I. Kedvező kilátások az osztrák elleni háborura.
I. Kedvező kilátások az osztrák elleni háborura.
Irataim II. kötetét a turini kormánynyal 1860. szeptemberben kötött egyezkedésnek s komoly indokainak megismertetésével rekesztettem be.
»Viszonyaink az olasz és magyar nemzet erejének az osztrák elleni közös harczra egyesitése tekintetében annyira fejlettek, hogy ha annyi erélyt tapasztalunk az olasz kormánynál a köztünk végzettek végrehajtása körül, mint a mennyi józan felfogást és határozottságot tapasztaltunk az értekezések alatt: hazánk felszabaditására biztosabbaknak mondhatjuk kilátásainkat, mint a minővel valaha birtunk.«
E szavakat találom Pulszky Ferenczhez a M. N. Igazgatóság nevében 1860. szeptember 16-án intézett azon levelemben, melyben köszönetet mondva neki a buzgalomért s tapintatos eljárásért, melylyel egyezkedésünket az olasz kormánynál előkészité, a haza érdekében tanusitott áldozatkészségét s buzgalmát, képviselői állásának Turinban továbbá is folytatására, annak kijelentésével vettem igénybe, hogy az által teend legnagyobb szolgálatot hazánknak, ha azoknak, a mikben a kormánynyal megállapodtunk, gyors és liberális végrehajtását mindenkép biztositani iparkodandik.
A felfogás kilátásaink biztossága felől, mely az idézett szavakban ki van fejezve, az akkori körülményekben találja igazolását.
Nemcsak mi; magyar emigráczió, hanem velünk, mondhatom, akkor még igen csekély kivétellel, az öszszes magyar nemzet is hazánk felszabaditásának reményét kötöttük az olasz–osztrák háboru kilátásához.
Akkor, midőn e szövetségnek nevezhető egyezkedést megkötöttük, minden arra mutatott, hogy e háboru egy napról a másikra kitörhet s hogy azt Ausztria fogja megkezdeni. A külkörülmények Ausztriára nézve biztatók voltak. A turini kabinet, Angliát kivéve, minden európai hatalommal feszült viszonyban állott, még Napoleon császárral is, ki a pápa tartományainak elfoglalása miatt Turinnal még a diplomácziai viszonyt is megszakitotta. Hasonlót tett Oroszország is, nem a pápára való tekintetből, hanem azért, hogy Victor Emánuel király saját rendes hadseregével a nápolyi királyi szék megdöntésének bevégzésére vállalkozott. S az orosz és porosz hatalmak a turini kormány politikájának kárhoztatását a haragos neheztelés oly kitöréseivel kisérték, melyeknek lehetetlen volt biztatólag nem hatni a bécsi kabinet boszuállási hajlamaira. Napoleon császár, ki az olasz egység eszméjének soha sem volt barátja s még mindig az olasz confederátió ábrándjában ringatózott, határozottan kijelentette Victor Emanuel királynak, hogy Austria ellen az ő fegyveres segitségére nem számithat. Austriára tehát, miután a francziától nem tarthatott; igen természetesen buzditó hatást kellett azon gondolatnak gyakorolnia, hogy Victor Emánuel király egyedül áll, rendes serege nem nagy számu, Olaszország még rendezetlen, Garibaldi s Cavour közt nincs jó egyetértés, Nápoly meg nemcsak nem ad erőt, de sőt az éjszaki hadseregből erőt von el. Ezek Austriára nézve oly biztató körülmények voltak, miként én ma is kétségtelen dolognak tartom, hogy ha ide-oda hányatva a megtorlás vágya és a félelem közt, végre mégis arra határozta magát, hogy nem enged a kedvező körülmények kisértésének: ez egyenesen csak azért történt, mivel nem bizott, amint hogy nem is bizhatott, Magyarországban. Hanem a kisértés erős volt, sokáig libegésben tartotta az elhatározás mérlegnyelvét; Cavour még hetekkel későbben, október 20-ka körül is imminensnek tartotta az osztrák támadást.
Ilyenek levén a viszonyok, mi a turini kormánynyal megállapitott egyezkedésben a felszabadulás remény csillagát láttuk feltünni hazánk egén, mert tudtunkkal volt, hogy még él hazánkban ama nagy időknek szelleme, melyek a magyar nevet bukás közben is dicsővé tették a világ előtt; tudtunkkal volt, hogy a szenvedések nem hogy elbágyasztották volna, de sőt az égő vágyig fokozták nemzetünk elhatározását: fegyverrel vívni vissza az ősök szent hagyományait, a nemzeti függetlenség elévülhetlen, elidegenithetlen jogát; és tudtuk azt is, hogy a szerződés, melyet kötöttünk, komoly értelmü, mert azoknak, a kik az ujdonszülető Olaszország sorsát intézték, a magyar nemzetre szükségük van. Cavour csak magára, saját nemzetére s reánk magyarokra számithatott, másra a föld kerekségén senkire.
