III. A villafrancai béke franczia hivatalos magyarázata.
III.
A villafrancai béke franczia hivatalos magyarázata.
A villafrancai béke franczia hivatalos magyarázata.
Napoleon császárt bántotta az olaszok elkeseredése, bántotta az európai hatalmak gyanakodása, és sokkal jobban ismerte házának történelmét, mintsem hogy azért, a mit másutt vesztett, a bécsi udvarral pillanatnyilag helyreállitott barátkozást kárpótlásnak tekinthetné: de miután Magentánál, Solferinonál a franczia dicsőségszomj kielégitést talált, arra számithatni vélt, hogy legalább a franczia nép hálás elismeréssel üdvözlendi a »mérsékletet«, mely a franczia vért további kiontástól megkimélve, a népre a béke áldását visszahozta.
E reményében is csalatkozott. Nem vette kellőleg számba a franczia nemzeti jellem sajátságát. Nagyon sajátságos egy jellem az. Francziaország nemcsak Napoleon uralkodása alatt nem volt »szabad«, de egész nagy multján át sem volt soha; legalább tartósan nem. Jól esik az embernek hinni, hogy ama bámulatos életerő, melylyel a császárság bukását kisért irtózatos szerencsétlenségből a franczia nemzet oly csodásan felemelkedett, az állandóvá szilárditott szabadság boglárát is beletüzendi a franczia történelem dicsőségének gazdag koszorujába, – de multjában az a nagy nemzet tartósan szabad sohasem volt. És mégis nincs nemzet a világon, mely annyi szolgálatot tett volna a szabadság ügyének, mint Francziaország. Olyan volt, mint a gyertya; nem magának világit, de világit. Francziaország még a kényuralom korszakából is megszokta gyámolitani a szabadságot. Ez történelmi hivatása a franczia nemzetnek s e hivatásnak eleven érzete minden franczia szivében megvan. Napoleon azt mondta a francziáknak, hogy megyen szabaddá tenni Olaszországot. Császárjuk ez elhatározásában azt a vonást látták ismétlődni a francziák, melyet ők hivatásuknak ismernek, s mely történelmükben nem egyszer előfordult. Még az a XIV. Lajos is, a ki annyira kényur volt, hogy azt mondá: az állam én vagyok, – még az is conspirált Ludlow-val a köztársaság helyreállitása végett Angliában, és Sidney-nek öt millió frank segitséget ajánlott; s Francziaország akkor is korlátlan uralkodás alatt volt, midőn győzelemre segitette a republikanus Amerika függetlenségi harczát, mely e segitség nélkül akkoron nem alapithatta volna meg azt az óriássá fejlődött köztársaságot, mely a demokratikus elv jövendő világuralmának történelmi kezességét képezi. E hagyományos hivatás folytatását látta a franczia nép Napoleon császár olaszországi háborujában, és hitt szavának, mely azt igérte, hogy a franczia szuronyok hegyén szabadságot viszen Olaszországnak. Ezért vették körül a nép ezrei lelkesedéssel a harczra távozó imperatort; ezért kiálták felé: »allez toujours«; ezért tettek neki fogadást, hogy mig ő a szabadságért küzd Olaszországban, ők otthon családjának biztonsága s a köznyugalom felett őrködni fognak; ezért mentek a csatába a franczia hősök, azon dallal ajkaikon, hogy meghalni Olaszországért irigylésre méltó halál.
És midőn a franczia nép, mely ekként volt lelkesűlve, azt látta, hogy a győzelmes imperátor a francziák vérével nyert győzelmet oly békekötésre használja fel, mely nem Olaszországot teszi szabaddá, hanem az osztrák dynastiát menti meg, Velenczét osztrák birtokul hagyja, az olasz szabadság ellenségeivé szegődött olasz fejedelmek uralkodását vissza akarja állitani, s az osztrák hatalmi befolyást az olasz félszigeten rendszeresiteni: a megütközésnek tompa moraja zúgott végig a várakozásaiban megcsalatkozott Francziaországon; nem törhetett ki hangos zugolódásban, de ott ült a néma arczokon a nemzeti megaláztatás keserve; ott villogott a szemek villámában, melylyel az emberek egymásra néztek; ott morgott a fojtott hangon cserélt szavakban, melyek kifejezést adtak a fájdalmas bámulatnak, hogy ily eredményért omlott ki annyi franczia vér.
