IV. A villafrancai béke osztrák hivatalos magyarázata.
IV.
A villafrancai béke osztrák hivatalos magyarázata.
A villafrancai béke osztrák hivatalos magyarázata.
1859. julius 11-én iratott alá a villafrancai békeelőzmény.
A következő napon Ferencz József császár Veronából keltezett hadseregi parancsban köszönetet mondott vitéz hadseregének, mely (igy látta jónak mondani a császári parancs) „kisebb számban harczolva, ujolag megmutatta bátorszivüségét s erőben és bátorságban megtöretlenül »örömmel« (mondd: örömmel!) »néz eléje a harcz folytatásának.«
Napoleon császár nem hagyta szó nélkül e kérkedést, hogy az osztrák hadsereg kisebb számban volt. Fentebb idézett nyilatkozványában határozottan azt mondta, hogy az osztrák hadsereg számban erősebb volt.
Vagy egyik, vagy másik nem mondott igazat. Legyen köztük biró a történelem.*
Alkalmat veszek itt annyit jegyzékbe tenni, hogy az osztrák katonai történetirók szerint mi is csak azért vertük meg annyira az osztrákot, hogy kénytelen volt az oroszt segitségül hivni, mert az osztrákok ellenünkben mindig kisebb számban harczoltak! Hogy is ne? Hiszen a bécsi udvar csak a kicsike osztrák birodalom egész erejét s azonkivül a fellázitott horvátokat, oláhokat, szerbeket, tótokat vezette gyilkos harczba ellenünk, mi pedig magyarok (kiket mindössze is öt millióra devalválnak) a bár megszakgatott, de a kicsi osztrák birodalomhoz képest óriási kiterjedésű Magyarország egész negyedrészével rendelkeztünk akkor, mikor csatákat nyertünk. – Hát bizony igy iródik a történelem.
Hát miért kötött békét a bécsi udvar, ha serege erőben, bátorságban megtörhetlenül oly »örömmel« nézett eléje a harcz folytatásának?
Ezt az osztrák császári parancs a következő szavakkal magyarázta meg:
„Szövetséges társak nélkül csak a politika kedvezőtlen viszonyai előtt hátrálok.”
Hat nappal későbben, julius 18-án, a birodalom népeihez Laxenburgból intézett császári nyilatkozványban még sokkal világosabban bevallotta az osztrák császár, hogy Németország támogatására nem volt kilátása.
E nyilatkozványban ugyanis a következő panaszos vallomással találkozunk:
»A háboru folytatása az eddigieket még tetemesen meghaladó vagyon- és vérbeli áldozatokat vett volna igénybe »a monarchia hü koronaországaitól.« A siker pedig mégis kétséges volt volna, miután alapos reményeimből, hogy ezen, nemcsak Ausztria igaz jogáért kezdett harczban nem leszek egyedül, oly keserüen ábrándultam ki.«
„A meleg és hálásan fogadandó részvét daczára, melylyel igaz ügyünk Németország nagyobb részében mind a kormányoknál, mind a népeknél találkozott, legrégibb és természetes szövetségeseink makacsul elzárkóztak annak ismerete elől, mily nagy jelentőséget rejt magában a nap nagy kérdése.”
»Ausztria tehát kénytelen lett volna elszigetelten menni a jövendő események elé, melyeket minden nap még komolyabbakká fokozandhatott.«
»Ennélfogva – – elhatároztam magamat a békeelőzményeket jóváhagyni, miután meggyőződtem, hogy közvetlenül a francziák császárjával minden harmadiknak mellőztével folytatott egyezkedés által mindenesetre kevésbé kedvezőtlen feltételek érhetők el, mint a minőket a harczban részt nem vett három nagyhatalmasságnak e tárgyalásban való résztvéte az egymás közt megállapitott s egyetértésük erkölcsi nyomása által támogatott közbenjárási javaslataikkal igérhetett.«
Ez utóbbi mentegetés a hatalmi tekintély azon megaláztatásának enyhitésére volt számitva, melyet Lombardia elvesztése okozott a világ közvéleményében a nagy kérkedéssel sikra szállt Ausztriának.
