III. Ujabb aggodalmak.
III. Ujabb aggodalmak.
Turini egyezkedéseink sok reményre jogositottak, de hazafiui reményeink valósulásának derült egén két felhő lebegett: az egyik bizonytalansággal, a másik positiv veszélylyel terhesen.
Az első az osztrák-porosz-orosz uralkodók varsói találkozása, a másik Garibaldi azon elhatározása volt, hogy a francziák által megszállott Rómát megtámadja.
Austria az orosz és porosz hatalmak által a turini kabinet iránt tanusitott neheztelésre számitva, ezeket figyelmeztette, hogy szemben a forradalmi elvek dagályával, mely Olaszországban a legitimitást elboritani fenyegeti; jó volna az »isteni jog« alapján álló fejedelmeknek a teendők iránt egyetértésre jutni s azért találkozást inditványozott Varsóba, azon reményben, hogy sikerülnie fog a hajdani »szent szövetség« szabadságellenes conspirátióját feltámasztani s az ugynevezett legitimitás oltalmára a troppaui, laibachi, veronai congressusok szabadsággyilkoló elveit, ujra érvényesiteni.
E terv sikerülése Magyarországot, függetlenségi harczának ujból felvétele esetére, ujra külavatkozással fenyegette, más részről azonban, ha az »isteni jog«-gal kérkedő három nagyhatalom magát a népek önrendelkezési jogának megtörése végett Európa sorsának birájává veti fel: Napoleon császárt arra fogta volna kényszeriteni, hogy az interventiora elleninterventióval feleljen, minthogy ő a népakarat elvét vallotta uralkodása alapjának, az olasz ügyekben pedig Angliával karöltve, álláspontja az volt, hogy a népakarat ellenébe külavatkozást nem lehet megengedni. Ezért neveztem a varsói tervet csak a bizonytalanság s nem a positiv veszély fellegének. Lehetett lándzsa, mely sebez, de lehetett Achilles lándzsája is, mely a sebet, melyet üt, meg is gyógyitja. Aztán egyrészt tény, hogy szeptemberi egyezkedésünk sikerére a varsói complot inditványozása nem volt minden befolyás nélkül, minthogy azt Cavour imminens háboru jelének tekintette, másrészt pedig a körülmények valószinüvé tették, hogy ha a varsói terv meghiusul, az osztrák támadás alkalmasint elmarad s ahhoz kötött reményeink valósulása elnapoltatik. E részben tehát volt, a mire aggodalommal, és volt olyan is, a mire bizalommal gondolánk.
Ellenben a másik, a római felhő egészen a positiv veszély fellege volt.
Garibaldi eltökélt szándoka Rómát megtámadni, Cavournak igen nagy aggodalmat okozott, minthogy lehetetlen volt be nem látnia, hogy ez összeütközést vonna maga után a francziák császárjával; a minek a dolgok akkori állásában alig lehetett volna más következése, mint az, hogy Olaszország ujjászületésének nemcsak előhaladása megakad, hanem még az is elveszhet, a mi már kivivatott.
A turini kabinet el is volt határozva, Garibaldit e veszélyes szárdokának végrehajtásában minden áron, ha kell, erőhatalommal is, megakadályozni. Ez volt az egyik ok azon merész elhatározásra, hogy a pápa keleti két tartományának (Umbriának s a Marcáknak) elfoglalásával utat nyitnak a királynak egy tekintélyes hadsereg élén a nápolyi harcztéren személyesen megjelenni.
Azonban Garibaldi azon emberek közé tartozott, kiket az utjokba görditett akadály inkább ingerel, mintsem hogy visszatartana. Meseszerü volt a szerencse, mely a hős vezér délolaszországi több mint vakmerő vállalatát kisérte. A ki ily siker befolyása alatt áll s kit e siker folytán nemzetének az imádással határos szeretete veszen körül, arról lélektanilag alig lehet csodálni; ha fészket ver keblében a hit, hogy mert csak olyasmit tud akarni, a mihez nemzetének joga van, neki semmi, a mit akar, nem lehetetlen. Tehát igen valószinü volt, hogy Garibaldit az utjába görditett akadály nem fogja megrettenteni, s Cavour, bár a végletekre el volt határozva, érezte, hogy e végletek polgárháboru veszélyével járnának: ily áru gyógyszer pedig Olaszország akkori helyzetében alig volt volna kisebb baj, mint a betegség, melyet kettévág. E tekinteteknél fogva Cavour minden lehetőt elkövetett, hogy a Garibaldival összeütközés kényszerűségének elejét vegye s több egyéb idevágó lépései mellett egyezkedéseink folytában engem is felszólitott: irjak Garibaldinak s igyekezzem őt veszélyes szándokától eltériteni. Én figyelmeztettem a grófot: miként teljességgel nem lehet reményleni, hogy az én szavam nyomhasson valamit ott, a hol (mint ép akkor megtudtuk még Anglia is hiában lépett közbe; de Cavour azon nézetben volt, hogy Garibaldi olyan ember, kinél a kiméletes baráti szó nagyobb hatással lehet, mint a nyomás látszatát viselő közbelépés; azon észrevételemre pedig, miként én alig hihetem, hogy egy ily levélre nekem Garibaldi felelni fog, Cavour azt felelte; hogy ezt ő sem várja, annálkevésbé, minthogy levelem Turinból megyen s Garibaldi sejteni fogja, hogy abban az ő (Cavour) keze is benne lehet, – de ő meg van győződve, hogy ha választ nem kapok is, szavam nem marad hatás nélkül, azonban elvárja tapintatomtól, hogy módját fogom találni a dolgot magyar érdekek alapján akként tárgyalni, miszerint szavam magán viselje a teljes spontaneitas jellegét.