Hogy a hivatalos Francziaország »gratulált« nagy hatalmasan, az természetes. Erről gondoskodtak a villanydelejes sodronyok; hiszen kellett valami, a minek alapján azt lehessen mondani a kiméletlenül itélő világnak, hogy »Francziaország elégedett«. A hivatalos ország dagályos dithyrambusokban magasztalta a császár »bölcs mérsékletét«. Troplong, a senatus elnöke, ama Scipio emlékét idézte fel, a ki Zámánál »nagy bölcsen« megkimélte Carthago-t, bár eltörlésére fogadást tőn, – épen mint Napoleon megkimélte Ausztriát Solferinonál, bár Olaszországból kiüzésére fogadást tőn. A lille-i községtanács elég ügyetlen volt a császárt azzal piritani meg, hogy »nincs a dicsőségnek oly neme, mely magasztos homlokáról nem sugárzanék, mert mindent meghóditott, még az ellenzék rokonszenvét is.” (Bizony kár volt; ettől a hóditástól megkimélhetett volna minket! – mondá a nemhivatalos Francziaország.) Az amiens-i községtanács pedig épen a halvaszületett confoederatió eszméjét szemelte ki, hogy önkivületbe essék az örömtől, a bámulattól. És igy tovább. – Mulatságos dolgok! Nem hajlitják meg a földgömb tengelyét, de gyönyörüségesen illustrálják a »genus homo« hivatalos fajának természetét.
Lesznek e könyv olvasói között, a kik hallották hirét, hogy egy bizonyos uralkodó körutat tett volt egy bizonyos országban a hatvanas években. Nagyon szomoru idők voltak. És a hatalom kiadta a jelszót: »örülj szolga nép!« Hát örült irtózatosan. Be lőnek hintve a körutazónak utjai »a szeretetnek virágaival.« Ez is amolyan »illustratió.« Hitte-e ama bizonyos uralkodó, hogy annak a csinált örömnek csinált virágai a nép szivében termettek? – Nem tudom. Csodálatos optikai illusiókra képesiti az uralkodókat a tömjénfüst, melyen keresztül néznek. Hát nem tudom; de azt tudom, hogy Napoleon császár nem szenvedett ily optikai illusiókban. Ő tökéletesen tudta, hogy a hivatalos Francziaország örömvirágai nem a nép szivéből fakadtak; tudta, hogy a mit amaz »bölcs mérséklet«-nek nevez, – azt ez gyengeségnek tartja; és azt is tudta, hogy furcsa egy nép az a franczia nép. Sok mindent el tud nyelni, a mit uralkodói neki nyujtanak, még államcsinyeket is, – de egyet nagyon nehezen: a gyengeséget. Mindezt annyira tudta, a levegőt annyira nyomasztónak találta, hogy már a dicsőitő dithyrambusok közepette is szükségesnek tartá mentegetőzni azon tetteért, melyért dicsőittetett.
E mentegetőzés szolgáltatja a hivatalos magyarázatot a megfoghatatlan békéhez. Szorosan tárgyamhoz tartozik e magyarázatot megismertetni és fel is világositani, részint mert lényeges adatot nyujt a helyzethez, mely a magyar emigráczió ez időszaki működésére alkalmat adott, részint mert kulcsul szolgál egynek-másnak megértéséhez, a mi e kötetben előfordul.
Az első mentegetőzést Napoleon császár mindjárt Olaszországból visszatérte után azon beszédében adta, melylyel júl. 19-én St.-Cloudban a nagy államtestületek dicsőitő nyilatkozataira válaszolt.
Miután köszönetet mondott nem a magasztalásokért, melyekkel elhalmoztatott, hanem a ragaszkodásért, melylyel távolléte alatt nejét és fiát környezék, a császár ekként szólott:
„Szükségét érzem, hogy magamtartásának indokát felvilágositsam.”
„Miután a franczia szárd hadsereg két hónapi szerencsés hadjárat után Verona elé megérkezett, a harcz mind katonai mind politikai tekintetben kezdé természetét megváltoztatni. Én aggodalmat ébresztő módon arra valék kényszeritve, hogy egy nagy várak mögé elsánczolt és a határos területek semlegessége által minden oldalvást való diversió ellen védett ellenséget homlokban támadjak meg. S midőn e szerint egy hosszas meddő ostromló háborut kellett volna viselnem, – velem szemközt egész Europát fegyverben leltem, készen arra, hogy vivmányainkat kérdésbe vegye vagy baleseteinket sulyositsa.”