Napoleon, a győztes, azzal mentegette a féluton való megállás hibáját, hogy porosz-német fegyveres avatkozás által volt fenyegetve.
A megvert bécsi udvar pedig azzal mentegette a mindenesetre megalázó béke elfogadását, hogy a háboruban részt nem vett három nagyhatalom terhesebb feltételü mediatióban állapodott meg, mint a minőt a francziák császárja önként megajánlott.
A tény pedig az, hogy sem Napoleon, sem a bécsi udvar nem mondtak igazat.
Napoleon mentegetődzését megczáfolta fentebbi nyilatkozványában maga az osztrák császár, bevallván nyiltan a világ előtt, miként azon reményében, hogy Németország által segittetni fog, keservesen csalatkozott, s hogy ha az ajánlott békét el nem fogadja, »szövetséges társak nélkül, elszigetelten, egyedül volt volna kénytelen az eseményeknek elébe menni.«
Az osztrák császár mentegetődzését pedig az állitólag terhesebb feltételek alapján megállapitott mediatió felől mind a porosz, mind az orosz, mind az angol megczáfolta.
Legelőbb a porosz.
Rechberg gróf, osztrák külügyér, császárjának fentebbi nyilatkozványát a világ előtt igazolandó, – Ausztria diplomatiai képviselőihez körlevelet intézett, s ebben közlötte velük a békefeltételeket, melyeket állitólag a három nagyhatalom megállapitott, nevezetesen (a császári nyilatkozatban »makacsul elzárkózott szövetséges«-nek bélyegzett) Poroszország is jóváhagyott, s melyet Francziaországgal állitólag Anglia közlött. E békefeltételek, melyeket Ausztria a mainzi hirlap julius 21-ikei számában is közzététetett, a következők:
1. Olaszországot önmagának visszaadni.
2. Szövetség mindannyi olasz állam közt kivétel nélkül.
3. Sardinia Lombardiával és a parmai herczegséggel nagyobbittassék.
4. Velencze és Modena független állammá alakittassanak egy osztrák főherczeg alatt.
5. Toscana a parmai herczegnőnek adassék.
6. A pápai legatiokban világi alkirályság állittassék.
7. Congressus, mely a nép akaratának tekintetbe vételével Olaszországot ezen alapokon ujjá szervezze.
A porosz kormány ezen egész állitást haladéktalanul a leghatározottabban meghazudtolta.
Julius 21-én, tehát ugyanazon napon, melyen ez állitólagos mediationális béke-javaslat a mainzi hirlapban közzététetett, Schleinitz báró, porosz külügyminiszter, körsürgönyt intézett a porosz ügyviselőkhöz Németországban, s e sürgönyében szóról-szóra ezeket irta:
»Uraságod ezennel fel van hatalmazva, a legnagyobb határozottsággal kijelenteni:
1. hogy Poroszország semmi közbenjárási feltéteket nem szerkesztett, sem pedig más hatalmasság által szerkesztetteket nem fogadott el:
2. hogy az osztrák körlevélhez csatolt s a hirlapokban is közzétett tervezet előttünk merőben ismeretlen volt. (Aláirva: Schleinitz.)
A porosz meghazudtolásra az angol következett.
Disraeli, az angol alsóház jul. 28-ikai ülésében, kérdést intézett a kormányhoz, vajjon igaz-e, hogy az angol követ az osztrák császárnak oly békefeltételeket tett javaslatba, melyek terhesebbek az ellenség által szabottaknál?
Erre lord Palmerston határozottan kijelentette, hogy ez nem igaz. Semminemü javaslat nem tétetett Ausztriának, sem Anglia, sem a semleges hatalmak akármelyike által.
