XI. Intézkedés magyar pénzjegyek készitésére.
XI. Intézkedés magyar pénzjegyek készitésére.
»Háboruhoz csak három dolog kell: pénz, pénz és pénz« – mondá a harczias porosz nagy király s mondhatta magáról, ki katonailag fegyelmezett népének karjával, vérével kénye-kedve szerint rendelkezett. De a mondatnak nagyon kényuri szaga van, s nem minden háborura alkalmazható; általánosságban csak ugy igaz, ha oda módosittatik: hogy pénz nélkül háborut nem lehet viselni. Amaz óriási erőkifejtéshez, melylyel a saját országló hatalma által orvul megtámadott magyar nemzet 1848–49-ben védekezett, más dolog is kellett, mint pusztán pénz; kellett valami, mit sem pénzen megszerezni, sem pénzzel pótolni nem lehet: kellett az egész nemzet szivét-lelkét átható önzetlen, lángoló honszeretet; hanem az mégis kétségtelen, hogy ama bizonyos magyar bankócskák nélkül a hon- és szabadság-szeretettől lángoló nemzettest karjai tehetetlenül csüngtek volna le, mint a szélhüdött emberéi s minthogy szegény, méltatlanul rágalmazott Duschek már nem él: teljes mértékben alkalmasint már csak én tudom, minő irtózatos bajba, küzdelembe, minő emberfeletti erőfeszitésbe került azt a varázsvesszőt, mit »nervus rerum gerendarum«-nak neveznek, egy napról másikra, sőt óráról-órára amott Debreczenben csak félig-meddig is előteremteni, nehogy a reánk-kényszeritett szabadságharcz mozdonya fütőszer hiányán megakadjon.
Midőn 1860-ban egyrészt a külviszonyok biztató alakulása, másrészt a magyar nemzetnek akkor még, mondhatni, egyértelmü határozottsága folytán, a magyar függetlenségi harcz ujból felvételének kilátásával állottunk szemben: a multak keserves tapasztalása kötelességünkké tette: gondoskodni, hogy a remélt háboru esetére nemzetünk rendelkezésére vagy 30–40 millió forint kész papirpénzt vihessünk haza, minthogy kétséget nem szenvedhetett, hogy nemzetünk, ha ujra felüti a függetlenség zászlaját, nemcsak a háboru, de kezdetben még a közigazgatás költségeinek fedezése végett is, papir-pénz kibocsátásához leszen kénytelen folyamodni, mihez még azon tekintet is járult, hogy az orosz fegyverekkel diadalmaskodott osztrák terrorismus részben beváltás hazug igéretével, részint rettegtetéssel kezére keritette ugyan az 1848–49-ben kibocsátott magyar pénzjegyek legnagyobb részét, de minden ámitás és rettegtetés daczára mégis nem csekély mennyiség maradt a nép kezén.* S mi tanácsosnak véltük a nemzet számára annak lehetőségét előkésziteni, hogy azt, a mi e hajdani pénzjegyekből még a lakosság kezén van, háboru esetén folyóvá teendő uj jegyekkel becserélhesse.
Még most is folyvást akadnak oly fenomenális kiadásai nem tudom a butaságnak-e vagy a rosszakaratnak hajdani polgártársaim közt, kik nem szünnek meg engem azzal keseriteni, hogy egy-egy csomó magyar pénzjegyet küldenek nyakamra s követelik, hogy váltsam be folyó pénzre! Már hogy én! Nem az országhoz fordulnak, mely e pénzjegyek értékével adós; s nem is a biróhoz, hogy itéletet mondjon a felett, tartozik-e a nemzet saját adósságát megfizetni, miután annyira nem vagyonbukott, hogy még idegen adósságot is magára vállalhatott? s az ezüst-alapon kibocsátott egy- és két-forintosok beváltása végett nem is az országló hatalomhoz fordulnak, mely a fedezeti ezüst alapot birtokába vette, tehát az osztó igazságnak az egész világon elfogadott alapszabálya szerint az elfoglalt vagyont terhelő adósság megfizetésével tartozik (a mint hogy a lefoglaláskor a beváltást meg is igérte): hanem én tőlem követelik a beváltást, mintha a nemzet papirpénze az én magánadósságom volna, vagy pedig az ország vagyona, mely az adósság megfizetésére leköttetett, az én asztalfiókomban feküdnék! Csakugyan tüneményszerü dolog ez a meg nem szünő zaklatás. Nem hiszem, hogy a világtörténelemben ily tünemény valaha előfordult!