„Mindemellett a vállalat nehézsége sem határozatomat, sem hadseregem lelkesedését meg nem ingathatá, ha az eszközök a várható eredményhez minden arányon kivül nem állanak. Arra kellett volna magunkat elhatároznunk, hogy a semleges területeknél fogva előttünk álló akadályokat merészen keresztültörjük és akkor a harczot a Rajnánál ép ugy, mint az Adigenél elfogadjuk, s mindenfelé nyiltan a forradalom segélye által kellett volna magunkat megerősitenünk, még többet kellett volna azon becses vérből kiontanunk, melyből már annyi ontatott ki, szóval: a végett, hogy győzzünk, azt kellett volna mernünk, a mit egy uralkodónak csupán országa függetlenségeért szabad koczkára tenni.”
„Ha megálltam, ez nem elbágyadás vagy kimerültség miatt történt; sem nem azért, hogy egy nemes ügyet elesni engedjek, hanem történt azért, mert az én szivemben legmagasabban Francziaország érdeke áll.”
„Azt hiszik önök, hogy nekem nem került önlegyőzésembe a katonák lelkesültségét fékeznem? programmomat: a Minciotól az Adriáig fekvő területet illetőleg Európa előtt nyilvánságosan öszszébb szoritanom? Olaszország függetlenségének érdekében táplált nem egy nemes illusiót és hazafias reményt szétdulnom?”
„ – – Én a háborut Európa akarata ellen folytattam; azon pillanatban, melyben hazám érdekei veszélybe juthattak: a békét megkötöttem. Azt teszi-e ez, hogy erőfeszitésünk s áldozataink teljesen veszve vannak? – Épen nem. Nekünk jogunk van e rövid hadjáratra büszkéknek lenni. Négy csatában és két nagy ütközetben győzetett le egy oly számos hadsereg, mely vitézség és szervezet tekintetében senkinél hátrább nem áll. A piemonti király, kit hajdan az Alpesek őrének neveztek, országát megszabadulva látja s a Mincio vonalát elérte. Az olasz nemzetiség eszméjét most azok is elismerik, a kik az ellen harczoltak. Mindenekfelett pedig valamennyi olaszországi uralkodó átlátja most az üdvös reformok parancsoló szükségét.”
„Miután Francziaország uj bizonyitványt nyujtott a világnak katonai hatalma felől, – a jövő mindennap inkább és inkább ki fogja tüntetni, hogy Olaszország jólétére, Francziaország befolyására és a világ nyugalmára a béke szerencsés eredményekben termékeny lesz.”
Ilyen volt Napoleon császár védekezése. Hibát védeni mindig nehéz, de ez a védekezés még szépitgetésnek is nagyon gyönge volt. A syllogismusok mind megcsuklanak. Az állitások nem állják ki a részrehajlatlan történetirat birálatát.
A császár akként hivatkozik a lombard-velenczei várnégyszögre, mintha az egy váratlanul felmerült akadály volt volna, melyet előrelátni nem lehetett, s mely e háboru természetét mind katonai, mind politikai tekintetben megváltoztatta. – Sok csipős megjegyzésre adott e védekezés anyagot az európai sajtónak. »Hogyan!« – mondának – »hisz az a várnégyszög nem uj keletü gomba, mely a háboru alatt termett; ott volt az s a császár tudta, hogy ott van, mikor a háboru programmjául azt hirdette a világ előtt, hogy az osztrákot Olaszországból kikergeti; a ki ily programmal száll harczra az osztrákkal Olaszországban, az csak tudta tán, hogy azt a várnégyszöget utjában találandja! Hát minek kezdett a háboruba, ha félt ez akadálytól?«
A határos területek semlegességére való hivatkozás szintoly kevéssé állja ki a birálatot. A mint a várnégyszög létezése, ugy a semlegesség sem volt oly uj akadály, mely csak akkor adta magát elő, mikor Napoleon császár diadalmas seregével Verona elé került. E nehézséget ismerte a császár, a háboru kezdetén ép ugy, mint a várnégyszög létezését. A háboru folyamában e nehézség nemcsak nem sulyosodott, de sőt Anglia jóakaratu semlegességének biztositása következtében határozottan csökkent.