Tehát megigértem, hogy irok Garibaldinak, s társaimmal tanácskozva, abban állapodtunk meg, miként figyelemmel a hős azon jellemvonására, hogy a kéretlen tanácsadást nem szereti: kerülni fogom a lebeszélni akarásnak látszatát; a magyar és olasz ügy közt fennforgó érdekközösség szempontjából fogom tárgyalni a helyzetet; értesitem őt kilátásainkról; kiemelem az összevágó működés szükségét; kikérem tanácsát, támogatását, segitségét s Róma megtámadásáról nem mint az ő szándokáról, hanem mint oly dologról szólandok, a mit Austria igen nagy örömmel fogadna, mert oly bonyodalmakra vezetne; melyek Velencze felszabaditását lehetetlenné tennék.
Abban is megállapodtunk, hogy irjak ezzel összevágó értelemben Türr tábornoknak is, ki Garibaldinál oly hitellel s befolyással birt, mely érdemeinek s fontos szolgálatainak magaslatán állt; közöljem vele egyuttal, hogy minő rendeltetést szántunk számára, s küldjem meg neki az emigráczióhoz intézett körlevelünk legelső példányát.
E két levél itt következik:
Kossuth – Garibaldinak.
Turin, szept. 14. 1860.
Diktátor tábornok! Drága barátom!
Engedje meg nekem, hogy őszinte csodálatom adóját csatoljam az öröm elragadtatásaihoz, melyekkel Önt ama milliók hálája körülveszi, kiket Ön egy lealacsonyitó kényuralom jármából kiragadva, önmaguknak, a polgárisodásnak, a szabadságnak visszaadott s a szemlátomást alakuló Olaszországhoz csatol. Ah, mennyire fenséges az, a mit Ön mivel, s az, hogy miként miveli. Áldás legyen Önnel!
Ugy látszik nekem, drága barátom, hogy itt az idő, számba venni a munkarészt, melylyel Magyarországnak hozzá kell járulni a végleges küzdelemhez a közös ellenség: Austria ellen, s egyetértőleg megállapitani az összevágó eljárást, miszerint a siker biztositva legyen.
Ez annál szükségesebb, minthogy nemcsak az orosz és porosz, hanem még Anglia is (mondom: Anglia, s kezem közt levő hivatalos adatok alapján mondom,) conspirál Austriával, hogy öt megmentse vagy legalább nehézségeinket szaporitsa és kilátásainkat csökkentse.
Bizonyos, hogy sem én, sem barátaim nem hagyandjuk magunkat e nehézségek által visszariasztani s nem is kétségeskedünk a siker felől, feltéve, hogy működési terveinket összhangzásba hozzuk, a két nemzet erejét egyesitjük s (a mire fősulyt helyezünk.) Ön egyrészt hatalmas segitségét tőlünk meg nem vonja, másrészt hozzájárulásával támogat az előkészületeknél, melyek szükségesek, miszerint nemzetünk egész – bizonynyal tekintélyes – erejét csatarendbe lehessen állitanunk.
A mi engem illet, megvallom Önnek őszintén, hogy Magyarországnak nagy szüksége van Olaszországra, miszerint az osztráktól megszabaduljon; de állitani merem, hogy Olaszországnak is nagy szüksége van Magyarország közreműködésére, mert hiában, nem lehet kétségbevonni, hogy tizenöt milliónyi népességet s vele egy nagy ország minden erőforrásait nem csak elvonni az osztráktól, de még Olaszország erejéhez hozzá is adni, olyan dolog, a mi harmincz milliónyi különbséget teszen a kilátások számlájában s a végleges győzelem elemeiben.
Én Önnnek szavaiból s tetteiből azon meggyőződést meritettem, hogy Ön az én hazám függetlenségét az olasz kérdés megoldására mindig nélkülözhetlen kelléknek tekintette: kiindulási pontnak véve fel tehát a két nemzet érdekközösségét, engedje elmondanom, hogy miként fogom fel a helyzetet.
Velenczének fel kell szabadittatnia s az egységes és független Olaszországhoz kell csatoltatnia. Ez kérdésen kivül van. A háboru az osztrák ellen tehát meglesz. De minő lesz az a háboru? Ön oly dolgokat vitt véghez, miszerint Önnek kétségtelenül joga van hinni, hogy Olaszország elég magának s azért nem is helyezek sulyt a közel multnak tanuságára, mely szemben a százados aspirácziók sikertelenségével, sokakat ellenkező nézetre vezetett. Olaszország elég magának arra, hogy Velenczét felszabaditsa. Ám legyen ugy. Hanem kérdem: elég-e ez? biztositva lesz-e Olaszország jövője, ha csak arra szoritkoznak, hogy az osztrákokat kiűzzék Velenczéből a nélkül, hogy Austria hatalma megtöretnék? Embernek nem adatott a jövő véletlenségeit előre látni, de ha a tényekre alapitott okoskodásnak értéke van: állitani lehet, hogy ha Önök ennyivel beérik, csak fegyverszünet lesz Olaszországban, tartós béke nem.
Austria ürügyeket fog keresni, coalitiókat fog létrehozni, módokat fog találni s fel fogja használni az esélyek kedvezéseit, hogy visszaszerezze, a mit elvesztett.