Számitott is. Bianchi, miután elszámlálta a többi előkészületeket, diplomatikai történelme VIII. kötetének 362-ik lapján azt is megemliti, miként »az emigránsok titkos összeköttetései utján megtétettek az intézkedések, hogy amint a háboru kiüt: Velencze fellázadjon s Magyarország felkeljen.«
De minket ezen szerződés megkötésénél azon nézet is vezetett, hogy a két nemzetet egymás segitségére utaló érdekközösség akkor is fenmarad, ha a fenforgott háborus kilátások valósulása elmaradna. Ha az osztrák nem támad, előbb-utóbb az olasznak kellend támadnia, mert Velenczét osztrák birtokban nem hagyhatja. Ez a dolog természetében feküdött s csakugyan Velencze felszabaditását az egész olasz nép hangosan követelte. Az olasz nemzeti szellem dicsőséges személyesitője, a hős Garibaldi, e felszabaditásról mint oly dologról szólott a közvéleményre csodásan hatályos nyilatkozataiban, mely még csak kétség alá sem jöhet s daczára a diplomácziai óvatosságnak, mely állásával járt, maga Cavour sem csinált a legkevesebb titkot sem belőle, hogy ezt feladatának tekinti s hogy a nemzetnek nem lehet megnyugodnia; mig e czél el nem éretett. Igy, hogy a sok közül csak egyet emlitsek, midőn Garibaldi győzött Milazzonál s az forgott kérdésben, vajjon megengedhető-e, hogy seregével Szicziliából az olasz szárazföldre átjőjjön? – Persano tengernagynak Cavour a következő emlékezetre méltó utasitást küldötte:
»Örvendek a milazzói győzelemnek, mely becsületére válik az olasz fegyvereknek s hozzá fog ahhoz járulni, hogy Európa meggyőződjék, miként az olaszok el vannak határozva feláldozni életüket, hogy kivivják maguknak a hazát és a szabadságot. Adja Ön át Garibaldinak őszinte meleg szerencsekivánatimat. – Hagyni kell Garibaldit szabadon cselekedni. A vállalat nem állhat meg féluton. A Szicziliában kitüzött nemzeti lobogónak végig kell lobognia az országon, fel az ádriai partok mentében, mig ama tenger királynéját be nem fedi.«
Hasonlóan nyilatkozott a király is egész nyiltsággal, a legkisebb tartózkodás nélkül minden alkalommal. Az emberi dolgok viszontagságos menete ugy hozta magával, hogy porosz fegyverek szerezték meg Velenczét Olaszországnak; de erről 1860-ban senki még csak nem is álmodott. S reánk nézve a dolog akként állott, hogy Velencze felszabaditása végett kezdendő háboru esélyében a magyar nemzet szövetsége Olaszországra nézve, még ha lehet, nagyobb szükségnek mutatkozott, mint az osztrák támadás esetében, mert ez utóbbi esetben Angliának legalább diplomácziai támogatására számithatott, Napoleon császártól pedig igéretet birt, hogy bárminő kimenetele lesz is a háborunak, azt semmi esetre sem fogja megengedni, hogy Lombardiának franczia vér árán szerzett birtokában változás történjék. De Velenczére nézve a turini kabinet annyira mindenkitől elhagyatva állott, hogy annak Austriától elszakitását még Anglia is feltétlenül és indulatosan ellenezte; noha minden egyébre nézve (Párma, Modéna, Toskána, pápai birtokok, Nápoly, Sziczilia) a népek szabad rendelkezési jogára a legszabadabb elvü szellemben hivatkozott s az annexiókat s a turini kabinet által követett egész eljárást a leghatározottabban támogatta.*
Lásd az 1-ső számu jegyzetet a Fejezet végén.
Az érdekközösség ily szilárd terén találtuk mi magunkat a szeptemberi egyezkedésnél; de bármenynyire igazolta volna is a feltétlen bizalmat ez érdekközösség elmészete, mi épugy mint 1859-ben Napoleon császárral szemben tettünk, most a turini kabinettel szemben is elengedhetlen hazafiui kötelességnek tekintettük: biztositékokról gondoskodni, hogy hazánk ne válhassék merő eszközzé idegen érdekek szolgálatában, hanem mint egyenjogu önczél foglaljon állást a kétoldalu szerződések amaz ismeretes elvének alapján: »adok, hogy adj; teszek, hogy tégy.
Megköttetvén ez alapon az Irataim II. kötetének végén részletesen közlött egyezmény, mely az olasz királyi ház titkos levéltárában van letéve, a végrehajtás körüli intézkedésekre került a sor.