Aztán tény, hogy a semlegesség előnye az osztrák birodalomnak csak azon területeire vétethetett igénybe, melyek a német szövetséghez tartoztak, de sem Velenczére, sem Magyarországra s általában azon területekre nézve nem, melyek a német szövetséghez nem tartoztak. Már pedig ezek a várnégyszögi állásnak oly stratégiai túlszárnyalására nyujtottak a győzelmes franczia-szárd hadseregnek módot és alkalmat, miszerint teljesen alaptalannak kell a császár azon állitását tekintenünk, hogy azért volt kénytelen, programmját a »nemes illusiók« lomtárába dobva, békét kötni, mivel a szomszédos területek semlegessége által minden oldalvást való diversiótól el volt tiltva, tehát a hires várnégyszög ellen csakis homlok támadásra volt volna kényszeritve.
Velencze számára csakugyan senki a világon nem álmodott semlegességről, még azoknak táborában sem, kik a „localisátió” badar eszméjének hurját leghangosabban pengeték. Már pedig a kinek a katonai tudományokról csak legcsekélyebb fogalma is van, be fogja ismerni, hogy már csak magának Velenczének elfoglalása is a várnégyszögbe szorult ellenség összeköttetési vonalait az osztrák birodalommal egyrészt elvágva, másrészt oldalban fenyegetve, a leghatalmasabb stratégiai tulszárnyalás előnyével kinálkozott. A béke rögtönzése tehát annál kevésbé volt a körülmények által indokolva, minthogy Velencze elfoglalására már a parancs valósággal ki volt adva s végrehajtása csak napok kérdése lehetett.
Még sokkal hatalmasabb, az osztrák ház ellentállási képességét megtörendett oldalvást való támadás lehetségével kinálkozott a háborunak azon kiterjesztése Magyarországra, melynek szándoka s előkészületei felől Irataim I-ső kötetében felvilágositást nyujtottam.
Hogy e szándok foganatositásának a semlegességi tekintet nem állott utjában, annak Napoleon császár már tényleges bizonyságát birta, midőn magát a békekötésre oly váratlanul elhatározta. Tényleges bizonyságát birta, mert Bouet-Villaumez és Romain-Desfossés franczia tengernagyok egyesült hajó-hada 42 nagyobb-kisebb hajóval (köztük 5 sorhajó, 8 fregatt, 13 uszó ágyu-telep) már uralgott a dalmát parti vizeken, s e hajóhad erős csapatokkal volt megrakva. Ragusa mellett a mosontoi öbölben, s Ragusa-vecchio mellett a francziák több osztrák hajót elfogtak. Július 4-én a quarneroi (fiumei) öböl bejáratán uralgó Lussin piccolo szigetet elfoglalták s tizezer emberrel megszállották. (E szigetet csak a Canadella d’Ossero nevü igen szűk szoros választja el a nagy Cherso-szigettől, mely akként fekszik szemben Fiumeval, mint Tihany Balaton-Füreddel.) Július 5-én magát Cherso-t is megszállották. Julius 6-án Isly franczia fregatt s egy gőz-brig már épen Fiuménál kötött ki s a reménytelt fiumei nép által ujongó örömmel fogadtatott; a polgármester a hajóra hivatott s a katonaság és az osztrák hatóságok a városból kivonultak. Julius 7-én pedig Impétueuse franczia fregatt Zárát lövöldözte. E szerint a háboru már tettleg ki volt terjesztve a magyar korona területére; a kezdetben annyit pengetett »localisatió« képtelen elve tettleg mellőzve volt, s mindez megtörtént a nélkül, hogy akármely német vagy nem német hatalom a háboru kiterjesztése ellen észrevételt tenne, vagy az osztrák hatalom e területei számára »semlegesség«-et venne igénybe.
* * *
Keserves emlékü tények ezek! Mi közel volt a magyar szájához a szabadulás pohara, midőn a villafrancai száraz mennykő azt ajkainktól elütötte! Annyit azonban a történelem számára czáfolhatlan erővel bizonyitanak, hogy merőben alaptalan volt Napoleon császár azon mentegetődzése, mintha, folytatva a háborut, az olasz várnégyszögnek csupán homlokban való támadására volt volna kényszeritve, vagy hogy az osztrákot Olaszországon kivül is meg nem támadhatta volna a nélkül, hogy a Rajnánál is háborut provocáljon.
Általában ezen állitólagos rajnai bonyodalomra nézve, mely a villafrancai béke hivatalos mentegetésének tengelyét képezi, a helyzet történelmi tisztázása érdekében megjegyzem, miszerint Napoleon császár azon állitólagos félelme, hogy a porosz s vele a német szövetség az osztrák védelme végett azon esetben is beavatkozik a háboruba, ha a német szövetség területe meg nem támadtatik, – diplomatiailag el volt oszlatva s okmányilag meg van czáfolva.