E hivatalos meghazudtolásokat az orosz kormány a »Journal de St. Petersbourg« julius 29-ikei számában a következő nyilatkozattal rekesztette be:
»Némely hirlapok, okmányokra támaszkodva, azt hiresztelték, hogy a mediatió alapjai a semleges hatalmak által már a villafrancai találkozás előtt meg lettek állapitva (arrętées) s hogy azon alapok ismerete, nevezetesen azon körülmény, hogy azok hátrányosabbaknak találtattak, mint a Francziaország által közvetlenül ajánlottak, – volt az, a mi az osztrák császárt ez utóbbiaknak elfogadására rábirta.«
»Fel vagyunk hatalmazva kinyilatkoztatni, hogy a szóba jött közbenjárásra semminemü alapok nemcsak nem lettek megállapitva, de még csak tárgyalás alá sem kerültek; a békeelőzmények alá lettek irva a hadviselő felek által, mielőtt a semleges hatalmak a köztük szóba jött mediatió felől még csak elvileg is megállapodásra jutottak volna.«
E nyilatkozatot az angol követ, Sir J. Crampton, azon kijelentéssel küldötte meg (aug. 5-én) lord John Russel angol külügyérnek, hogy az hivatalos értékű, s az osztrák császári manifestum ellen van intézve.
Képzelni lehet, hogy e meghazudtolások Bécsnek érzékenyen fájtak, de annyira határozottan voltak tartva, hogy lehetetlen volt beléjük kötni. S valóban a félhivatalos »Oesterr. Corresp.« kénytelen volt a következő nyilatkozatra szoritkozni: »Megtörtént dolgok felett nem ohajtunk haszontalanul vitatkozni; de kötelesek vagyunk kétségbe nem vonatni azon szavak alaposságát, melyek Ausztria császári trónjáról szállottak alá.«
Hát hiszen a hivatalos és félhivatalos közlönyök sok mindenféle dolgokra »kötelesek«, de ez az ő kötelezettségük nem tarthatja vissza a részrehajlatlan történetiratot, hogy jegyzékbe vegye, miként a bécsi kabinet-politikával ez alkalommal nagyon megtörtént az a bizonyos dolog, a mit az olasz »brutta figurá«-nak nevez.
A semleges nagyhatalmak e czáfoló nyilatkozatai oly különös szinben tüntetik elő a bécsi kabinetet, miszerint valóban történelmi érdekkel bir a kérdést tisztába hozni, hogy hol vették magukat ama békefeltételek? Vajjon az osztrák kabinet költötte-e azokat oly czélból, hogy a csorbát, mely Lombardia elvesztésével hatalmi tekintélyén ejtetett, birodalmának népei előtt Európa állitólagos nyomásával takargathassa?
Az igazságnak tartozom vele, kijelenteni, hogy nem költötte. Ausztriának csakugyan tétetett ily javaslat, csakhogy nem a semleges nagyhatalmak részéről, hanem a franczia kormány részéről.
Az olasz királyi levéltárban feltalálhatók Villamarina őrgróf bizalmas sürgönyei junius 23-ról s julius 2-ről s 7-ről, melyekben jelentette, hogy Persigny gróf londoni franczia követ rendeletet kapott kevéssel a magentai csata után, titokban közölni az angol kormánynyal, miként Napoleon császár hajlandó volna beszüntetni a háborut azon feltételek alapján, melyeket később az osztrák kormány mint a semleges hatalmak állapodását hozott nyilvánosságra.
És valóban az olasz föderátió, – Velencze államositása osztrák felsőség alatt, – Sardiniának Lombardiával s Parmával nagyobbitása, – a parmai bourbonoknak Toscanába áthelyezése s a pápai legátióknak világi alkirálysággá alakitása: mind oly eszmék, melyek határozottan napoleoni bélyeget viselnek magukon. Ezen eszmék még huzamos ideig képeztek akadályt Olaszország egységesitésének utjában, mig végre az olaszok hajthatatlan határozottságán s ennek Anglia által nem kevésbé határozott támogatásán megtörtek. Soká képeztek akadályt, mert III. Napoleon makacs ember volt; »nehezen határozta el magát, de ha egyszer elhatározta, kemény volt, mint a gránit,« – miként nekem egy nevezetes éjjelen unokaöccse mondta.