Meg kell őt törni egyszer-mindenkorra.
Megtörni pedig csak Magyarországban lehet, mert ott van hatalmának tengelye.
Tehát ha háboru lesz, azt egyidejüleg két oldalról kell meginditani: támadás Olaszországban, támadás Magyarországon.
Támadást mondok s nem diversiót.
Ön sokkal nemesebben érez s nézetei hazája érdeke felől sokkal tágabb látkörüek, semhogy nekem igazat ne adna, midőn azt mondom, miként azt nem akarhatják, hogy Magyarország magát megölje csak azért, hogy diversióul szolgáljon. Aztán még ha megtenné is, az Olaszországnak maradandóan javára nem szolgálhatna, ellenkezőleg Austria azon oldalról minden félelem alul felmentve, sokkal rettentőbb ellenség volna Olaszországnak, mint előbb volt.
Tehát háboru az osztráknak két oldalról, nagy háboru s nem apró-cseprő lázongások (émeutes), nem diversiók.
Jól fogtam-e fel Ön gondolatát?
Ha igen, ugy csak egyrészt Austria, másrészt Magyarország állását kell tekintet alá vennem, miszerint véleményem a helyzet követelményei felől indokolva legyen.
Én nem hiszem, hogy ha kitör a háboru, az Olaszország ellen magában Olaszországban külavatkozást fog maga után vonni, feltéve, hogy óvakodni fognak az olaszok összeütközést provokálni Francziaországgal, legalább addig, mig Austriával végeztek. E tartózkodás feltétlen szüksége szembeszökő dolog. Ha akadnának, a kik nem gondolva elragadtatásuk következéseivel, elég óvatlanok volnának Olaszország ellenségeinek számát növelni, Ön a maga tekintélyével mindig meg fogja tudni menteni e szerencsétlenségtől az ujjászülető Olaszországot.
Bizonyos ténynek is mondhatom, hogy Bécsben, Berlinben, Szent-Pétervárott, Londonban (a külügyi hivatalban), egy szóval mindenütt, a hol Austria fenntartását ohajtják, semmit sem kivánnak jobban, mint azt, hogy Önt a francziákkal birokra kerültnek lássák Rómában, mert akkor Ausztria meg volna mentve. Nekem még azt is irják Bécsből, hogy titkos ügynökök vannak munkában, Önt belenógatni, hogy vagy a francziákat, vagy azt, a mi a »német szövetség területének« neveztetik, megtámadja, E fondorkodások sikere ugyszólván az egyedüli remény, mely Austriának még fennmaradt. Én Istenem! mennyire nem ismerik Önt! mennyire nem tudják, hogy Ön soha senki által a világon nem fogja magát sem előre löketni, sem hátra tartatni! mennyire nem tudják, miként senki jobban nem méltatja, mint Ön, azt az életszabályt, hogy »minden napnak elég a maga feladata,« Én ismerem Önt, én emlékezem önmegtagadásának magasztos nyilatkozványaira, tehát nyugodt vagyok. Az idő el fog jönni, midőn a francziák vagy elhagyják Rómát vagy onnan kiüzetnek, s ha Ön ugy hiszi, hogy egyéb leszámolni valója is van a franczia kormánynyal, – majd ennek is eljő az ideje. Előbb azonban Austriával kell végezni. Ne szaporitsuk ellenségeinket. Nemde Ön is ekként gondolkozik?
Mondtam, hogy nem lesz közvetlen avatkozás Olaszországban; igen, de alkalmasint lesz közvetett avatkozás megszállatják Tirolt 60.000 bajor által, Sziléziát s tán Csehországot is a porosz által; miszerint Austria minden erejével szabadon rendelkezhessék. E szerint Austriának módjában lesz hat hadtestet alkalmazni Olaszországban s még kettőt tartalékul felállitani. Ez 320.000 embert teszen papiroson, a miből 240.000 viaskodó kerülhet ki, a legnagyobb szám tehát, melyet akármely csatatéren egyesithet, mintegy 150.000 emberre megyen, mely erő tudvalevőleg igen erős strategiai támokkal bir.
Austria hadseregének anyaga, zagyva különnemüségénél fogva, oly természetü, hogy bajosan lehet rokonszenvére, tehát felbomlására biztos mértékkel számitani. Csak két dolog van, a mi ezt reméltetheti: 1. a magyar ezredekre nézve egy komoly általános felkelés Magyarországon; 2. az egész hadseregre nézve, ha Olaszország az első két nagy ütközetben győz. Minden az első sikertől függ.
Ezekből az következik, hogy Olaszországnak e háboru végett nagyon tekintélyes erőre van szüksége. Én 200.000 főnyi valóságos hadsereget 50.000 főnyi tartalékkal nélkülözhetlennek tartok. Ez nem járhat nehézséggel, miután, hála az ön dicsőséges sikereinek, immár 21 millió olasz van a galantuomo király zászlója körűl tömöritve, melyet Ön oly bölcs előrelátással az olasz egység jelvévé választott s szintannyi loyalitással, mint hősiességgel támogat. Hanem végre is a hadsereg azon számához, melyre Önöknek szükségük leszen a tiz millió nép lakta délnek kellő arányban hozzá kellend járulni s azért nekem az Ön által felszabaditott szép föld szervezése igen sürgető szükségnek látszik.