Megczáfoltatott az a háboru alatt Bécsből, midőn julius 1-én világszerte távsürgönyöztetett, hogy a Poroszország tettleges fellépésébe vetett remények csalódásoknak bizonyultak be; megczáfolta a háboru után maga az osztrák császár, miként alább hiteles adatokkal bizonyitva lesz; de megczáfolják a következő adatok is:
Igaz, hogy a németek kezdetben igen harczias indulatlobbra gyuladozgattak, de e lobbot nagyon lehűtötte az angol miniszterium-változás, mely az angol segitség felől táplált reményeknek véget vetett. Különben is arra képtelenség volt volna csak gondolni is, hogy a németek harczba keverednek a francziákkal a nélkül, hogy Poroszország a háboruban részt venne: ez pedig a leghatározottabban tudtukra adta a németeknek, hogy »casus foederis« nem forogván fenn, ő nem hagyja magát Ausztria javára a háboruba belerántatni, habár e határozata folytán a német szövetség felbomlanék is. S a porosz udvarnak e határozatát tökéletesen indokolják mind az érdekek, mind a körülmények. Az érdek azért, mert Poroszország politikájában a németországi felsőség képezte mindig a mérvadó tekintetet. Neki ebben Ausztria volt vetélytársa, tehát nem állhatott érdekében vetélytársa megmentésére vállalkozni, miszerint azt elég hatalmasnak tartsa fenn arra, hogy a németországi suprematia végett a poroszszal tovább is ujjat huzhasson. Poroszország csak sajnálhatta a villafrancai megállapodást, mely Ausztriát nagyhatalomnak hagyta. Neki ez hét évvel később egy nagy háborujába került s hogy a berlini kabinet mennyire üresnek tartotta azon Radovicz-féle szalmát, melyet Ausztria annyi lármával csépelgetett, hogy t. i. az Adige Németország védvonala, – azt nagyon kézzelfoghatólag bebizonyitotta 1866-ban az által, hogy az Adiget s egész Velenczét maga szerezte meg az olaszoknak. De nemcsak érdekei, hanem a körülmények is eltiltották az avatkozástól Poroszországot. Már emlitettem, miként Oroszország, mig egyrészt területi szerzeményeket helyezett a porosznak Ausztria rovására kilátásba, ha Németországot a háboruba-avatkozástól visszatartja, másrészt határozottan kijelentette, hogy ha a németek Ausztria javára beleavatkoznak a háboruba, ő meg fogja Németországot támadni. A porosz tehát azon helyzetben találta magát, hogy ha avatkozik, két tüz közé kerül; ha a francziákkal a Rajnánál arczba áll, az orosz által a Visztula felől hátba vétetik, s ezt a veszélyt hivni ki maga ellen annyi lett volna, mint nemcsak bevágni azon emelkedés reményét, melyet Poroszország azóta (nézetem szerint nem óvatosan, mert mértéken tul) megvalósitott, hanem saját lételét is koczkára tenni, annyival inkább, mert segitségre semmi oldalról sem számithatott. Lord John Russell angol külügyér határozottan tudtára adta Poroszországnak s a németeknek, hogy ha, daczára Anglia intéseinek, a háboruba avatkoznának a nélkül, hogy a francziák által megtámadtatnának, a keleti és északi tenger ép ugy át fog engedtetni a franczia hajóhadnak, mint az ádriai és dalmát tenger átengedtetett, pedig a keleti és északi tenger partjai, melyeken temérdek milliónyi vagyon hevert, teljesen nyitva voltak s védelmükre a legkisebb készület sem tétetett. – Ha mindezeken felül még bizonyitványra volna szükség arra nézve, hogy Francziaország nem volt fenyegetve a Rajnánál: feltalálnók azt a porosz kormány jul. 18-ikai nyilatkozatában, melylyel a bécsi udvar szemrehányásaira válaszolt. E nyilatkozatban egyrészt ki van mondva, hogy Poroszország sohasem hagyta Ausztriát kétségben az iránt, hogy a háboruba-avatkozásra nincs meg a valódi, a lényeges alap, s a »casus belli« fenn nem forog, másrészt indokolva van a nemavatkozási elhatározás az által, hogy ha Poroszország a háboruba beleeleegyedik, magával rántja Németországot s azon háboruk egyikét idézi elő, melyek Európa nyugalmát egy emberéletre megrázkódtatják. Poroszország tehát csak védelmi intézkedésekre szoritkozott, s el volt határozva, nem avatkozni a háboruba, hacsak Németország meg nem támadtatik; de ezért nem szemrehányást érdemel, hanem Németországtól is köszönetre számit.