S hogy Villamarina őrgróf lényegileg jól volt értesitve, az világosságra jött az angol alsóházban julius 28-án Disraeli azon interpellátiója folytán, melyről már emlitést tettem.
Akkor ugyanis lord Palmerston azon nyilatkozatát, hogy egyik semleges hatalom sem tett semmiféle propositiót Ausztriának, még a következő felvilágositásokkal kisérte:
»A háboru folyama alatt a franczia kormány közölte az angollal a feltételeket, melyek alatt béke köttethetnék, s ohaját fejezte ki hogy e feltételekkel Ausztria megismertessék. Ez okmány elküldetett Bécsbe, annak világos constatálásával, hogy az Francziaországtól ered s nem Angliától, mely még attól is tartózkodik, hogy Ausztriának csak tanácsot is adjon.«
Tehát a sok zajt ütött javaslatot nem Ausztria költötte; – az a franczia kormánytól ered; hanem Ausztrián mégis rajta maradt a »hamis ürügy-keresés« bélyege; mert a franczia kormány tettét a semleges hatalmak nyakába akarta keriteni, miszerint azt mondhassa, hogy nem a franczia fegyvereknek, hanem Európa nyomásának engedett.
Nagyon nem méltóságos, nagyon ügyetlen fogás volt.
Különben a történelemnek nincs semmi kutatásokra szüksége, hogy megértse: miért fogadta el Ausztria a villafrancai béke-ajánlatot. Elfogadta két oknál fogva. Először azért, mert a háborut siker kilátásával többé nem folytathatta. Az osztrák hadseregi parancs azzal kérkedett ugyan, hogy »a hadsereg erőben, bátorságban megtöretlenül, örömmel nézett elibe a harcz folytatásának.« A népeihez intézett manifestumban pedig már épen azon állitásra ragadtatta magát, miként »sem erőben, sem bátorságban meg nem fogyatkozott serege számára még azon lehetőség is megvolt, hogy az ellenségtől a kivivott előnyöket tán még ujra kicsikarhatja.« Üres hangokban keresett önvigasztalást! mit a bukottnak el lehet nézni; de csak hangok, melyek felett a tényekkel számoló történelem egyszerüen napirendre tér. A tény pedig az, hogy a franczia-szárd hadsereg Solferinonál, San-Martinonál nemcsak ütközetet nyert, hanem döntő győzelmet vivott ki. Ez ütközet után az osztrák hadak nem egy visszavonuló sereg voltak, mely tömören együtt tart, hanem egy sor- és rend nélkül iramló vert had, melyet csak üldözni kellett volna, hogy szétbomoljon. Az olvasó fog e kötet folytán hivatkozásokkal találkozni a desorganisatiónak, demoralisátiónak oly tényeivel, melyek az osztrák hadser eget fegyelmi kötelékeiben annyira meglazultnak, erkölcsi összetartásában annyira megbomlottnak mutatják, hogy nyilt téren csatát többé el sem fogadhatott. Annak a hadseregnek, mely felől hadura azzal kérkedett, hogy örömmel néz eléje a harcz folytatásának, – igen, de igen nagy része nemcsak nem volt lelkesedve a háboru czélja, indoka iránt, de sőt annyira nem érzett kedvet verekedni, hogy a solferinoi ütközet alatt nem akart a parancs-szóra hallgatni, s a fegyelem felbomlása véres jeleneteket idézett elő tisztek és legénység között. Széltiben beszélte ezt mindenki; összhangzatosan jelentették a hirlapi tudósitások s én magam is hallottam a buffalorai állomásnál összehalmozott osztrák sebesült fogoly tisztektől, kik nem tudván, hogy kivel beszélnek, még csak azt sem, hogy magyar vagyok, – haragos boszankodással panaszlották, hogy a magyarok és horvátok nem akartak verekedni. Ez volt az egyik ok, a miért Ausztria a felé kinyujtott békejobbot elfogadta. Elfogadta, mert demoralisált, vert seregével tarthatta volna ugyan magát még Verona erőditvényein belül – mig a hires várnégyszög meg nem kerültetik, – de nyilt téren csatát többé el nem fogadhatott; szövetséges segitségre pedig, saját vallomása szerint, nemcsak nem számithatott, de még reménye sem volt. – A másik, még ennél is döntőbb ok az, hogy el nem fogadni a békét annyi volt volna, mint az osztrák dynastia lételét koczkáztatni.