A mi már Magyarország különleges helyzetét illeti ámbár mi 1848–49-ben legyőztük Austriát, legyőztük azon pontig, hogy kényszerültnek érezte magát segitséget koldulni az orosz czártól s ez által bevallani a világ előtt, hogy saját emberségéből a harczot ellenünk tovább folytatni képtelen; ámbár jelenben a közszellem Magyarországon sokkal haladottabb, mint akkoron volt s ámbár most egyetértés van a különböző fajok között, mig akkor ellenünkben gyülölet, visszavonás, ellenségeskedés volt: mindazonáltal nem cselekednénk okosan, ha helyzetünk nehézségeit palástolgatnók.
Az ország erőforrásai, a várak, az arsenálok nincsenek kezeinkben; a nemzet egészen le van fegyverezve, Austria nem állitandja csatára ellenünk a magyarországi ezredeket, melyekre mindjárt kezdet óta hatnunk lehetne: nekünk másországi ezredekkel kellend harczolnunk s ezeket nagy sorütközetekben (batailles rangées) kellend megvernünk, mielőtt őket megingathatnók a fegyelemben, mely az osztrák hadseregnél nagy erővel bir; aztán Austriának strategiai előkészületeinél nagy előnyei vannak, mig a mi földrajzi helyzetünk nagyon hátrányos; s végre Austria szövetségekre számithat, mig minket orosz, porosz, bajor avatkozás lehetsége is fenyeget. Ha egyszer nemzetünk hadi rendbe sorakozott, ez a kilátás nem fogja megrettenteni, de miként jusson oda, hogy hadi rendbe sorakozzék? – ez a bökkenő.
Mi nem vagyunk azon helyzetben, miszerint remélhetnők; hogy ha nehány részintes felkelést szerveznénk, a mozgalom növekednék, mint a hócsuszamlat. Nem hagynának időt reá. Austria vagy összezuzná e részintes felkelést, vagy nyakunkra hozná az oroszt, poroszt, vagy bajort, mielőtt a nemzet erejét kifejthetnők. Nálunk mulhatlanul szükséges, hogy a harczot egy nagy csapással kezdjük; mely az egész nemzetet talpra állitja, mint egy férfiut.
Én ismerem hazámat. Semmi sem biztosithatná jobban e czélt, mint az, ha egy olasz segédsereg jelennék meg magyar földön; ez kézzelfoghatólag bebizonyitván az olasz kormány szövetségét, kiszámithatlan eredményt vonna maga után. Ily czélból 30–40.000 embernek kiszállása valahol a dalmát partokon, egyidejüleg a hadműködések megkezdésével Olaszországban, nem csak nem csökkentené Olaszország erejét, hanem azt, keveset mondva, megkétszerezné. Mert az a 30–40.000 ember, Olaszországban használva, épen csak 30– 40.000 embert ér, de Magyarországra küldve; értéke egy tizenöt milliónyi nemzet s egy 200.000 főnyi hadsereg, melyet ily körülmények között nehány hét alatt csatarendbe állitani épen nem volna nehéz.
Ezen kivül még arról is szükség gondoskodnunk, hogy fegyvert és lövőszert nemzetünk az adott perczben keze érelmében találjon.
Mi e két alapon egy oly egybevágó működési tervet állapitottunk meg, mely tizenegy esély közül tizet javunkra igér. Én, gróf Teleki László és Klapka tábornok mint szervezett bizottság folytatjuk a működést, egyetértésben azokkal, kik a mozgalmat a hazában vezetik.
Viszonyba léptünk a királyi kormánynyal. Mi őket határozottaknak, eltökélteknek találtuk; meggyőződtünk, hogy a legjobb indulattal vannak s a helyzetet tökéletesen felfogják: tehát okunk van magunkat biztosaknak hinni, hogy ha Ön befolyását s támogatását tőlünk meg nem tagadja, minden a szerint fog foganatosittatni, miszerint közös ügyünk diadala biztosnak tekintethessék.
Klapka tábornok Nápolyba menend, a végett, hogy a Magyar Nemzeti Igazgatóság nevében ugy előkészületeink s viszonyaink, mint munkálati tervünk részleteit Önnel közölje.
Ön nem fogja tőlünk lángelméjének, tapintatának s tapasztalatainak világát megvonni, de engedje a közös czél érdekében remélenem, hogy támogatását, segitségét sem fogja megtagadni.
Én szeretetteljesen nyujtom Önnek kezemet hős nemzetem nevében, mely Ön barátságára annyira érdemes. Adja meg Ön nekem a jogot, nemzetemet azon hirrel megvigasztalni, hogy Ön testvérileg fogadta a kezet, melyet nemzetem nevében Ön felé nyujték. Értsük meg egymást a helyzet követelményeinek felfogása körül; egyesüljünk a nehézségek elháritására; vigyázzon Ön azokra, kik inkább pártosok mint hazafiak, nem gondolnak vele, hogy– compromittálhatják annak szerencsés bevégzését, a mit Ön oly dicsőségesen előre vitt, nemcsak hős karja, hanem polgári erényei s fenséges önmegtagadása által is.
Ah, mennyire szentnek kell Önnél lenni e szónak »haza.« Előttem is szent, előttem is drágább, mint minden a világon. Minden másban törpe Önhöz képest, ezen egyben magamat Önnel egyenlőnek tartom s ha népem bizalma s tántorithatlan hűségem képessé tehet valami csekély sulyt dobni az események mérlegébe: engedje Ön a parányit, a mit én tehetek, hozzáadnom a sokhoz, a mit Ön tehet; s füzze Ön az a feletti elégedés boglárát, hogy hazám felszabaditásához hozzájárult, azon dicsőség koszorujához, hogy Olaszország egységét megalapitá!