* * *
E diplomatiailag igazolt tények alapján a biráló történetiratnak lehetetlen azon itéletre nem jönni, miként teljességgel nem volt semmi tényleges alapja Napoleon császár azon mentegetőzésének, hogy azért kötött békét, mert a Rajnánál fenyegetve volt. Igaz, hogy egy porosz-német figyelő hadtest felállitása a Rajnánál el volt határozva, de ez nem fenyegette Francziaországot, az szorosan védelmi elővigyázat jellemével birt s legfölebb egy jövendőbeli mediátió eshetőségére számitottnak tekintethetett, de ezen eshetőség, ha nem tartozott is a lehetetlenségek közé, még csak egyezkedési tárgyalásokra sem került, miként alább látni fogjuk, tehát actualitási értékkel annyira nem birt, hogy a villafrancai békét teljességgel sem nem indokolja, sem nem magyarázhatja.
Kétségtelen bizonyitványát birjuk ennek báró Schleinitz porosz külügyér azon jegyzékében, melyet feleletül adott Ausztria azon inditványára a szövetséges gyülésen, hogy az összes szövetségi sereg mozgósittassék. Világosan vádolva van e jegyzékben Ausztria azzal, hogy inditványában harczi közösségbe akarja rántani a német szövetséget; e szándok ellen a porosz leghatározottabban tiltakozik, mert »casus belli« nincs, s kimondja, hogy a szövetséggyülés semmi többsége által sem enged magára ily határozatot erőszakoltatni. E nevezetes jegyzék jul. 11-én, ép a villafrancai béke aláirásának napján kelt, s Napoleon császár mentegetőzését tökéletesen halomra dönti.
Mellőzve a mentegetőzés további birálatát, még csak arra akarok figyelmeztetni, miként Napoleon császár váratlan tettének igazolásául még azt is felhozta, hogy ha a háborut folytatja, »mindenfelől nyiltan a forradalom segélye által kellett volna magát megerősitenie.«
Ez irtózat a forradalom segélyétől kissé későn jutott annak eszébe, a ki hatalmas seregének éléről hivta fel a lombardokat, hogy »legyenek ma katonák, miszerint holnap szabad polgárok lehessenek« s a ki a közép-olaszországi forradalom részvétét a háboruban – nyiltan elfogadta.
A mi engem illet, én a lelki fájdalom első rohamának sulya alatt is, melylyel a váratlan csapás eltöltött, csak csalódás, nem megcsalatás felett panaszkodtam; de ha a történelem Napoleon e mentségét számba veszi, erősebb itéletet lesz kénytelen emlékére mondani, mert ha annyira irtózott a forradalmi természetü összeköttetésektől, hogy készebb volt lemondani a czélról, melyért annyi vért ontott ki, mintsem hogy elérése végett a forradalom segélyéhez folyamodjék: hát minek bocsátkozott velünk, magyar menekültekkel szövetkezésbe? minek nógatott, hogy inditsunk forradalmi mozgalmat Erdélyben? minek küldött fegyvert számunkra, a keletre? minek nyujtott pártfogást, hogy a magyar függetlenség zászlaját Olaszországban felüssük, s adott módot is anyagi segélyt is, hogy »forradalmi« sereget gyüjtsünk, szervezzünk? A mentegetőzés többi érvei, melyekkel eljárását igazolni iparkodott, gyöngék, alaptalanok, de ez a negélyzett irtózás a forradalmi elemektől, egyike azon dolgoknak, melyek neve emlékére homályt vetnek.
Épen nem lehet csodálni, hogy a béke igazolásának ez első kisérlete nem tette meg a hatást, melyre számitva volt A nyujtott magyarázat semmit sem magyarázott meg, s a békének, melyet csak igy tudott a császár indokolni, állandóságában senkisem hitt.
A második igazolási kisérlet a külhatalmakhoz volt intézve azon rövidke válaszban, melyet Napoleon a diplomatiai testület nagyon laconikus üdvözletére adott.
Julius 21-én fogadta a diplomatiai testület szerencsekivánatait, melyeket a pápai nuntius a következő száraz szavakkal tolmácsolt: »A diplomatiai testület szükségét érezte, engedelmet kérni, hogy felséged szerencsés visszatérte s a békének gyors megkötése felett érzett őszinte szerencsekivánatait bemutassa.«
Meglátszik e szavakon, hogy a diplomatiai kar ez üdvözlettel csak az udvariasság illemének tett eleget, de örvendezésre s a béke tartóssága iránti hitre okot nem talált.