Ha a villafrancai béke közbe nem jő, a háborunak lehetetlen volt volna Magyarországra is ki nem terjedni. Ennek lehetőségére Napoleon herczeg nem mulasztottá el Ferencz József császárt figyelmeztetni, midőn vele Veronában a béke felől alkudozott. – Bianchi Nicoméd, kinek hiteles adatok állottak rendelkezésére, diplomatiai történelmének VIII-ik kötetében (152–153. lap) ezeket irja:
»Napoleon herczeg 4 1/2 órakor érkezett Veronába, – – – 6 1/2 óra volt, midőn az osztrák császár felkelt székéről s azt mondta a herczegnek: Ön nem győzött meg engem, hogy feltételei elfogadhatók, és nem tett nekem semmi engedményt. Gondolkoznom kell s tanácskozásra van szükségem.«
»Ám legyen, – mondá a herczeg. De nekem parancsom van 10 órakor Valleggióban lenni, tehát 8 1/2 előtt el kell indulnom. Uralkodóm sajnálni fogja, ha tagadó választ kapna. A háboru tüze ujra kigyuland, s a forradalom elönti egész Olaszországot s tán Magyarországot is.«
Ez hatott. Nyolcz órakor a békeelőzmény Ferencz József császár által aláirva, már a herczeg kezében volt.
Az a „rém”; melynek neve akkor Magyarország volt, már előbb, a fegyverszünet megkötésénél is fel lett idézve az osztrák császár szeme előtt. Julius 5-én késő éjjel érkezett Fleury tábornok a fegyverszüneti ajánlattal Veronába. A császár időt kért a feleletre. A tábornok meghajtotta magát, de megjegyezte, hogy a válasz sürgős, mert a franczia hajóhad Lussin szigetet már elfoglalta. – „Fájdalom! Tudom”, – felelé a császár, s a fegyverszünetet elfogadó válasz 8 órakor reggel már a tábornok kezében volt. Nem szükség mutogatni, hogy Lussin sziget elfoglalása bevezetést jelentett a háboru körének kiterjesztéséhez Magyarország felé. Más értelme nincs és nem is lehet.
De ha Magyarország részeltetésének lehetsége a háboruban nem volt volna is emlitve az alkudozásoknál, annyi bizonyos, hogy ha Ausztria a feléje kinyujtott békejobbot meg nem ragadja, a háborunak lehetetlen volt volna Magyarországra ki nem terjedni, mert e kiterjesztés a háboru folytatásának hadtani kénytelenségét képezte. Az a hadvezér a bolondok-háza jelöltjének mutatta volna magát, a ki homlokával neki ment volna a Mincio és Addige közti várnégyszögnek, s annak háta mögött ellenségét szabadon hagyta volna erőt erő után huzni ki birodalmából, mig ő homlokával a falakat döngeti. Ausztria hatalmát nem azon falaknál lehetett megtörni. Csak Magyarországon, csak Magyarország által lehetett. Az osztrák ház minden birtokai közt csak Magyarország nyujthatott oly tért egy stratégiai túlszárnyalásra, mely egy vagy más külhatalom fegyveres avatkozásának veszélyét a lehetség minimumára szállithatá le. S a ki megfontolja, hogy minő volt akkor a közszellem a tiz év óta minden érzelmeiben, minden érdekeiben a düh legfelsőbb fokáig sértett Magyarországon; a ki számba veszi, hogy minő felbomlasztó hatást gyakorolt volna az osztrák hadsereg magyar ezredeire s valószinüleg a horvátokra is az, ha mi a szabadság zászlaját egy franczia hadsereg oltalma alatt felütjük: annak lehetetlen velem egyet nem érteni abban, hogy az osztrák részről a villafrancai békét el nem fogadni annyi volt volna, mint a habsburg-lothringiai ház lételét – mondhatnám – reménytelenül koczkáztatni.