A papirpénz-készlet előkészitése tehát a turini kormánynyal kötött egyezkedés egyik főbb pontját képezte (II. kötet 553. lap); a kormány az e végre szükséges kétszázezer frank előlegezését megigérte s ez igéret alapján a papirpénzről gondoskodás az én teendőim közé tartozott.
A keleti fegyverszállitás mellett ez volt feladataink közt a legsürgetőbb, mert ilyesmit semmi erélylyel sem lehet rögtönözni, az anyagi munka sok időt kiván. A mint Turinból Londonba visszatértem, azonnal utána is láttam a dolognak; még pedig megemlékezve a nehézségekről, melyekkel 1849-ben a miatt kellett küzdenünk, hogy nem lehetvén amott a magyar Alföldön elegendő számu pénzsajtót előteremtenünk, a hadsereg fizetésére nélkülözhetlen apróbb névértékü pénzjegyek kiállitásában a minden nap megujuló szükséglettel lépést nem tarthattunk: arra határoztam magamat; hogy egyelőre csakis egy-, két- és öt-forintos pénzjegyek készitésére szoritkozom.
De elvül tüztem ki magamnak, számkivetésemben tiszteletben tartani azon ország törvényeit, mely hontalan fejemnek menedékhelyet ad, s azért, mielőtt e munkához fognék, megkérdeztem Anglia legtekintélyesebb törvénytudóit: szabad-e tennem, a mit tenni óhajtok? – Mindannyian, kivétel nélkül, oda nyilatkoztak, hogy szándékom valósitása az angol törvényekbe teljességgel nem ütközik. Ekként megnyugtatva, munkához láttam s a szöveg következőleg lett megállapitva:
Egy (két, öt) forint.
Ezen pénzjegy minden magyar álladalmi
és köz-pénztárakban egy (két, öt) ezüst
forint gyanánt, három huszast egy forintra
számitva, elfogadtatik s teljes névszerinti
értéke a közállomány által biztosittatik.
és köz-pénztárakban egy (két, öt) ezüst
forint gyanánt, három huszast egy forintra
számitva, elfogadtatik s teljes névszerinti
értéke a közállomány által biztosittatik.
A nemzet nevében:
Kossuth Lajos.
A pénzjegy értéke az országban beszélt nem magyar nyelveken is jelezve volt.
A szerződés Day Vilmos és fiai tekintélyes londoni czéggel lett megkötve.
A végrehajtás körül tapasztalt nehézségek nyomása alatt Pulszky Ferenczhez október 3-án a következő sorokat intéztem:
»A bankjegy-ügy, midőn a részletes végrehajtásra megyünk, ezer oly apró nehézségeket hoz elő, miket alig bir az ember legyőzni, miután az egész működés titokbantartása, mind az előttünk levő czél, mind az angol kormány kémlelő hajlama által (minek a gróf undoritó bizonyságát tudja)* parancsolva van. A litographiának ércztábla-nyomtatással való combinatiója kétszeres nyomtatást kivánván, ezt mind a növekedett költség, mind a többek beavatásának veszélye miatt elvetettem s a machinographiában állapodtam meg, minek utánzása nagy nehézségekkel járna, tehát a biztosságot növeli. A papirkészités (resurgo vizjellel) és az aczélmetszés el van intézve oly biztossággal, minőt emberi előrelátás adni képes. A baj a nyomtatásnál van, mert ötven sajtónak kell dolgozni, hogy egy hét alatt 1,000.000 darab bankjegy készüljön, tehát 7,000,000 darabra hét hét, 28,000,000 darabra huszonnyolcz hét – az aczélmetszésre, annak réztáblákra való áttételére s papirkészitésre szükséges időn kivül. Tehát még töb sajtót kellene alkalmazni s már csak ötven mellett is lehetetlen lesz a titkot fenntartani. Nagyon kivánatos volna, hogy a nyomatás Olaszországban történhessék vagy egészben, vagy a három faj közül legalább egyre nézve. Lehetséges-e ez? Vannak-e Turinban vagy az artisticus Flórenczben alkalmas nyomdák (érczlemez- s nem könyvnyomdák)? s a kormány akarna-e segédkezet nyujtani? Kérem, legyen szives magát tájékozni. A papiros és aczélmetszet (vagy ha ott nem csinálhatnák meg, a rézlenyomatok is) innen küldetnének. Ha ez nem megyen, akkor valóban nem tudom, hogy lehetend itt a lármát kikerülni.«
Lásd a 2. számu jegyzetet a fejezet végén.