A császár ekként válaszolt: Európa oly igazságtalan volt irántam a háboru kezdetekor, hogy szerencsésnek érzém magam a békét azonnal megköthetni, mihelyt Francziaország becsülete és érdeke ki volt elégitve; és bebizonyithatni, miként nem lehetett szándokomban Európát felforgatni és általános háborut kelteni. Remélem, hogy most minden meghasonlási okok elenyésznek s a béke tartós leszen. Köszönöm a diplomatiai testület jókivánatait.«
Hát biz ezzel nemcsak senki nem lett sem okosabb, sem nyugodtabb, de sőt az a szemrehányás, »hogy Európa igazságtalan volt iránta,« még növelte a gyanut, hogy az indokolatlan béke alatt messzevágó háborus szándok rejlik; kivált miután a császár annyira nem volt szivélyes a gratuláló diplomaták iránt, hogy – szokása ellenére – még csak kezet sem nyujtott nekik, hanem hidegen köszöntve őket, komoran helyére ment, s – miként a sajtó hirdette – ingerült, pattogó hangon mondotta el panaszkodó rövid beszédét, mialatt balkezével kardja markolatát szoritá. Furcsa nem a »genus homo« (az emberi nem). Minő érdekkel lesi a hatalmasok minden mozdulatát! »Wie er sich räuspert und wie er spuckt« – mint Schiller mondja. Felötlött az is, hogy a mint a császár a beszéd után a diplomaták előtt, egyikhez-másikhoz pár szót szólva, elhaladt, s Wendtland bajor, és Seebach szász követek közelébe ért, ezeknek szembetünő iróniával ennyit vetett oda: »nos, urak, eloszlottak-e már valahára aggodalmaik?« – de még csak időt sem adott nekik a feleletre, hanem vállvonitva tovább ment, a mi szavakba foglalva ennyit látszott mondani: »majd számolok veletek!« – Általában a »fogadj Isten«, melyet a diplomaták ridegen odavetett »adj’ Isten«-ükre kaptak, nagyon hasonlitott ama másikhoz, melyet ujévkor Hübner osztrák követ kapott, bevezetésül az elkövetkezett háboruhoz. Ilyennek tekintette azt, s ennélfogva bizonytalannak, tarthatatlannak hitte a helyzetet az egész világ.
E nyomasztó érzetnek tulajdonitható, hogy bármit tett is Napoleon, miszerint hitet ébreszszen, hogy nincsenek háborus szándokai, – bizalmat keltenie teljességgel nem sikerült.
Julius vége felé rendeletet tétetett közzé, hogy ugy a szárazföldi, mint a tengeri hadsereg a legrövidebb idő alatt békalábra állittassék, s vagy százharminczezer ember valósággal szabadságoltatott is. A feletet az volt reá, hogy ez nem nyujt semmi kezességet a béke állandósága felől, a háboru kiütésének előestéjén is békelábon tartottnak mondatott a franczia hadsereg, de azért kevesebb mint egy hónap alatt több mint négyszázezer ember lett sikra állitva, csupán az által, hogy a szabadságolt legénység beparancsoltatott. A szabadságra bocsátott tengerészeknek behivásánál ekkorig 30 nap engedtetett a szolgálatba visszatérésre – most a szabadságolást az a rendelet kiséri, hogy felszólitásra öt nap alatt a hajókon kell lenniök. Tehát egy távirati sürgöny elég, miszerint nehány nap alatt ugy a szárazföldi, mint a tengeri hadseregben a hadiláb helyre legyen állitva.
Augusztus 3-án rendelet adatott ki, mely a rajnai figyelő-tábort feloszlatta. – »Mit ér ez?« – mondák a németek – »csak a czim lett megszüntetve, de a sereg megmaradt s a chalons-i és helfant-i táborok megmaradtak.«
Következő nap a hajó-felszerelés beszüntetése lett elrendelve. »Nem ér ez semmit« – felelék az angolok – »van elég felszerelt hajójuk a francziáknak; nincs uj felszerelésre szükségük; a leszerelés pedig nem lett elrendelve s a partok erődittetnek.«
Szóval: akármit csinált Napoleon császár, hogy a világot megnyugtassa, – nem hittek neki. Általános amnestiát hirdetett augusztus 15-ére: – még ez is gyanut keltett; »hizeleg a francziának,« – mondá a világ, – »bizonyosan háborut forral.«
Ez általános bizalmatlanság annak volt következése, hogy mindaz, a mit magatartásának magyarázatára a császár eddig felhozott, teljességgel nem volt oly természetü, miszerint a világ a villafrancai békét az olasz kérdés szempontjából indokoltnak tekinthetné.
