VI. Érintkezések a magyarországi központi bizottsággal.
VI. Érintkezések a magyarországi központi bizottsággal.
Turinból elutazásunk előtt megbeszélvén magunk közt a teendőket, ezek közt Teleki Lászlóra azon fontos hivatás várt, hogy a magyarországi központi bizottságot egyik befolyásos tagja (T.... K.... n) által, kivel Zürichben kellett találkoznia, az itt künn végzettek s ahhoz kötött kilátásaink felől értesitse és tudtunkra adja, hogy mi az, a mit mi tőlük várunk, kivánunk.
Ezekre nézve Teleki László egyik levelében következőket találom:
Genf, 1860. október 4.
– – – – – Annak, a kivel Zürichben találkoztam, mindent megmondtam, a mire megbiztatok. Nevezetesen:
1. Hogy constitualják magukat ugy, a mint eddig nem voltak constituálva.
2. Hogy katonai egyénekkel renforcirozzák magukat.
3. Hogy adjanak testet a nemzetiségekkel kibékülésnek formális alku utján a belföldi vezérekkel.
4. Hogy a (köztünk sokszor emlitett) otthoni három katonai parancsnok közül október végeig egyik okvetlenül kijöjjön s mindenről, különösen az egész katonai szervezésről, részletesen referáljon s velünk otthoni tisztjeik teljes névsorát is közölje: minek következtében aztán a kijöttel teljesen meg lehessen állapitani a működési tervet, mely jövő tavaszkor foganatba menend.
5. Hogy küldjenek ki egyéneket, kik különösen a franczia császárnál a nemzetnek Igazgatóságunk iránti teljes bizalmát és pártolását kijelentsék. Hozzátettem még azt is, hogy otthon e czélból aláirásokat gyüjtsenek, az aláirási iv fejének külföldön lehetvén az ivre közmegállapodás szerint ráiratni.
6. Szivükre kötöttem azt is, hogy Oroszországba küldjenek valakit hazánk iránt a jó hangulat élesztése czéljából, de ügyes, higgadt, biztos embert, ki ott összeköttetésekkel birjon.
7. Végül megkivántam, hogy ugy tekintsenek minket, mint valódi Igazgatóságot, melynek rendeleteit teljesitlenül hagyni a hazára nézve veszélylyel jár. Ha történetesen olyasvalamit találnánk rendelni, a minek végrehajtása lehetetlenséggel találkoznék, arról azonnal tudósitsanak.
Ugy hiszem, elég erélyesen beszéltem. Minden meg lőn igérve. Csupán az orosz missióra alkalmas egyén megtalálásában látott zürichi barátom nehézségeket; de ebben is el fog járni.
Megállapodtunk a jelszó iránt is azon esetre, ha történetesen olyat küldenénk a hazába, kinek megbizhatóságát előbbről még nem ismerik. De igen megkérték, ha csak lehet, ne küldjünk soha mást, mint olyat, a kit ők már előbb izenettel biztak volt meg és ne küldjünk soha idegent.
–– – – Valamint azon asszonyságnak, kivel Turinban találkoztál (B..... n R.. a grófnő), te is, én is, Klapka is megmondtuk, hogy ha az otthoni comité körében meghasonlás történt volna vagy történnék ezentul, – mi a forradalmiakkal (Komáromy Gyurival s az ő pártján levőkkel) tartunk: ugy azt komolyan megmondtam annak is, kivel Zürichben találkoztam; azt is hozzátéve, hogy ha meghasonlás történnék az otthoni comité kebelében, azt nekünk azonnal hirül adják; mire ő magát becsületszavával kötelezte, – – stb.
(Aláirva)
Teleki László.
Ez utolsó pont némi felvilágositást igényel, melyet a következő levélkivonatok fognak megadni:
Kossuth – Teleki Lászlónak és Klapka Györgynek Genfbe.
London, szeptember 27. 1860.
Mult éjjel érkeztem. A fődolog, a mi iránt mindjárt irni akarok, ez:
Párisban még ott találtam Károlyi Edét hazulról, s kivüle a volt temesi főispán fiát, mint szintén annak öcscsét, kivel Laczinak Zürichben találkoznia kellett.
Higgadtan átgondolt eredménye tudakozódásaimnak az, hogy az otthoni középponti bizottmány nemcsak nem csinált eddig semmit, hanem ha ugy marad alakitva, a mint van, nem is fogja megcsinálni azt, a minek megcsinálása a dolgok jelen állásában élet-halál-kérdés a hazára nézve.
Ide számitom különösen 1. az oláhokkal, szerbekkel s horvátokkal való megalkudást (a határőr-ezredeket különösen odaértve); 2. a felkelési szervezést hadtudományi alapon.
Gondoljátok csak, minő halálos csapás volna, ha mi hadmiveleti terveinket végrehajtásba veszszük azon feltevésben hogy e kettő meg van téve, s ugy találjuk, hogy nincs megtéve! Irtózat rá csak gondolni is!