Szivvel–lélekkel Öné
Kossuth.
(Francziából forditva.)
Kossuth – Türr tábornoknak.
Turin, szept. 15. 1860.
Örömmel mondhatom, hogy itt rendben vagyunk, nemcsak tervben, hanem a kivitel iránti lépésekre nézve is, – s ha valamely véletlen vagy vigyázatlanság a dolgot el nem rontja, még a tavalyinál is nagyobb s minden esetre biztosabb kilátásaink vannak hazánkat megszabaditani.
Nem kell mondanom, hogy az osztrákkal való harcz igen komoly természetü mind saját erejénél s hadászati előnyeinél fogva,, mind külső szövetségeinél fogva is. Ez utóbbiakból a baj különösen mi reánk hárul, mert minket külavatkozás fenyeget. Azért nekünk nem szabad csekély merényletekre bizakodnunk, mert mielőtt azok, mint a görgetegek, megnőhetnének, – nyakunkon volna orosz vagy porosz. Nekünk ugy kell fellépnünk, hogy nemzetünk egész erejének a legrövidebb idő alatt, (mielőtt az osztrák idegen erőt vethetne ránk), csatarendbe állitása első fellépésünk által biztositva legyen.
Ez hármat kiván: 1. az olasz kormánynak tekintélyes erővel (legalább 200.000 aktív s 50.000 tartalék, mert az osztrák itt nyolcz hadtestet egyesit) kell itt a harczot megkezdeni; 2. nekünk több oldalról (egy helyütt olasz segédsereggel) egyidejüleg kezdeni a támadást; 3. otthon az általános felkelést szervezésbe tenni.
Önnek a combinált hadműködésnél a Szerbiából való seregvezetést szántuk. Fogadja bizalmunk tanuságának. – Kellő időben majd a részletek iránt értekezendünk.
Az itteni kormánynál a lehető legjobb akaratot tapasztaltuk s teljes készséget ez akaratnak erélyesen sikert adni A helyzetet tökéletesen felfogja; nemzetünk szövetséges kézfogásának becsét, nélkülözhetlenségét tökéletesen érti. Tudja hogy ha a mellett, hogy itt erős hadirendben áll, nálunk használ erőt s hadkészületet: az egy erőszaporitás mint a győzelem chanceainak óriási mérvben növelése tekintetében a lehető legjobb számitás.
Tehát az e meggyőződésből eredő készségek alapján tétetnek az előkészületek, intézkedések.
De van, a mi mindent elronthat: az, ha Garibaldi Rómát s mert Rómát, tehát a francziákat megtámadná, mielőtt az osztrákkal végeznénk. Akkor az osztrák meg van mentve, akkor mindennek vége. Mindennek! Az osztrák ebbe veti utolsó reményét s positive tudom, hogy a hős Garibaldinak Nizza miatti jogos felháborodására spekulálva, mindenféle agent provocateur-i eszközöket használ a tüzet szitogatni. Én, ki Garibaldit kimondhatlanul tisztelem, irok neki, Ön, kedves tábornok ur, kérem, ne látszassék tudni, hogy én irtam neki, mert meglehet, attól függend levelem hatása; hogy a hős azt egészen köztünk maradottnak tartsa. Hanem Önnel azért tudatom, hogy hazánk szent nevében kérjem: fontolja meg az irtózatos, a bizonyos veszélyt, mely Olaszország mostani helyzetében a francziákkal való harcz előidézéséből eredne. Mindennek vége lenne! Az Istenért tehát vigyázzanak, vigyázzanak!!
A dolgok annyira értek, hogy most már egyrészt combinált egységnek kell lenni terveinkben s minden lépésnek összhangzásban, – másrészt tudnunk kell: kire számithatunk az emigráczióból?
Azért szükségesnek tartók az idezárt értesitést és felszólitást. Nem kell mondanom, hogy tábornok ur közremunkálására nagy sulyt helyezünk. Kérjük becses nyilatkozatát, mint szintén az ottlevő honfitársaink nyilatkozatának beszerzését.
Nagyon számitánk arra, hogy a gazdagon ellátottnak vélt nápolyi hadszer-tárakból Garibaldi nekünk juttat vagy 2.000 fegyvert. Klapka tábornok oda vala menendő ezt s egyebeket is, mik igen fontosak, értekezés utján elintézni s ime Trecchi jő, jelenti, hogy semmi fegyver nincs, – sőt innen kér! Ez Gaeta bevételével változhatik. A kormány nekünk ad innen, a mennyit csak lehet, de ha mindenét ideadja is, nem lesz elég arra, a mennyi fegyverfogható kezet állithatandunk ki az országban. Számitunk reá, hogy Ön mindent elkövetend, miszerint onnan kaphassunk fegyverzetet, a mennyit csak lehet. Legyen szives ez iránt Pulszkynak irni, ki távollétünkben ott képviselőnk. Ha kaphatnánk ott valami fegyverzetet, annak a keleti határra való elszállitásárról innen azonnal gondoskodva leend.