E veszély elháritása a már különben is elveszett Lombardiáról való lemondással bizony nagyon olcsón lett megvásárolva.
Párisban akkoron egy magas állásu államférfinak tulajdonitott élczezet keringett: »Mi szép háborut csináltunk, de Ausztria szép békét csinált.« (Ah! nous avons fait une belle guerre, mais l’Autriche fait une belle paix.)
Az osztrák ház még ez alkalommal is elmondhatta, mint a multakban már többször, hogy ha bajba keveredik, mindig akad valami könyörületes lélek, a ki megmenti. Az ily »jó szerencsét«, melynek létoka nincs, a történelem logikája végre megunja. A ki megéri a legközelebbi bajba keveredést, tapasztalni fogja, hogy már megunta; de bizony bizony mondom: a bécsi udvar szép rud fogadalmi viaszgyertyával tartozik III. Napoleon emlékének.
* * *
Nem vagyok történetiró. Nem hizelgek magamnak azzal, hogy a villafrancai béke hivatalos magyarázatainak e vázlatos birálatát s a fogadtatásnak, melyben e béke részesült és a helyzetnek, mely reá következett, e leirását magában véve némi történetirati érdekkel birónak fogja az olvasó találhatni; – de nekem szükségem volt e bevezetésre, miszerint igazolva legyen azon állitásom, hogy a magyar emigráczió elhatározása: ernyedetlen buzgalommal folytatni a haza függetlenségére irányzott törekvéseket, – a helyzet által tökéletesen indokolva volt. Mert kettő közül egynek okvetlen meg kellett történni: vagy annak, hogy Ausztria az elüzött osztrákházi fejedelmek visszahelyezése végett fegyverhez nyul, s igy a háboru közte s Olaszorság közt azonnal ujra kitör: vagy annak, hogy az osztrák nem mer az annexió megakadályozása végett fegyverhez nyulni, nehogy Francziaországot s Angliát provocálja, – s ekkor Közép-Olaszországnak egyesülése Piemonttal bevégzett ténynyé válik, s ez erőszaporodás mellett előbb-utóbb maga a turini kormány fogja Velencze felszabaditását munkába venni. A felől pedig előbbi összeköttetéseink folytán nem lehetett kételkedésünk, hogy akármikor tör is ki ujra a háboru az osztrák s az olaszok közt, – ez utóbbiaknak a magyar szövetségre szükségök leszen, azok tehát nemzetünk függetlenségi vágyát okvetlenül felveszik számitásaikba, hacsak a magyar nemzet függetlenségi aspirátióiról önként le nem mond. Mi nem hittük, mi nem hihettük, hogy erről valaha lemondhasson ennek csak feltevése ellen is fellázadt lelkünkben a józan ész, az önfentartás természeti ösztöne, a vallásos kegyelet nemzeti multunk szent hagyományai iránt, a kötelesség-érzet nemzeti jövendőnk iránt, s az önzetlen honszeretet religiója. Mi tehát szent kötelességünknek ismertük folytatni a közvetitő kapocs szerepét az események fejleményei s a magyar függetlenség igaz ügye között.
