függnek, hogy a toscanai nagyherczeg restauráltassék. Tehát felségeden áll megitélni, mit szeret jobban: vagy Velencze csaknem független s Ferdinánd főherczeg Flórenczben, vagy pedig Toscana főherczeg nélkül, de Ausztria fegyverben a Ponál egész fogáig. Feleljen.”
Ha ez nem nyomás, ugy én nem tudom, mit lehet annak nevezni.
A király, nagyon ügyesen, hasznára forditotta Napoleon egy igéretét. Ennyit felelt:
„Felséged tudja, hogy a restaurátió nem tőlem függ. Aztán a felfegyverzett Ausztria a Ponál semmit sem tehet, minthogy felségednek szándoka semmi avatkozást meg nem engedni”.
Ez a második, s gondolom: döntő sulyu tény. A harmadik az, hogy nehány nappal az első czikk után egy második czikk jelent meg a „Moniteur”-ben, ismét La Guéronničre császárilag sugalmazott tollából, mely czikk támogatást szorgalmazott Angliától, miszerint összpontositott diplomatiai nyomás által Toscana s Emilia népeinek makacssága legyőzessék, kik a villafrancai egyezmény végrehajtásának átalkodottan ellenszegülnek.
De Anglia kormánya nemcsak határozottan visszautasitotta minden diplomatiai nyomás gondolatát, hanem lord John Russell sept. 17-én lord Cowley angol nagy követet még egyenesen utasitotta is tudtára adni Francziaországnak, hogy „ő brit felsége még csak képviselőt sem küldene semmi oly congressusra, melyen az szándékoltatnék javaslatba tétetni, hogy akár Toscanára, akár Modenára, vagy Közép-Olaszország akármely más részére kormány vagy alkotmány a nép akarata ellenére erővel tolassék fel.”
Angliának örök dicsőségére szolgál az a szó legnemesebb értelmében szabadelvü magatartás, melylyel e bonyodalmak egész lefolyása alatt a népakarat örök szent jogának sérthetlenségét annyi erélylyel támogatta s az erőszakos avatkozást ellenezte.
Boldog olaszok! – Boldogtalan Magyarország, neked más mértékkel mért a hatalmas Albion 1849-ben!
* * *
Már fentebb emlitettem, miként az olaszok fejedelmi confoederatio eszméjét az angol kormány azon kétségbevonhatlan igazság alapján itélte el, hogy az osztrák császár, mint velenczei nagyherczeg is csak osztrák császár lehet, s korántsem csak Velenczének, hanem összes császári hatalmának egész sulyával nehezednék belé a javaslatba hozott olasz confoederatioba, – és minthogy ennek ellenében Napoleon császár azzal kecsegtette az olaszokat, hogy az osztrák császár csak olyan állással fogna Velencze birtokánál fogva az olasz confoederatioban birni, mint a minővel a hollandi király bir a német szövetségben Luxemburg birtokánál fogva: ismét az angol kormány volt az, mely kijelentette a franczia kormánynak, hogy ez a feltevés a komoly birálatot nem állja ki, mert a hollandi király sulya s befolyása a német szövetségnél határozottan semmi azon sulyhoz s befolyáshoz képest, melyet Velencze birtokának czimén egy olaszországi szövetségre az osztrák császár gyakorolna.
Angliának e határozott magatartása hatalmas támasza volt az olaszoknak azon ellenszegülésben, melyet a villafrancai állapodások ellen kifejtettek. Tökéletesen értették, hogy az, a mit Napoleon császár Velencze ,,quasi” függetlenségének nevez, nem egyéb, mint Velenczének osztrák szolgaság, Ausztriának uralom Olaszország felett. Nem is hagyták magukat sem Napoleon kecsegtetései által elcsábittatni, sem Walewski fenyegetései által megfélemlittetni; hiában mondta nekik, hogy egy 12–15 miliónyi olasz hatalomnak Francziaország szomszédságában való felállítását a franczia kormány nem türhetné; hiában fenyegetett fegyveres avatkozással; hiába állittatott fel az a kilátás, hogy az olasz ügyeket véglegesen európai congressusnak kell rendeznie s ez sohasem fogja Közép-Olaszországnak Piemonttal leendő egyesitését megengedni: az olaszok hajthatatlanok maradtak. Felséges látvány volt a minden párttekinteten felül emelkedett egyetértés, melylyel az olaszok a haza felszabaditásának gondolatában egyesültek.