Nem zárhatom levelemet a nélkül, hogy arra a szerencsétlen Róma-megtámadási eszmére vissza ne térjek. Ha valaki azt gondolja, hogy a franczia sereg nem fog verekedni Garibaldi ellen; vagy hogy a franczia majd fellázad erre a hirre Párisban: az borzasztóan téved. Nem az lesz belőle, hanem lesz Nápolyban, Toscanában, Modenában, Parmában restauráczió, az osztrák meg lesz mentve, Magyarország reményeinek s határozottságának halálos csapás adatik s Olaszország egysége; függetlensége visszaesik oda, a hol tiz év előtt volt. Ha igazak a hirek, miket itt hallok, ugy félnem kell, hogy alig lehetend a veszélyt többé megelőzni, mert ugy látszik, Garibaldi el van tökélve Rómába menni. – Istenem! hisz eljön az idő, mikor a francziák vagy elhagyják Rómát, vagy ki kell onnan kergettetniök, de először egyetértve a magyarral, szét kell törni az osztrákot. Ez oly világos, mint az, hogy kétszer kettő négy. – Nagy diskrécziót kiván a fenyegető veszély elháritása
Még egyet egész bizalommal. Proklamácziók köröztetnek (mint Gonzágából irják) az én nevemmel a magyar ezredeknél. Még nem érkezett el az ideje az átjövetelt sürgetni, mert a következés az lesz, hogy egyik magyar ezredet a másik után küldik el Olaszföldről olyan helyre, hol majd nem férünk hozzájuk. – Igy szintén hibának tartom, hogy otthon, nem tudom miként; azon hir terjedt el, hogy jó lesz, ha az emberek ide kiszivárognak hazulról. Holott minden jó erőre részint otthon lesz szükség, részint ott a határon kelet felől, hol egyfelől Klapka tábornok, másfelől Ön, fogják megtenni az initiativát. Nem tudom, mi kutfőkből erednek ezen izgalmak. Meglehet, a legjobb szándékból, ámbár nevemet akkor sem kellett volna használni. Azonban a multat multnak hagyva, most már kimondhatlanul szükséges, hogy terveink, combinátióink ne zavartassanak. Kérem tehát, kedves barátom, kösse lelkükre hazánkfiainak általában, hogy levelezéseikben; közlekedéseikben óvatosak legyenek; ne tervezgessenek maguk kezükre és ne hozzák tévedésbe az elméket otthon és a hadseregben.
Fogadja stb.
Kossuth.
***
E két levelet Kupa ezredes által küldtük el azonnal Nápolyba s egyuttal Dunyov ezredest is értesitettük megbizatásának mind természete, mind sürgős volta felől.
A mi az emigráczióhoz intézett körlevélnek Türr tábornokhoz küldött első példányát illeti, azt a tábornok, saját hozzájárulását aláirásával kijelentve, sietett a közelében levő magyarokkal közölni s Kupa ezredes Nápolyból visszatérve, az itt következő aláirásokkal ellátva hozta vissza:
A Magyar Nemzeti Igazgatóság rendelkezésére készeknek nyilatkoztatják magukat:
Türr István, tábornok; Éber Nándor, dandárparancsnok; Teleki Sándor, ezredes; Kiss József, alezredes; Váry István, százados; Valentiny István, százados; Molnár József, százados; Kovács Leo, kapitány; Radnich János, százados; Sokolics Károly, hadnagy, Hetényi István, hadnagy; Óváry Lipót, főhadnagy; Nyáry Albert, százados; Kápolnai Pauer István, főhadnagy; Vrancsevics, főhadnagy; Mihalovics, főhadnagy; Némethy, főhadnagy; Rényi, százados; Koelbl Károly, őrnagy; Frigyesy Gusztáv; Cziriék százados.
Az Olaszhonban csatázó magyar legió nevében, mely szünni nem akaró éljenzéssel fogadta és saját nevében: Mogyoródy, alezredes, a magyar legió parancsnoka; Reinfeld, őrnagy; Keller Lőrincz, kapitány; Adams Adolf, kapitány; Somlyay János, főhadnagy; Kanyuk János, főhadnagy; Flügel Henry, hadnagy; Szabó Bulcsu.
Az Olaszhonban csatázó huszárok nevében, kik szünni nem akaró éljenzéssel fogadták és saját nevükben:
Figyelmesy, alezredes; Scheiter György, századparancsnok; Kun Béla, százados; Dunka, főhadnagy, segédtiszt; Tolnay, hadnagy; Paget, hadnagy; Szilassy László, hadnagy; Viberák Antal, hadnagy; Várady Ádám, őrnagy.
Az egész svájczi vadász-század nevében Halasy Ignácz, főhadnagy.
Ezeken kivül még aláirták:
Winkler Lajos, alezredes; Gyra Ferencz, százados, tábornoki segédtiszt; Steindl Ferencz, kapitány; Arnold Gusztáv; Hagen Ignácz; Illés Mihály és Lukács Péter és saját nevében; Horváth Pál hadnagy; Csernátony Lajos hadbiró; Wavrek János, mérnök-százados; Dunyov István, ezredes.
A Garibaldi többi hadosztályainál alkalmazott magyar tisztek, mint Eberhardt (később olasz tábornok) és Csudafy (akkor százados, most tábornok az olasz hadseregben s parancsnok Rómában) külön levelek által jelentették ki hozzájárulásukat.