Már pedig hiába áltatnók magunkat: a másodikra nézve semmi sem történt, az elsőre nézve pedig szintugy semmi, kivévén itt-ott nehány magán kivül senkit sem képviselő egyénnel való fraternizácziót poharak közt, a minek nincs teste s a mire nem lehet munkálati tervet alapitani. Ez annyira megy, hogy a volt temesi gróf (ki egyébiránt jól dolgozik s népszerűbb a szerbek közt, mint valaha volt, hajdani hivatalos tekintélyének külszinével Szent-István napját nagy éclat-val tartotta meg Temesvárott) egyenesen kiküldte fiát, megtudni tőlem, hogy mit mondjon a szerbeknek s mit tegyen velünk, – mert a comité semmit sem tesz, semmi életjelt nem ad.
Emlékezhettek, hogy ezen tevéketlenség iránti panaszok más, sőt minden kutfőből is hangzanak, fülünkbe s ebben van főoka annak, bogy tudtuk-hirük nélkül, következőleg kivülünk és nélkülünk is mindenféle elszigetelt működések történnek a hazában, miből csak zavar s détailban való leveretés következhetik.
Emlékeztek arra is, a mit Komáromy Gyuri irt utolszor: »a kik most a mozgalmat vezetik a központon, a forradalmat csak mint utolsó rosszat fogadván el, s minket maguknál forradalmiabbaknak tartván, nem bizván bennünk, – visszavonulunk, stb.«
Kossuth.
E levelem többi részét nem találom, hanem a kapott válaszok oda mutatnak, miként én e semmit nem tevést annak tulajdonitottam, hogy Komáromy György s a központi bizottságnak vele egyetértő határozott tagjai paralyzálva találják magukat a bizottság igen kétes határozottságu többi tagjai által, kik reám azt a benyomást tették, hogy nagyon nem bánnák, ha forradalmi czégü bárkájukat a szél a concessiók kikötőjébe hajtaná bele. Mi reánk, a turini egyezkedés folytán, kötelezettségek hárulnak, melyeknek meg kell felelnünk s ismerve a közérzületet hazánkban; meg is felelhetünk, de csak ugy, ha a működés vezetése otthon tevékeny és határozott kezekben összpontosul s azért én szükségesnek tartottam, hogy az Igazgatóság egyenesen szólitsa fel Komáromy Györgyöt: vegye a gyeplőt kezébe.
Erre vonatkozik Teleki fentebbi levelének utolsó pontja, melyhez még ezeket adta hozzá:
»Igenis kell, hogy Gyuri s az ő pártján levők az alkudni hajlandókat ildomosan mellőzzék s többé semmi titokba ne avassák. Erre minden kellő lépés meg van téve, ép ugy a mint mindhárman szivére kötöttük annak az asszonyságnak is Turinban. De ha ugy jelöljük ki Komáromyt, mint az egyedüli főnököt Magyarországon, ez által inkább gátoljuk müködését, mintsem hogy elősegitenők.«
Teleki e nézetében Klapka is osztozott, minélfogva én október 14-ről ezt adtam válaszul:
»Én együttmüködésünk egész logikáját mindig és mindenben tisztelni fogom. Javaslatomat nem helyeseltétek. Többségben vagytok: a többségé a határozat. Határoztatok s marad a dolog a mellett; csak pro memoria jegyzékbe teszem, miként félek, hogy e határozatnak keserves következései lesznek. Elismerem, hogy közönséges időkben tanácsos lehetne azon uton járni, a melyhez ti ragaszkodtok: de ily körülmények közt, mint a mostaniak, potentialis csomóátvágásokat tartok szükségesnek; mert ha azt várjuk, hogy az egyenetlenség kitörjön a központon, tartok tőle, oly kerékvágásba hagyjuk a dolgot sodortatni, melyből kivenni többé nem birjuk. A kerékvágás pedig lesz inertia és semmi vagy fonák készület, avagy pedig pronunciált szakadás s annak következtében rohamitott koczkáztatás. Adja Isten, hogy az, a kit október végére várunk, kielégitő kimutatásaival aggodalmaimat eloszlathassa.«
*
A mi gróf Károlyi Edét illeti, kiről; minthogy már nem él, szabad tartózkodás nélkül kiirnom, hogy a központi forradalmi bizottságnak tagja volt, s kit én Turinból menet Párisban találtam: ő Napoleon császár kedvencz félvér öcscsével, Mornyval bizalmas baráti viszonyban volt. K. Ede mint hazafi, természetesen, nem tehette, hogy ne szóljon hazájáról: mire Morny azt találta mondani, hogy jól tenné, ha egy »kis emlékiratot« irna a császárhoz, mit ő (Morny) majd kézbesitene. K. Ede ezt annyira komoly és fontos dolognak vette, hogy nemcsak rögtön neki ült a »petite note« megirásához, hanem még Telekit is Párisba telegrafálta Genfből, ki azonban már későn érkezett arra, hogy a szerinte hiányos és statistikai adatok tekintetében hibás szerkezetü emlékiraton javithasson. De (miként nekem október 4-én irta) »rossz nem volt benne; praecisio nélkül levén irva, használni nem igen fog, de ártani sem.