Ez s a nyilt ellenszegülés, melylyel Közép-Olaszország népei a villafrancai állapodásokra feleltek, – inditotta Napoleon császárt a »Moniteur« szept. 9-ikei számában közzétett azon, immár harmadik magyarázatra, mely fentebb a 26. lapon olvasható.
E nyilatkozat az olaszok határozottságát inkább növelte, mintsem hogy megingatná, mivel biztositást foglalt magában, hogy a trónvesztett főherczegek visszahelyezését fegyveres avatkozással erőszakolni a császárnak nincs szándokában. Az olasz kérdés tehát e nyilatkozat után is viharos bonyodalmak fellege gyanánt lebegett a politikai légkörben; arra pedig már épen rosszul volt számitva, hogy a francziák császárjának titkos tervei iránt táplált gyanut Európaszerte eloszlassa. Rosszul volt számitva, mert igen szembetünőleg kedvezett az osztráknak. Népiesen szólva: »legyezte« az osztrákot, s ez csak növelte a gyanut, hogy Napoleon császár azért kötött békét az osztrákkal, mert »forral valamit«, s annak a »valami«-nek érdekében törekszik az osztrákot maga iránt lekötelezni. Peruzzi Ubaldino toscanai küldöttnek Ricasoli báró miniszterelnökhöz Párisból okt. 16-ról irott bizalmas jelentésében ezt olvasom: »Dabormida tábornok azon benyomással jött ki a császártól, hogy »č uomo legato all’ Austria« (hozzá van kötve Ausztriához).« Ez igen jellemzőleg fejezi ki a benyomást, melyet Napoleon császár nyilatkozata maga után hátrahagyott. Igaz. Peruzzi ur azt is utána tette, hogy »a császár kész volna megcsókolni a kezet, mely őt e kötelékből feloldaná« (č pronto a baciare quella mano che riuscisse a scioglierlo) s e felfogásnak volt is alapja: de ez a »személyes hajlamok« olynemü bizalmas ömlengései körébe tartozott, mint a minőkkel még csak pár nappal is a béke megkötése előtt én magam is találkoztam: a világ ezeket nem ismerte, s csak a »hivatalos politika« jelenségeit vehette számba, ezek pedig Napoleon császárt: »az osztrákhoz kötött embernek« tüntették fel a világ előtt. S valóban különös, hogy Napoleon még akkor is igen feltünően figyelmeztette a hivatalos világot, hogy ő lelkestől-testestől barátjává lett az osztráknak, mikor Walewski külügyér s az általa képviselt osztrák-baráti politika már hivatalosan is bukófélben volt. A zürichi békeokmány aláirása következtében Metternich herczeg osztrák követ 1859. decz. 14-én mutatta be megbizó levelét nyilvános ünnepélyességgel Napoleon előtt, ki neki többek közt ezeket mondá: »A mióta Önnek császárját láttam, nagy becset helyezek személyes barátságára.« – És minő hatást tett ez ömlengés? Azt, hogy az értékpapirok árkelete nagyot sülyedt! Még a pénzvilág is háborus szándokra magyarázta a nagy barátságot.
* * *
Mennyi tanulságot nyujthatnának e tények a nemzeteknek, melyek azon helyzetbe tették magukat, hogy az ő rovásukra követett politika felett egy ember akarata határoz, akár azért, mert rideg önkény uralkodik, akár (a mi a nemzetekre még veszélyesebb) azért, mert a személyes, a házi politika („Politik meines Hauses”) a függetlenség feladásával puszta alakisággá sorvadt alkotmányosság mezébe burkoltan űzi játékát!
De hát tud valaki olvasóim közül nemzetet, mely hasznára, tudta forditani a történelem tanulságait? – Én nem tudok. Egyenkint annyi épeszü, bátorszivű derék ember akad mindenütt, – de együtt, csomóban: pórázra fogott szolgafaj vagyunk, mely csaholva megyen engedelmesen arra, a merre »legmagasabb« parancsra peczegetik. Bizony nem épületes látvány!