E közegyetértésre mutató nyilatkozatok örvendetes tudomásunkra szolgáltak. Hanem fajunk ősi hibája a csacskaság, ezuttal sem maradhatott el. Kevés nap mulva a bécsi »Wanderer« egy nápolyi levélben már az kürtölte, hogy ott aláirás végett egy okmány köröztetik a magyarok között, melyben arra szóllittatnak fel, hogy a »Kossuth-Klapka-Pulszky-féle provisorius kormányhoz csatlakozzanak,« Pulszky a »Wanderer« nápolyi hirének közlését e felkiáltással kisérte: »Uram Istenem, csak ne volnának a mi hazánkfiai oly rémületesen fecsegők.« Klapka pedig azon panaszra fakadt, hogy »kémek s árulók hálójával vagyunk körülkeritve s még saját hazánkfiai közt is akadnak árulók.« Hihető, hogy csak csacskaság volt a hirlapi levelezők e professionalis büne, mely a nagy versenyzés folytán már nem igen ismeri e szót: discretio. De ha csak csacskaság volt is: vannak esetek, midőn az, még ha nem rossz szándokból ered is, az árulással határos. A mi esetünk ilyen volt.
*
Dunyov ezredes maddaloni-i hadállásából szeptember 28-án irott válaszában köszönetét fejezte ki a bizalomért, melylyel őt a M. N. Igazgatóság megtisztelte, s melyet ő élte legbecsesebb kitüntetésének tekint. A neki szánt kiküldetést a legnagyobb készséggel elfogadta, csupán minthogy a Volturnonál minden perczben elhatározó ütközet várható, katonai becsülete érdekében kért, ne kivánjuk, hogy a csatatérnek az ütközet előtt elhagyásával hamis állásba kerüljön. Szavát adta, hogy mihelyt a küszöbön álló csata víva lesz, melyben ezredének élén részt venni becsülete kivánja, azonnal demissióját veendi, magát a M. N. Igazgatóság rendelkezésére bocsátandja s mindent elkövetend, hogy a benne helyezett bizalomnak megfeleljen.
Ambár a turini kormány által a keletre szánt fegyverzet utnak inditása körül hitüntetett erély és buzgalom Dunyov ezredesnek rendeltetése helyére sietését annyira sürgős szükséggé tette, hogy Pulszkyak egyik levelemben ezeket irtam: »Mondhatlanul fontos, hogy Dunyov ne késsék egy órát sem; telegrafálj neki, hogy tüstént jőjjön; ha nem telegrafálhatsz, küld el Tanárkyt érte: de teremtsd elő minden áron,« – mindazáltal a mint Dunyov válasza kezünkhöz jutott, lehetetlen volt a néhány napi halasztásra felhozott indokait nem tisztelnünk s nem méltánylanunk. Feszült érdekkel néztünk a kilátásba helyezett döntő csata kimenetelének elébe; de a sors nem volt Dunyov nemes érzelmei iránt igazságos. A volturnoi csatában életveszélyesen megsebesült. E szerencsétlenségről, mely ügyünkre nagy horderejü csapássá vált, Klapka tábornokhoz október 9-rőt irott levelemben a következőket találom:
»Szegény Dunyovnak lábát érte a golyó. Sebe nagyon veszélyes. Még ha életben marad is, lábát alkalmasint térden felül le kellend vágai. Eberhard dandára (ebben Dunyov ezrede), mely a Bixio hadosztályához tartozik, a hegynyitást képező két hegy egyikének oldalán a vizvezető hid ivei alatt volt felállitva, arra számitva, hogy a támadás a töltésről fog jönni, mely esetben az állás bevehetetlen volt volna, A királyi csapatok azonban megkerülték a szorost és a fölöttébb kiterjeszkedett két szárnyra vetették magukat egyszerre, kettős csellel élve; ez rájuk nézve igen veszélyessé válhatott volna, ha nem hiányzik vala egy jól felállitott tartalék, igy azonban csaknem meglepőleg jött a két oldalról körülszárnyaló támadás. (Elfelejtették, vagy a harczvonal nagy hosszusága miatt nem állott rendelkezésre elég erö, a szárnyakat legalább előretolt őrjáratok vagy tirailleurök által fedni). Háromszor indult rohamra Dunyov, ezrede élén, de mikor ő elesett: emberei széthullottak s őt ott hagyták vérében fetrengeni; kicsibe mult, hogy az ellenség kezébe nem került; végre Ováry főhadnagy könyörült meg rajta s kivitte a zuzott lábbal földön fetrengő bajnokot a csatatérről. – Magyarjaink ugy a gyalogosok (Mogyoródy) mint a huszárok (Scheiter vezetése alatt) gyöngyül viselték magukat. A bizottmány nevében köszönetemet s elismerésemet küldöm nekik. – Ha a nápolyiak egy héttel előbb intézik a támadást, a Bourbon ismét Nápolyban volna. – Szerencsére későn történt, ép ugy mint (reméljük) a jövendő osztrák concessiók.«
A derék Dunyov ezredest ért szerencsétlenség balkövetkezményeiről alább leszen szó.