Erre Pulszky október 9-én azt adta válaszul, hogy »a bankók nyomtatását Cavour gróf határozottan Angliában kivánja megtétetni; ha csakugyan mulhatlanul, kikerülhetlenül szükségessé válnék, hogy egy részük Olaszországban nyomassék, a gróf Turinban a királyi nyomtató-műhelyekben fogná azt megtétetni; ezt azonban csak az utolsó szükség esetére helyezheti kilátásba.«
Ebben hát meg kelle nyugodnom.
De ez nem az egyedüli nehézség volt. A költségek fedezése körül annyi zavar került utunkba, hogy végehossza nem volt a bajnak, kellemetlenségnek, melylyel Pulszkynak Turinban, nekem Londonban birkóznunk kellett. Kétszázezer frank volt a papirpénz készitésére megajánlva. Én természetesen semmi pénzt sem akartam magam kezelni. Rodney-Croskey volt amerikai consul, londoni nagykereskedő derék barátunknak, kit Cavour gróf is személyesen ismert, kellett pénzünket kezelnie s a bevételről és utalványaimra teendő kiadásokról Pulszky utján Cavournak számolnia. Tehát az ő nevére kellett a pénznek utalványoztatnia Londonba. Én megkötöttem a szerződést ugy a papirra, mint a metszésekre s nyomtatásra. Nyolczezer font sterlingért (200,000 frankért tartoztak a vállalkozók 22 millió darab pénzjegyet kiszolgáltatni, még pedig 16 millió egy-forintost, 31/2 millió darab két-forintost s 21/2 millió öt-forintost, összes névszerinti érték 35,500.000 forintot, A papir (4375 rizsma = két millió iv) és rézmetszési megrendelések már október első napjaiban annyira haladtak, hogy a fizetések elrendelését tovább nem lehetett halasztani. Sürgettem a pénzt. Azt kaptam válaszul, hogy a londoni követségnél van utalványozva. A követség semmit sem tudott róla. A zavar kulcsát Pulszky október 9-én e szavakkal adta kezembe:
»Politikailag igen kellemetlen helyzetben vagyok. Titkainkba öt ember van beavatva: a gróf, Farini, Cerruti, Benzi és Artom (Cavour bizalmas titkára). Farini Nápolyba ment kormányzónak, a mi reánk itt valódi csapás, mert megfoszt leghatalmasabb támaszomtól; Cerruti a keletre ment: Cavour roppantul el van foglalva három miniszteri tárcza vezetésével és a parlamenttel; csak Benzivel és Artommal értekezhetem s ezek aztán néha olyat mondanak, a mi ténynek nem bizonyul. Igy jártam a hitelnyitási ügygyel. Artom azt mondta, hogy a követségnél nyitották meg. Hát megirtam. Később Benzi azt mondta, hogy nem a követségnél, hanem Croskey nevére Hambro bankárnál. Ezt is megirtam. Most meg utána járván a miniszteriumban; kisült, hogy nem Croskey, hanem Benzi nevére szól a hitelnyitási rendelet. B. maga is nagyon restelli a dolgot. Ugy fog rajta segiteni, hogy amint megkapja az utalványt, Croskeyra fogja forgatni. De a levél Hambrohoz még nincs expediálva. – –«
(Ezt mint tanulságos példát emlitem, hogy a miniszteri kormányforma alakisága korántsem zárja ki a bureaucratiai »schlendrian«-t. A minővé pedig a miniszteri kormányzat a continensen kinőtte magát, el lehet róla mondani, hogy politikai tekintetben jobbadán csak álczázott absolutismus, mely a »cabinet-politikának« alkotmányossági szinezetü köpenyegül szolgál; közigazgatási tekintetben pedig a régi üzletnek csak »czége« változott, a bolt a régi maradt, azon egy külömbséggel, hogy hasonlithatlanul többe kerül. A felelősség nem lett valósággá.
Ugy látszik, a zavarnak s rendetlenségnek, ép ugy mint a jó- és balszerencsének, cumultativus természete van. Ha egyszer megindul, vége-hossza nincs. Az október 9-én jelentett zavar kiegészitéssül Pulszky október 15-én a következőket jelentette:
»Midőn Benzi commendátorral három hét előtt a fegyverküldés felől értekeztem, felolvastam előtte utasitásom azon pontjait, melyek viszonyomat iránta rendbe hozták, hogy t. i. nála hitelünk van:
1)100.000 frankra ügynökök, futárok küldésére az országgal való folytonos érintkezés fentartására s mindazon különféle költségekre, melyeket munkásságunk igényel. Ebből 45.000 frank Párisban fog fizettetni. 10.000 frank kezemhez adatott számadásra, 45.000 frank későbbi rendelkezésünkre tartatik fenn.