« Hanem az, hogy Morny lett a dologba beavatva, sehogy sem tetszett Telekinek. Ő Mornyt Walewskivel egy categoriába, ügyünk ellenségei közé sorozta; ki mindent megteend, a mi tőle kitelik, hogy hatalmas testvérjénél ártson a magyar ügynek; sőt – a mint Teleki magát levelében kifejezte – Mornyt általában olyan embernek tartotta, a ki »csak akkor lesz nyugodt, mikor a franczia kormányt a legteljesebb reactio kerékvágásában látandja. Ne adja meg Isten neki soha ezt az örömöt.«
Telekinek e levelére október 14-én adott válaszomban ezeket találom:
»Károlyi Edének Párisban Kiss jelenlétében is különösen megmondtam: 1. hogy Morny barátjától óvakodjék s dolgainknak még csak árnyékát se gyanittassa vele, mert az kész mindenkit elárulni, még testvérét is; 2. hogy memorandumát in thesi nem ellenzem, mert hiszen se nem árt, se nem használ; ártani semmi esetre sem ártand, ha vigyázva lesz irva (adtam is neki némely tanácsot, részint hogy mit mondjon, részint hogy mit ne mondjon) – hanem ne gondolja, hogy valami fontos dolgot csinál, leghihetőbb, hogy memoirját nem is olvassák, a polczra teszik. Értésére adtam, hogy »petite note«-iratás azon elcsépelt diplomaticai fogások közé tartozik, mihez a végett nyulnak, hogy az embert szép szerivel lerázzák a nyakukról. Utoljára is a jó fiu beleszeretett eszméjébe: Isten neki, gyönyörködjék benne s váljék egészségére. Hanem azt már mégis csak elhagyhatta volna, hogy téged megutaztasson.«
Teleki különben október 4-kei levelében gróf Károlyi Edét olyan embernek festi, ki »bir erővel s tevékenységgel s kit lehet használni, de vigyázattal, mert kissé tulbecsüli magát, a zajt pedig szereti s szerepelni akar, hát nem eléggé vigyázó s e miatt otthon tartanak tőle. «*
Teleki itt-ott igazi francziás esprit vel füszerezte itéletét az emberek felől. Egyszer egy jeles hazánkfiát mentünk együtt meglátogatni. »Én igen nagyra becsülöm ezt a barátunkat; – mondá utközben –– tiszteletre méltó jellem, csak az a kár, hogy magát oly nagy embernek tartja. Irántad csak van annyi deferentiával, hogy elsőnek elismer, legalább még most; de azon föltétel alatt, hogy te őt másodiknak ismerd el; még pedig solo, nem sub clausula.
Idevonatkozólag ugyanazon, sok mindenfélére kiterjeszkedő levelében még ezeket is találom:
Tudod-e, hogy Ede az oroszok megnyugtatásában is munkás volt Párisban? Az orosz követnek (Kiseleffnek) is adott be egy iratot, melynek czélja volt ügyünket megkedveltetni. Ennek párját a nagy urnak is benyujtá. Hát meglesz az archivumban a benyujtónak örök dicsőségére. Hanem gondolnád-e, hogy mi volt egyik főargumentuma? Az, hogy én, Teleki László! a magyar emigrácziónak ilyen-amolyan kitünő tagja, már évek óta megszakitottam a lengyelekkel minden összeköttetést s kerülöm őket mint a döghalált! – Ez persze merő hazugság. Mindenféle lengyelekkel vagyok összeköttetésben, gazdagokkal, szegényekkel, aristocratákkal, katonapártiakkal, democratákkal; számtalan barátom van a lengyelek közt; minden tettem dementálni fogja naponta a valótlan informatiót, mely engem részint szamárnak, részint képmutatónak tüntet fel; s még az a hibája is megvan a rágalomnak, hogy nem is argumentum, még csak nem is sophisma. Kérdőre vontam Edét: hogy merte ezt tenni? Azzal mentette magát, hogy ezt *** »barátom« mondta tollába, a ki ezt a cselszövényes fordulatot nagyon ügyes diplomacziának tartotta. Köszönöm szépen. Ezek aztán diplomaták! Hogy ez iránt megkérdezem azt a »barátomat«, természetes: de ez nem ide tartozik.«
Gróf Károlyi Ede emlékiratos buzgólkodásának következése az volt, hogy hazamenet Salzburgban elfogták s Gráczba internálták. Nem hiába intettük; hogy óvakodjék Mornytól! – – Különben elfogatásának nem volt komoly következése. Az október 20-kai arczváltoztatás után Bécsben a »kegyesre« játszották magukat. Károlyi Ede már november első napjaiban szabadon haza mehetett.