Teleki László Garibaldi hallgatását jó jelnek tekintette; én távolról sem hizelgek magamnak azon képzelgéssel, mintha levelem Garibaldi elhatározására legkisebb befolyással is volt volna, hanem ténynek tény, hogy ámbár Róma megtámadásának szándoka annyira gyökeret vert szivében, miszerint később, midőn csak nevének büverejére támaszkodhatott, de magasztos önmegtagadása folytán már sem erő, sem hatalom nem volt kezében, azt két izben is, s első izben polgárháboru koczkáztatásával is megkisérlette (Aspromontenál olasz golyó által megsebesitve foglyul esett, Mentanánál pedig a francziák által megveretett), de azon időben, melyről szólok, bár erő és hatalom volt kezében, lemondott Róma megtámadásának szándokáról, ámbár csak két nappal levelem vétele előtt szeptember 19-kén Nápolyból közrebocsátott kiáltványát e szavakkal végezte:
»testvéreink már verik az idegeneket Olaszország szivében; induljunk Rómába! hogy onnét egyesültten Velencze ellen mehessünk. – – Fel hát fegyverre.«
Még ha ugy volna is, hogy levelem is adhatott egy kis ösztönt a hős dictatornak fontolóra venni, vajjon igaz-e hogy az ut Velenczébe Rómán át vezet s nem inkább akkint áll-e a dolog, hogy Velenczén át Rómába vezet? mindazáltal bizonyos, hogy Garibaldi szándokának megváltoztatását nem az én értéktelen iratom idézte elő, hanem előidézte azon meggyőződés, miként a »testvérek« (Victor Emánuel seregei) nem a végett »verik az idegent Olaszország szivében,« hogy Rómába menjenek, hanem a végett, hogy Garibaldi ne menjen oda.
Különben levelemnek Garibaldihoz más tárgya is volt: a támogatás, melyet hazánk felszabaditásában tőle reméltünk. Sokkal inkább ismertük gondolkozása módját s érzelmeit, mintsem hogy hallgatása daczára csak eszünkbe is jutott volna a felől kételkedni, hogy amint erre alkalom nyilik, a hős hatalmas közreműködésére mindig biztosan számithatunk. Kérdés csakis a közreműködés módjára nézve foroghatott fenn. E részben addig is, mig Klapka tábornok szándoklott keleti utja közben a hős vezérrel részletes egyetértésre juthatna, az irány- és alapeszmék felőli egyetértés előkészitését Türr tábornok hathatós befolyásától s Pulszky Ferencz képviselőnk tapintatától vártuk. Miszerint erre vonatkozó egyik alapnézetem az olvasó előtt ismerve legyen, helyén látom Pulszkyhoz irott egyik magánlevelemből a következő kivonatot ideiktatni:
Kossuth – Pulszky Ferencznek.
Páris, szeptember 24. 1860.
(Kivonat.)
– – Képviselői érintkezésedben Garibaldival e nézetek vezessenek. Ausztria taktikai készültsége s hadászati helyzete kapcsolatban a. varsói complottal s az avatkozás perspectivájóval Magyarországban, kettőt tesz szükségessé: tekintélyes erőkészültséget a harczra ugy Olasz- mint Magyarhonban, s azt, hogy a háboru egyenesen Victor Emánuel tekintélyével vitessék, Nálunk a harcz élet- vagy halál-kérdés s nemzetünk csak észszerű kilátások által birható oly föllépésre, minőt helyzetünk nélkülözhetlenné teszen. A kormány átlátja, hogy mind szükséges, mind arithmetice tanácsos 30–40–50, de legalább is harminczezernyi segédsereget küldeni Magyarországba; de nekünk nem csak az kell, hogy ily sereg menjen oda, hanem hogy Victor Emanuel király zászlójával, nevében s a közte s köztünk nemzetünk nevében kötött formális szövetség alapján menjen. Ez a mi helyzetünk okvetlen követelménye.
De ezen formában, ezen alapon én semmit sem ohajtok melegebben, semmiben az osztrák hatalom megtörésének biztosabb zálogát nem látnám, mintha e segéd-sereget Garibaldi vezetné.
Mondd el neki: minő ellenállhatlan erőt fejtene az ki úgy számban, mint erélyben nemzetünknél, ha Garibaldi és én együtt jelennénk meg magyar földön, – ő mint a velünk szövetséges királynak képviselője!
Puhatold ki okosan: hajlandó volna-e erre s minő feltételekkel? S ha az eszmét megkedvelni látszik, mondd, hogy egymás közt, teljesen magunk közt, combinálandjuk a modus operandi-t, s hogy bennem s általam nemzetemben törhetlen hűségű, hálás szövetségesre számithat. – – – stb.
(Aláirva.)
Kossuth.
Ugyane tárgyra vonatkozólag október 26-án Klapka tábornoknak a következőket irtam:
»Arra nézve, hogy Ön a dictatorral szóljon, azon megjegyzésre utalok, mi a dictátor vezényletére nézve Pulszkyhoz intézett utasitásomban foglaltatik. Szükség leszen Turinnak menni, Pulszkytól megtudni, e pontra mi választ adtak, s ha nem adtak, Cavourral beszélni: Nekem vezéreszmém ez: Meglehet, tán nem volnának Turinban idegenek azon gondolattól, hogy a dictátor, habár csak szinleg is, amugy »aufeigene Faust« látszassék nálunk operálni. Én ezen eszmét el nem fogadom, nekünk a király szövetségéhez kell ragaszkodnunk, ebben fekszik az erő, ezt igérték meg, erről tudósitók a nemzetet. Én nagyon óhajtom, hogy Garibaldi legyen a segédsereg parancsnoka, de azon seregnek a király seregének kell lenni (önkéntes vagy nem, az nem változtat a dolgon) s nem Garibaldi privát-seregének, s neki a király megbizásával, a király tábornoka gyanánt kell fellépnie. Ezért kérem figyelembe vétetni, mit Pulszkynak ez iránt irtam s ezért szükséges először Turinban jönni tisztába.«