2) A másik 1000.000 frankra, mely legközelebb nekem átadandó a végett, hogy a központi bizottságnak elküldjem Magyarországba, a katonai szervezkedések előkészitésére és az egyetértés eszközlésére a nemzetiségek vezéreivel. Ezen összegnek az eredeti terv szerint Cerruti utján kellett volna az országba küldetni, de minthogy az elküldésre itt akadt biztos alkalom, a mi rendelkezésünkre kellett bocsáttatni.
3) 200.000 frankra, mely a magyar pénzjegyek készitése végett Londonban fizetendő.
»Benzi mindezt elismerte.«
»Most, minthogy gróf K. Gyula a hazába küldendő százezer arany frank átvétele végett idejött, felkértem Benzit, hogy ezen összeget, melynek készentartására folyvást figyelmeztettem, nekem azonnal adja át.«
»S im Benzi azon nyilatkozattal hökkentett meg, hogy zavar történt, mert az a 100.000 és az Igazgatóság további rendelkezésére fentartott 45.000 frank hibából Cerruti keleti hiteléhez csatoltatott s minthogy Cavour gróf most az annexionalis parlamenti vitákkal egészen el van foglalva, nincs mód a bajon rögtön segiteni. S ezért megilletődéssel kénytelen kijelenteni, hogy ő a papirpénz-készités költségeire szánt kétszázezer frankon kivül számunkra egy fillérrel sem rendelkezhetik.«
»E kellemetlen helyzetben, minthogy gróf K. Gy. tovább nem várhatott s mind az elnök, mind Teleki László igazgatósági tag a százezer franknak Magyarországba haladék nélkül elküldését folyvást sürgették: én, tekintetbe véve a sulyos következéseket, melyek abból erednének, ha a magyarországi központi bizottságnak már tudtára adott igéret be nem váltatnék, saját felelősségemre felkértem Benzit, hogy a londoni hitel felét jelenleg itt Turinban fizettesse ki s csak felét küldje Croskey számára Londonba.«
»Ez meg is történt. 13-án átadtam K. grófnak a 100.000 frankot aranyban,* Londonba pedig a szükségelt hitelnek csak fele (100.000 frank) utalványoztatott.«
100.000 frank aranyban több mint 33 kilogrammot (több mint 67 fontot) nyom. IIy suly aranypénzt utas nem igen szokott magával hordani; még ha oly gazdag ur is, mint az, a ki ez összeget bevinni vállalkozott. Egész Turinban teljes lehetlenség volt ennyi értékü osztrák bankót találni. Azt hiszem, most sem lehetne, huszadrészét sem; gróf K. Gy. gondoskodott utközben a beváltásról s nagyot kerülve ment haza, nehogy gyanut ébreszszen. De mindennek daczára a kellemetlenséget ki nem kerülte.
Teleki László jóformán fején találta a szeget, midőn 1859. deczemberben irott egyik levelében (Irataim II. kötet. 332. lap ezt irta: »Magyarországon sok tekintetben áll az, hogy: »vitam et sanguinem, sed avenam non« (életet és vért igen, de zabot nem).
Barátaink a hazában azt várták, hogy még az otthoni működés költségeiről is mi gondoskodjunk. Kényes természetü feladat volt. Az olaszoknak, kik az idegen járom lerázására intézett conspiratióikban annyi emberöltő időn át az »avena«-t mindig fel tudták saját emberségükből találni, a magyarok »sed avenam non«-ja nem igen akart fejükbe menni. De hát tettünk, a mennyit tehettünk s miután a központi bizottmány értesitve volt a hazában, hogy a szervezkedési és egyezkedési költségekre százezer arany frankot számára kieszközöltünk; alig lehetett volna otthon combinatióinknak megfelelő tevékenységre számot tartanunk, ha igéretünket be nem váltjuk.
Pulszky eljárását tehát tökéletesen helyeseltük, de nekem e zavar, mely csak deczember 10-én lett helyreütve, kimondhatlan sok bajt s hátramaradást okozott. A bankók ugyan deczember elején mégis csak nyomtatás alá kerülhettek; de a késedelemnek kétségtelenül része volt a nagy zajt ütött per keletkezésében, melyről az ötödik fejezetben leszen szó s mely bankókészletünket az angol bank égető kemenczéibe juttatá.