Még Mazzini is, a hajthatatlan republikánus, egy gyönyörü nyilt levelet intézett (sept. 20-án) Viktor Emánuel királyhoz, melyben előre bocsátva, hogy független, szabad, egységes Olaszország minden olasznak fogadása, – felhivja a királyt: álljon élére határozottan e nagyszerü vállalatnak; ne gondoljon az akadályokkal, melyek elébe gördittetnek; ne tekintsen sem jobbra se balra, legyen nagy, mint a munka, melyre őt isten rendelte; legyen magasztos, mint a kötelesség; legyen vakmerő, mint a hit. Igéretet tett a királynak, hogy ő s elvtársai mellette lesznek: profétai ihlettséggel mondja ki, hogy amely nap kész lesz a király Piemont koronáját Olaszország egységeért zálogba adni, – az nap fogja fejére tenni Olaszország koronáját. Mazzini e szavakkal végezte levelét: „Én, mint republikánus, kész vagyok számkiüzésben halni meg, hogy ifjuságom hitét sértetlenül megtartsam, de bensőséggel fogom e számkivetésben is kiáltani: Elnök vagy király, isten áldjon meg tégedet és a nemzetet, melyért te mertél, te győztél!”
* * *
Olaszország helyzetének itt előrebocsátott vázlata kulcsot fog nyujtani a magyar emigratió azon politikai működésének megértéséhez, mely irataim jelen kötetének tárgyát képezi.
E vázlatos ismertetést két mozzanat megemlitésével akarom berekeszteni.
Az első azon dicsőséges egyetértésre vonatkozik, melyet Mazzini magasztos példájával már illustráltam. Erre nézve Dabormida tábornok szárd külügyminiszter, Corti gróf szárd képviselőnek Londonba sept. 28-án ezeket irta:
„Meglepő látvány a gyönyörü egyetértés, melylyel Közép-Olaszország népei, örökre szétszakitván a kötelékeket, melyek őket egy gyülöletes multhoz csatolták, lerázták magukról az idegen uralom jármát. – – A mi hírnevest a nemesség csak felmutathat, a mi a kereskedelemben nyomatékos, az értelmiségben kitünő, a nagybirtokban befolyásos van: mind, mind, testtel-lélekkel hozzájárult a felszabaditás munkájához” .
Ah! ha ez minálunk is igy volt volna! Mi más volna jelened, jövendőd, szegény Magyarország!! – – –
A másik mozzanatot Sir James Hudson turini angol követ lord John Russell külügyérnek aug. 5-én irott sürgönyében ekként jelentette be:
„Bolognának, Ferrarának a Modenának nem levén meg többé rendes kormányuk (having no loger their regular government), azok ennek következtében elégedettek s nyugodtak (are consequently contented and tranquil); a közbiztonság egyetlenegyszer sem zavartatott meg, még csak boszut sem álltak a volt hivatalnokokon, kiktől annyit szenvedtenek. Ilyesmire eddig nincs példa Olaszország történelmében.”
Mennyi tanulság rejlenék e tényben, ha az emberek gondolnának tanulságokkal.
Irataim I-ső kötetében emlitve volt, miként a párisi conferenczián szemére vettetett Ausztriának, hogy hét egész éven át teljes katonai szigorral játszta az erős kormány szerepét Bolognában, s még csak annyira sem volt képes a köznyugalmat biztositani, hogy az ostrom-állapotot megszüntetni tanácsosnak tartaná. Hét esztendeig kormányzott ostromállapottal, s a „brigantage” folyvást zaklatta a vidéket; egyszer csak ,,hazamegyen” az erős kormány, a nép magára marad s mintegy varázsütésre nyugalom áll be, a közrend, közbiztonság egyetlenegyszer sem zavartatik meg.
Minő „brutta figurá”-t*) csinált, csinál s fog mindig csinálni az „erős kormány” elmélete, szemben a szabadság, az önkormányzat elméletével!
brutta = csunya
Egykor Londonban franczia menekültekkel jöttem össze. Politizáltak. Egy közülök ezt a szót: „kormány” (gouvernement) találta száján kiejteni. Egy másik e szavakkal fordult szomszédjához: „tiens! comme il est arriéré! il parle encore de gouvernement” (Nini! mennyire hátra van! még kormányról beszél!) Jót nevettem a haladottságnak e tüneménye felett. Az a végtelen nyomoruság, melyet az „erős kormányzat” Pandora-szelenczéjéből az emberiségre hullani látok, ama mondatot azóta sokszor önkénytelenül eszembe juttatja. De én nem osztozom ama nézetben, hanem annyit ténynek tudok, hogy azok a nemzetek legboldogabbak, melyek legkevésbé kormányoztatnak. Erős kormány: gyámság, s a kinek gyámja van, az ha nem hülye, hát kiskoru. Az önkormányzat nagykoruvá teszen, s a szabadság ama mesés lándzsa, mely meggyógyitja a sebet, melyet üt. De mikor az emberek annyira szeretnek támaszkodni! Még nemzet is van, mely elmegyen magának idegen urat keresni, hogy reá támaszkodhassék, s aztán felejtve, hogy akinek idegen ura van, annak kormányzatában az idegen érdek követelménye előtt „minden tekintetnek” háttérbe kell állani, még áhitozik is, hogy „erősen” kormányoztassék. – Mennyi anomalia van a világon! – Ez is egy; – még pedig minő!
